A Budapest Street Photography Collective-et azért hívta életre Soós Bertalan és Erdős Dénes, hogy közelebb hozza az embereket a street fotóhoz, és megmutassa, hogy ebben a művészeti ágban mennyi minden van. Az utcai fotózás helyzete nem a legkönnyebb napjainkban, amikor sokan elzárkóznak a fotósoktól, de remélhetőleg idővel enyhülni fog az ellenállás, és azok is rájönnek, hogy mennyit nyerhetünk általuk, akik túl óvatosan közelítenek a személyiségi jogok miatt ehhez a témához. Érdemes a most reneszánszát élő Fortepan-ra gondolni, aminek segítségével nemcsak beleleshetünk az előző korok embereinek mindennapjaiba, de talán egy kicsit jobban megérthetjük múltunkat is. A témáról előző posztunkban már olvashattatok, most pedig egyenként is szeretnénk bemutatni a kollektíva tagjait, akik arról meséltek nekünk, hogy miért kezdték el a streetfotózást, és mit jelent számukra.

Neményi Marci

"Amikor csatlakoztam a kollektívához, nagyon sok „streetfotós” képem volt, de mégis kevés streetfotóm. Én kifejezetten ennek a csapatnak a kedvéért kezdtem el kijárni az utcára. Fotóriporterként a jobb képeimet áthatja az a hozzáállás, hogy a fura pillanatokat keresem, ami egyben a jó streetfotó sajátossága. Van egy erős autisztikus oldalam, és olyan alapállásom az emberiséghez, hogy nem pontosan értem, hogy ki mit miért csinál, ezért figyelem őket. Ennek van egy terápiás jellege is; elkezdtem gyűjteni az abszurd pillanatokat az utcáról, sajtótájékoztatókról, eseményekről, esküvőkről, mert azt éreztem, hogy ha sok ilyen pillanat összegyűlik, akkor ha nem is fejtem meg, de legalább elfogadom, hogy soha nem tudom teljesen megérteni az embereket. Nekem nem az a dícséret, ha valaki azt mondja, hogy zseniális egy képem, hanem az, ha nem érti, hogy mit lát. Én ezt élem meg sikerként."

Itthon is egyre nagyobb teret hódít az utcai fotózás, vagyis a street photography, sokan próbálkoznak vele, de igazán magas szinten csak kevesen művelik. Könnyűnek tűnik, pedig nem az, kemény munkával jár, hiszen ebben az esetben nincs az embernek ráhatása a környezetre. A szívósság itt nagy előny, mert van, hogy huszadszorra is ki kell menni az utcára azért az egy jó fotóért, a fotósnak pedig azt kell éreznie, hogy megéri azért az egy kockáért a sok próbálkozás. A kívülről jövő megítélése is elég ellentmondásos, még a fotósok körében is. Sokan nincsenek is tisztában azzal, hogy valójában miről szól az utcafotózás, de akadnak olyan vélemények is, melyek szerint a fotóművészeti ágakon belül például a konceptuális fotózáshoz képest ez alantasabb lenne, vagy legalább is háborús fotóriporternek kell mennie valakinek, hogy megkapja az igazi dokumentarista elismerést. A Soós Bertalan és Erdős Dénes által életre hívott Budapest Street Photography Collective pont azért jött létre, hogy megváltoztassa ezt a fajta szemléletet, és közelebb hozza az embereket ehhez a fotóművészeti ághoz.

