Dián Krisztina, Pilinger Erzsébet és Taller Ágnes az INDA Galériában (b-j.) Fotó: Bodnár Dávid
Berlint nem hiába nevezik a művészetek fővárosának; a Fal lebontása után rengeteg művész és galéria költözött a kelet- berlini városrészbe, ezáltal a város kulturális élete nagyon izgalmas, dinamikus fejlődésen ment keresztül. Ugyanakkor az ország gazdasági megosztottsága miatt a gyűjtők és a kultúrára éhes emberek nagyrésze még mindig a nyugati országrészben élt. A galériák szerették volna az érdeklődőket odacsábítani akár külföldről is, így jött létre a legelső Gallery Weekend. A fő cél a mai napig ugyanaz; egy koncentrált hétvége keretében áttekintést adni a kortárs képzőművészet aktuális tendenciáiról, a galériák működéséről és népszerűsíteni a kultúra ezen ágát. A hatalmas siker azután másokat is inspirált; először jött Varsó, amit több nagyváros is követett, majd hat évvel ezelőtt itthon is összefogtak a kortárs magángalériák, hogy együtt hozzák létre a budapesti fesztivált. A március 6-i hétvégén tizenhárom helyszínen vehetünk részt különböző izgalmas programokon; tárlatvezetéseken, beszélgetésekeken, de láthatunk performanszokat is. Mindezen túl egy különleges, egynapos pop-up kiállítás is színesíti az ezévi programot. Az eseményt a Kortárs Galériák Egyesülete szervezi úgy, hogy a programok tekintetében a taggalériák teljes mértékben szabad kezet kapnak. Mi az INDA Galériában beszélgetünk az Egyesület elnökségével: Tallér Ágnessel, az INDA alapítójával, Pilinger Erzsébettel, a Knoll Budapest Galéria vezetőjével és a VILTIN Galéria vezetőjével, Dián Krisztinával, ahol több aspektusból is megvizsgáltuk a magyar kortárs képzőművészet helyzetét, és arról is meséltek, hogy őket mi vezette erre az útra.
Mennyire lehet elkülöníteni a kelet-európai kortárst a nyugatitól?
Krisztina: A különbség leginkább a nemzetközi ismertségben és referenciákban mutatkozik meg. Egy, már évtizedek óta rutinosan működő nyugati színtérre kezdtek el betagozódni a kelet-európai galériák a rendszerváltást követően. Ez azokban az országokban vezetett nagyobb sikerre, ahol erős volt a kultúrdiplomácia, küldetésként kezelte a velünk élő művészek karrierjének nemzetközi felfuttatását. Mindezt úgy, hogy közben létrehozott lokálisan is gyűjteményező intézményeket, segítette a kortárs kiállítások létrejöttét. A kortárs képzőművészeti színtér is sokszereplős. Az állami intézmények és kisebb non-profit kiállítóhelyek megléte és az ott dolgozó művészettörténészek, kurátorok munkája ugyanolyan fontos, mint a profi magángalériás közeg, nem beszélve a tőkeerős vásárlói és gyűjtői körről. Ezek működése kölcsönösen hat egymásra, optimális esetben hozzájárulva egymás nemzetközi sikereihez. Jelen pillanatban a nagy nyugati intézmények pont azt a 60-as és 70-es évekbeli korszakot kutatják, amire az akkori Vasfüggöny miatt kevés rálátási lehetőségük volt. Ennek eredménye, hogy több magyar képzőművész műve került be olyan fontos gyűjteményekbe, mint például a Metropolitan, a Tate Modern vagy a Pompidou. Ez is mutatja, hogy színvonalbeli különbségről szó sincs.
Ehhez képest itthon mi a helyzet, egyáltalán mennyire sikeres a magyar kortárs képzőművészet?
Erzsébet: A 90-es évek elején új intézmény rendszer alakult ki, ekkor hozták létre a Ludwig Múzeumot Budapesten, s más városokban is létre jöttek kortárs művészeti intézmények. Kialakult emellett egy olyan galéria-közeg is, ami a környező országokban akkor nem fejlődött még ilyen nagy léptekben. Hosszabb időn át az intézményi rendszer egyre inkább nyitott a kortárs művészet felé, ám az utóbbi időszakban nem feltétlenül erre fókuszált. S épp emiatt fontos a Gallery Weekend, megmutatkozhat általa, hogy intenzív és sokrétű a kortárs galériák munkája, ami rendkívüli szerepet játszik a kortárs művészet működtetése és megismertetése szempontjából is. S az is, hogy sok olyan alkotó van, akiknek a munkája számos szempont szerint megközelíthető, értelmezhető és komoly figyelmet vált ki.