Bár Halász Mátyás még csak a 30-as évei közepén jár, még a régi vágású tetoválók közé tartozik; amikor ha valaki tetoválni szeretett volna, két évig tetoválótanulóként dolgozott egy stúdióban. Ez nemcsak arra volt jó, hogy az illető elsajátítsa a technikai tudást, hanem szakmát és alázatot is tanult. Így mire végigjárta a ranglétrát, kellő magabiztossággal és fontos elvekkel kezdett bele saját imidzsének építésébe, arról nem is beszélve, hogy arra is volt ideje, hogy művészileg kiteljesedjen. Ma már úgy tűnik sok esetben fontosabb az imidzs és elveszett a kísérletezőkedv. A tetoválók egy stílusra koncentrálnak, és sokszor a közönség is ezt várja tőlük. Csiga, ahogy a legtöbben ismerik, egyből olyan helyeken kezdett, ahol nemcsak tudását tudta megalapozni, hanem igazi alkotóközösségben fejlődhetett. Ma saját stúdióját, a Frogbite-ot vezeti, és jó ideje neki is megvan a saját stílusa. Realisztikus referenciákon alapuló, geometrikus színezésű mintákat varr főleg, de szeret alkalmanként egy-egy kitérőt tenni. Mitől lesz valaki tetoválóművész a szó szoros értelmében, jó-e ha valaki csak egy stílusra koncentrál, és mi a különbség egy jó rajz és egy jó tetoválás között? Többek között erről is szó esik a lenti interjúban.

Minek hatására szippantott be a tetoválás világa?

Annak idején rajzos sulit végeztem, mert a rajzolás érdekelt, de nem volt a terveim között, hogy tetoválok majd. Egy biciklis balesetnek köszönhetem, hogy aktívabban elkezdtem rajzolni, ugyanis egy lábtörés miatt fél éven keresztül járni is alig bírtam, és nem tudtam jobban elütni az időt. Ebben az időben kísértem el az egyik haveromat tetováltatni Halász Norbihoz (Akkoriban övé volt Miskolcon az ország egyik ismert tetováló stúdiója.- a szerk.), akit már ismertem, és ő vetette fel akkor, hogy nem lenne-e kedvem tetoválni. Mivel a lábam miatt nem túl sok dolgot tudtam csinálni, arra gondoltam, hogy miért ne próbáljam ki.

A rajzos előképzettséged előnyt jelentett a kezdeteknél?

Az egy két éves OKJ képzés volt, így utólag, nem is valami erős, és én sem vagyok kiemelkedő rajzos, inkább ellötyögtünk, jó buliként fogtuk fel. Annyiból volt könnyebb nekem, hogy rögtön bekerültem Norbi stúdiójába, ahol irányított oktatást kaptam. Nagy része nem is maga a tetoválás volt, hanem mindenféle dolog, amit egy gyakornok el tud végezni és egy tetoválónak tudnia illene. A tervek rajzolása mellett sterilizáltam, takarítottam, ügyeket intéztem, tehát mindent, ami ahhoz kellett, hogy minden rendben menjen munka közben. Ez később sokat segített a saját stúdióm megnyitásánál, miután mindenbe beleláttam. Mellette visszatértem roadkodni is, így a hetem úgy nézett ki, hogy hétvégén a zenekarral mentem, majd a többi napot Miskolcon töltöttem, és Norbinál dolgoztam.

Valószínűleg minden tetováló más tempóban fejlődik, de ez inkább folyamatos vagy hektikus?

Sok embernél úgy látom, hogy egyszercsak meglépnek egy-egy nagyobb lépcsőfokot, tehát nem folyamatosan fejlődnek, hanem eljön egy pillanat, amikor valami átkattan. Ez változó, hogy kinek mikor érkezik el, és milyen behatásnak köszönhetően. Az is gyakori, hogy a tetováló egy munkánál valamit elcsíp, arra ráfagynak az emberek, és onnantól kezdve mást nem is kérnek tőle. Régebben ez más volt picit, akkor a tetoválóknak jónak kellett lenniük több stílusban is. Most ha az ember követ külföldi oldalakat, akkor látja, hogy például van, aki csak felvarrókat imitál tetkóban, nem is csinál mást, és ezen túl nem is látnak az emberek. Nekem fura, hogy ennyire beskatulyáznak egy tetoválót, és onnantól kezdve mondhatjuk, ugyanazt várják tőle.


