Horányi Julit régóta foglalkoztatja a kritizálás témája. Gyerekkorától például saját bőrén is megtapasztalta, hogy milyen az, ha valaki nem tud az adott közösségbe beilleszkedni; esetleg furcsának tartják, mert például más érdekli, mint az átlagot. Ma pedig ismert énekesnőként gyakran kerül a kritika kereszttüzébe a közösségi médiában vagy egyéb online platformokon. Erről itt mesélt nekünk. A YOULI zenekar Better Than Me dalát egy olyan időszakában írta meg, amikor elege lett egy hozzá közelálló személy kritizálásából. Ez a szám adott neki erőt, hogy kiálljon magáért, és véget vessen az ördögi körnek. A dalra az Absolut és a Keyframe Production közreműködésével most egy videóklip is készült, amit itt tudtok megnézni. Juli szívesen beszélget másokkal is erről a témáról; most éppen Till Attilával tette ezt a Kioskban. A lent olvasható interjú sok tanulságot rejt.

Juli: Mi szerettél volna lenni gyerekkorodban? Mit szólt hozzá a környezeted?

Tilla: Akkor még nem volt semmi konkrétum. Inkább álmodozó típus voltam, akinek több minden tetszett egyszerre. Volt egyszer egy imádkozó sáskám, később pedig egy sünöm; ezekben az időszakokban arról ábrándoztam, hogy állatszelidítő leszek, de legalább is állatokkal fogok foglalkozni. Ha megnéztem egy western filmet, akkor elképzeltem, hogy milyen lehet cowboynak vagy indiánnak lenni, az Angyal sorozatot látva pedig Simon Templar nyűgözött le teljesen. Nagyon tetszettek a szép autók is, úgyhogy vonzott a gazdag, híres színészek és sportolók élete is. Mivel nyugis gyerekkorom volt, nem valami hiányérzet motivált, mint sokakat; nálam nem volt meg az az érzés, hogy ki kell törnöm. Szerencsére a szüleim biztos, nyugodt hátteret biztosítottak, nem ért semmi trauma, nincs semmiféle törés az életemben, ami miatt bele kellett volna menekülnöm valami nagy álomba. A hetvenes, nyolcvanas éveket teljesen a boldog békeidőkként éltem meg.

Juli: Biztos ért már annak idején is kritika. Ezeket hogy fogadtad?

Tilla: Kritika mindig éri az embert. Szerintem az sok mindent befolyásol, hogy milyen mértékű. Azt azért túlzás lenne elvárni az embertársainktól, hogy soha semmit ne tegyenek szóvá. Persze az én életemben is volt egy-két eset, ami nagyon megmaradt bennem. Például másodikos koromban megtetszett egy klumpa; ne kérdezd, miért, a gyerekek ilyenek, felnőttként már egészen máshogy látom. (nevet) Szóval megtetszett, és az édesanyám megvette nekem. Én pedig természetesen abban mentem másnap a suliba. Na, ez a klumpa annyira nem illet abba a közegbe, hogy a többiek nem értették, hogy mi az a lábamon. Emlékszem, nyolckor elkezdtek csúfolni, és kilenckor már éreztem, hogy soha többet nem fogom felvenni azt a klumpát, csak azt a napot éljem túl. Utólag nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lett volna, ha helyette elkezdenek dícsérni, vajon büszkén hordtam volna? Viszont nem ez történt, és soha az életben nem volt többet a lábamon.

Juli: Kerültél még hasonló helyzetbe gyerekkorodban?

Tilla: Hogyne! A gyerekek azért elég kegyetlenek tudnak lenni. A frizurámmal jártam hasonlóan. Amíg lefelé lógó hajam volt, addig minden ok volt, de amikor kamaszkoromban egy akkori divatos felnyírt fazont csináltattam, mert szerettem volna felnőttesebb lenni, pár lány elkezdett gúnyolódni. Nem mondom, hogy jól esett, de szerintem ezek a dolgok beleférnek az ember életébe. Nincs olyan, ember, aki még sosem esett abba a hibába, hogy nemtetszését fejezze ki valaki iránt. Az ilyen dolgokon én hamar túl tudom tenni magam.

