2010-ben azzal a céllal indult útjára az ART MOMENTS, hogy a klasszikus kiállítóterekből kilépve minél több ember számára elérhetővé, érthetővé és szerethetővé tegye a kortárs képzőművészetet. Azóta a rendezvény jellege és összetétele is sokat változott, de lényege ugyanaz maradt: arra szeretne rámutatni, hogy a művészet mennyiféle módon van jelen és határozza meg életünket, csak észre kell vennünk.

Az ART MOMENTS az idei évben is egy válogatáskiállítás keretében mutatja be a hazai művészeti egyetemeken frissen végzett hallgatók munkáit.  A résztvevő iskolák a Magyar Képzőművészeti Egyetem, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem, a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kara, az Egri Eszterházy Károly Egyetem Vizuális Művészeti Intézete, a Szegedi Tudományegyetem Művészeti Kara, a Kaposvári Egyetem Művészeti Kara és a Budapesti Metropolitan Egyetem.  Több mint száz idén diplomázott hallgató, mintegy száztíz műve kerül bemutatásra; festmények, szobrok, grafikák, fotók, térinstallációk és kerámiák. 

Mi most három művészt szeretnénk bemutatni nektek, hogy kedved hozzunk a kiállításhoz, ami október 22-ig látogatható a Budai Várnegyed–Mikve kiállítótermében, a Palota út 1. alatt keddtől vasárnapig 12-től 17 óráig.

Kárándi Tünde (Képzőművészeti Egyetem - Festő szak)

Hogy írnád le a művészetedet? Van missziód? Mi az, amit át szeretnél adni?

Az alkotófolyamat során átélt tudatállapotok és azok folyamatos változása foglalkoztat. A tapasztalat kibővítése, a határfeszegetés a célom, ami leggyakrabban egyfajta koncentrációs gyakorlatban nyilvánul meg, de ez persze nem törvényszerű.

Mit jelent számodra az alkotás és képzőművésznek lenni?

Alkotóként az ötlet megtalálása mozgat a leginkább, aminek “legyártása” egy olyan folyamat, amely során önmagamat is próbára teszem. Az elmélyült koncentráció következtében megélhető feloldódást keresem. Megteremteni a kapcsolatot a saját, befelé forduló vizsgálódásom és a befogadó között szintén egy nagyon izgalmas kihívás.

DIPLOMAMUNKA

Mi volt az első munkád, amiről azt gondoltad, hogy igen, ez már művészet?
Az első sütemény, amit gyerekkoromban készítettem. Ehetetlen volt, de én nagyon büszke voltam rá.

Mi az, ami a legjobban megfogja az embereket a munkáidban?

Talán a többnyire egyszerű és letisztult formavilág, ami könnyen értelmezhető, mégis sok asszociációs lehetőséget hordoz magában. Amellett, hogy a megvalósításuk vizuális igényű, ezek sokszor „fejben hazavihető” munkák.

Mit láthatunk tőled az ENTRÉE 2017 kiállításon?

A kiálltáson a Levitáció című olaj-vászon képem szerepel, ami a lét és a semmi fogalmak viszonyával foglalkozó képeim egyik darabja.

Mi jut eszedbe Budapestről? Milyennek látod a várost? Vannak kedvenc helyeid? Budapestet egy lehetőségekkel és energával teli városnak látom, ami sosem áll meg, csak színek és a fények változnak. Az én egyik kedvenc helyem a Feneketlen tó, ahová feltöltődni járok, ha kicsit ki szeretnék szakadni ebből a nyüzsgésből.

További művészek és képes riport a megnyitóról!

Puskás Marcell kivételes tehetséggel rendelkezik. Egészen kiskorában beszippantotta a vizuális művészet, így történhetett, hogy már 10 évesen rajzfilmeket rajzolt, báb animációkat forgatott és 3d téranimációkat készített. Végül mégis más területen kezdett dolgozni, ami annak is köszönhető, hogy még általános iskola végén beleszeretett a divatba. Ennek hatása a mai napig érezhető a munkáin. Ma leginkább a modern kor társadalmi jelenségei érdeklik. De hogy kerülnek az önmagukat istenítő rapperek és az apostolok egy könyvbe, vagy milyen egy interaktív boldogságnapló Marcell olvasatában? A lenti interjúból kiderül, mint ahogy az is, hogy milyen helyeket szeret Budapesten.