Tomi és Panni Fotó: Fűzfa Péter

Idén az Absolut is jelen volt a Highlights Of Hungary díjátadón, ahol legfőképpen a jó hangulatért felelt. Az idei esemény kapcsán már találkozhattatok itt a blogon a szervezőcsapattal, öt kurátorral és jelöltjeikkel. Mostantól néhány héten keresztül pedig a mi kedvenceinről olvashattok.

Két éve működik a Népszigeten a MAHART Zrt. hajójavító telepén egy 300 m²-es, egykor hajóbelsőket gyártó műhelytérben a Filip. A közösségi műhelyként is definiálható kezdeményezés a sokoldalú és sokak által ismert művésztől Budha Tomitól és az illusztrátor-grafikus Bodonyi Pannitól jön, de elmondásuk szerint közel sem lenne ennyire izgalmas, amit csinálnak, ha nem csatlakoznánakhozzájuk időről időre művész barátaik. Bár a csapat összetétele folyamatosan változik – mindig az ugrik be egy projektre, munkára, aki hozzá tud tenni valamit, – azért mégis van egy-két tag, akik mondhatni állandóak. Ilyen Vörös Krisztián „Piros” és Füredi Tamás, akiknek a név és a logó köszönhető, vagy Zakariás István, aki a bútorok és installációk kivitelezésének egyik kulcsfigurája. A Filipnél egész évben folyik a munka, mindig a körülményektől függ, hogy melyik oldalát domborítják ki, mindenesetre nagyobb nyüzsgés csak tavasz és ősz között van. Panni, aki egyébként a Filip vizuális megjelenéséért felel, ilyenkor különböző művészeti és kulturális programokat is szervez közösen Tomival. Hogy valójában miről szól ez a szerelem projekt, és miért fontos Tomiéknak, hogy megmaradjon a Népsziget vadromantikája, többek között erről is meséltek nekünk a lenti interjúban. 

A Facebook oldalatokon egy személyként mutatjátok be a Filipet. Hogy jött az ötlet, hogy a Népsziget közepén létrehozzatok egy saját közösséget?

Panni: Nagyon örülünk, hogy ez átjött, hogy személyként kommunikáljuk. Ennek az az oka, hogy már a kezdetektől azt szerettük volna, hogy az emberek közel érezzék magukat hozzá, hogy otthon érezzék magukat nála, mintha egy régi ismerőshöz mennének vendégségbe. Szerettünk volna kialakítani egy saját intim szférát. Nekünk ez a hely olyan, mint a második otthonunk.

Tomi: Ezt a hangulatot, ami sok apró, specifikus dologból tevődik össze, személyesíti meg Filip. A mi kis belső közösségünkben Filipnek már kialakult egyénisége van, a szókincsünkbe beépült a “filipes” jelző, és a “Filip-style” vagy “Filip hangulat”, aminek konkrét jellemzői vannak.

 Régi tervetek volt egy ilyen hely létrehozása?

Tomi: Teljesen véletlenül alakult így. Nekem már jó ideje itt volt a műtermem másokkal együtt;  a Colorbar, Trellay Levente és a gördeszkásokat tömörítő Rios Crewból páran itt béreltek ki maguknak helyet. Akkoriban Dániából hoztunk be bútorokat, amiket felújítottunk, és mivel akkor elég sok dekorációs munkát csináltam, arra gondoltam, hogy az iparművész haverjaimmal, akikkel amúgy is együtt dolgoztam, csinálhatnánk valamit közösen. Viszont nem akartam egy huszadik ugyanolyan művész kollektívát. Végül a bérlő csapat szétesett, ott maradtam a helyen, és tovább gondolkodtam, hogy mit lehetne ebből kihozni. Egy ideig úgy tűnt, hogy lesz befektető, de aztán kiderült, hogy nem teljesen egy nyelvet beszélünk, így Pannival megmaradtunk magunknak. (nevet) Már előtte is gyártottunk bútorokat. Közben rájöttünk, hogy sokkal jobban élvezzük, ha tervezünk, átalakítunk vagy felújítunk, jobb buli, mintha csak átvesszük, és tovább adjuk őket. Ráadásul így folyamatosan tudjuk magunkat fejleszteni, állandóan tanulunk valami újat.  

