Keresztes Zsófiát mindig is a furcsa dolgok érdekelték; ő a groteszk, már-már morbidba forduló témákban is megtalálja a szépséget. Művészete megosztó, és eddig nehezen talált utat a hazai közönséghez. Tavaly azonban megkapta az egyik legrangosabb hazai szakmai elismerést, legnagyobb meglepetésére, Esterházy díjas lett. Júliusban közös kiállítása nyílt Tom Volkaerttel. Az Everybody Needs Art kiállítóterasza a galériák sterilitásával ellentétben inkább kísérletezősebb helyszín, ahol mindkét művész szobrai jól érvényesültek. Zsófia nem most dolgozott együtt Bencze Péter kurátorral, több külföldi kiállításában is segített már az Everybody Needs Art alapítója. A Sunbaked Thirst with Love Finisszázsán az Absolut is ott volt.
Tom Volkaerttel volt már a kiállítás előtt is kapcsolódási pontod?
Igen, ez alapvetően egy online ismeretség volt, az Instagramon keresztül találkoztunk egymás munkáival először, majd ugyanaezen a platformon kezdtünk el chatelni. Többször szóba került, hogy mennyire szeretnénk egy közös kiállítást, és viccelődtünk is vele, hogy vajon mikor lesz egy olyan kurátor, aki lát fantáziát ebben a párosban, végül Peti lett az, és három év után teljesült a vágyunk. (nevet) Tom munkáiban is ugyanúgy megjelennek az elfolyó, szervekre utaló elemek. Első ránézésre absztrakt formavilágúak a munkái, de ha tovább vizsgálod, konkrét motívumokat is felfedezel benne, egy-egy groteszk arcot, testrészeket.
A Magyar Képzőművészeti Egyetemre jártál, festő szakra. Hogy jutottál el oda, hogy egyszer csak elkezdtek lemászni a képek a falról, és átalakultak szobrokká?
Még a Kisképzőben kerámiaszakos voltam, onnan ered ez a fajta térbeli látásmódom. Azalatt az idő alatt szigorúan funkcionális tárgyakat készítettünk, nekem ez a hozzáállás akkoriban megpecsételte az agyaghoz való viszonyomat, és nem tudtam megregadni benne azt a fajta szabadságot amiről, azt gondoltam szükséges ahhoz, hogy a képzőművészet terepén ki tudjak teljesedni. Így jött a festészet. Úgy gondoltam, hogy festészeti eszközökkel jobban meg tudok majd valósítani egy-egy olyan koncepciót, amit elképzeltem. Ma már teljesen másképp látom, és egy ideje vágyom is arra, hogy újból agyaggal dolgozhassak. Valószínű ezért is tetszenek annyira Tom szobrai, mert abban ahogy ehhez az anyaghoz nyúl, benne van egy olyasfajta bátorság, amit én akkoriban, amikor előszőr volt rá esélyem, nem tudtam meglépni.