A grafikában, designban elég sok lehetőség van. Mi az ami miatt a kiadványszerkesztés, ezáltal a tipográfia irányába fordultál?

Kalandos utat jártam be a grafikában. Gyerekkoromban nagyon szerettem a rajzfilmeket, szinte az összes klasszikust megnéztem a Disney aranykorából, még a Frozen előtti időkből. Mai szemmel cseppet sem PC-nek számító, de annál ikonikusabb darabokról beszélünk, amikor a rajzfilmekben még nem létezett női önmegvalósítás, Hófehérke és Csipkerózsika nem önmaguktól ébredtek fel, Jázmin hercegnő és Pöttöm Panna megmentésre szorult, és amikor a fekete oroszlán volt a gonosz karakter. Hát igen… Ma ezek már nem működnének. Én azonban imádtam őket. Ebből adódott, hogy 7 évesen még azt gondoltam, hogy rajzfilmekkel szeretnék foglalkozni. Számtalan kisebb lélegzetű rajzfilmet rajzoltam, hol kézzel, hol báb animációt forgattam. A szövegkönyvet és a forgatókönyvet is én írtam, valamint az elkészült mesterművekhez dvd borítót is terveztem. Ekkoriban a technológia őskorában jártunk a Windows’95 Painttel készítettem munkáimat. Leghosszabb alkotásom másfél perces lett, amelynek minden kockáját – és itt 2250 képről beszélünk - painttel rajzoltam. Ezek után egy kezdetleges szoftverrel 3d téranimációkat készítettem, valamint a klasszikus videofilm készítés is igencsak érdekelt. Ekkortájt 10 éves lehettem.

Aztán beleszerettél a divatba.

Kilencedik osztályos koromban kezdődött. Először klasszikus divatrajzokat készítettem, voltak „kollekcióim” lookjaim, setjeim is. Aztán a divatillusztráció nyújtotta számtalan lehetőség, kifejezésmód és sokszínűség fogott meg igazán. Kezdetekben saját stílusom nem volt, így a példaképem Laura Lain munkáit másoltam le. Az interneten körülbelül 100 munkája lelhető fel, ezeket tízszer hússzor is lemásoltam. A sok rajzolás következtében megtaláltam saját kifejezési stílusom, így a továbbiakban ebben alkottam. Végzősként elhatároztam, hogy divattervező szakra adom be a felvételi jelentkezésemet. Azonban a divattervezés kivitelezési fázisa sosem állt közel hozzám. Nem szerettem szabni, sem varrni inkább csak tervezni. Így végül tervezőgrafikusnak jelentkeztem. Ahogy a híres dal is tartja „you can’t always get what you want” , a felvételi nem sikerült. A felvételi listám második pontján a Gazdálkodás Menedzsment szak állt. Miért? „Mert elég menőn hangzik, fogalmam sincs mi lehet az, de biztos jó lesz, minden osztálytársam ennek tanul.” Fölvettek, de nem volt jó. Egy évig tanultam itt, majd ismét megpróbálkoztam a grafika felvételivel. A felvételi sikerült, innentől párhuzamosan végeztem a két iskolát. A divattervezés iránti szeretet ezután is megmaradt, imádtam a divatmagazinokat, úgyhogy továbbra is rengeteg divatillusztrációt készítettem. Egy alkalommal bekattant, hogy a meglévő illusztrációimból készíthetnék egy fiktív divatmagazint is és azon kaptam magam, hogy egy 200 oldalas magazint raktam össze. Ekkor szerettem bele a betűkbe.

Nézd meg mi köze Kanye Westnek Jézushoz!

Szoboszlay András számára a művészetközeli milliő, amiben felnőtt egyértelműen azt hozta magával, hogy rajzoljon. Grafikusként is alkotói munkát végzett, viszont csak pár évvel ezelőtt derült ki számára, hogy mi az, ami igazi örömöt ad neki. Először csak a saját szórakoztatására kezdett budapesti élethelyzeteket rajzolni, majd megteremtette a Painter Of Budapest karaktert, aki Budapest, és alkalmanként más városok izgalmas épületeit, helyszíneit örökíti meg. Mi most kicsit a misztikus karakter mögé néztünk. András a Barside teraszán rajzolgatva avatott be minket történetébe.

