Karai Ákos, a Mazel Tov bartendere egy különleges, mégis pofonegyszerű recepttel lepett meg bennünket. Nemcsak közel-keleti ételek mellé tökéletes választás ez a koktél, bármikor meglepheted vele vendégeidet, ők pedig biztos jóideig nem kerülnek ki a varázsa alól. A Macabee sör szépen balanszba hozza az amúgy passion gyümölcs édességét, így a kevésbé édesszájúak is imádni fogják az italt.

Saját szavaival

Az italnak a sör adja a savasságát, az Aperol és a passion fruit a gyümölcsösségét, ami a vaníliás vodkával kiegészítve egy nagyon komplex italt eredményez.

Fotók: Piti Marcell

Szeptember 23-án vasárnap az Ékszerek Éjszakája utolsó programján azért is volt nagy öröm számunkra ott lenni, amellett, hogy egy nagyon jó hangulatú bulival zárhattuk az eseményt, hanem azért is, mert három különösen tehetséges ékszertervező kapott szakmai elsimerést. A KÉK - Kortárs Építészeti Központban szervezett FINISSAGE program során három díj (Marie Claire, FISE, ÉÉB) került kiosztásra Visy Dóri, Szilágyi Sapi és Biró Zsófia Gizella nyertek el. Most mindhármójukkal megismerkedhettek kicsit közelebbről, előtte azonban jöjjön pár pillanatkép az eseményről.

Karai Ákos szereti az édesebb koktélokat, és bár sok bartendertől távol áll ez az ízvilág, ő a bizonyíték arra, hogy az édesszájúak is megtalálhatják számításukat a budapesti éjszakában, ez esetben a Mazel Tov barpultjánál. A koktél a citrom peelnek köszönhetően nemcsak finom, de frissítő hatású is. 

Saját szavaival

A második ital a klasszikus Vodka Martini twistje. Alapjában véve nem vagyok oda a klasszikusokért, nekem túl alkoholhangsúlyosak, ezért ebbe az italba is belecsempésztem magamat és az édesszájúságomat a pezsgő cordiallal és a narancs bitterrel. 

JAKÓCS DORKA

Jakócs Dorka, mint művészetében, mint megjelenésében vad, zabolátlan energiákat közvetít. Rengeteg területen kipróbálta már magát: tervezett a BP Shopnak, jó párszor láthattuk festményeit kiállítva a budapesti galériákban, most pedig leginkább a tetoválás tölti ki mindennapjait. Kíváncsiak voltunk, hogy ő hogy látja magát, mennyit változott egy évtized alatt, emellett elárulta nekünk alkotási folyamatának módszerét, és azt is megtudtuk tőle, hogy már jóideje az underground jégkorszakát éljük.

Hogy írnád le az elmúlt 10 évet? Honnan hova jutott Jakócs Dorka?

Oda jutottam ahova hagytam, hogy sodorjanak azok a lehetőségek, amiket képes voltam bevonzani azáltal, hogy mindig is nyitott voltam az új lehetőségekre. Szeretek úszni ismeretlen mélyvizekben, új úszásnemeket tanulva, és ezeken a vizeken hajózva mindig volt egy távoli pont, amin tartottam a szemem, a szabad önkifejzés vilagító tornyán. Ha konkrétan kell megfogalmaznom, akkor a fejlődést, változást a következőképpen tudom leírni: graffitiből grafika, animációból ruhadesign, festészetből tetoválás. Óvodás koromban tudtam már, hogy rajzolni szeretek, és szeretnék is egész életemben, emelett szorosan kitartva haladtam előre. Jelenleg ott vagyok, ahol lennem kell, és mindig is ott voltam.

Melyik az a közösségi forum, amit a leginkább szeretsz használni arra, hogy át tudd adni a művészetedet?

Nincs kedvenc. Sőt, a social media használata sokszor kényszer, anakronisztikussá válik az ember, ha nem használja ezeket. Szavai süket fülekre találnak, ha nem ott beszél, ahol mások azt hallhatják.Viszont bekígyózik az ember tudatába, és a visszacsatolások miatt pozitív térnek érzi. Nem használom tudatosan, például nem hirdettem még. Alapvetően akkor leszünk boldogok, ha minél kevesebb az a körülmény, amitől függővé tesszük azt. De használok majdnem mindent, kaotikusan és őszintén.

Mennyire spontán a művészeted, persze a tetoválást leszámítva? Rákészülsz egy-egy munkára, vagy hagyod, hogy az érzéseid és a kezed vezessenek?

