Pap Márk vodka sour-ja bármelyik múlt századi gentlemen’s clubban megállná a helyét; külseje igazi időutazásra hív minket. Az igazi különlegességét viszont Márk saját készítésű parfüm citrus mixe adja. A kissé keleti fűszerezésű koktél alapja az az enyhén rezes ízvilágú Absolut Elyx.

 „Szerettem volna egy olyan italt, ami egyrészt a saját stílusomat tükrözi, másrészt benne van a La Fabbrica világa is. Így egy könnyen érthető mixet készítettem Absolut Elyxből. Egy tavaszi/nyári hangulatú orientálisabb fűszerezésű sour lett olyan összetevőkből, mint a szerecsendió és a fahéj, de belekerült a saját készítésű parfüm citrus mixem is, amiben különböző hibrid citrusfajták találhatóak. Ha lebontjuk ezt a mixet ízeire, akkor külön-külön megjelennek a szárazabb, fanyarabb és édesebb ízek. Ez itthon kuriózumnak számít. Házi készítésű zsálya tonikkal húztam fel, ami kicsit lazítja az italt.”

„A tetejére két olyan dísz került, amiket különböző La Fabbrica signiture-ökhöz használunk; az egyik egy fél levél, amit befújtunk ehető arannyal. Azáltal, hogy ezt a saját díszítést használtuk ehhez az Absolut italhoz, ilyen téren is jelezzük, hogy ez direkt az Absolut számára készített La Fabbrica koktél.”

Szabó Geri, a La Fabrica bartendere nagyon szereti a klasszikus koktélokat. A szesz szesszel keverés művészete ragadta meg leginkább pályája elején, és azóta is ez a kedvenc területe a bartendingben. Ez a fajta technika igazi kihívást jelent a bartenderek számára, hiszen nehéz két-három alapszesz összetevős italokat úgy kitalálni, hogy azok valami újdonságot is nyújtsanak. Közel állnak hozzá a kesernyés ízek, szívesen használ vermouthokat italaiban, amit viszont nem szeret, de koktélban nagyon jól működik számára, az angol zeller.

„Jön a nyár, így ehhez alakítottam az italomat. Az Absolut Elyx fontos része, a másik szempont pedig az volt, hogy az emberek számára ismerős ízek legyenek benne. Sok esetben szeretünk új ízkombinációkat megismertetni a vendégekkel, de most itt nem ez volt a cél, inkább a textúrával játszottam egy kicsit. Így került az ital tetéje egy passion gyümölcsös chilis hab, a koktél alapját pedig a vodka és a vanília adja. Nem akartam túlgondolni.”

„Sok esetben nyúlok rég elfeledett receptekhez. Izgalmas olyan koktélokat megismertetni az emberekkel, amik 100-150 évvel ezelőtt népszerűek voltak a bárok világában. Szeretek ezekből akár twisteket is készíteni, de ebben az esetben fontos szempont, hogy adjon valami pluszt az edereti italhoz képest. Én általában a saját ízlésem szerint alakítom azt.”

Az Absolut StudioFlow egy nagyon fontos témával kezdte az új évet Csalár Bence vezetésével. Manapság nagyon sok szó esik a tudatosságról. A mai világban rengeteg információ ér minket nap, mint nap, és könnyen szétforgácsolódik a figyelmünk, és jómagunk is. Ez különösen érvényes lehet azokra az emberekre, akiknek kreatív szakmájuk van. Hogy lehet folyamatosan topon lenni, egyáltalá lehet-e, miért fontosak a keretek, és hogy érjük el legkönnyebben a céljainkat? A beszélgetés vendégei mind ismert emberek, akik ezen az estén megosztották velünk azt, hogy ők hogy állnak a tudatossághoz. Sőt, Iszak Eszti és Zahorán Bertold válaszolt kérdéseinkre is, így ezáltal kicsit jobban beleláthattok személyes világukba.

Jöjjenek a kérdések és válaszok!

Iszak Eszti

Hogy érezted magad a beszélgetésen, volt-e valami, amiben a többiek inspiráltak, elgondolkodtattak, motivációt adtak az új évre?