Egy olyan csapatot és platformot szerettek volna létrehozni, ahol profi és hobbi fotósok motiválni tudják egymást arra, hogy kijárjanak az utcára fotózni, a rendszeres műhelymunka során pedig fejlődhetnek. Azok pedig akik a fotózásból élnek két sajtótájékoztató között kiélhetik magukat valami igazán inspiráló dologban, ezzel megelőzve a kiégést. A megalakuláskor a közös szellemiség volt fontos, és nem az volt a fő szempont, hogy ki milyen jó fotós, bár az sem volt mellékes. De mindenképpen nagyobb hangsúly van az emberi tényezőn. Eredetileg a tagság feltétele tapasztalat az utcai fotózásban, emellett a lelkes hozzáállás és az elhivatottság, illetve hogy az adott fotós örömmel és aktívan vegyen részt a kollektíva életében. E mentén az elmúlt időszakban le is zajlott egy tagcsere a csapatban, az új tagot hamarosan bejelentik, de további felvételt idén már nem terveznek.

Ki az, akivel még nem történt meg, hogy a buli közepén, miután behúzta maga mögött az illemhely ajtaját, valami orbitális hülyeség nézett szembe vele. Biztos van, akiket zavarnak a falfirkák, de az ember amióta ember, közléskényszere van, és ennek nyoma is lesz, ha tetszik, ha nem. Talán mégis a bosszakodók vannak kevesebben, legtöbbünket inkább mosolyra fakasztanak ezek az üzenetek, főleg, ha frappánsak. Bánszegi Rebeka kicsit tovább gondolta a dolgot. Insta oldalán a szórakozóhelyek WC-iben olvasható sokat- vagy éppen semmitmondó firkákat láthatunk viszont fotó párokkal illusztrálva.

„Elég sokan raknak feliratokat képekre, szóval igazán nem találtam ki semmit, a feliratokat pedig már régóta gyűjtöttem, csak nem tudtam mit kezdjek velük. A falfirkák tulajdonképpen elég megúszósak, mert nem kell saját szöveget kitalálni, de senkinek nem a tulajdonai. Kollektív lenyomatai a részeg estéknek, amiket tényleg bárki ott hagyhat, és aztán más alakíthatja, vagy azonosulhat velük. Általában megvan, hogy kihez melyik feliratokat szeretném, de csak az elkészült képeknél lesz végleges.” – mesélt Rebeka az egész hátteréről.

Biró Dávidot egészen korán elkezdte érdekelni a digitális technológia, és egy ideig úgy nézett ki, hogy az informatika területén helyezkedik el. Aztán mégis a fotóművészet felé kanyarodott el, ráadásul a konceptuális vonalon mozog, ami a legtöbb ember számára talán kicsit nehezebben is értelmezhető ág. Az évek alatt az egyetemi tanulmányoknak, külföldi tapasztalatoknak és a megtartó hazai művész közegnek köszönhetően munkái már egy saját, kiforrott látásmódot tükröznek. Bár a kezdetektől fogva az aprólékosan kitalált és berendezett kompozíciók készítése volt rá jellemző, művészete a digitális világra választ adó tendenciáknak köszönhetően kibővült a különböző installációk és más médiumok tárházával. Legújabb kiállítása valójában két sorozatának egyesítéséből jött létre, mindeközben új aspektusból megvilágítva a kérdéseket, amiket feszegettek külön-külön is. A megnyitó előtt beszélgettünk a fotográfia jövőjéről, a digitalizáció, a virtuális jelenlét hatásairól és a kritikus szemlélet fontosságáról.

Egyaránt jártál Kaposvárra és a MOME-ra fotós szakra. Éreztél bárminemű különbséget szemléletmódban a két hely között?

Nehéz a kettőt összehasonlítani, mert az egyik intézményben alap-, míg a másikban mesterképzésben vettem részt.  Bizonyos hiedelmekkel ellentétben a MOME mesterképzése nem is annyira alkalmazott fotográfiai irányultságú, hanem inkább a nemzetközi művészeti diskurzusba próbálja behelyezni a hallgatókat, és szerintem a sajátos kritikus látásmódra való neveléssel a kaposvári alapképzésnek is ugyanez a célkitűzése. Ami viszont különbség, hogy az utóbbinál sokkal több volt a kísérleti fotográfia, ami szerintem nagyon jól jön azoknak a művészeknek, akik konceptuális vonalon dolgoznak. Ezenkívül pedig a MOME-n nagyon erős az együttműködés más egyetemekkel, fesztiválokkal. Én ezt jól ki is tudtam használni; például fél évet töltöttem Belfastban Erasmus ösztöndíjjal.

