Fotók: Halász Jácint

A Highlights of Hungary 2013 óta keresi és díjazza az előző év legizgalmasabb, legnagyobb hatású hazai tartalmait, az embereket mozgató fontos ügyekeit, történeteit és projekteit egy szakmai kurátor csapat és közönségszavazás alapján. A projektet a Super Channel hívta életre, és az volt a fő céljuk vele, hogy egy olyan sorozatot indítsanak, ahol kategóriák nélkül tudnak színes képet adni a teljes hazai kreatív és civil szféráról. A kurátorok által nevezett csapatok, kreatívok vagy éppen civil szervezetek közül végül a közönség által választottak kerülnek be a díjazottak közé. Mi három olyan Absolut kedvencet mutatunk be nektek, akik még nem szerepeltek az oldalon.

Horváth Lóczi Judit művészete nem egykönnyen behatárolható, ami valószínűleg onnan ered, hogy tanulmányai során a képzőművészeten kívül több más területbe is belekóstolt, legyen az a tájépítészet, a grafika vagy éppen a művészeti menedzsment. A figurális ábrázolástól indulva jutott el a geometrikus absztrakcióig, miközben a szobrászat és a festészet határait feszegetve hozta létre egyedi vizuális nyelvezetét. A művész számára az alkotás egyfajta terápiaként működik, térbeli kiterjedésű festményei különböző problémaköröket dolgoznak fel. Nagy rajongója Budapestnek, így örömmel osztotta meg velünk kedvenc helyeit, miközben arról is mesélt, hogy mi ad neki motivációt évről évre, illetve azt is elárulta, hogy milyen általános iskolai élmény segített neki megtalálni a sajátos stílusát.

Tíz éve alkotsz hivatásszerűen. Mi az, ami újra és újra segít a művészeted fejlődésében?

Az elmúlt 10-12 évben több művészeti iskolát is elvégeztem, és a legtöbbjük nagyon sokat adott; fantasztikus mesterekkel találkoztam, akiknek köszönhetően új és új szeleteit ismertem meg a művészetnek, vagy a művészeti hozzáállásnak. Az iskolákban megszokott nyitottságot igyekszem megőrizni azokban az időkben is, amikor épp nem tanulok. Ha felfedezek egy újabb technikát vagy anyagot, azt sorozatokban vesézem ki, és a végén mindig jön valami újabb ötlet, vagy több is, ami mentén továbblépek, ami új lökést ad és egy újabb sorozat születhet belőle. Nyitott szemmel járok, igyekszem követni a körülöttem történő dolgokat a képzőművészetben, designban, divatban, építészetben, zenében és más művészeti ágakban.

Mik azok a személyes élmények, amik a 2019-es évben foglalkoztatnak a művészeted szintjén?

Tavaly nyár végén átköltöztem az otthoni műteremből egy új helyre, amely végre lehetőséget teremt arra, hogy több munkát is csináljak egy időben vagy, hogy nagyobb méretű munkákat is elkészítsek. A rendrakás még mindig tart, de alig várom, hogy ebben a nyugodt és rendezett térben alkossak idén. Ezen kívül konkretizálódott egy kiállítás ahol Márton Enikő és Bernáth Dániel képzőművészekkel, illetve Mártonffy Melinda kurátorral dolgozhatok együtt, mindezt egy fantasztikus galériában. Ez a következő nagy projekt, amin minden nap gondolkodom, dolgozom. A témákat illetően minden bizonnyal maradok a személyes történeteknél, és mintegy terápiaszerűen kidolgozom őket magamból.

Fotó: Bodnár Dávid

Szinyova Gergő festményeit több budapesti galéria is bemutatta egyéni kiállítás keretén belül az elmúlt években, és külföldön is láthatóak voltak már a képei. Céltudatos, következetes művész, aki folyamatosan figyel, tanul és következtetéseket von le saját művészetével kapcsolatban is. Bár egyetemi tanulmányai alatt sokféle dolgot kipróbált, végül az absztrakt irányzat mellett kötött ki, ugyanis ezt érezte a legizgalmasabbnak. Február 8-án új kiállítása nyílik a Trafóban, ahol hét festményt láthatunk tőle. A No Abracadabra címre statementként is lehet tekinteni; akit érdekel, hogy kapcsolódik Gergő művészetéhez, a lenti interjúban megtudhatja, mint ahogy azt is, hogy mik azok a budapesti helyek, amik nélkül nem lenne az igazi a város a képzőművész szerint.