Klasszikus iskolát követek, vázlatokból lesznek a festmények. Maga az ötletskiccelés spontán és asszociatív: ha megragad a vázlataimban valami, akkor azt tovább emelem festmény szintjére. Mint az automatikus írásnál, ez automatikus képalkotás során is a tudattalan folyamatok kerülnek felszínre, így megláthatom magamat, magamon keresztül pedig a világot.

Fotó: Piti Marcell

Az év elején a több éve működő Ékszerek Éjszakáját egy új csapat vette át. A FISE (Fiatal Iparművészek Stúdiója Egyesület- a szerk.) által biztosított hátországgal a hat tagból álló H6 Contemporary Jewelry Group egyik legjelentősebb lépése az volt, hogy az eseményt nemzetközi szintre léptette, aminek fő célja a külföldi tehetséges ékszertervezők megismertetése itthon, egyúttal pedig a hazai designerek inspirálása, motiválása, a magyar színtér fellendítése. A rendezvény zárónapján, vasárnap kerül sor az Ékszerek Éjszakája egyik főprogramján, a 42+1 kiállításon résztvevő művészeket jutalmazó díjátadóra is, ahol az Absolut is ott lesz. A lányok Börcsök Anna, Fazekas Veronika, Fekete Fruzsi, Horányi Kinga, Neuzer Zsófia, Tengely Nóra örömmel meséltek nekünk a változásokról, a hazai ékszertervezők lehetőségeiről és természetesen arra is kíváncsiak voltunk, hogy mit csinálnak külön-külön.

Anna: Négy évvel ezelőtt indult az Ékszerek Éjszakája a FISE kezdeményezésével; ezalatt az idő alatt a hét tervező Dés-Kertész Dóra, Kerékgyártó Szilvia, Besnyői Rita, Huber Kinga, Kecskés Orsolya, Stomfai Krisztina és Vékony Fanni működtették az eseményt. Mi 2018. elején kerültünk képbe, mert az előző szervezők azt érezték, csak úgy tud ez a rendezvény tovább fejlődni, ha bevonnak új csapattagokat a szervezésbe.

Vera: A legfontosabb változtatás az volt, hogy nemzetközi szintre emeltük az eseményt. Meghirdettünk egy nyílt pályázatot, ami a SZIMBIÓZIS nevet kapta. A pályázó művészeknek több, mint a fele más országból pályázott, ők a Klimt02 oldalról találtak meg minket, és a beérkezett munkákat szintén egy nemzetközi független zsűri bírált el.

Zsófi: Ők Gisbert Satch, Réka Lőrincz, művészek, utóbbi egyben az esemény fővédnöke is, Spengler Katalin, műgyűjtő, Dan Piersinaru, az Autor Magazin és Kortársékszer vásár alapítója, Horányi Attila, művészettörténész, Oltai Kata, művészettörténész, kurátor és Dr. Pandul Ildikó, a Magyar Iparművészeti Múzeum főmuzeológusa. Direkt nemcsak designereket választottunk erre a feladatra. A bejutott tervezők munkáit egy kiállításon mutatjuk be a KÉK - Kortárs Építészeti Központban a rendezvény ideje alatt.

Nóri: A SZIMBIÓZIS mellett további 42 kiállítás nyílik majd szerte a fővárosban plusz egy Pécsett, ami tulajdonképpen az eddigi évek vonalát viszi tovább, aminek legfontosabb célkitűzése, hogy a hazai alkotók sokszínűségét bemutassa és megismertesse a nagyközönséggel. Itt elsősorban magyar alkotókkal találkozhatunk, akik ugyanúgy pályázat útján kerültek a programba, ahogy a SZIMBIÓZIS esetében.

Még a héten (szeptember 21-ig) látogatható a Blitz Galériában az Urban Heroes kiállítás, ami a hazai urban art legizgalmasabb művészeti gyűjtötte össze. Amíg Londonban már mindennapos, hogy a street art művészek bekerülnek a legfontosabb aukciósházakba, és kiemlekedően magas leütésekkel találnak gazdára munákik, addig itthon ezt a művészeti ágat, főleg a graffitit, sokan még mindig a vandalizmus egyik formájának tartják. Ez a kezdeményezés nemcsak azért fontos, mert legitimizálja az urban artot hanem azért is, mert így lehetőségük van az alkotóknak arra, hogy a műgyűjtő réteg elé kerüljenek munkáik. Mi most kiválasztottunk néhány művészt, akikkel most kicsit jobban megismerhedhettek.