Dián Krisztina, Pilinger Erzsébet és Taller Ágnes az INDA Galériában (b-j.) Fotó: Bodnár Dávid

Berlint nem hiába nevezik a művészetek fővárosának; a Fal lebontása után rengeteg művész és galéria költözött a kelet- berlini városrészbe, ezáltal a város kulturális élete nagyon izgalmas, dinamikus fejlődésen ment keresztül. Ugyanakkor az ország gazdasági megosztottsága miatt a gyűjtők és a kultúrára éhes emberek nagyrésze még mindig a nyugati országrészben élt. A galériák szerették volna az érdeklődőket odacsábítani akár külföldről is, így jött létre a legelső Gallery Weekend. A fő cél a mai napig ugyanaz; egy koncentrált hétvége keretében áttekintést adni a kortárs képzőművészet aktuális tendenciáiról, a galériák működéséről és népszerűsíteni a kultúra ezen ágát. A hatalmas siker azután másokat is inspirált; először jött Varsó, amit több nagyváros is követett, majd hat évvel ezelőtt itthon is összefogtak a kortárs magángalériák, hogy együtt hozzák létre a budapesti fesztivált. A március 6-i hétvégén tizenhárom helyszínen vehetünk részt különböző izgalmas programokon; tárlatvezetéseken, beszélgetésekeken, de láthatunk performanszokat is. Mindezen túl egy különleges, egynapos pop-up kiállítás is színesíti az ezévi programot. Az eseményt a Kortárs Galériák Egyesülete szervezi úgy, hogy a programok tekintetében a taggalériák teljes mértékben szabad kezet kapnak. Mi az INDA Galériában beszélgetünk az Egyesület elnökségével: Tallér Ágnessel, az INDA alapítójával, Pilinger Erzsébettel, a Knoll Budapest Galéria vezetőjével és a VILTIN Galéria vezetőjével, Dián Krisztinával, ahol több aspektusból is megvizsgáltuk a magyar kortárs képzőművészet helyzetét, és arról is meséltek, hogy őket mi vezette erre az útra.

Mennyire lehet elkülöníteni a kelet-európai kortárst a nyugatitól?

Krisztina: A különbség leginkább a nemzetközi ismertségben és referenciákban mutatkozik meg. Egy, már évtizedek óta rutinosan működő nyugati színtérre kezdtek el betagozódni a kelet-európai galériák a rendszerváltást követően. Ez azokban az országokban vezetett nagyobb sikerre, ahol erős volt a kultúrdiplomácia, küldetésként kezelte a velünk élő művészek karrierjének nemzetközi felfuttatását. Mindezt úgy, hogy közben létrehozott lokálisan is gyűjteményező intézményeket, segítette a kortárs kiállítások létrejöttét. A kortárs képzőművészeti színtér is sokszereplős. Az állami intézmények és kisebb non-profit kiállítóhelyek megléte és az ott dolgozó művészettörténészek, kurátorok munkája ugyanolyan fontos, mint a profi magángalériás közeg, nem beszélve a tőkeerős vásárlói és gyűjtői körről. Ezek működése kölcsönösen hat egymásra, optimális esetben hozzájárulva egymás nemzetközi sikereihez. Jelen pillanatban a nagy nyugati intézmények pont azt a 60-as és 70-es évekbeli korszakot kutatják, amire az akkori Vasfüggöny miatt kevés rálátási lehetőségük volt. Ennek eredménye, hogy több magyar képzőművész műve került be olyan fontos gyűjteményekbe, mint például a Metropolitan, a Tate Modern vagy a Pompidou. Ez is mutatja, hogy színvonalbeli különbségről szó sincs.

Ehhez képest itthon mi a helyzet, egyáltalán mennyire sikeres a magyar kortárs képzőművészet?

Erzsébet: A 90-es évek elején új intézmény rendszer alakult ki, ekkor hozták létre a Ludwig Múzeumot Budapesten, s más városokban is létre jöttek kortárs művészeti intézmények. Kialakult emellett egy olyan galéria-közeg is, ami a környező országokban akkor nem fejlődött még ilyen nagy léptekben. Hosszabb időn át az intézményi rendszer egyre inkább nyitott a kortárs művészet felé, ám az utóbbi időszakban nem feltétlenül erre fókuszált. S épp emiatt fontos a Gallery Weekend, megmutatkozhat általa, hogy intenzív és sokrétű a kortárs galériák munkája, ami rendkívüli szerepet játszik a kortárs művészet működtetése és megismertetése szempontjából is. S az is, hogy sok olyan alkotó van, akiknek a munkája számos szempont szerint megközelíthető, értelmezhető és komoly figyelmet vált ki.