Hogy kezdődött a Painter of Budapest sztori?

Három éve költöztem a belvárosba. Előtte Zuglóban laktam, és bár a MOME-ra jártam, ami fent volt a Zugligetben, tehát érintettem, de soha nem éltem a centrumban. Először a VIII. kerülettel próbálkoztam, aztán egy évvel később a Dob utcában találtam lakást, a külső, körúton kívüli részében, ami jóval csöndesebb, mint a belső. Három évvel ezelőtt jött néhány nagy változás az életemben, ami érintette a munkámat és a magánéletemet is. Arra gondoltam, hogy ha már új életet kell kezdenem, akkor legyen valami. Egy kiállítással, kezdetem belvárosi életem, ami a külvárosi külvárosi budapesti élethelyzetekről készített harminc darabos „hétköznapi karcolatai” című grafika sorozatom volt. Ezt a Massolit kávézóban került megrendezésre. Közel volt, és valamiért otthon éreztem ott magam; kedvesek voltak bent, rengeteget beszélgettem emberekkel, fantasztikus élethelyzeteket élhettem át itt, így témájában illeszkedett a hely varázsa a kiállításhoz. Onnantól kezdve minden nap bejártam egy kávéra a városba, és közben rajzoltam. Közben kaptam a bátyámtól karácsonyra egy sketch bookot, és ebben kezdtem el különböző helyzeteket megörökíteni. Azóta is mindig van egy ilyen könyvecske a zsebemben, hogyha látok valami izgalmas témát, akkor egyből le tudjam rajzolni. Általában az emberek és a tér hangulatát próbálom visszaadni a rajzaimmal.

A stílusod elég sajátos. Hogy alalkult ki?

Az egészet télen kezdtem, mínusz 10 fokban. Emlékszem, néztem a fényeket a Wesselényi utcában, és azonnal le akartam rajzolni. Ahogy elkezdtem, már le is fagyott a kezem, úgyhogy nem volt más megoldás, mint 10 perc alatt összedobni. Miután végeztem, ránéztem, és nagyon megtetszett; el is határoztam, hogy mostantól így fogok rajzolni.

Nézd meg hogy inspirálta az Absolut Andrást!

Pápai Gábor azok közé tartozik, akik balanszt tudnak teremteni az olyan társadalmi elvárások, mint a biztos karrier és egzisztencia, és a művészi kiteljesülés között. Két éve jelent meg a köztudatban Awesomniac, amire egyfajta szuperhős alteregóként is tekinthetünk. Világának fő inspirációs forrásai a képregények és a street art, de sok minden hatással van rá, amit a városban tapasztal. Gábor személyében egy agilis, de alázatos fiatal művészt ismerhettünk meg, aki a legjobb példa arra, hogy ha valaki tesz az álmaiért, akkor akár még rétegművészetekben is lehet sikeres. A lenti interjúban nemcsak Gábor munkáiról, hanem a hazai képregénykultúráról és a Budapest iránti lelkesedéséről is szó esik.

Sok művészhez hasonlóan nálad is két részre osztható az alkotás; az alkalmazottra és az önmegvalósító művészetre?

Ennél komplexebb egy kicsit: van egy polgári állásom, mellette szabadúszó grafikusként is dolgozom, és ezen felül jönnek még a művészeti projektek, amiket létrehozok vagy ahova csatlakozom. Szerencsére nincs igényem a sok alvásra, így minden belefér a 24 órába. Maga a név is innen jön. Szerettem volna a sajátomnál valami fantáziadúsabbat használni, így jött ez a mozaikszó.

Elég sokrétű a művészeted. Stílusilag be tudod magadat határolni?

Talán úgy tudnám a legjobban megfogalmazni, hogy az urbánus életvitelnek a vizuális megjelenése, ami meghatározza a stílusomat. A két legerősebb láb, amin állok, az a képregénykultúra és a street art. Már nagyon korán megjelent mindkettő az életemben, a baráti köröm is hasonló érdeklődésű volt, aztán amikor elkezdtem aktívan rajzolni, organikusan kialakult az a vonal, ami a mai napig meghatározza a munkáimat.