GYARMATI ZSOLT

Gyarmati Zsolt több, mint húsz éve dolgozik képzőművészként. A kétezres évek elején kialakult pánikbetegsége kapcsán tapasztalta meg, hogy az „ecset”, azon túl, hogy önkifejezési eszköz, terápiás célra is használható. Korai képeire leginkább az aprólékos és bonyolult digitális tervezettség a jellemző, az idő múlásával azonban egyre inkább a minimalizmus felé mozdult. Londoni és berlini képviseletének köszönhetően egyre több képe talál otthonra külföldi magángyűjteményekben, de a magyar közgyűjteményekben is fellehetők alkotásai. A lenti interjúban többek között mesélt nekünk a rá jellemző alkotási folyamatról, a képei által kiváltott pillanatnyi megnyugvásról, és természetesen a Blitz Galéirában látható munkáiról is.

Számodra a művészet terápia, amit fel is vállalsz, nyíltan kommunikálsz. Úgy tudom, hogy mindennek a kezdete a pánikbetegséged volt. Hogy ismerted fel annak idején, hogy ezek a képek segítenek neked?

Valóban az alkotás folyamata segített nekem abban, hogy legyőzzem a démonjaimat, de ezek nem csupán a saját magam által kreált szörnyek, hanem mások félelméből is táplálkozó kinyilatkoztatások. A festményeimen megjelenő kétdimenzióba fagyott jelek tanulmányozhatóvá válnak azáltal, hogy belefagynak a kép terébe, így fokozatosan elveszítve félelmetes jellegüket.

A munkáidban ott a káosz, a társadalomkritika és a saját félelmeid; ezek keverednek egymással. Nádudvari Noémi azt mondja a rólad készült portréfilmben, hogy a képeidet látva őt kimondottan nyugalom tölti el. Célod a feloldozás?

Túltelítettségükben – egy tetszőleges ponton – ideiglenesen lefékezett pillanatoknak nevezném a munkáimat. Talán frissességük is ebből a látszólagos esetlegességből fakad. A képek gyakran korábbi alkotásokból nőnek tovább, nem ritkán éveken keresztül készülnek; rétegek rakódnak egyre az előző rétegekre. Genealógiájuk végül alig felfejthető, s mivel a folytathatóság illúzióját is keltik, elmondhatom, hogy ha egy horizontális időtengelyen próbálnám kijelölni a helyüket, origópontjuk behatárolhatatlan lenne, ahogy a sík másik végpontja is a végtelen felé mutatna. Szóval nem hiszem, hogy magukban hordoznák a feloldozás alapegységeit, de talán segítenek megragadni, megérteni a pillanatot ezáltal egy pillanatnyi megnyugvást adva.

A Mazel Tovba lépve az embert nemcsak a közel-keleti konyha jellegzetes ételeinek illata lengi körbe, de a hely varázsa is azonnal hatalmába keríti. A hely gasztronómiai élményéhez nemcsak a különleges fogások, hanem a hozzájuk illő italok is hozzátesznek. Kara Ákos bartender szívesen merít ihletet a Mazel Tov séfjeitől. A Tel Aviv Kiss méltó nevéhez; ugyanolyan izgalmas és intenzív, mint a város, amiről a nevét kapta.

Saját szavaival:

A TUBI 60 most az egyik legnépszerűbb bitter Izraelben, a tel avivi bárok és kávézók kultikus itala. Egyébként egy izraeli testvérpár start-up projektje. Én személy szerint nem igazán fogyasztom, de szívesen használom koktélokban, mert nagyon jól működik egyes spiritekkel.

Horányi Julit régóta foglalkoztatja a kritizálás témája. Gyerekkorától például saját bőrén is megtapasztalta, hogy milyen az, ha valaki nem tud az adott közösségbe beilleszkedni; esetleg furcsának tartják, mert például más érdekli, mint az átlagot. Ma pedig ismert énekesnőként gyakran kerül a kritika kereszttüzébe a közösségi médiában vagy egyéb online platformokon. Erről itt mesélt nekünk. A YOULI zenekar Better Than Me dalát egy olyan időszakában írta meg, amikor elege lett egy hozzá közelálló személy kritizálásából. Ez a szám adott neki erőt, hogy kiálljon magáért, és véget vessen az ördögi körnek. A dalra az Absolut és a Keyframe Production közreműködésével most egy videóklip is készült, amit itt tudtok megnézni. Juli szívesen beszélget másokkal is erről a témáról; most éppen Till Attilával tette ezt a Kioskban. A lent olvasható interjú sok tanulságot rejt.

Juli: Mi szerettél volna lenni gyerekkorodban? Mit szólt hozzá a környezeted?