Juli: Később, amikor elkezdett a festészet érdekelni, a szüleid hogy fogadták?

Tilla: Nem mondom, hogy nem voltak viták otthon. Apám az iparban dolgozott, műszaki vonalon, és azt akarta, hogy legyen szakmám. Ő azokat az embereket tartotta a legnagyobbra, akik meg tudtak oldani dolgokat, ez még annál is fontosabb volt neki, mint hogy ki mennyit és hol tanul. A képzőművészet neki egy teljesen kiszámíthatatlan pályának tűnt, ami így is van. Ez persze nem jelenetette azt, hogy ne értékelték volna a művészeteket. Sőt, amikor látták, hogy érdekel engem ez a téma, könyveket adtak a kezembe, hogy többet megtudjak róla. Így olvastam Gauguin vagy akár Van Gogh életét is. Bár féltettek, mégis hagytak arra menni, amerre én szerettem volna. És itt jön a képbe megint az, hogy mennyire számít a kritika mértéke. Az szerintem bőven belefér, hogy ők hangot adtak annak, hogy kétségeik vannak, mert ha ezt gondolja egy szülő, akkor miért hazudjon? Ha ő emiatt szorong, akkor miért kellene ezt lepleznie? Megnyomorítani persze nem kell a másikat!

Juli: Láttál olyan példákat, amikor a szülők ráerőltették a gyerekükre az akaratukat?

Tilla: Több ilyen ismerősöm is van, akik a szülőknek megfelelve eljutottak a diplomáig, akár elvégeztek egy jogi egyetemet, de aztán nem csinálták azt, amit tanultak. Elképzelhető, hogy később fel tudják majd használni a tanultakat, de egyáltalán nem biztos, és ha belegondolunk, akkor ez kidobott idő valahol, plusz foglalták más helyett az iskolapadot. Mert más meg, aki tényleg arra vágyott, lehet, hogy ezért maradt le.

Juli: Veled kapcsolatban vannak furcsa tévhitek?

Tilla: Persze, előfordul, hogy emberek mást gondolnak rólam, mint aki vagyok, és emiatt máshogy közelítenek felém, ahogy jó lenne, de szerencsére megvan az a fajta önbizalmam, hogy ez nem tud kibillenteni. Ez nem pökhendiség, félre ne értsd, inkább alkati sajátosság. Ebben valószínűleg az is közrejátszik, hogy a szüleim jól tudtak szeretni gyerekkoromban. Nem várom el, hogy mindenki kedveljen, úgyhogy, ha valakinek nem tetszik, amit csinálok, vagy nem vagyok szimpatikus, akkor nincs bennem az a vágy, hogy bebizonyítsam neki az ellenkezőjét. Ilyenkor továbbállok. Ha jobban belegondolunk, már az öltözködésünk, a gesztusaink nagyon árulkodóak, és az emberek megtalálják a közös vonással rendelkezőket. Persze meglepetések is érhetnek minket, az pedig kimondottan pozitív dolog. Az is gyakran előfordul, hogy amikor megismerjük a másikat, megdőlnek az előítéletek. Ez ettől is izgalmas.

Juli: Rengeteg emberrel találkoztál a pályád során. Ez gondolom adott neked rutint ahhoz, hogy meg tud szűrni, hogy mi az, ami már energiapazarlás rád nézve?

Tilla: Ehhez valahogy mindig volt érzékem, de persze az évek is sokat hozzátettek ahhoz, hogy hamar felismerem azokat az embereket, akik nem tisztán fordulnak felém. Az életemben nem adok helyet az intrikának, és azoknak a helyzeteknek, amikor hosszabb távon valaki az energiámat szívja. Ez mondjuk nem jelenti azt, hogy csak a kiszámítható, már-már unalmas élet számomra az elfogadható, hiszen az őrült embereket kimondottan csípem; de nem azokat, akik megnyomorítanak másokat a viselkedésükkel. A furcsa, érdekes, eredeti egyéniségek mindig is vonzottak, de a lelkileg romlott emberek világéletemben taszítottak. Ha valaki nem ismeri fel az ilyen típust, akkor ott nincs megváltás, sajnos bele fog sétálni a csapdába. Ezt csak úgy lehet kivédeni, ha nem mész bele a különböző játszmákba.