Milyen hamar jelent meg a rajz az életedben?

Szerintem előbb rajzoltam, mint jártam. Anyukám festőnő, ő amellett, hogy nagyon inspirált, már kimondottan korán a kezembe adta az ecsetet és a ceruzát. Az egyik első emlékképem is ezzel kapcsolatos: még nem járok, ülök az ülőkében, előttem egy rajzlap, és firkálok. Ami viszont vicces, hogy óvodában kifejezetten rosszul rajzoltam, de a sok-sok gyakorlás során kialakult a dolog.

Sokan irigykednek azokra, akik szépen rajzolnak, pedig azt mondják, hogy sok gyakorlással ez a készség teljesen elsajátítható. Akkor ezek szerint te is így látod?

Azt gondolom, hogy a technikai oldal bárki számára teljes mértékben elsajátítható, akinek van szem-kéz koordinációja, utána pedig kiderül, hogy ehhez társul-e egyéniség, vagy, hogy mennyire tudsz benne feloldódni, ami hozza magával azt, hogy mániáddá válik. Ha ez nincs meg, akkor nem rajzolsz magadtól minden nap órákat, ami viszont szükséges ahhoz, hogy fejlődni tudj.

Nézd meg mitől annyira egyedi Awesomniac világa!

Sokan emlékezhetnek még arra az időszakra, amikor a „fruitoftheloomos” pólókra vasaltuk a mintákat, hogy minél egyedibbek legyünk, majd két mosás után, miután tönkrement, csalódottan dobtuk a játszós ruhák közé, hogy majd jó lesz valamire. Szerencsére ma már nem kell ezt átélnünk. Egyre több kis műhely van a városban, akik különböző technológiákkal nyomják a pólókat, kapucnisokat, ingeket, és szinte bármit, amit szeretnénk. A Prés Műhely is ilyen, akik ráadásul egy saját márkát is elindítottak Prés néven. Simon Zoltán és Lövei Attila, az alapítók három év után újabb fejezetet kezdenek. Július 1-jén az alsó szint üzletté alakul. A lenti interjúban többek között szó lesz arról, hogy miért érdemes Budán design boltot nyitni, mitől lesz egyedi a Prés Műhely, és mik a legtutibb zöld pontok a környéken.

Hogy indult a Prés Műhely története?

Attila: Gyerekkori barátság a miénk, eleve a rajzolás hozott össze minket. Tinédzserkorunkban magával ragadott minket a hip-hop kultúra, imádtuk a graffitiket, és folyamatosan rajzoltunk. (nevet)

Zoli: Megvolt ez a közös hobbi, ami által barátok lettünk, aztán mindketten Budapestre kerültünk. Attila egy pólónyomó cégnél helyezkedett el, én meg egyetemre mentem.

Attila: Az egyik találkozásunk alkalmával arra terelődött a szó, hogy jó lenne ha már nem alkalmazottként kellene dolgozni, erre Zoli rávágta, hogy akkor csináljunk egy céget. Először nem vettem komolyan, de tovább folytattuk a beszélgetést, és rájöttem, hogy nem is olyan lehetetlen dolog ez. Miután Zoli is leállamvizsgázott, és neki is munkát kellett volna keresnie, elkezdtünk dolgozni a Prés Műhely elindításán. 

Mi volt a koncepció?

Zoli: Mindenképpen valami új irányvonalat szerettünk volna létrehozni. Az elmúlt két-három évben a kezdeti ötletek szépen letisztultak, úgy érezzük, hogy most vagyunk igazán készen. Az egyik meghatározó eleme az lesz a műhelynek, hogy az emberek egy workshop keretén belül meg tudják valósítani a saját ötleteiket a segítségünkkel. Ebbe az is beletartozik majd, hogy itt a helyszínen lehet majd elkészíteni a grafikát, ami aztán a termékre kerül. Ez azoknak is könnyen megvalósítható lesz, akiknek nincs kimondottan jó rajzkészségük. Mivel a MOME-n sok designer megismertem és beleláttam ebbe a világba, adta magát a helyzet, hogy más márkákkal is együttműködjünk, így több brand is csatlakozott hozzánk.