Tilla: Akkor még nem volt semmi konkrétum. Inkább álmodozó típus voltam, akinek több minden tetszett egyszerre. Volt egyszer egy imádkozó sáskám, később pedig egy sünöm; ezekben az időszakokban arról ábrándoztam, hogy állatszelidítő leszek, de legalább is állatokkal fogok foglalkozni. Ha megnéztem egy western filmet, akkor elképzeltem, hogy milyen lehet cowboynak vagy indiánnak lenni, az Angyal sorozatot látva pedig Simon Templar nyűgözött le teljesen. Nagyon tetszettek a szép autók is, úgyhogy vonzott a gazdag, híres színészek és sportolók élete is. Mivel nyugis gyerekkorom volt, nem valami hiányérzet motivált, mint sokakat; nálam nem volt meg az az érzés, hogy ki kell törnöm. Szerencsére a szüleim biztos, nyugodt hátteret biztosítottak, nem ért semmi trauma, nincs semmiféle törés az életemben, ami miatt bele kellett volna menekülnöm valami nagy álomba. A hetvenes, nyolcvanas éveket teljesen a boldog békeidőkként éltem meg.

Juli: Biztos ért már annak idején is kritika. Ezeket hogy fogadtad?

Tilla: Kritika mindig éri az embert. Szerintem az sok mindent befolyásol, hogy milyen mértékű. Azt azért túlzás lenne elvárni az embertársainktól, hogy soha semmit ne tegyenek szóvá. Persze az én életemben is volt egy-két eset, ami nagyon megmaradt bennem. Például másodikos koromban megtetszett egy klumpa; ne kérdezd, miért, a gyerekek ilyenek, felnőttként már egészen máshogy látom. (nevet) Szóval megtetszett, és az édesanyám megvette nekem. Én pedig természetesen abban mentem másnap a suliba. Na, ez a klumpa annyira nem illet abba a közegbe, hogy a többiek nem értették, hogy mi az a lábamon. Emlékszem, nyolckor elkezdtek csúfolni, és kilenckor már éreztem, hogy soha többet nem fogom felvenni azt a klumpát, csak azt a napot éljem túl. Utólag nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lett volna, ha helyette elkezdenek dícsérni, vajon büszkén hordtam volna? Viszont nem ez történt, és soha az életben nem volt többet a lábamon.

A Humen Magazin 2011-es indulása óta sokat változott a meleg közösség megítélése Budapesten; úgy tűnik az emberek egyre nyitottabbak. Egy dolog viszont hiányzik; az a fajta pezsgő meleg közösségi élet, ami a 90-es években volt jellemző a városra. Erdei Zsolt, a Humen Media vezetője évek óta azon dolgozik, hogy ezt az űrt egyre inkább betöltse, valamint hogy minél több platformon lehetőséget nyújtson a párbeszédre a melegek és a heterók között. A héten zajló Humen Fesztivál apropójából ültünk le vele beszélgetni. Zsolt többek között arról mesélt nekünk, hogy látja ő az LMBTQ közösség jelenlegi megítélését, milyen űrt szeretne betölteni a város turisztikai életében, és honnan hova jutott el Humen Fesztivál az elmúlt három év alatt.

A Humen Magazin 2011-es indulása óta Budapest és a benne élő emberek is sokat változtak. Te mit tapasztaltál az elmúlt hét évben; miben fejlődött, miben lett más?

Az biztos, hogy hét év alatt rengeteg minden változott. Sokan mondják, hogy a 90-es években pezsgő meleg élet volt Budapesten, ami aztán egyre inkább lecsengett. Arra az időszakra nem emlékezhetek, hiszen még gyerek voltam, a napjaim nagy részét az töltötte ki, hogy suliba jártam (nevet), de ha visszagondolok, hogy mi volt a helyzet 2011-ben, amikor elindult a Humen, emlékszem, hogy sokkal több ilyen jellegű szórakozóhely és bár volt, mint most. Teljesen átalakult a meleg élet, viszont az emberek, és az emberek szemlélete az abszolút elindult a nyugat-európai irányba.

Te hogy látod, mennyire elfogadó a város az LMBTQ közösséggel?

Nekem személy szerint soha nem volt semmilyen problémám. Régen együtt laktam egy meleg párral, és amikor a szomszéd 50-60 körüli szomszéd hölgy egy véletlen folytán megtudta, hogy ők együtt vannak, egy pillanatra meglepődött, de következő nap is ugyanolyan kedvesen köszönt. Egyébként érdemes a régi társasházakat megnézni, ott nagyon vegyes a kör a lakókat illetően. Ezeken a helyeken senkinek nincs problémája a meleg közösséggel és az elfogadással. Alapvetően úgy gondolom, hogy Budapesten ezzel nincsen baj. Vidék azért más, bár az olvasóktól hozzánk eljutó információk alapján ott is elindult a változás. Szeged, Pécs és Győr kimondottan jön fel Budapest mellé, ami szerintem főleg abból adódik, hogy egyetemi városokról van szó.