Szeretem ezeket az alkalmakat, mert ilyenkor több szempontból is átbeszélhetjük, megbeszélhetjük, hogy kinek milyen gondjai vannak. Nekem például sokkal tudatosabbnak kell lennem, de jó tudni, hogy ezzel nem csak én vagyok így. Ezt a tudatos gondolkodásmódot úgy érzem, hogy nekem mindenképp szem előtt kell tartanom az új évben.

Általában mi az, ami folyamatosan motivál, mi segít át a nehézségeken?

Mostanában leginkább az, hogy megbeszélem másokkal is, hogy milyen falakba ütközöm, milyen nehézségeim vannak a hétköznapjaimban. Ezáltal egymást támogatva tudunk túljutni ezek a pontokon. Ezen kívül az, hogy igyekszem inspiráló embereket hallgatni, nézni, olvasni, akár motivációs könyvek formájában. Ezek azok, amik ilyenkor segíteni szoktak.

Mit találasz a legizgalmasabbnak a saját szakmádban? Mit ad számodra?

Legizgalmasabb talán az, hogy rengeteg új embert ismerhetek meg nap mint nap, beleláthatok kicsit az életükbe, a szakmájukba. Nagyon sok új dolgot kipróbálhatok, rengeteg helyre eljuthatok. Kicsit olyan, mintha több életet élhetnék egyszerre, úgyhogy ezt szeretem benne a legjobban. (nevet)

Mi a legnagyobb tévhit veled kapcsolatban? És mi az, amit az emberek általában a legjobban értékelnek benned?

Általában, amit a legjobban értékelnek bennem, az a nyitottság, így bárkivel szívesen beszélgetek. A legnagyobb tévhit velem kapcsolatban pont ennek az ellenkezője, hogy zárkózott vagyok meg távolságtartó, és általában, amikor belekerülök egy társaságba, vagy megismerkedem valakivel, akkor el is mondják, hogy sokkal zárkózottabnak gondoltak.

Brückner János folyamatosan gondolkodik, kutat; tanul a világról, és egyúttal önmagáról, vagy éppen fordítva. Körülötte sosincs állóvíz; hol polgárpukkasztó, hol messzemenőkig érzékeny, máskor pedig tárgyilagosan boncolgat témákat. Szerinte a művészetnek elsősorban a közösségnek kell szólnia, nem kizárólag művészettörténészeknek, kurátoroknak készül. Lehet, hogy ezért is keveri alkalmanként az egyéni alkotást a közösségivel. Például a két héttel ezelőtt Ludwig Múzeumban nagy port kavart közösségi színező kapcsán. Az Everybody Needs Art kiállítóterében április 6-án nyílt legújabb kiállítása, ahol az Absolut is jelen volt. A lenti interjúban nemcsak ezekről az új munkákról mesélt nekünk, hanem arról is, hogy mit jelent számára művésznek lenni, mi az a plusz, amit megtalált Berlinben (2016. óta a német fővárosban él.- a szerk.), és miért lett diplomamunkájának fő témája a fehér ember kiváltsága.

Stupid Things @ ENA Viewing Space, Budapest / kiállítás nézet

A nehezebb témák után most csupa “hülyeséggel” foglalkoztál; ennek az eredménye a Stupid Things/Hülyeségek kiállítás az ENA Viewing Space-en. Bencze Peti már elmondta a vele készített interjúban, hogy mit takar ez a név, de azért a te szemszögedből is érdekel minket.

Az elmúlt években tényleg alámerültem néhány nehéz témában, így aztán jött az ötlet, hogy jó lenne most egyszerűen csak hülyeségekkel foglalkozni. Végül mégsem lett annyira könnyed a mondanivaló. Mindig is szerettem úgy megkomponálni a kiállításokat, hogy ne legyenek egyoldalúak. Így aztán ahogy kezdett összeállni a kiállítás anyaga, felbukkantak olyan témák is, amik még mindig passzolnak a koncepcióba, de valami más is megmutatkozik bennük. Ahogy a kiállítás leírásában is írom, ez az a fajta hülyeség, amikor az ember elveti azt, ami a sikert, a társadalom által elfogadottat, elvártat, racionálisan helyeset jelenti, amikor ezeknek a szabályai felfüggesztésre kerülnek. Kétféle hülyeségről van itt szó: az egyik, amikor én állítom valamiről, hogy hülyeség, és én ezeket meg is festettem, a másik pedig egy installációban testesül meg, és olyan dolgokról szól, amikre a társadalom „józanesze” mondaná azt, hogy hülyeség. Számomra viszont értékes és emberi teljesítményekről szól. Ez pedig fontosabb is, mint az első felvetés, mert nagyon emberinek és inspirálónak érzem.