De miért Buda?

Június 9-én Babos Bertalan Zsili 2014-től 2017-ig tartó időszakának képeiből nyílt kiállítás az Art Forward szervezésében, ahol az Absolut. is ott volt. 
"A legújabb monumentális festményei ’csodákat’ ábrázolnak. Képzeletbeli világokat, tájakat, emberszabású lényeket, olykor pedig kitalált vagy élő állat példányokat láthatunk a képein. A lényeg a zűrzavar, a káosz! Szinte már misztikusnak mondhatók Zsili képei, mintha egy álomvilágba csöppentünk volna, ahol minden megtörténhet a jó és a legsötétebb gondolataink is."- összegezte a kiállítást a szervező csapat. 

Bár már olvashattatok a blogon egy interjút a képzőművésszel, a kiállítás kapcsán pár dolog foglalkoztatott minket:

Hogy sikerült a kiállítás? Milyen visszajelzéseket kaptál?

A visszajelzés számomra elég ellentmondásos dolog, mert azt sem szeretem, ha dícsérnek, és azt sem, ha belemagyaráznak a munkáimba. Ez nagyon személyes, annak ellenére, hogy az ember nem magának készíti a festményeket. Elég családias volt, igazi kortárs kiállításnak indult, először páran lézengtek csak, aztán kimondottan sokan lettek. Jó kis közönség jött el, örültem, hogy a fél társaságot nem is ismertem. Ilyenkor megpróbálok mindenkivel másról beszélni, mert nem szeretem magamat ismételni, és mondhatom, hogy nagyon jó meglátásokkal találkoztam. Érdekes, hogy volt, aki abszolút érezte, hogy mennyire apokaliptikusak ezek a festmények, és átlátta a munkáimat látva, hogy most éppen hogy viszonyulok a világhoz vagy éppen magamhoz.

A kArton nem egy egyszerű képzőművészeti galéria, annál sokkal több. Kozma Péter felismerve Magyarország lemaradottságát olyan "ízlés nagyhatalmakhoz" képest, mint Japán, Skandinávia vagy éppen Olaszország, miután szert tett egy szép számű magángyűjteményre, úgy döntött, hogy felveszi a harcot, és a magyar emberek számára is lehetővé teszi, hogy ráérezzenek a művészet ízére, bevállalva, hogy néha falakba ütközik. A recept viszont működőképesnek tűnik, hiszen 16 éve ad helyet fiatal művészeknek, különböző vizuális alkotóknak. Nemrég éppen Töttös Kata legújabb Szépség című kiállításán voltunk a kArtonban. Komornik Eszter, a galéria vezetője nemcsak missziójukról mesélt, hanem arról is, hogy mi lett I. Világháború korából fennmaradt márványkorláttal, vagy hogy mi köze a helynek a képregényekhez.

Mi a kArton Galéria missziója, mire specializálódtatok, és egyáltalán hol a helye a budapesti galériák között?

 A galériát 2001-ben hozta létre Kozma Péter; az ő magángyűjteménye volt az alap, ami az évekkel egyre csak bővült – ehhez mérten nem is kereskedelmi, hanem alapítványi galéria vagyunk, ami elsősorban pályázatokból tartja fenn magát, nem pedig eladásokból. Eredetileg két hely funkcionált volna egymás mellett: a képregény és karikatúra múzeum és egy kortárs galéria. Jelenleg e kettő között billeg a mérleg: az elmúlt több mint másfél évtizedben számos képregényes kiállítást szerveztünk, de fotók, installációk, festmények és szobrok is ugyanúgy megfordultak nálunk a lehető legkülönbözőbb művészektől. Ettől függetlenül a kArton a mai napig meghatározó helyet foglal el a hazai képregényes szcéna életében, hiszen számos tematikus programnak ad helyet; ilyen a Képregény Kedvelők Klubja és egyéb workshopok, előadások, illetve gyakran keresnek meg minket külföldi együttműködések kapcsán is. Ez az egyetlen ilyen galéria az országban, és a korábban rendezett aukcióinknak elvitathatatlanul nagy szerepe volt abban, hogy a képregények is belépjenek Magyarországon a műtárgypiacra. Azt is mindig fontosnak tartottuk, hogy fiatal, frissen végzett művészeknek és különböző vizuális projektnek is lehetőséget biztosítsunk: tavaly például nálunk volt megtekinthető Magyarország legnagyobb egybefüggő matricafala az Inspiral Matrica Napok keretében.