Konceptuális fotóművészként dolgozol. Ez ösztönösen már a korai képeidnél is előjött, vagy csak később alakult ki?

Tinédzserként is távol állt tőlem a fotóriporteri hozzáállás, nem az érdekelt, hogy elkapjak egy-egy jó pillanatot. Már akkor szerettem beállított képeket készíteni, amikor amatőrként próbálkoztam a fotóval. Ez sokkal közelebb áll az attitűdömhöz, és akkor érzem igazán sajátomnak, ha a kép minden részletét én tervezem meg. Ez a hozzáállás vezetett a Flashback Stúdióba, ahol asszisztensként dolgoztam, és ez a stúdiós irány sokat segített technikailag a fejlődésben. Aztán az egyetemen ez a médiumreflektív  konceptuális gondolkodásmód jobban ki tudott teljesedni. Ezt még az is elősegíthette, hogy alapvetően van egy technológiai érdeklődésem, és azontúl, hogy szeretek technikailag jó képeket csinálni, az is érdekel, hogy az eszközöknek, amelyeket mindennap használunk, mi az igazi funkciójuk, mire valók, és kíváncsi vagyok rá, hogy azok az eszköztárak, amelyek rendelkezésünkre állnak, milyen kihívásokkal állítanak szembe minket. 

Imre Norbert ott veszi elő a fényképezőgépét, ahol mások elteszik. Bár kedveli a főváros jellegzetes épületeit, látványosságait, de ezeknél sokkal jobban vonzzák azok az eldugott helyek, amiket más még nem talált meg magának. Ennek köszönhetően képei többsége olyan arcát mutatja a körülöttünk lévő világnak, amit csak ritkán láthatunk, ilyen körítésben pedig pláne.

„Az első fényképezéssel kapcsolatos élményem egyben az első mobiltelefonomhoz kötődik, amivel hitvány minőségben, de annál nagyobb örömmel készítettem mindenféle képeket.” – idézte vissza a kezdeti lépéseket, a fényképezőgéppel való barátkozást – A következő lépcsőfok akkor jött el, amikor először használtam tükörreflexes fényképezőgépet. Ez nagyjából 2012 nyarára datálódik. A gördeszkás barátaimat fotóztam mindenféle mutatvány közben édesapám fényképezőjével. Néha a tudta nélkül is. Bocsi fater! (nevet)”

Fotó: Bodnár Dávid

Dorkó Dániel először nem fotósnak készült, de az ELTE társadalomtudományi karáról elcsábította a fotográfia, így felvételizett a MÚOSZ fotóriporter képzésére. Hogy ez mennyire bizonyult jó döntésnek, azt az elmúlt tíz év igazolta. Az egykori fotóriporter ma leginkább portréfotózással foglalkozik, mellette pedig szabadidejében szívesen járja Budapest utcáit, ahol elmondása szerint bőven talál fotótémát. Most ezekből a képekből egy könyv is megjelenik, aminek a megkoronázásaként szeptember 5-én a Budapest Projekt Galériában egy kiállítás keretén belül 42 fotóval testközelbe is kerülhetünk. Az installálás első napján látogattuk meg a fiatal fotóst a galériában, ahol beszélgettünk sajátos festményszerű portréfotóiról, az analóg technika sajátosságairól és Budapest különösen izgalmas pontjairól.

Annak idején mi vonzott a fotózás felé?

A nagypapám hobbija a fotózás és a filmezés volt. Az egyetemen, ahol fizika professzorként oktatott, volt egy fotólaborjuk, ott hívta elő a képeket. Sokat fényképezte a családot. Egyszer látogatóban voltunk náluk, és kaptam egy kis fényképezőgépet, emlékszem, folyamatosan azt kattogtattam. Nagyon meghatározó emlék, amikor összegyűltünk a diavetítő elé, és megmutatta a képeit. Ez minden kisgyereknek felér egy varázslattal, de nálam a mai napig tart.