Brückner János: Haza (2019, akril,airbrush,vászon, 48x61 cm)

Mik ezek?

Az egyik fő inspiráció John Kilduff, festőművész, aki elképesztő figura. Többek között volt egy showja a TV-ben, ahol véghezvihetetlen feladatot állított maga elé: egyszerre edzett egy futópadon, festett csendéletet egy virágról, készített egy egészséges turmixot és közben fogadta a betelefonálók hívásait. Ebből egy csodálatos káosz alakult ki, amit én nagyon szép műnek tartok. Egyszer kint voltam az USA-ban, és meglátogattam Los Angelesben. Mutatott egy csomó képet, és beszélgettünk arról, hogy ő milyen festőket tart fontosnak. Megmutatta a házi könyvtárát, mesélt a West-Coast festészetéről, és akkor mondta, hogy ő is, ahogy a kedvenc albumaiban szereplő művészek, azt a pontot keresi, amikor el tudja vetni a konvenciókat és ki tudja mondani, hogy nem érdekli más véleménye – ahogy a kiállítás szövegében is olvasható: “Elérni a festészetben azt a pontot, amikor azt mondjuk, bassza meg, ez most így lesz és kész, nem érdekel.”. Az installációban olvasható lesz még Szent Valecza László néhány töredéke. Ő igazi ikon számomra! Ugyanitt szerepet kap a Taródi-vár is, amit Bolondvárnak is hívtak. Taródi István 50 éven keresztül egymaga építette fel, amihez a becslések szerint 150 vagonnyi követ használt fel. Már eleve a tény, hogy valaki az 50-es években nekiáll egy középkori vár megépítésének elég abszurd, ugyanakkor hatalmas emberi teljesítmény is egyben. Ennek az installációnak a címe azért lett a „Nehéz és drága”, mert ezek szó szerint és átvitt értelemben is nehéz és drága dolgok.

Ádám Sándor, a La Fabbrica bartendere már megjelenésre is a klasszikus stílust képviseli; a rajta látható ing és szövetmellény nagyon elegáns hatást kelt. A csapatban leginkább az ő feladata, hogy megismertesse a vendégekkel a nagy klasszikusokat. Legalább annyira fontos számára az edukáció, minthogy lássa, hogy a bárpulttól elégedetten távodnak az emberek. Ha többet szeretnétek megtudni róla, akkor olvassátok el a La Fabbrica cikk bartender szekcióját.

"Ez a mandarin martini jól tükrözi a világomat, a klasszikus italok iránti rajongásomat. Habár már volt nyolc összetevős koktélom is, egy ideje az a célom, hogy nagyon kevés hozzávalóból alkossak valami komplexet. Ennél a kreációnál egy martini variációt készítettem Absolut Elyxből. A dry vermouth helyett dry sherry került az italba, amit jól kiegészít a cognac-os mandarin likőr. Ettől kap egy kis gyümölcsös jelleget."

"A dísz szintén komplex; egy fekete olívabogyót, egy physalist, azaz földi cseresznyét és egy kék áfonyát tűztem fel egy fa pálcikára. Mivel az olívabogyó sós, a physalis savanykás, az áfonya pedig édes, ha ezt a díszt megeszed a markáns ízvilágú, mégis gyümölcsös martini fogyasztása előtt, nagyon izgalmas ízélményben lesz részed."