Ismerd meg a galéria nem mindennapi történetét!

A TYPOJAM workshopokkal, táborokkal, előadásokkal és kiállításokkal köti össze a világ grafikusait. Célja, hogy lehetőséget nyújtson a hazai vizuális művészeknek más nézőpontokból is felfedezni különböző kreatív területeket. Április 5-én Mono Grinbaum tartott előadást a Fuga Galériában, ahol többek között művészetének fejlődéséről mesélt. Ezt követte egy két napos workshop, aminek egyik főszereplője az Absolut palack volt. Hogy mi történt az Absolut üvegekkel, és egyáltalán mitől olyan nagy durranás Mono, a lenti interjúban kiderül, mint ahogy az is, hogy pontosan miről is szól a TYPOJAM projekt.

MONO GRINBAUM INTERJÚ

Miről szól az anti-branding szemlélet, amit képviselsz?

A márkák elleni harc steril vállalkozás. Azt gondolni, hogy ott bújik meg a gonosz, az igazából abszurd. Amit tehetünk az tulajdonképpen a tömegmédiában található kommunikációs formák alakulásának és fejlődésének a megkérdőjelezése lehet. Itt jön a képbe a Brandingfobia, az üzenet rugalmasságával és formájával való munka. Meddig lehet tulajdonképpen egy márka formáját/alakját változtatni anélkül, hogy az megváltozzon vagy megbomoljon. Egy neo-dadaista megkérdőjelezési mód ez, mely a következő hipotézist állítja elő: meddig engedjük, hogy a márkák megjelöljenek bennünket.

Hogy jellemeznéd pár szóban a mono stílust?

Szeretek a munkámról úgy gondolkozni, hogy az egy keveréke a tanult alkalmazott művészetnek és a pop kultúrának. Az inputjaim a street art nagy mestereinek festészetéből jönnek. A generációm tagjaként a punk rock világában nőttem fel, de közben tradicionális buenos airesi iskolákba, illetve az állami egyetem építészet, tervező és városrendezés szakára jártam. Azt gondolom, hogy a vizuális és verbális kommunikáció ereje az ötvözésben van. Az elit és a tömegek irodalmában. Az utca és a divat színeiben.

Tudj meg mindent Monoról és az INK DAY workshopról!

Aki ismeri Töttös Kata munkáit, egyből érteni fogja, hogy miért tartozik a hiperrealista stílust követő képzőművészek közé. Festményei annyira élethűek, hogy első látásra simán fotónak tűnnek. Sokunk számára elképzelhetetlen, hogy lehet ilyet alkotni. Vannak viszont emberek, akik egyszerűen megkapják ezt a tehetséget, amihez mindenképpen párosul nagy adag szorgalom is. Közel húsz éve láthatjuk munkái által a szépség különböző arcait, és ennek a kutatásnak megkoronázása április 13-án, csütörtökön nyíló kiállítása a kArton Galériában. Kata viszont nemcsak munkáival emelkedik ki a magyar kortárs művészek közül, tipikusan az a nő, akire felkapja az ember a fejét; egyfajta misztikum lengi körül. Mi most megpróbáltuk megtörni kicsit páncélját, és legnagyobb örömünkre, a beszélgetésnek egy különösen személyes interjú lett az eredménye.

A művészetedben központi szerepet kapnak a média által istenített tökéletes nők, akiket sokszor elég ironikusan ábrázolsz, ha jól tudom, ezáltal is szót emelve a nők által megélt megfelelési vágy ellen...