Hány olyan művész van, aki élete során nem futott be, szegényen tengette napjait, egész életében a megnemértettséggel küzdött, majd halála után vagyonokért keltek el munkái. Érdekes módon van bennünk egy olyan fals elképzelés, hogy régen minden jobb volt; a múlt mindent megszépít; kapcsolatokat, emlékeket és igen, sokszor a művészetet is. A kortársművészet egyáltalán nincs könnyű helyzetben, pedig ahogy a nevében is benne van, nekünk és rólunk szól itt és most. Ezért is lenne különösen fontos, hogy értékelni tudjuk; ahhoz azonban először értenünk kell. Ezt ismerte fel Benyovszky-Szűcs Domonkos, aki képzőművészként és tanárként is tapasztalta, hogy az emberek fejében sok a homályos rész a kortárssal kapcsolatban. Ez motiválta abban, hogy elindítsa az Értsd a Kortárst! kurzust, ami abból a tézisből indul ki, hogy a kortárst nehéz megérteni a korábbi korok művészete nélkül. A tematika összeállítása során figyelt arra, hogy a laikus érdeklődő ugyanúgy megtalálja a számítását, mint az, akinek már van előképzettsége. Az előadások során a résztvevők párhuzamosan haladnak a korai és kortárs művészetek mentén, ami lehetővé teszi a művészet mélyebb összefüggéseinek megértését, és ezáltal a művekhez is közelebb kerülnek. Természetesen a lenti interjúban az Értsd a Kortárst!-on kívül Domonkos művészete is szóba kerül, ahogy Budapesthez fűződő viszonya is. 

Valószínűleg az iskolai tanulmányaink miatt van, hogy ha művészetről van szó, szívesebben tekintünk a múltba. Sok ember számára megfoghatatlan, érthetetlen, nyers a kortárs művészet. Te mit szoktál mondani az  „Ilyet én is tudnék csinálni!” reakciókra?

Igen, ez egy nagyon gyakori reakció, amit szinte csak a kortársakkal kapcsolatban hallani. Ami számomra azért is érdekes, mert ez minden műalkotásra érvényes. Ami egyszer már létrejött, azt képességeink és motivációink alapján újra elkészíthetjük, hasonló formában. A klasszikus művészettörténeti alkotások esetében erre persze nem gondolunk, mert meglehetősen időigényes volna, már csak egy egyiptomi falképhez is hasonlót alkotni. Mivel a történeti korok műalkotásai egy szélesebb közönség számára elfogadottak, úgy gondoltam, hogy ezek segítségével könnyebben megközelíthetővé válhatnak a kortársak is.  Ezért az Értsd a Kortárst! előadásokon a klasszikus művészettörténeti korszakokkal párhuzamosan nézünk olyan mai alkotókat, akik témában, koncepcióban, motívumban vagy módszerben kapcsolódnak a múlthoz. Az előadások helyszínét is az alapján választottam, hogy a művészet megszokott színterein kívüli essen, ezzel is hangsúlyozva a művekben felmerülő kérdések életszerűségét.    

Mi az, amitől izgalmas lehet egy laikus számára a kortárs képzőművészet? Mit kell ehhez tudnia az illetőnek?

Talán a kortársakkal kapcsolatban az a legizgalmasabb, hogy a saját korukra reflektálnak, ami egyben azt a valóságot is jelenti, amiben mi élünk. Nyilván egy new york-i vagy shanghaj-i művész valósága sok szempontból alig hasonlít egy átlagos budapesti életéhez, mégis vannak olyan közös tapasztalatok, amelyek mentén kapcsolódni tudunk. Hiszek abban, hogy ezek a felismerések mindenkinek a világképét gazdagíthatják. Épp ezért az előadásokon a művek megközelítése mindig az alkotók nézőpontján keresztül történik. A kortársaktól származó gondolatok közelebb hozzák az alkotók világát, hiszen mindannyian erre vágyunk, egymás megismerésére és megértésére. Ezzel együtt azonban az is fontos számomra, hogy a művészet nem rögzített jelentésekkel dolgozik, tehát a művek sosem adják magukat azonnal. Az előadásokon nem pusztán az a cél, hogy érthető legyen az alkotói szándék, hanem, hogy felfejthetők legyenek a tágabb kulturális összefüggések is, ami számomra különösen érdekes aspektusa ennek a világnak.