Ma már nemhogy nem ciki használt ruhát venni és hordani, de sok esetben egyet jelent a tudatos vásárlással. Így tudjuk a ruhákat a körforgásban tartani. Ebből adódóan egyre népszerűbben a garázsvásárok, ahol sokszor igazi kincsekhez juthatunk. Április 14-én, vasárnap néhány feltörekvő, tehetséges grafikus részvételével délután 3-kor kezdődik a Jótett Vásár, ami különleges fúziója egy garászvásárnak és egy art marketnek. Aki aznap benéz a Montázs Art Caféba találkozhat olyan fiatal, tehetséges alkotókkal találkozhat, friss és új hangokat képviselnek a független grafikusok között. Gulyás Hanna Szász Zsófival együtt indította el ezt az önszerveződő közösséget, és Hanna most nekünk is mesélt arról, hogy mi a céljuk vele.

Mitől más ez a művészeti vásár, mint a többi?

A garázsvásár igényéből indult ki az ötlet, mivel mindőnknek van olyan ruhája amit már nem hord, de tökéletes állapotban van. Sokat hallani arról, milyen mennyiségű ruhaszemét keletkezik manapság, így fontosnak gondoljuk, hogy minél szélesebb körben elterjedjen a szemlélet, hogy használt ruhát hordani nemhogy ciki, de igazán jófejség. Olyan fiatal, tehetséges alkotók lesznek jelen, akik karrierjük elején vannak, így friss új hangokat képviselnek a független grafikusok között. Fontosnak tartjuk kiemelni, hogy a hasonló vásárokon eddig maximum egy két megjelenésük volt az itt árusítóknak, így ha valaki az újra vágyik, mindenképp jöjjön el.

Szász Zsófi egyik alkotása

Egyre felkapottabb téma a fenntarthatóság és a tudatos vásárlás. Hogy kapcsolódik ehhez az esemény, a garázsvásáron kívül?

A vásár összbevételének felét felajánljuk a Messzehangzó Tehetségek Alapítványnak. A fenntarthatóságban ez is benne van, hogy egy élhetőbb környezetet hagyunk a következő generációkra, és hogy segítünk nekik a saját lehetőségeinkkel, hogy egy nagyobb löketet kapjanak kezdésül. Ne halványuljon el a kreativitásuk, ne csalódjanak rögtön az elején a világban, csak azért mert esetleg rosszabb anyagi helyzetből indulnak. Ez az, aminek nem is szabadna számítania a művészeknél, de sajnos ez csak egy utópisztikus elgondolás, de úgy érezzük minden kicsi számít.

Fotó: Patrice Brylla

Április 12-én az Absolut Arrivals 2019 bulisorozat keretén belül a VOLT Lokálban játszik La Fleur. A svéd származású DJ és producer jelenleg Berlinben él, ahol rezidens a Watergate klubban, saját kiadója van, és több neves DJ-vel dolgozott már együtt. Pénteken most legújabb EP-jéről is játszik majd. A lenti interjúban nemcsak az derül ki, hogy egykor The Cure és The Smith rajongó volt, hanem az is, hogy gyógyszerész hallgatóként hogy kötött ki a zenélésnél.

Milyen zenéken nőttél fel, mik a korai zenei élményeid?

A legkorábbi élményem, hogy klasszikus zenére táncolok egy balett órán, de az is nagyon megmaradt, amikor az anyukám a Suzanne Vega és The Pet Shop Boys kazettáit hallgatta a kocsiban. Később én is kiválaszthattam egy kazettát a lemezboltban: Michael Jackson B.A.D. albuma lett az. A legjobb barátnőmmel nagy hatással volt ránk a nővére zenei ízlése, ami inkább volt alternatívnak mondható; például nagyon szerettett egy svéd punk bandát, az Ebba Grön och Joakim Thåström-öt, de mi mellette nyugodt szívvel hallgattuk a Backstreet Boyst is. Közben pedig olyan nevek pörögtek nálam, mint a The Cure, a Sonic Youth, a The Smith és egy svéd banda, a Kent.

Jelenleg Berlinben élsz. Nehéz volt otthagyni Svédországot, vagy pont ellenkezőleg; olyan típus vagy, aki bárhol jól érzi magát a világban?