Túl vagy már jó pár komoly kiállításon. Ilyenkor mennyire jellemző rád, hogy izgulsz a fogadtatás miatt?

Nem jellemző, hogy izgulnék, maximum az installálás és részletfeladatok miatt, amik a kiállításhoz köthetőek; például a szövegek, sajtó és a szállítás. A képek miatt nincs bennem feszültség. Azt gondolom, hogy elsősorban a saját feladataimra kell, hogy koncentráljak és hogy ezekkel kapcsolatban megtegyem amit tudok. Azt nehéz megítélni, hogy a közönség, hogy fogadja majd a kiállítást, ezzel kapcsolatban bizakodó vagyok. A szakmai visszhanggal hasonlóan állok, nyitott vagyok az építő kritikára, legyen az pozitív vagy negatív.

Mikor került hozzád közel az absztrakt művészet?

A rajzolás és festés ismerete és az erre való nyitottság édesapámtól jött. Tőle örököltem ezt a készséget, és az érdeklődés is már egészen kiskoromban megvolt részemről. Olvasni sem tudtam még, de már öt éves korom körül forgattam művészeti könyveket. Mivel komolyan kezdett érdekelni, az általános iskola után művészeti iskolába, a Kisképzőbe kezdtem járni. Ösztönös volt és egyre inkább megerősödött bennem, ezzel szeretnék foglalkozni. Az, hogy az absztrakt irányzatot éreztem leginkább izgalmasnak, nem tudatos döntés volt. Az egyetemi évek alatt a művészet mindenféle formája és médiuma érdekelt. A szobrászattól a konceptuális művészeten át a performanszig, minden foglalkoztatott, legalább elméleti szinten. Nem akartam magamnak keretet szabni, így az öt év alatt ki is próbáltam mindent, amit tudtam. Nem siettettem magam azzal, hogy magamra erőltessek egy technikát vagy stílust. Kisérleteztem. A tervem annyi volt, hogy a diplomáig jó, ha kialakul bennem, hogy milyen irányban tudok építkezni. A diplomamunkám már három absztrakt képből állt. Végül ez volt az, ami leginkább közel állt hozzám. Ebben az időben kezdtem gyűjteni képeket az internetrő tárgykultúráról, építészetről, divatról, grafikáról és más vizuális műfajokról. Természtesen a figurális művészet is érdekelt, csak ezt, a nem narratív irányzatot éreztem annyira izgalmasnak, hogy egy hosszabb, folyamatban is láttam benne magam.

A Highlights of Hungary 2013 óta keresi és díjazza az előző év legizgalmasabb, legnagyobb hatású hazai tartalmait, az embereket mozgató fontos ügyekeit, történeteit és projekteit egy szakmai kurátor csapat és közönségszavazás alapján. A projektet a Super Channel hívta életre, akiknek az volt a fő céljuk vele, hogy egy olyan sorozatot indítsanak, ahol kategóriák nélkül tudnak színes képet adni a teljes hazai kreatív és civil szféráról. A kurátorok által nevezett csapatok, kreatívok vagy éppen civil szervezetek közül végül a közönség által választottak kerülnek be a díjazottak közé.Mi három olyan Absolut kedvencet mutatunk be nektek, akik még nem szerepeltek az oldalon. 

Mit tud a Budapest Underguide, amit más nem? Mennyit változtatok az elmúlt 10 év alatt?