Nem mindennapi kiállítás nyílt a belvárosban nemrég. Az Amazing Metal Art Gallery szobrai egytől egyig autóroncsok darabjaiból készülnek Thaiföldön. Hihetetlen még csak belegondolni is, hogy képes valaki ennyi apró alkatrészből ilyen élethű alkotásokat készíteni! A kiállítást megvalósító csapatot annyira lenyűgözték a szobrok, hogy egyből azon kezdtek gondolkodni, hogy tudnák Budapesten is bemutatni azokat. Szűk egy év alatt a gondolatból meg is valósult az állandó tárlat, ami különösen a filmrajongóknak lesz nagy élmény, de mindenki megtalálhatja a neki tetsző darabot. Koltai Balázs harmadmagával nyitotta meg a kiállítást, de nem ez az első élményprogram, amihez közük van. Balázs nyolc évvel ezelőtt létrehozta az azóta franchise-zá vált PÁNIQ-SZOBA Szabadulós játékot, majd társaival sikerre vitte, ahogy az amúgy Kanadában versenysportnak számító balta dobálást is, tavaly pedig megnyitották az első hazai Szelfi Múzeumot, ráadásul idén novemberben megnyílt a második létesítmény is. Az Amazing Metal Art Gallery azért is különösen fontos projekt számára, mert szívügyének tartja a környezetvédelmet. Miután körbevezetett minket a kiállítótérben, mesélt a tárlat koncepciójáról, hogy mi alapján választották ki a karaktereket, miért pont Thaiföldön bontakozott ki az elmúlt években ez a fajta művészeti irány, és azt is elárulta, hogy még milyen módon jelenik meg életében a fenntarthatóság.

Mi adta az ötletet, és hogy tudtátok megvalósítani ezt a fantasztikus kiállítást?

Az Amazing Metal Art kiállítás annak az ötvözetéből jött létre, hogy fontos számunkra a fenntarthatóság témája, ezen belül is a újrahasznosítás, és az, hogy különleges élményt nyújtsunk az embereknek. Hárman vagyunk a galéria mögött, az üzlettársaim thaiföldi utazásuk alatt bukkantak ezekhez hasonló szobrokra. Annyira megtetszettek nekünk, hogy egyből el is kezdtük kutatni, hogy tudnánk nagyobb mennyiségben ilyen alkotásokat exportálni Magyarországra a Távol-Keletről. Hosszas keresgélés után találtunk egy művészt, aki ezzel foglalkozik. Azt fontos tudni, hogy ott elég sokan készítenek ilyen szobrokat, ugyanis rengeteg roncs halmozódik fel, miután Nyugatról és a gazdagabb ázsiai országokból ott landolnak azok a kocsik, amik már nem kellenek. Végül is ez a jelenség alakította ki ezt a művészeti kultúrát. Egyébként ez a srác rengetegféle szobrot készít, a hat- nyolc méteresektől kezdve az 20-30 centiméteresekig. Elképesztő ahogy dolgozik! Bármit képes megcsinálni, amit megmutatunk neki fotón. Mi kitaláljuk, hogy milyen karaktert szeretnénk, ő pedig elkészíti az általunk küldött beállításban.

Mi alapján választottátok ki a szobrokat?

Voltak olyan karakterek, amiken nem is kellett gondolkodni; ilyen például a Transformers főszereplője, Bumblebee (Itthon Űrdongó néven fut.- a szerk. ); őt két méretben is szerettük volna viszontlátni, de az elsők között volt a Megatron, ahogy a Terminátor is. Ezek már csak azért is adták magukat, hiszen az első kettő eredetileg is autóalkatrészből áll, amíg az utóbbi szintén fémből van a filmben is. De közben ott a Velociraptorunk, a dinoszauruszunk, ami szintén nagyon jól néz ki. Próbáltunk gondolni minden generációra, a Terminator és az Alien a 90-es évek kultuszfilmjei, így inkább azoknak mondanak valamit, akik akkor nőttek fel. Egyébként az Alien látványvilágát megalkotó művésznek, H. R. Gigernek pár munkáját szintén rekonstruáltattuk. Aztán ott a Shrek, ami egy újabb mozi, de már az is több, mint tíz éves, ettől függetlenül most is nagyon népszerű a kisebbek körében. Az új filmek közül pedig megtalálhatóak a már említett Transformers karakterek és a Game Of Thrones ikonikus Vastrónja. Több, mint húsz kisebb nagyobb szobor látható a kiállításon.