Te választottad a portréfotózást, vagy inkább az választott téged?

A MÚOSZ utolsó évében a Nők Lapjához jelentkeztem gyakornoknak, és ott is maradtam pár évig Falus Kriszta asszisztenseként. (Falus Kriszta nevéhez köthetőek a Nők Lapa címlapfotói.- a szerk.) Már egy ideje száguldó fotóriporterként dolgoztam, amikor elkezdett mocorogni valami bennem; azt éreztem, hogy valahogy vissza kellene kanyarodni a portrék irányába. Mivel fotóriporterként is rendszeresen készítettem portrékat, tudatossá vált, hogy azt élvezem a legjobban csinálni.

Bartha Máté nyerte a 2018-as Capa-díjat Kontakt című fotósorozatával. Bár annak idején sok más diáktársához hasonlóan ő is nagy reményekkel lépett ki diplomájával a kezében a MOME-ról, hamar rá kellett jönnie, hogy fotóművészként két opció van: megalkuszik, és olyan munkákat vállal be, amik nem villanyozzák fel cseppet sem, vagy kitart amellett, ami szeret, viszont egyáltalán nem biztos, hogy meg tud élni belőle. Mégis hogy lett happy endje az ő történetének? Valami a dokumentumfilmezéshez vonzotta, amiben aztán annyira megtalálta magát, hogy jelen pillanatban diplomafilmjén dolgozik, ami várhatóan tavasszal készül el, és az év folymán már a nagyközönség is láthatja. Többek között erről a karrierváltásról is beszélgettünk vele, miközben arról is mesélt, hogy mit jelent számára ez a fotós elismerés, vagy hogy mitől érzi magát annyira jól Budapesten.

2018-ban te kaptad meg a Capa-nagydíjat, amihez gratulálunk. Nem ez volt az első elismerés a szakma részéről, mégis érdekelne, hogy mit jelent számodra ez a díj?

Én most dokumetumfilm rendezést hallgatok a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, és már előtte is inkább a dokumentumfilmezésre koncentráltam. Persze nem engedtem el teljesen a fotót sem, de sokkal kevésbé foglalkoztam vele. Jó élmény volt, hogy amikor megtaláltam ezt a témát, hirtelen nagyon egyértelmű volt, hogy ebből érdemes egy kompakt sorozatot készíteni. A fejemben megvolt a sztori, hogy majd miről szól, és tisztán láttam magam előtt, hogy ennek lesz eleje és vége is, a munkafolyamat felénél pedig már azt is tudtam, hogy le fogom adni a Capa-díjra. Ez az elismerés számomra azt jelenti, hogy jó volt a megérzésem, és a tervem bejött. Hogy kifejlesztettem valamiféle érzéket az évek alatt, ami alapján látom, hogy mibe érdemes belefogni. De nemcsak ebből a szempontból jó visszajelzés ez a díj, hanem olyan szempontból is, hogy érdemes magam körül tartanom a fotót, mint eszközt, amit alkalmanként elő lehet húzni, mert működik.

Egyáltalán nem meglepő, hogy a domumentumfilm rendező szakon kötöttél ki, hiszen végignézve az oldaladon a fotósorozataidat, szinte mindenhol visszaköszön a dokumentarista irány. Ez a legelejétől kezdve benned volt?