Mit gondolsz, minek tudhatók be ezek a változások? 

Köszönhető egyrészt a generációváltásoknak, másrészt annak, hogy egyre több külföldi van Budapesten, és nem csak turistaként, hanem expatként is. Szerintem egészen addig nincsen gond, amíg az ember kizárja azt, amit a környezete – az ő véleményével egyébként ellentétesen – mondani akar neki, és kizárólag azzal foglalkozik, amit ő gondol. Sokszor ez probléma, mert az emberek befolyásolhatóak. Ezt szoktam is figyelni, akár ha egy tárgyalásra megyek, vagy ha beülök egy taxiba; szerencsére nem találkozom negatív reakciókkal. Hat-hét évvel ezelőtt egy ügyfélnek rengeteg dolgot el kellett magyarázni arról, hogy mi is ez az LMBTQ célcsoport, egyáltalán miért van szükség a magazinra, ma pedig odamész és tudja, sőt, természetes neki! Az emberek sokat utaznak, egyre többet látnak, illetve az is segít, ha valaki pár évet külföldön él vagy tanul teljesen más környezetben, ahol új dolgokat ismer meg. Ezek a tapasztalatok pedig nem csak minket érintően változtatták meg ezeknek az embereknek a világképét, a nézeteit, hanem minden másban is.

Nigel Stately tíz évvel ezelőtt promo mixein keresztül indult el azon az úton, ami mára a deep house legnépszerűbb hazai DJ-jévé tette. Számára az idei nyár egyik legfontosabb momentuma a Caramellel kihozott közös szám a Szabadesés volt, közben pedig hétről hétre pakolta a lemezeket Budapest legexkluzívabb klubjaiban. A tudatos és kitartó munka eredményeként a világ számos országában játszott már, de elmondása szerint igazán otthon csak itt, Budapesten érzi magát. Szeptember 7-én a Raqparton zárja a nyarat; ennek a bulinak az apropójából ültünk le vele beszélgetni a Lánchíd lábánál. Volt szó a hazai klubéletről, a Deep Café sikerének titkáról, és arról is, hogy a zenélés mellett mit szeret a legjobban csinálni.

Mi volt az az élményed, ami meghatározta a DJ karriered alapját?

Több, mint tíz évvel ezelőtt, amikor elkezdtem készíteni a saját promo mixeimet, és ezzel egyidőben elkezdett kialakulni a saját stílusom, emlékszem, még IWIWen keresztül felkértek az első pár privát bulimra. Egyrészt ezek a négy-öt órás szettek voltak a nagyon meghatározóak, illetve, amikor bekerültem a Hajógyári Szigetre. Valójában ekkorra ért be a munka gyümölcse. Ez 2009-ben volt.

A pályád elején más DJ-k, akik segítettek, esetleg mentoráltak zeneileg?

Képzeld el, én hamarabb készítettem mixeket, minthogy tudtam volna zenélni. Az első privát bulimon két mixszel a hátam mögött még mindig nem tudtam, hogy kell lemezjátszóról zenét keverni. Kunz Henrik és Rácz Attila (Gabriel-A-Dawn) tanították meg nekem, hogy kell két zenét összerakni. Az első olyan bulimra, ahol már zenét is kevertem, három hónapot készültem, ami azt jelentette, hogy napi hat órákat gyakoroltam otthon a Gabrieltől kapott keverőkön, lejátszókon.

Jó, hogy említetted ezt a napi hat órás gyakorlást. Sokan azt gondolják, hogy a DJ semmit sem csinál, csak áll a pultban, amit bárki meg tud csinálni.

Ilyenkor mindig a következőt hozom fel: vegyünk három DJ-t, akik ugyanazt a tíz zenét kapják meg, amit lejátszanak abban a fél órában. Ekkor derül ki, hogy nem mindegy, ki hogy, milyen sorrendben játssza le a tíz tracket, hogy acapellázik rá, vagyis hogy adja el a közönségnek. Manapság már lehet olyan lemezjátszókat venni, amik segítségével szinte bárki össze tud keverni két zenét, de ez még nem elég. Neked érezned kell a közönséget, folyamatosan figyelned kell az emberek reakcióit. Nálam is előfordul, hogy mondjuk felrakom a hatodik zenét, és látom, hogy lankad a figyelem, akkor két percen belül váltok; na és olyankor kell tudnod, hogy merre indulj el, mi az ami felhúzza a hangulatot.