Köszönhetően a lehetetlent nem ismerő csapatunknak kemény munkájának, egyre több üzleti ügyfél szavazott bizalmat nekünk az elmúlt 13 évben, a városnéző túráktól így jutottunk el a több száz fős rendezvényekig. Ennél fogva Magyarországon a budapestUNDERGUIDE portfóliója a legszélesebb, kizárólag saját fejlesztésű programokat kínálunk. A legnagyobb szeletet ma már nem az egyéni utazók, hanem az üzleti ügyfeleink számára készített programok alkotják. Ez nem azt jelenti, hogy unalmas rendezvényeket csinálunk, épp ellenkezőleg. Nem csak jó orrunk van az új trendekhez, de bátran be is vetjük az ötleteinket, ugyanakkor minden programunkat az ügyfeleink igényei alapján szabunk személyre.

Mi az a három szó, ami a legjobban jellemzi Budapestet?

Élhető, mert a város kompakt és bejárható, sétálható. Átalakuló, mert a beruházások átalakítják a városképet, a városi kreatívok pedig szerencsére vannak annyira potensek, hogy új megoldások után néznek. Leraknak egy kültéri szaunát a Rákóczi-híd lábához, ha nem érzik magukat komfortosan az általuk felfuttatott belvárosban. Szabad, mert ezernyi módja van annak, hogyan érezzem jól magam benne. Egy negyedik jelzőt is szeretnék mondani, ami az utóbbi években vált nemzetközileg meghatározóvá Budapesttel kapcsolatban: biztonságos. 

Múlt pénteken Simom Márton Herbert Aniko Belső horizont kiállításán olvasott fel a Dalok a magasföldszintről kötetéből, abból a verses kötetből, ami Anikot képei megfestésére inspirálta. A felolvasást Gyarmati Gábor karakteres, de mégsem tolakodó basszusgitárjátéka tett még izgalmasabbá, a teljes élményhez pedig az Absolut is hozzátett a welcome drinkekkel. Még utoljára végig nézhettük a Marci soraival kiegészült akvarell festményeket, ahol a színek különös harci táncot jártak egymással, ahogy már megszokhattuk Haniko munkái esetében. Az, hogy a képzőművész és a költő világa mennyire hasonló, már abban is megnyilvánul, hogy mindketten rajonganak a japán kultúráért. Ez egyébként érződik is alkotásaikon. Mi most arra voltunk kíváncsiak, hogy ők hogy látják egymást.

Fotók: Edőcs Kati

A palack, amit szinte szentté avattak

1980-ban jelent meg az Absolut hirdetések őse, az ABSOLUT PERFECTION, ami első pillanatban bombasiker lett, és azóta is a 80-as évek egyik legikonikusabb kampányaként emlegetik.

Egyáltalán hogy lehet az Absolut palack valakinek a múzsája? Hogy válhat ugyanaz a palack olyan ikonná, ami túlnő saját funkcionalitásán, önálló életre kel, művészek ezreit ihleti meg, és évtizedeken keresztül hatással van világszinten a pop kultúrára?

Amikor 1980-ban megjelent az első Absolut hirdetés, úttörő szerepet töltött be a piacon, hiszen eleve nagyon különbözött más márkák úgynevezett lifestyle hirdetéseitől. Az Absolut bevállalta, hogy csak a palackot szerepelteti, ráadásul egy pofonegyszerű ötletetet kivitelezve: a képen a palack látható egy glóriával, alatta pedig egy felirat: ABSOLUT PERFECTION, némi humorral utalva arra, hogy ez a vodka egyszerűen tökéletes. Nem volt nevetgélő társaság, sem egy kifinomult 40-es férfi, aki éppen egy gyönyörű nővel koktélozgat egy trendi bárban. Ennyi volt az egész; egy palack glóriával és alatta egy egyszerű kijelentés, ami azt sugallta: „Ez az, erre van szükséged!” Ki gondolta volna, hogy egy szimpla hirdetés egész forradalmat indít el? Pedig így történt.

És lőn ABSOLUT PERFECTION

A TBWA ügynökség art direktora Adman Geoff Hays kapta a felkérést, hogy jöjjön elő egy kampányötlettel egy svéd vodka számára, amit épp akkor vezettek be az Egyesült Államokban. Hay figyelembe véve a márka szigorú marketing kézikönyvét, úgy döntött, hogy a palackot állítja középpontba. A hirdetésnek amellett, hogy meg kell jeleníteni a termék klasszikus, időtálló jellegét, egyrészt reflektálnia kell a jelenre is, másrészt felvenni modern világ különböző életstílusainak a hangulatát.