Igen. A portfóliómban szereplő anyagok közül a divatfotók, a színházi vizuál tervezés és a videóklipek eléggé a periférián helyezkednek el, ha az eddigi munkáimat nézzük, de még ezekben is feltűnnek a dokumentarista jegyek. Például a KELE márkának is készítettem kampányfotókat; ők eleve szeretik a természetességet; ez látszik a modell- és a helyszínválasztásukban is, és az egész márkában van egy nagy adag természet – és emberközeliség, ezért ezt magaménak tudtam érezni. Ez a fajta megközelítés klipekben is jól tud működni, de például a vetítős projektekben is valamiféle „valós” nyersanyagból indulok ki. Annak idején a MOME fotós szakára is fekete-fehér szoció sorozattal felvételiztem. Azt érzem, hogy a dokumentarizmus inkább következménye annak, hogy szeretem magamat új helyzetekbe tenni: új embereket megismerni, új helyekre eljutni, furcsa szituációkba kerülni.

Hlinka Zsolt szeme ösztönösen keresi a városban a gemoterikai formákat és a szimmetriát, így nem meglepő, hogy fotóin is gyakran megjelenik az ezekkel való játék. Egyik legismertebb sorozata az Urban Symmetry a Duna-parti épületeket mutatja be homogén ábrázolással, kiemelve azokat saját környezetükből. Hat évvel ezelőtt nyitotta meg a Focus Galleryt, ahol nemcsak képeit láthatjuk és vásárolhatjuk meg, hanem vele is találkozhatunk személyesen, és beszélgethetünk vele a fotók történetéről. Mi is itt látogattuk meg. Nekünk többek között arról mesélt, hogy talált rá a szálcsiszolt alumínium lemezre való nyomtatásra, milyen módon befolyásolta az elmúlt időszakban emberi kapcsolatait a social media, és azt is elárulta nekünk, hol szeret esti sétákat tenni a városban.

Számodra milyen egy érdekes fotótéma?

Nagyon régóta foglalkoztat a geometria, szeretek vele játszani a képeimen is. Kimondottan tud vonzani, ha  mondjuk egy híd esetében meglátok egy párhuzamot vagy akár egy háromszöget. Ha az életben valami egyenes, azt a képen is szeretem egyenesnek láttatni. Vegyünk egy épületet; a valóságban nem dől, úgyhogy a fotókon is inkább úgy örökítem meg. Persze vannak kivételek; ilyen az Air Corridor sorozatom, ahol viszont adja magát a perspektíva torzulás. A geometrián kívül a szimmetria az, amivel szívesen játszom még. Általánosságban az emberek szeme is inkább a szimmetriát szereti. Lehet azt mondani erre, hogy egy idő után unalmas, de szerintem minden csak tálalás kérdése. A Fővám téri villamos képemen csak vonalak láthatóak, de ahogy ránézel, az agyad egyből összerakja, hogy valójában mit látsz. 

Még ahhoz a generációhoz tartozol, akik annak idején az analóg fényképezőgéppel ismerkedtek meg a fotózással. Hogy élted meg a digitális gépek megjelenését?

Szinte a megjelenéssel egyidőben próbáltam ki a digitális fényképezőgépet. Emlékszem, még annyira kezdetlegesnek tűnt számomra. Nagyon furcsa érzés volt, hogy amikor lenyomtam az exponáló gombot, egész sok idő telt el, amíg sikerült elkattintani. Eleve a számítógép is elég friss élményt jelentett, úgyhogy nagyon élveztem, hogy a képeket fel lehetett tölteni rá. Nekem igazán ekkor kezdődött el az igazi próbálkozás, ott már sokat is lehetett fényképezni, azonnal meg lehetett nézni, és innentől kezdve rohamosan elindult bennem a fényképezés iránti vágy.

Gépmester szakember és nyomdavezető vagy. Hogy kapcsolódik ehhez a fotózás a történetedben? 

