JAKÓCS DORKA

Jakócs Dorka, mint művészetében, mint megjelenésében vad, zabolátlan energiákat közvetít. Rengeteg területen kipróbálta már magát: tervezett a BP Shopnak, jó párszor láthattuk festményeit kiállítva a budapesti galériákban, most pedig leginkább a tetoválás tölti ki mindennapjait. Kíváncsiak voltunk, hogy ő hogy látja magát, mennyit változott egy évtized alatt, emellett elárulta nekünk alkotási folyamatának módszerét, és azt is megtudtuk tőle, hogy már jóideje az underground jégkorszakát éljük.

Hogy írnád le az elmúlt 10 évet? Honnan hova jutott Jakócs Dorka?

Oda jutottam ahova hagytam, hogy sodorjanak azok a lehetőségek, amiket képes voltam bevonzani azáltal, hogy mindig is nyitott voltam az új lehetőségekre. Szeretek úszni ismeretlen mélyvizekben, új úszásnemeket tanulva, és ezeken a vizeken hajózva mindig volt egy távoli pont, amin tartottam a szemem, a szabad önkifejzés vilagító tornyán. Ha konkrétan kell megfogalmaznom, akkor a fejlődést, változást a következőképpen tudom leírni: graffitiből grafika, animációból ruhadesign, festészetből tetoválás. Óvodás koromban tudtam már, hogy rajzolni szeretek, és szeretnék is egész életemben, emelett szorosan kitartva haladtam előre. Jelenleg ott vagyok, ahol lennem kell, és mindig is ott voltam.

Melyik az a közösségi forum, amit a leginkább szeretsz használni arra, hogy át tudd adni a művészetedet?

Nincs kedvenc. Sőt, a social media használata sokszor kényszer, anakronisztikussá válik az ember, ha nem használja ezeket. Szavai süket fülekre találnak, ha nem ott beszél, ahol mások azt hallhatják.Viszont bekígyózik az ember tudatába, és a visszacsatolások miatt pozitív térnek érzi. Nem használom tudatosan, például nem hirdettem még. Alapvetően akkor leszünk boldogok, ha minél kevesebb az a körülmény, amitől függővé tesszük azt. De használok majdnem mindent, kaotikusan és őszintén.

Mennyire spontán a művészeted, persze a tetoválást leszámítva? Rákészülsz egy-egy munkára, vagy hagyod, hogy az érzéseid és a kezed vezessenek?

Klasszikus iskolát követek, vázlatokból lesznek a festmények. Maga az ötletskiccelés spontán és asszociatív: ha megragad a vázlataimban valami, akkor azt tovább emelem festmény szintjére. Mint az automatikus írásnál, ez automatikus képalkotás során is a tudattalan folyamatok kerülnek felszínre, így megláthatom magamat, magamon keresztül pedig a világot.

Még a héten (szeptember 21-ig) látogatható a Blitz Galériában az Urban Heroes kiállítás, ami a hazai urban art legizgalmasabb művészeti gyűjtötte össze. Amíg Londonban már mindennapos, hogy a street art művészek bekerülnek a legfontosabb aukciósházakba, és kiemlekedően magas leütésekkel találnak gazdára munákik, addig itthon ezt a művészeti ágat, főleg a graffitit, sokan még mindig a vandalizmus egyik formájának tartják. Ez a kezdeményezés nemcsak azért fontos, mert legitimizálja az urban artot hanem azért is, mert így lehetőségük van az alkotóknak arra, hogy a műgyűjtő réteg elé kerüljenek munkáik. Mi most kiválasztottunk néhány művészt, akikkel most kicsit jobban megismerhedhettek.

GYARMATI ZSOLT

Gyarmati Zsolt több, mint húsz éve dolgozik képzőművészként. A kétezres évek elején kialakult pánikbetegsége kapcsán tapasztalta meg, hogy az „ecset”, azon túl, hogy önkifejezési eszköz, terápiás célra is használható. Korai képeire leginkább az aprólékos és bonyolult digitális tervezettség a jellemző, az idő múlásával azonban egyre inkább a minimalizmus felé mozdult. Londoni és berlini képviseletének köszönhetően egyre több képe talál otthonra külföldi magángyűjteményekben, de a magyar közgyűjteményekben is fellehetők alkotásai. A lenti interjúban többek között mesélt nekünk a rá jellemző alkotási folyamatról, a képei által kiváltott pillanatnyi megnyugvásról, és természetesen a Blitz Galéirában látható munkáiról is.