Soha nem volt probléma számomra felfedezni új helyeket, különösen fiatal éveimben. Egy svéd kisvárosban nőttem fel, és már nagyon korán elkezdtem azt érezni, hogy túl kicsi számomra az a hely. Persze ez nem jelenti azt, hogy rosszul éreztem magam ott, mert nagyon is élveztem ott élni gyerekként, és bármennyire is szeretem a mai napig, már egészen korán éreztem, hogy kicsit tágítanom kell a világomat. Először Uppsalaba költöztem, oda jártam egyetemre, ahol gyógyszerésznek tanultam. Amikor pedig befejeztem, Stockholmban éltem és dolgoztam gyógyszerészként. Itt már a DJ-zésre is sokkal több lehetőségem volt, és eljött az a pont is, amikor ott hagytam a gyógyszerész szakmát. A DJ-zés pedig végül Berlinbe vezetett, és bevallom, utána Párizsnak akartam venni az irányt, de valahogy itt ragadtam. (nevet) Végül is az utazási igényemet bőven kielégíti, hogy sokat vagyok úton, hiszen rengeteg országban játszom.

Sophia Loren nemcsak a világ egyik legismertebb színésznője és divatikonja, de az olasz szépség megtestesítője. Tehetségét többször is elismerték Oscar és Golden Globe díjjal, azt viszont csak kevesen tudják róla, hogy imád főzni. Sőt, állítása szerint a konyában ételkészítés közben történnek az igazán nagy beszélgetések. A La Fabbrica és az Absolut együttműködéséből létrejött signature koktél, a Loren a csodálatos Sophia előtt tiszteleg. Pap Márk mesélt nekünk az ital keletkezési körülményeiről és arról, hogy az olasz gasztonómia fontos elemei hogy jelennek meg benne.

„Szerettem volna egy olyan italt, ami viszonylag könnyen érthető, mégis van benne egy kis csavar, és még a helyhez is passzol. Volt ennek egy elődje, a Jasmine, ami a legkedveltebb koktélunk lett. Ennek több oka is volt. Egyrészt a név könnyen megjegyezhető, másrészt az, hogy nem volt tól sok összetevős, és azokat is ismerték az emberek, ezért bizalommal kérték, harmadrészt pedig külalakra is nagyon vonzó lett. Ezt igazolja, hogy felkerült több olyan social media oldalra, ahol több ezren kedvelték. Szerettem volna egy hasonló koktélt, így esett a választásunk Sophia Lorenre. Ő egyébként itt az étteremben is megjelenik egy ikonikus festés formájában az egyik ajtón." 

 "A Nápoly aranya című filmben paradicsomárus lányt alakít; ez ihlette a koktél ízvilágát. A szárított paradicsomot Absolut-ban áztattuk, majd kapott egy kis balanszt az ízeiben, sima citrus és egy kis cukor hozzáadásával. A hozzávalók között van még sherry, rózsa és piros bogyós gyümölcsök is, és az elmaradhatatlan prosecco, aminek a kis buborékjai megnyitják az italt. A tetejére szárított paradicsom, ehető ezüst gyöngyök és rózsaszirmok kerültek. Könnyen érthető, letisztult ital, mégis nagyon izgalmas, ráadásul a piros italokat mindenki szereti. És közben ott a csavar; hogy vajon milyen íze lehet egy szárított paradicsomos vodkának úgy, hogy közben semmi köze a sokak által ismert nagy klasszikushoz, a Bloody Maryhez. Ebben az italban pont benne van az, amit képviselni szeretnénk a bárral; hogy különleges, mégis érthető koktélokat kóstolhassanak meg a vendégeink.”

A La Fabbrica csapata

Van egy hely a város szívében, szinte karnyújtásnyira a Bazilikától, ahol egyszerre van jelen a szépség, a tradíció, a kozmopolita stílus, a magas gasztonómia és a vendégközpontú szolgáltatás. A La Fabbrica olasz étterem és bár, olyan formában, amilyet még nem láttunk és tapasztaltunk itthon. Egyszerre szól a hozzánk érkező külföldieknek és azoknak a helyieknek, akik szeretik kiélvezni a város szépségét, és elmerülni annak egyre fejlődő gasztronómiájában. Mi nemrég ott jártunk, beleshettünk a kulisszák mögé, közben pedig Gianni Annoni mesélt új helyéről illetve arról, hogy mi vezette annak idején erre az útra. Megismerhetitek az olasz chef-et, Luca Armellino–t, aki több Michelin csillagos séffel dolgozott már együtt, és New Yorkból költözött Budapestre hat hónappal ezelőtt. Pap Márktól és Ádám Sándortól pedig megtudhatjátok, hogy működik a bár szekció.