Már egy ideje vittük a testvéremmel a nyomdánkat, és egyre inkább zavart, hogy milyen sok rossz minőségű fotóval találkozom a különböző kiadványokban. Már akkor megfogalmazódott bennem, hogy valószínűleg tudnék ezeknél jobbat csinálni. Valójában ez indított el bennem valamit, úgyhogy meg is vettem az első komolyabb fényképezőgépemet, és elkezdtem tanulmányozni, hogy mitől lesz igazán jó egy fotó. Akkor még nem fotóztak ilyen sokan, mint ma, és én is egy jó hobbiként tekintettem rá,  amihez a környezetemből sem kell hozzá kiszakadnom, hiszen a városban elkészíthetem a képeket, utána pedig otthon válogatok, rendszerezek. 

Egyáltalán nem átlagosak azok a technikák, amiken keresztül fizikai formát öltenek a képeid. Hogy találtál rájuk?

Egy külföldi galériában találkoztam először egy izgalmas keret nélküli képpel. Azonnal utána is jártam, és találtam Németországban egy céget, akik a gyártásával foglalkoznak. Rendeltem tőlük néhány darabot, köztük egy szálcsizolt alumínimumra nyomottat is, amit addig csak neten láttam. Teljesen leesett az állam a látványtól!  És nemcsak nekem. Később bárki jött hozzám, mindenkit lázba hozott, hogy egyáltalán mi ez, hogy készül. Így született meg a galéria ötlete, aztán hat évvel ezelőtt belevágtam.

Dobos Tamás 28 éves korában váltott; otthagyta az alkalmazott fotózást. Tehetségét sokan felismerték, sokan szerettek vele dolgozni, ő viszont úgy érezte, hogy megfáradt számára a dolog. Ekkor jelentkezett a Filművészeti operatőr szakára. Jó döntésnek bizonyult, 2014-ben az Év Operatőránek választották, jelenleg egyik kedvenc rendezőjével Milcho Manchevskivel dolgozik egy új filmen, a fotózás pedig megmaradt szerelemnek. Sajátos képi világú, különösen érzékeny művész, aki képes úgy láttatni az embert, ahogy senki más itthon. A Blitz Galéria október 25-i fotós aukciójának művészei közül ő volt az Absolut kedvenc, és legnagyobb örömünkre alkalmunk is nyílt vele beszélgetni. A lenti interjúban sok olyan dologra is fény derül, amit eddig még nem tudhattunk a fotóművészről.

Nagyon foglalkoztatott fotós voltál itthon. Mikor érezted azt, hogy elég a magazinfotózásból?

Huszonnyolc voltam, amikor azt éreztem, hogy ennek vége. Eljutottam odáig, hogy már nem tudtam volna ezt olyan szinten tovább csinálni, ahogy elvártam magamtól. Egyrészt futószalagszerű volt az egész, másrészt a közeget sem éreztem magaménak már. Közben pedig megtapasztaltam, hogy látszik a minőségen, ha nem pakolom bele magam. Ezt pedig nem akartam. Amúgy is, félgőzzel semmit sem jó csinálni. Ez volt az az időszak, amikor a Filmművészetire jelentkeztem, és mivel szerencsémre felvettek, nem kellett azon gondolkodnom, hogy merre tovább. Mert mindenképpen váltottam volna. Nem bántam meg, mert a fotográfiából pont az maradt meg, ami addig fontos volt; az autonóm és a portré része azóta is itt van velem. Nem is akarom feladni, ez olyan jó mentsvár számomra.

Most min dolgozol?

Éppen egy film után vagyok. Az ember ilyenkor érzi, hogy mennyire megterhelte a forgatás, ami általában hihetetlen energia befektetéssel és összgondolkodással jár. Most egy Milcho Manchevski rendezésű filmen dolgozom, ami hatalmas megtiszteltetés számomra, mert ő rendezte még a 90-es években az egyik kedvencemet, az Eső előtt című filmet. Annak idején többször megnéztem a moziban, sőt, a filmzenéjét is beszereztem. Egyszercsak nyáron csörgött a telefonom, hogy Manchevski szeretne látni tőlem pár referenciaanyagot, végül engem választott a legújabb filmjéhez. Ez az egyik legfontosabb állomás lehet az életemben.