Szemző Zsófiára jellemző az antropológiai gondolkodásmód, keresi az ember helyét a természetben, kiemel különböző helyzeteket vagy cselekvéseket, szétszed, összegyúr, az ember pedig a munkáit látva úgy érzi, mintha az álom és a valóság határán egyensúlyozna. Művészi látásmódjára valószínűleg hatással volt, hogy kétszer is eltöltött hosszabb időt Franciaországban, valamint több csoportos kiállításon, workshopon és residency programon is részt vett világszerte.

„Főként papír alapú munkákat készítek, de sok esetben ezeket kombinálom tárgyakkal fotókkal vagy videókkal. A nem csak közvetlen, de a tágabb értelemben vett környezetem is  foglalkoztat. Annak valós és elképzelhető eseményei, szereplői. A természetben keresem az emberi helyét. Próbálok értelmezni és szintetizálni. Bambulok, szemlélődök és néha ez koncentrációvá alakul. Érdeklődésem sokszor antropológiai színezetű. A rajz médiumán keresztül építek, rombolok le és rakok össze szituációkat.” – mutatta be Zsófi saját szavaival művészetét.

Munkáinak fontos jellemzője a storytelling, és bár ő nem látja feltétlenül történetmesélésnek a munkáit, örömmel veszi, ha a munkáit látva hasonlóságok fedez fel saját történetével, hiszen ez segít megérteni másokat is. Médium és témák szempontjából is rendkívül sokrétű művészete.

Forrás: Botos Balázs Behance oldal

Hogy lesz valaki porcelán designer? Botos Balázs formatervezőként csöppent a porcelánok világába. Az egyetem második évében találkozott komolyabban a kerámiával Kecskeméten a Nemzetközi Kerámia Stúdióban, ahol egyből elbűvölte az anyagszerűsége, a technikája és az ehhez az anyaghoz való gondolkodás szépsége, összetettsége. Innentől kezdve nem is hagyott alább lelkesedése, így amikor elvégezte az egyetemet, visszament a stúdióba, ekkor már főállásban. Egy nagyon izgalmas időszakként tekint vissza erre, az anyaggal való munka és az ott megismert emberek is mind megerősítették abban, hogy folytassa ezt az utat.

Hivatkoztak már rá fekete bárányként, aminek egyik oka lehet, hogy a munkái nem igazán illeszthetőek bele a ma futó kortárs kerámia művészetbe.

„Persze mert te olyan formatervező szemmel nézel mindent! Ezt már nem egyszer hallottam. (nevet) Külsős vagyok, vagyis külsősként érkeztem ebbe a körbe, de úgy gondolom, hogy most már elfogadnak. Máshogyan szemlélem, használom ezt az anyagot, de mindig a legnagyobb tisztelettel, odaadással és persze humorral. Ez segít abban, hogy most már kollégaként, barátként tudok beszélni a szakmában dolgozó vagy szakma közeli emberekkel. Szuper ennek a világnak a részének lenni.” – mesélt Balázs a szakmával való kapcsolatáról.

Fotó: Pavel Bogolepov

Szabó Kristóf 2012-ben végezte el a Képzőművészeti Egyetem képgrafika szakát. Az általa létrehozott KristofLab egyfajta ernyőként fogja össze a azokat a művészeti ágakat, amikkel foglalkozik. Egyik fő kutatási területe az ember és annak környezetének kapcsolata, ezt a témát több sorozatban is megörökítette. Emellett zenekarok számára VJ-zik, tanít, táncművészek számára projektál és alkot installációkat és médiaművészeti kiállításokat szervez kurátorként. Művészete szerteágazó, mégis megvan sajátos világa, amibe műtermében engedett nekünk betekintést. Ott többek között arról beszélgettünk, hogy miért is annyira érdekes téma a panelház, mik éppen a futó trendek, ezekhez hogy kapcsolódnak az ő munkái, illetve, hogy mitől más egy táncelőadáson vetíteni, mint egy elektro bulin.

Téged hogy formált Budapest?