Gianni Annonit valószínűleg senkinek sem kell bemutatni; közel húsz évvel ezelőtt kezdte itthon népszerűsíteni az olasz gasztronómiát különbüző TV műsorokban. Pörgős stílusának és lazaságának köszönhetően hamar megkedvelte a magyar közönség, aztán szépen lassan eltávolodott a médiától, és a háttérből folytatta misszióját. Éttermek beindításán és működtetésén dolgozott és turisztikai, gasztronómiai eseményeken szerepelt. Persze ez nem volt mindig ennyire evidens; családjában jóval konvencionálisabb pályaválasztások voltak jellemzőek, ő viszont feladta az egészségügyben tervezett karriert a gasztronómiáért:

„Amikor Magyarországra költöztem, két évig teljesen mást csináltam, de rájöttem, hogy az nem az én utam. Annak idején a családokban megvolt az a hagyomány, hogy a gyerek a szülei nyomdokaiba lép, aki pedig ezzel szembe ment, arra sok esetben fekete bárányként tekintettek. Az emberre fiatalon a baráti társaság –az én esetemben a gimis mag-, és a szerelem hat legjobban. Ebben a korban viszont az egyetlen lehetőséged az, hogy hibázol, és ezzel nincs is semmi baj, mert van időnk rendbe hozni a dolgainkat az életben, hiszen egyre bölcsebbek leszünk. Én akkor a barátaimmal tartottam, és megtapasztaltam, hogy az élet lehetőségeket nyújt, csak csinálni kell. Itt Magyarországon tudtam meg igazán, hogy ki vagyok. És amikor rájöttem, hogy mit szeretek csinálni, illetve, hogy miért szeretem az embereket ennyire, a gasztronómia egy lépés volt. Az egyetemista haveroknak is mindig hoztam vittem a dolgokat; láttam, hogy e körül érzem jól magam. És végül ez a lendület vitt bele engem ebbe az egészbe. Hihetetlen, de akkor még elég volt a nagymamám receptje ahhoz, hogy valakit elbűvöljek! (nevet) De közben, minden, amit csináltam, a gasztronómiáért volt. Fejlődni akartam; rengeteg időt töltöttem a konyhában, iskolába mentem, nyitott szemmel jártam, és ellestem, amit csak tudtam. Ez mind vitt előre, és most már 23 éve vendéglátózom.”

A La Fabbrica talán az eddigi legnagyobb projekt, amibe belefogott; és azt is megtudtuk, hogy miért: „Hiába nyitottunk meg hónapokkal ezelőtt, még mindig fejlődési szakaszban vagyunk; egy ilyen kaliberű helynek minimum egy év kell, hogy megtalálja a végleges arcát. Minden hónapban változtatunk valamin; van, hogy bekerül egy dizájn tárgy, megjelenik valami újdonság a menün. A konyhán és a báron is van még mit dolgozni, különlegesek szeretnénk lenni, nem egy hely a sok között, hanem egy olyan, ami képviselni tudja a saját identitását. Szerintem egy jó vendéglátóhely titka abban rejlik, ha a vendég otthon érzi magát, nem feszeng, és az ételek és italok terén jó szervízt kap. Ez a két sarkalatos pont.”

Sok esetben meglepődnek az emberek, amikor megjelenik Bencze Péter egy megbeszélésen; elmondásuk szerint inkább egy ötvenes, öltönyös, aranyórás urat várnak. Péter 22 évesen kezdte el misszióját, hogy közelebb hozza a kortárs művészetet az emberekhez, hét évvel később az Everybody Needs Art égisze alatt nemcsak a hazai piacon segít érvényesülni az alkotóknak, hanem folyamatosan építi a nemzetközi kapcsolatokat nagynevű intézményekkel és kurátoraikkal, közben pedig az Art Quater Budapest Project Space kiállítás programjáért felelős kurátora is egyben. Hosszútávra gondolkodik, és a hitelesség a fő szempont minden esetben. 2014 óta az év 365 napján ad otthont az általa létrehozott tetőt nélküli kiállítótér, az ENA Viewing Space a számára izgalmas művészeknek. A héten Brückner János legújabb, ezúttal lazább hangvételű kiállítása nyílik a Budafoki úton.