Nagyon kevés olyan nézőponttal rendelkező szociofotós van itthon, mint Neményi Márton. Ő az, aki képes a legsúlyosabb helyzetekben is megtalálni a humort, úgy, hogy közben semmit sem sérül a történet etikai szempontból. Hosszú út vezetett számára odáig, hogy elismerjék és elismerje saját magát. Ez persze nem jelenti azt, hogy ma már nem merülnek fel benne kérdések. A flow élmény, amit fotózás közben átél, és a hit abban, hogy még lesz igazán jól elkapott pillanat, viszont viszi előre. A lenti interjúban mesélt arról, hogy készült egy-egy felkapott sorozata, miért jó, ha valami bizarr, és miért zseniális Budapest fotós szemmel.

Mi volt először, az írás vagy a fotózás?

Magyar szakon végeztem, úgyhogy írni már ott írtam, és tudtam, hogy azt majd valamikor valahol hasznosítani fogom. Onnan aztán az BKF-re ( ma már Metropolitan Egyetem - a szerk.) mentem újságíróképzőbe, ott már erre a pályára is készültem. Annyira, hogy már az első félév után elkezdtem külsősként dolgozni. Persze ilyenkor az ember azt gondolja, hogy ha például megjelenik egy cikke a Magyar Narancsban, akkor ő már egyből foglalkoztatott újságíró lesz. Hát nem így volt. Ennek ellenére szépen elkezdtem bedolgozni magam, először a Zoom.hu hírportálnál lettem hírszerkesztő, majd kultúrrovat-vezető, ami nagyon menőn hangzik, de inkább csak szárnypróbálgatás volt. Ott éreztem először, hogy valami eszméletlen menőség árad a fotórovat szobájából. Három teljesen különböző stílusú fotós dolgozott éppen; az elismert fotóművész, Vancsó Zoltán, a fiatal punk, Kummer János, és egy akkor még kezdő, de nagyon-nagyon tehetséges fotóriporter, Ajpek Orsolya. Akkor még ők is csak kísérleteztek, hogy hogy működnek a képek az online felületen, viszont nagyon kreatívak voltak. Tetszett, elkezdtem körülöttük sündörögni. Már előtte is szerettem fotózni, de valójában ott csípődött be nekem ez az egész. Elkezdtem a tudósításaim mellé fotókat is lőni, ők pedig rá-ránéztek a képeimre, és ha úgy látták, hogy jók, akkor le is közölték, én pedig cserébe segítettem nekik szövegeket, képaláírásokat kitalálni.

Ezek szerint teljesen autodidakta módon sajátítottad el a tudást?

Pontosan! Amikor bekerültem a 24.hu-hoz, már tudatosan próbáltam ellesni a fotóskollégák trükkjeit, és továbbra is kikértem a véleményüket. Inkább kívülállóként tekintettek rám, nagyon sok idő volt, mire végre elfogadtak fotósként. Kellett hozzá pár sajtófotó-kiállítás, amik egyébként nekem is nagyobb bátorságot adtak.

Ha már a bátorságot említetted; egy fotóriporterben bőven kell lennie bátorságnak, nem?

Mélyvíz ez nekem, már csak az introvertságom miatt is. Nagyon sokat köszönhetek Glódi Balázsnak, akinek először csak besegítettem a CotCot Street Fashion rovatába, majd át is vettem tőle. Ott meg kellett tanulnom kezelni azokat a helyzeteket, amik egy ilyen típusú embernek, mint én, nagyon nehezek: például idegeneket leszólítani, és nem magamra venni, ha elhajtanak. Egy idő után eljutottam oda, hogy már nem jelentett gondot egyik sem. Ehhez viszont kellett az is, hogy kiépítsek egy saját szabályrendszert, ami szerint dolgoztam. Lehet, hogy ezért pár dologból kimaradtam, de ennek és a rutinnak köszönhetően egyre több sikerélmény ért.