Győri vagyok, az egyetem miatt költöztem Budapestre, és maga a költözés is nagy hatással volt rám, de a város környezete folyamatában formál inkább. Eleve a nagyvárosok és kisvárosok közötti különbség nagyon érezhető; a nagyvárosok metódusa teljesen más, ahogy az emberek a környezetükkel élnek közösen. Győr és Budapest között a legszembetűnőbb, hogy ami Győrben kicsi, itt nagyobb volumenben nyilvánul meg, és ez lehet a legprofánabb módon a hajléktalanság, de ugyanúgy a lakótelepek nagysága, az utak szélessége. Valójában a lépték az, ami más, és ebből adódóan az emberek viselkedése és mentalitása is más lesz. Egy kisvárosi példa. Lent voltam Debrecenben egy zenekarral, akiknek éppen VJ-ztem, és az egyik helyi művész végigvezetett minket a belvárosban, ahol minden sétatávolságon belül volt, egy helyre összpontosult, és mindenki ismert mindenkit. Teljesen más a viszonyulás ott egymáshoz és a városhoz.

Mióta foglalkoztat az identitás és a környezet témája?

Már az egyetem alatt is a városi környezettel foglalkoztam, csak más megfogalmazásmódban. Aztán az elmúlt időszakban sokat változott a művészetem, ahogy jobban belemélyedtem a témába, és ahogy egyre inkább az lett a kiindulópont, hogy nekem milyen a viszonyom a várossal és közben magammal. Ebben az is közrejátszott, hogy kikerültem a Képzőművészeti Egyetem amúgy elég zárt közösségéből, máshogy kellett már boldogulni, ez pedig ilyenkor kiszélesíti az ember figyelmét is a világra. Ekkor kezdtem egyre többet foglalkozni a környezetemmel, nem egy magánmitológia jellegű dolgot szerettem volna építgetni a várossal és a gondolataimmal kapcsolatban, hanem egy bensőségesebb viszony kezdett el érdekelni a saját életemhez és a saját magamhoz kötődő érzésekhez kapcsolódóan.

A Bomo Art Budapest 2017-ben indította el limitált kiadású Kortárs Képzőművészek Sorozatát. Erről bővebben Boldizsár Károly, alapító mesélt nekünk itt. Idén Barabás Zsófia és Csató József után Buzás Alizt kérte fel a békeidőket idéző grafikáiról is híres magyar papírmanufaktúra. A fiatal illusztrátor sok hazai projekt mellett külföldi megrendelőknek is dolgozik, nemrég péládul a Washington Post egyik cikkét illusztrálta. Aliz munkái során időről időre visszatér a városi közlekedés, nyugodtan kijelenthetjük, hogy Budapest nagy hatással van művészetére.

Szívesen kísérletezik új technikákkal, és ez magával hozza illusztrációs stílusának fejlődését is. Pont ezt szereti legjobban munkájában, ettől érzi igazán változatosnak:

„Érdekes dolog visszanéznem akár a fél évvel ezelőtt készült munkáimat, hogy mai szemmel mennyire máshogy csináltam volna meg őket. Ez nem egyfajta negatív szemlélet, csak jó látni azt, hogy viszonylag rövid idő alatt is képes alalkulni, fejlődni a látásmódom és a technikám. Legjobban a sketchbookomba, Posca filcekkel szeretek dolgozni, de ezt inkább kikapcsolódásként csinálom. Viszont ennek köszönhetően mostanában több olyan megkeresésem is érkezett, ahol kifejezetten ezzel a technikával szeretné a megrendelő, hogy elkészítsem az illusztrációkat.”- avatott be minket minket a klusszitatitkokba.