Mikor kerültél közel a művészetekhez?

2009-ben az érettségi után még az egyetem előtt szerettem volna világot látni, kimentem egy évre Londonba, ahol egyrészt nyelvet akartam tanulni, másrészt úgy terveztem, vízilabda edzősködésből fogom fenntartani magam. Minden a legjobban alakult, már a szerződést írtuk volna alá az ottani egyik élcsapattal, amivel biztosítottak volna nekem munkát és szállást is, de hirtelen csődbe ment a csapat. Bezárt az uszoda, én meg ott álltam vízilabda, munka és szállás nélkül. Egy hetem volt az újratervezésre. Végül a brit junior válogatott edzője segített munkát találni, és közben rátaláltam egy pakisztáni festőművész hirdetésére, aki lakótársat keresett. A hirdetés furcsa volt számomra; nem értettem, hogy akkor ő most miért lakik ott, ha amúgy a műteremében van az ideje nagy részében, de kíváncsi voltam, találkoztam vele, és beköltöztem. Mondhatnám, hogy a művészete hatására szerettem bele a kortárs művészetbe, de nem. Ilyen szempontból nem volt meghatározó számomra.

Ezek szerint előtte egyáltalán nem tudtál semmit erről a területről?

Mivel annak idején gimiben nem jártam be a művtöri órákra, osztályozó vizsgát kellett tennem. A tanárnő rettentő szigorú volt és az 5-ös osztályzatot sem szerette valamiért, nála még az eminens tanulók is csak sóvárogtak a jelesért. Ezek után amikor négyesre vizsgáztam, joggal lepődött meg mindenki. Akkor még nem tudtam, de ez volt az első meghatározó lépésem a művészet felé, igaz önkéntelenül. Londonban csak heti két napot dolgoztam, bőven volt időm feltérképezni a város vizuális kultúrával foglalkozó intézményeit. Hamar kiderült számomra, hogy a múltszázadok művészete annyira nem foglalkoztat, mint a jelenkor művészei. Inkább az érdekelt, hogyan működik az „art world”; hogy épül fel, kik a szereplői és mi lehet az én küldetésem ebben a világban. A legjobb helyen voltam ahhoz, hogy hamar rájöjjek: ezzel szeretnék foglalkozni egész életemben.

Hogy lett ebből Everybody Needs Art?

2009-ben, még az „MSN időkben” az egyik legjobb barátom felvetette, hogy ideje lenne a Facebookra is regisztrálni, mert az a jövő. Először nem volt hozzá túl sok kedvem, de aztán mégiscsak beadtam a derekam, a saját nevem helyett viszont az Everybody Needs Artot használtam. Ahogy egyre több ismerőst jelöltem be, folyamatosan megtalált a kérdés – mi ez a név? – nem voltam felkészülve a kérdésre, de hamar rájöttem ez egy tökéletes üzenet és „brandként” is jól cseng, szóval egy megvalósítandó projektként definiáltam a kíváncsi ismerősök felé. Tény, hogy mindenkinek szüksége van művészetre, legyen az képzőművészet, színház vagy zene. Ennek ellenére az Everybody Needs Art erősen a vizuális kultúrára fókuszál. Londonból hazatérve, a vízió meg volt egy új rendszert alkotni, ami közelebb hozza a kortárs művészetet az emberekhez. Úgy éreztem, a klasszikus „kőgaléria” nem passzol az elképzeléseimhez, túlságosan statikus és persze az is igaz, hogy a megfelelő mennyiségű anyagi forrás sem állt rendelkezésemre egy olyan művészeti tér létrehozására és üzemeltetésére, amit elképzeltem. 2013-ra rajzolódott ki az ENA rendszer, aminek főtevékenysége a művészetközvetítés, non-profit és for-profit téren egyaránt.