Fotó: Szombat Éva

Sok fiatal lánynak lehet a példaképe Soós Nóra, aki egyszerre egyensúlyozik korunk különböző női szerepeiben. Festőművészként anyának és feleségnek lenni közel sem egyszerű, de nem is lehetetlen. Ha van kitartás, erő és hit, mint ahogy a példa is mutatja, meg lehet teremteni azt az életet, amivel meg lehet élni a különböző szerepeket. Nórában egy céltudatos, határozott és bátor nő portréja jelenik meg előttünk. Ez az interjú is ezt bizonyítja.

Magyarországon festőnek lenni kicsit kockázatos vállakozás, nem? Ráadásul két képzőművész is van a szűk családotokban.

Festőművésznek lenni itthon furcsa helyzet. Egyszerre nagyon szabad, ami csábítóvá, vonzóvá teszi, ugyanakkor a társadalom többsége számára gyakorlatilag teljesen értelmezhetetlen létforma. Gyakorlatilag semmilyen viszonyulásuk nincs hozzá, egyszerűen nem érdekli őket a sztori. Festőként sokszor érezzük magunkat földönkívülinek, cserébe viszont ott a lehetőség, hogy más szemszögből szemlélhessük a dolgokat. Ez a kívülrekedtség megeddzi a lelket; a magad főnöke vagy, csak magadnak tartozol elszámolással. Bár az igazat megvallva, mi valamiféle burokban élhetünk, mert nagyon sok olyan ember keres és látogat meg, akik érdeklődnek a kortárs festészet iránt, és ezek nagyon felemelő helyzetek.

A férjeddel hogy egészítitek ki egymást? Hogy viszonyultok egymáshoz: az egyik a másik legjobb kritikusa?

A férjemmel gyakorlatilag együtt nőttünk fel, együtt váltunk festővé. Rengeteg küzdelem, megaláztatás, siker, vita és kompromisszum vezetett odáig, ahol ma tartunk. Közben megváltozott minden. Gyermekeink lettek, ma már igazi család vagyunk. Nehéz út volt, egyikünk sem jött gazdag családból. Amit elértünk magunknak és egymásnak köszönhetjük, erős szövetség a miénk. A kritika pedig nem más mint gondolkodás, és mivel a műtermünk közös, sokat beszélünk a festményekről. De ez természetes. A festészet folyamatos gondolkodás, agyalás a dolgokon.

Számodra mik a művészlétnek a legnehezebb és legszebb pillanatai?

A legfelemelőbb a festés maga. Leginkább az íráshoz hasonlítanám a folyamatot. A betűkből szavak, a szavakból mondatok, majd bekezdések, fejezetek és a végén ott egy regény, vagyis kész a Kép. Ez egy folyamatos párbeszéd magaddal, a képpel és a külvilággal. Semmihez sem hasonlítható dialógus, gyakorlatilag megszűnik az idő, igazi flow élmény. Egyben ez a legnehezebb is; az alkotásra fordítható idő megtalálása, beosztása. Anyaként ez sokszor szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnik, folyamatos küzdelem.

Érdekel, hol talált rá Nóra saját stílusára?