Juli: Vannak azok az emberek, akik inkább a rosszat látják a világban, pedig ez is lehetne máshogy, mert sokszor csak nézőpont kérdése.

Tilla: Teljesen egyetértek. Erre szokták azt mondani, hogy valakinek lehet segíteni, de önmagán csakis az adott ember tud.

Juli: Nemrég olvastam egy kutatást, ami azt mutatta ki, hogy most a világon az embereket a következő három dolog foglalkoztatja a legjobban: hogy legyen jó kapcsolatuk, hogy tudnak jó szülők lenni, és hogy érhetik el a sikert. Mik a legfontosabb elvek, amik szerint a gyerekeidet neveled?

Tilla: Szerintem az fontos, hogy a gyerek mindig érezze, hogy biztonságban van, bármikor fordulhat a szülőhöz. Azt szoktam mondani, hogy a mi öt személyes családi gombócunk egy speciális lény, aminek van egy ötágú éntudata, hogy mindenki külön van, de közben mégis összetartozunk. Ha ez a biztonság megvan, akkor bárki bármit elmer mondani. És nem feltétlenül csak ránk, szülőkre vonatkozik, hanem a testvérekre is egymás között. Egyébként a gyerekeknek nem magyarázni kell otthon, és nem az a megoldás, hogy felszólítjuk őket arra, hogyha bármi rossz történik velük, akkor mondják el. Nem, ezt természetesen kell éreznie abból a folyamatos kommunikációból, ami otthon folyik. Ha sokat beszélgettek különböző témákról, akkor ez meglesz. Nem vagyok átgondolós típusú szülő, inkább ösztönösen jön belőlem. Mindig úgy gondoltam, hogy a szülőség megy magától, ami meg nem, azt meg tudja oldani a feleségem. Ő ebben erősebb is. Valahogy meg tudtuk teremteni azt a balanszot, ami egészséges lelkületű gyerekeket eredményez. Nemrég mesélte, hogy olvasott egy tanulmányt, amiben az van leírva, hogy a túlságosan szigorú, konzervatív családokban felnőtt emberek ugyanannyira frusztráltak, mint a nagyon szabadon hagyott gyerekek. Ez egy folyamatos munka, mindig a helyzetnek megfelelően kell döntened. Szükség van a konfliktusokra, hogy a gyerek megtanulja kezelni azokat, és az is fontos, hogy legyenek keretek. Nálunk a feleségem nagyon jól csinálja ezt, én ebben szabadelvűbb vagyok, de ez nem baj. Szerintem nem kell a két szülőnek egyformának lenni, a lényeg, hogy jól kiegészítsék egymást.

Juli: Kívülről nekem úgy tűnik, hogy egy nagyon szépen felépített karrier a tiéd. Ha jól tudom 94-ben kezdtek a TV-zést. Mennyire volt egyenes az az út, amíg eljutottál a „tillaságig”?

Tilla: Nem hiszem, hogy van olyan ember, akinek teljesen egyenes ez az út, és nincsenek hullámvölgyek. Ha mégis nagyon hamar megérkezik a siker, akkor az válik gáttá. Ebben akár meg is lehet tébolyodni. Sok művészt ismerünk, aki nem tudta jól kezelni, és akár a drogokhoz nyúlt. És az is nagy szorongást tud okozni egy művésznek, hogy a hamar jött sikereit hogy múlja felül. Itt főleg az alkotásra gondolok, és nem az anyagiakra. Az enyém sem volt sima út. Itt az a kérdés, hogy mennyire viseli meg az embert egy - egy ilyen mélypont. Nekem sokszor segített az, hogy alapból nem vagyok anyagias, így, ha éppen nem mentek olyan jól a dolgok, attól még nem éreztem magam nagyon rosszul. Engem sosem a pénz érdekelt, és ha jobban belegondolsz, legtöbb esetben nem a pénzből lesz pénz, hacsak nem bankár vagy közgazdász az ember. Én inkább úgy látom, hogy az a fontos, hogy valamit jól csinálj, és akkor abból lehet pénzbeli siker is. Mindig azzal foglalkoztam, ami a tárgya volt annak, amit éppen csináltam. Az is sokat segített, hogy mindig voltak ötleteim, és azok hajtottak. Én abban hiszek, hogy az embernek van egy alapja, ami gyerekkorában rakódik rá vagy amit éppen örököl, ebből összeáll egy massza, amikor aztán felnőtt lesz, egyre több döntési helyzetbe kerül, és ezek a döntések határozzák meg aztán a sorsát. Amúgy kicsit hiszek a véletlenben is. Amikor mélyponton voltam, az adott biztonságot, hogy hittem abban, hogy jól döntök. Ez pedig nagyon sokat számít!

