Varga Marietta képeit elnézve úgy érezhetjük, hogy egy másik dimenzióba csöppentünk. A finom pasztellszínek nagyon furcsa és mégis lenyűgöző egységet képeznek a sokak által otrombának tartott panelekkel vagy éppen a brutalista stílusú épületekkel. Fotóira olyan magazinok figyeltek fel, mint a The Guardian vagy az egyik legismertebb fotós oldal, a LensCulture. Bár projekktjeit hosszú előkészületi idő jellemzi, hiszen szeret minden egyes kis részletet megtervezni, leghíresebb sorozata mégis egy spontán reggeli fotózásból született. Most nekünk mesélt stílusának kialakulásáról, legnagyobb sikereiről és sorozatai kulisszatitkairól.
A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem elvégzése után egyből Londonba mentél. Milyen tapasztalatot adott ez neked? Egyáltalán milyen volt az egyetem után kilépni az életbe?
A MOME-n 2016-ban végeztem el a BA fotós szakot. Az egyetem után nagy fejtörést okozott, hogy akkor most hogyan tovább. A diplomát akkor kapja meg az ember, ha megvan a szükséges nyelvvizsgája is, én viszont világéletemben gyengébb voltam a nyelvekből, az angollal kapcsolatosan is mindig volt bennem egy kis gyomorgörcs. Viszont tudtam azt, hogy ez a nyelv a szakmában és egyébként is szinte nélkülözhetetlen, ezért erőt vettem magamon, és mivel a korábbi próbálkozásaim nem voltak sikeresek, ezért úgy gondoltam, hogy az egyetlen út nekem az, ha kimegyek Angliába és a közegben tanulom meg a nyelvet. Augusztusban teljesen random regisztráltam egy au-pair-es, babysitteres oldalra. Az, hogy dolgoznom kellett, nem jelentett különösebb gondot, hiszen az egyetem alatt is már magamat tartottam el. Kint viszont az angol nyelvtudás hiányában nem volt bátorságom és elég magabiztosságom szakmabeli munkát keresni, így maradt a babysitterkedés. Egy héttel később már írt is egy család, beszéltünk Skype-on, és pár napra rá már repültem is ki. Visszagondolva, nagyon bátor voltam. Ha előre láttam volna, hogy mi lesz a következő évben, akkor nem biztos, hogy bevállaltam volna, viszont szerencsére nem láttam, így legalább most már ismerem a nyelvet.
Mégis nagy hatással volt a szakmai életedre a kint tartózkodás. Hogyan?
Igen, nagyon sokat segített az utam kialakításában, a képi világom fejlődésében. Nem jellemző rám, hogy honvágyam van, Londonban mégis rajtakaptam magam. Minden alkalommal, amikor volt szabadidőm, olyan helyeket kerestem, amik az itthonra emlékeztettek. A hétvégéim szabadok voltak és mivel jórészt egyedül voltam, nem kellett senkihez alkalmazkodnom, oda mentem, ami engem inspirált vagy érdekelt. Persze először lejártam a kötelező köröket, de utána főleg azokat a blokkokat kerestem, amik a kelet-európai hangulatot hordozták magukban. Érdekes, hogy itthon ezeket kevésbé fotóztam, csak ott kezdett el érdekelni ez a világ. Gondolom mivel annyira hiányzott, ezért ezen az úton tudtam kicsit újra kapcsolódni Magyarországhoz. Aztán miután hazaköltöztem, fent maradt ez az érdeklődésem. Szerintem, ha nem megyek ki, akkor nem veszem észre ezt a világot. Illetve arra is ott jöttem rá, hogy ami itthon van, akár építészetben, akár kultúrában, az ott kint kicsit egzotikumnak hat, mivel annyira eltérő sok szempontból.