Azt azért nem mondanám, hogy nincs bennem az az érzés, hogy meg kell feleljek különböző kritériumoknak. Fontos számomra is, hogy szép és jó feleség legyek, hogy rendben legyen otthon a ház. Persze a lehetőségekhez mérten. Ha már mindenképpen az okát keressük annak, hogy miért pont ezek a tökéletes megjelenésű nők a modelljeim, a tinédzserkorom nagy inspirációjához, a szecesszióhoz kell nyúlnunk. A szecesszió valójában ugyanazt csinálta, mint most a média: az idealizált nőket helyezte előtérbe. Akkoriban a művészek a táncos- és arisztokratanőket tették a plakátjaikra, és most is ez van, ha megnézed az óriásplakátokat. Nem változott a világ. Nálam ez teljesen ösztönösen jött, egyszerűen ilyen szép nőket szerettem volna megfesteni.

Ugorj fejest Töttös Kata világába!

Miss KK babái nemcsak Budapest utcáit járták be annak idején, hanem sok divatmagazint és eseményt is. Életre hívója azóta kicsit visszavonult, és azon a területen helyezkedett el, ami az elejétől az álma volt: a divatiparban. Négy éve a Sugarbird tervező grafikusa, neki köszönhetőek a márka izgalmas mintái. Bár az új szerepben is nagyon jól érzi magát, ha minden igaz Miss KK tavasszal visszatér, és mint Zorro, újra nyomot hagy a város ütött kopott falain, elhagyott telefonfülkéin. Mi már alig várjuk! A lenti interjúban erről a visszatérésről is beszél.

Négy-öt évvel ezelőtt sokat foglalkoztak veled a magazinok és a blogok, Magyarország elsőszámú női street art művészeként tartottak számon. Egy-két éve csend van körülötted, pedig most is alkotsz. Mi történt veled azóta? Miben változott Miss KK és az ő élete?

Az eltűnésnek nem is hinnéd milyen nevetséges oka van: volt egy hullám, amikor a Facebook random emberektől elkezdte kérni a személyi igazolványukat vagy valamilyen okmányt, biztonsági ellenőrzés céljából. Én meg, mivel röhejesnek tartottam, hogy a személyes adataimat követelik, nem voltam hajlandó megadni, cserébe nem tudok belépni az oldalamra. Ez amúgy nem is akkora probléma, mert amióta nem aktív a profilom, sokkal több értelmes dolgot csinálok. Így viszont a Miss KK oldalamat sem érem el, egyedül Instagramon tudok jelen lenni, amit egyébként rendszeresen frissítek is. Sajnálom, hogy csak ez a fórum maradt, egyrészt, mert nem olyan interaktív, másrészt meg, mert az oldalra nemcsak a munkáimat tettem ki, hanem olyan dolgokat is megosztottam, amit én szeretek, és amire érdemes szerintem figyelni. Van azóta egy másik fontos változás is, méghozzá az, hogy négy éve a Sugarbirdnél dolgozom tervező grafikusként, amit nagyon szeretek, mondjon bárki bármit!

Követed most is a hazai street art szcénát?

Persze, bár mióta szinte minden sarkon van kamera, már nem olyan aktívak az emberek. Emlékszem öt éve még simán voltak olyan éjszakák, amikor kissebb - nagyobb bandával elindultunk ragasztani meg fújni, és közben másik bandákba botlottunk. Mindig nagyon megörültünk egymásnak, jó elszórakoztunk együtt. Ma már ezeknek az embereknek a 80%-a nem aktív. Részben azért, mert felnőttünk, dolgozunk, van akinek már van családja, gyereke, de ahogy említettem, szerintem a térfigyelők elszaporodása is nagy szerepet játszik ebben.

Egy misztikus karaktert építettél fel Miss KK-nak. Ez persze adta is magát, hiszen a graffitis/ street art szubkultúrában a dolog illegalitása miatt az arcokat általában nem ismerjük. Mit adott neked ez az időszak? Kaptál hideget és meleget jócskán.

Olyan sok hidegre nem emlékszem, bár volt pár ember, aki szerint könnyű volt úgy „befutni”, hogy lány vagyok. Ez teljesen hülyeség. Nekem csak az volt a fontos, hogy szeretem, amit csinálok és jól érzem magam. Sok barátom lett, utaztam rengeteget, volt sok érdekes melóm, vicces szituk, véget nem érő éjszakázások.