Juli: Hogy állsz a maximalizmushoz?

Tilla: Én bátran vállalom, hogy nem vagyok az! Mindent a művészeti oldal felől közelítek meg, márpedig pont ott jön ki, hogy az, amit maximalizmus által irányítva csinálsz, csak egy része a sikernek. A művészetnek meg amúgy is az az alapélménye, hogy nem biztos, hogy a tökéletes az izgalmas. Hányszor született valami igazán nagy dolog úgy, hogy nem egy adott szabályhoz igazodott, és tökéletlenségében volt igazán jó.

Juli: Annak idején, amikor a Tiszta szívvel főszereplőjét kerested, miért Zolira esett a választásod, illetve volt-e bármi prekoncepciód, ami megdőlt vele kapcsolatban?

Tilla: Mindenképpen tudtam, hogy mozgássérült szereplőt szeretnék a szerepre. Egy rendezőnek általában csak olyan jellegű prekoncepciója van, hogy a kiválasztott ember, elég érzékeny-e, jó lesz-e. Ilyenkor sokat vizsgáljuk a kinézett színészeket a színházi előadásokon, más filmekben. Zolival volt egy hosszú beszélgetésem, ahol egyenesen megmondtam neki, hogy az a tervem, hogy nekiállunk próbálni, ahol kiderül, hogy őt keresem-e. Felkészítettem, hogy ez még nem a film. Hiszek az őszinteségben. Aztán a próbák során azt láttam, hogy könnyen tud azonosulni ezzel a színészléttel, volt kedve játszani, és az alap adottságait nézve olyan típus, aki szeret szerepelni. Klasszikus archetipikus színészi tulajdonságokkal rendelkezik. Tetszett, hogy vállalja a mozgássérültségét, hogy egy harcos, és próbálja az életét élni, és maga alakítani. Ez nagyon inspirált engem. Ennek amúgy van egy olyan olvasata is, hogy ami kicsit más, mint a megszokott, az meghökkent minket. Ez nem baj, természetes evolúciós tulajdonságunk, hogy feltűnik a szokatlan, a furcsa. Ha belegondolsz, a nagyon csúnya embereket is megnézzük, vagy az ázsiaiakra is máshogy tekintünk, amivel nincs baj, az viszont már fontos, hogy ezt hol helyezzük el magunkban. A Zolival vagy a többi szereplő sráccal kapcsolatban nagyon érdekes, hogy mennyire gyorsan eltűnt az ő mozgássérült lényük a szememben. És ez bárki másra is vonatkozik; ha valakivel eltöltesz egy kis időt, akkor ugyanolyan emberként tekintesz rá, mint amilyen te vagy. És ennek ez a lényege. Egyszercsak a barátod lesz, és nem valaki, aki nagyon más. Nekem ez volt az egyik legnagyobb élmény vele kapcsolatban!

Juli: Most éppen mi az aktuális álmod? Esetleg egy újabb filmen dolgozol?

Tilla: Mindig van valami, úgyhogy igen, most is. A Tiszta szívvel megjelenése után dolgoztam egy új filmen, a Szociopoly-n, amit végül nem támogatott a Nemzeti Filmalap. Akkor úgy éreztem, hogy nincs erőm ahhoz, hogy hatalmas energiabefektetéssel más támogatások után nézzek. Nem tudom, hogy jó döntés volt-e a részemről, de azt elengedtem. Most van egy új film tervem, egy női film, ami az anyaság vagy annak a hiányának különböző formáit állítja középpontba.