A Vásárcsarnok, a 8 piac a világ körül projekt egyik szereplője

Sok munkája árulkodik arról, hogy Budapest milyen jelentős szerepet tölt be életében. Egy egyetemi feladat kapcsán készült el a 47-es villamosról szóló füzet, ami aztán annyira megteszett az embereknek, hogy többen is meg szerették volna vásárolni. Aliz azonban úgy döntött, hogy még ennél is izgalmasabb dologgal rukkol elő; ez lett a Köszöntjük kedves utasainkat könyv, amit férjével együtt készített el, és aminek hatalmas sikere lett:
„A 47-es villamosról szóló füzet egy egyetemi feladat megoldásaként készült, ahol annyi témabeli megkötés volt, hogy valami olyan dologról kell szólnia, amit nagyon szeretek. Akkoriban a Gellért térnél laktam és minden nap a 47-es villamossal jártam, imádtam mint tárgyat és mint szimbólumot is. A hangját, a csillámpadlót, az üléseit, mindent. Úgy döntöttem, hogy picit utánanézek jobban, és minél több izgalmas részletet tudtam meg róla, annál jobban élveztem a munkát. A Köszöntjük kedves utasainkat azért jött létre, mert sokan kerestek meg azzal, hogy szeretnék megvenni a villamosos füzetet, de én nem éreztem, hogy egy csupán 12 oldalas kiadvány megérett erre a célra. Felmerült tehát, hogy ki kellene bőviteni további járművekkel az egészet, és mivel a férjem is hasonlóan vonzódik a témához, egyértelmű volt, hogy megtaláltam a könyv íróját. Az egész folyamatot ketten csináltuk végig, aminek voltak könnyebb és nehezebb időszakai. A legnehezebb biztosan a klasszikus értelemben vett kereskedés volt. A könyv körüli hype hullámokban tört ránk, és főleg karácsony előtt tetőzött, így megfelelő tapasztalat és infrastruktúra híján voltak olyan napok, amikor reggel 6-tól éjfélig számláztunk, csomagoltunk, futárt intéztünk, csomagolóanyagért futkostunk. Ez alatt az időszak alatt fogalmazódott meg bennem az, hogy hiába szuper a saját dolgaidat árulni, én inkább rajzolni szeretnék az erre szánt időben is. A mai napig jó páran megkeresnek egyébként azzal, hogy szeretnének vásárolni a könyvből, de mivel ez egy sorszámozott, csupán 1000 példányban megjelent limitált kiadás volt, nem tervezzük az újranyomást.”- osztotta meg velünk a Köszöntjük kedves utasainkat háttértörténetét.

Boldizsár Károlyt egy velencei utazás inspirálta arra, hogy létrehozza a Bomo Artot. A velencei stílusú könyvespolcokat aztán végleg felváltották a naplók, kis füzetek, fotóalbumok, könyvjelzők. Szépen lassan kialakult egy nagyon komoly portfólió, ami ma már nemcsak a Régi posta utcában található csöppnyi boltot tölti meg, hanem egy tágas üzlethelyiséget is a Várkert Bazárban. A Bomo sikersztori viszont nem áll meg országhatáron belül; több helyen is jelen van a márka a nagyvilágban, az elmúlt időszakban például Dakarból és Madagaszkárról is érdeklődtek. Károlyék titka abban rejlik, hogy megtalálták az egyensúlyt a hagyománytisztelet és az újító megoldások között, így tudnak frissek, izgalmasak maradni.  Hollósi Éva, képzőművész közreműködésével minden évben több új dizájn is születik, de a régi jól bevált Bomo hangulat megmarad, ahogy a legsikeresebb grafikák is. Folyamatosan születnek művész kollabok is, amik tovább színesítik a kínálatot.  A héten debütál képzűművészeti sorozatuk harmadik része Buzás Aliz, illusztrátorral, így Károllyal nemcsak a múlt, hanem a jelen kapcsán is bőven volt miről beszélgetni.

Véletlenül alakult úgy, hogy már eleve a nyomdaiparban kezdtél el dolgozni, vagy ez összefüggésbe hozható a könyvek iránti szereteteddel?

A 80-as évek végén 90-es évek elején még teljesen általános volt, hogy aki nem tanult különösebben jól, az szakiskolába ment. Mivel nem jeleskedtem a tanulásban, az általános gépkezelői és karbantartó  iskolában folytattam a tanulmányaimat. Ott viszont hamar kiderült, hogy nem megy a matek és a műszaki rajz, így aztán édesapámnak köszönhetően átvettek a nyomdaipari suliba, ahol az elejétől kezdve jól éreztem magam, és végül offset gépmesterként végeztem. Egyébként a nyomdáról, ahol gyakorlaton voltam,  vannak jó gyerekkori emlékeim is, ugyanis apu dolgozott nekik, és napi szinten járt oda, én pedig a nyári szünetben gyakran elkísértem. A mai napig emlékszem a pepsi-s, schweppes-es címkékre, amiket éppen akkor előttem nyomtattak.  

Végül minek a hatására született meg a Bomo Art?

Egy velencei utazással kezdődött minden; ott szívtam magamba ezt az ódon hangulatú, klasszikus, vintage stílust. Amúgy sokszor azt hiszik, hogy olasz márka vagyunk, de szerintem van különbség a kinti üzletek és a Bomo között; mégpedig, hogy azok a boltok úgy egyben nagyon jól néznek ki, de ha leemelsz bármit a polcról, közelről már nem olyan jó minőségű a termék. Engem pont az inspirált, változtatni akartam ezen. A minőség az elejétől kezdve fő szempont nálunk, és az, hogy ezt hozni is tudjuk, főleg azoknak a szakembereknek köszönhető, akik a műhelyben dolgoznak.