Számodra a művészet terápia, amit fel is vállalsz, nyíltan kommunikálsz. Úgy tudom, hogy mindennek a kezdete a pánikbetegséged volt. Hogy ismerted fel annak idején, hogy ezek a képek segítenek neked?

Valóban az alkotás folyamata segített nekem abban, hogy legyőzzem a démonjaimat, de ezek nem csupán a saját magam által kreált szörnyek, hanem mások félelméből is táplálkozó kinyilatkoztatások. A festményeimen megjelenő kétdimenzióba fagyott jelek tanulmányozhatóvá válnak azáltal, hogy belefagynak a kép terébe, így fokozatosan elveszítve félelmetes jellegüket.

A munkáidban ott a káosz, a társadalomkritika és a saját félelmeid; ezek keverednek egymással. Nádudvari Noémi azt mondja a rólad készült portréfilmben, hogy a képeidet látva őt kimondottan nyugalom tölti el. Célod a feloldozás?

Túltelítettségükben – egy tetszőleges ponton – ideiglenesen lefékezett pillanatoknak nevezném a munkáimat. Talán frissességük is ebből a látszólagos esetlegességből fakad. A képek gyakran korábbi alkotásokból nőnek tovább, nem ritkán éveken keresztül készülnek; rétegek rakódnak egyre az előző rétegekre. Genealógiájuk végül alig felfejthető, s mivel a folytathatóság illúzióját is keltik, elmondhatom, hogy ha egy horizontális időtengelyen próbálnám kijelölni a helyüket, origópontjuk behatárolhatatlan lenne, ahogy a sík másik végpontja is a végtelen felé mutatna. Szóval nem hiszem, hogy magukban hordoznák a feloldozás alapegységeit, de talán segítenek megragadni, megérteni a pillanatot ezáltal egy pillanatnyi megnyugvást adva.

Valószínűleg sokan ámulattal nézték a színes tűzfalrajzokat tíz évvel ezelőtt, amikor az azóta életre kelt bulinegyed még csak bontogatta a szárnyait. Ma már egész évben pezseg az éjszakai élet, sajátos hangulat uralkodik a belső kerületekben. Az azóta szép számmal látható falfestmények pedig ennek a milliőnek a részévé váltak. A street art mindig is a nagyvárosok szerves része volt, még akkor is, ha a graffitik többségére legtöbben vandalizmus melléktermékeiként tekintenek. Igaz, a graffitik habár egy kor lenyomatai, mégiscsak az adott szubkultúrának szólnak, a laikusok sok esetben nem is tudják értelmezni azokat. Az urban art ennél jóval nagyon sprektumú utcai művészet. Nádudvari Noémi, a Színes Város művészeti kurátora pont tíz éve dolgozik azon, hogy legitimizálja a városi művészetet, a Blitz Galériával közösen pedig most be is viszik az aukciósház falai közé. Vele és a projekt vezetőjével, Novoszádek Péterrel beszélgettünk a szeptember 6-i Urban Heroes kiállítás kapcsán.

Kik ezek a városi hősök, és mit tesznek hozzá a mi Budapestünkhöz?

Noémi: Péterék megkerestek, hogy szeretnének egy street art témájú kiállítást. Aztán ahogy elkezdtünk róla beszélgetni, a javaslatomra inkább az urban art irányába indultunk. Én amúgy is jobban szeretem ezt a kifejezést, mert ez kinyitja a lehetőségeket, és kevesebb félreértésre is ad okot. A legtöbb esetben, ha valaki meghallja a szót, hogy street art, egyből a graffitire asszociál, ami valljuk be, még mindig sokak fejében egyenlő a vandalizmussal.

Pedig graffiti és graffiti között is van különbség?

Noémi: Persze, ugyanúgy vannak és lesznek korszakai, illetve stílusirányzatai. Noha még a klasszikus művészettörténet nehezen fogadja be, illetve értelmezi a graffitit, fontos lenyomatai az adott társadalomnak.  Akár ha csak a barlangrajzokat vesszük, jól látszik, hogy ez a fajta jel hagyási vágy  hosszú időre nyúlik vissza, egyszerűen kódolva van az emberbe. Nagyon régóta azon dolgozom, hogy az utcán való alkotást sikerüljön jobban kontextusba helyezni az emberek számára. Ez a célja a Színes Városnak is, értem ezalatt a tűzfalfestő fesztivált és a többi projektet, amiken az elmúlt években dolgoztam.