Újra menő a kortárs irodalom. Nem tudni, mi az oka, de az tény, hogy a fővárosban hétről hétre teltház előtt folynak az irodalmi estek, és egyre nagyobb figyelmet kapnak a fiatal költők és írók is. Simon Márton nem szereti ha piedesztára állítják, pedig jó páran megteszik. Nála nincs felvett póz, számára az, hogy verseket ír, teljesen természetes– ahogy ő mondja, eddigi 34 éve alatt nem talált még egy olyan izgalmas dolgot, mint az irodalom. Talán a japán kultúra kivételével; ugyanis azért is legalább annyira rajong. Marci ma este Herbert Aniko Belső horizont kiállításának záróeseményén olvas fel részleteket a Dalok a magaföldszintről kötetéből. Az Absolut is ott lesz. Addig pedig itt egy interjú vele, amiben mesél arról, hogy látja költészetének fejlődését, mi vonzotta a japán szakra és mennyire fontos, hogy megtaláljuk a megfelelő szót.

Ha visszatekintesz a három megjelent kötetedre, hogy jellemeznéd azokat, illetve, mennyit változott az íráshoz való hozzáállásod?

Az első kötetemben a legrégebbi versek tizenkilenc éves koromból származnak, amikor az, vagyis a Dalok a magasföldszintről megjelent, a húszas éveim közepén jártam. És valószínűleg egy tanulási szakasz közepén is. Mint huszonpárévesen gyakran mindenki, én is azt hittem, hogy mindent tudok, minimum. Aztán nyilván kiderült, hogy mennyire nem, viszont legalább szép lassan elkezdett körvonalazódni, hogy mit kellene megtanulnom pl. az írásról. Először úgy gondoltam, egyféle verset érdemes írni: olyat, ami érzékletes képekben, vallomásosan, személyes hangon szólal meg. Viszont mire megjelent az első kötetem, rájöttem, hogy amit eddig hittem, az hülyeség. Ekkorra már elkezdtem a japán szakot, beleástam magam a japán irodalomba is, ami teljesen más volt, mint bármi, amivel előtte találkoztam. De az is közrejátszott, hogy közben felnőttem. És amikor megpróbáltam az addigi szempontok szerint verseket írni, egyáltalán nem sikerült. Muszáj volt elindulnom egy másik úton; végül ebből lett a Polaroidok.

Ami hatalmas siker lett!

Azt hiszem ennek a kötetnek ez az állandó díszítő jelzője. (nevet) Igen. Bár a lényeg az elmúlt öt-hat évben ettől függetlenül nem sok változott, lényegében egy állandósult tanulási folyamatként élem meg az írást. És bizonyos időközönként megpróbálom összeszedni egy verseskötetben azt, hogy éppen mit gondolok erről az egészről, mit érzek érvényes megszólalásnak.

Hogy viszonyulsz most a debütáló kötethez?

Kénytelen vagyok jól viszonyulni hozzá, mert a 2010-es megjelenés után 2014-ben újra kihozta a Libri/Jelenkor, és emiatt a mai napig folyamatos mozgásban és utánnyomásban van.

Egyáltalán szereted?

Egy részét nagyon. Azért már van pár szöveg, amiktől konkrétan elborzadok. De hát tudomásul kell vennem, hogy eltelt bő tíz év, ami alatt az ízlésem és a verssel kapcsolatos elképzeléseim is sokat változtak. Tulajdonképpen mázli, hogy van egy része, amit még mindig szeretek! Talán a kétharmadát. A többit meg betudom annak, hogy az első köteteknek megvannak a gyerekbetegségei.

Az YKRA (ejtsd eek-rah-nak - a szerk.) szinte megjelenésével egy időben az egyik legmenőbb márka lett a Madách tér környékén. Ráadásul pont előfutára volt annak a tendenciának, hogy a fiatalok újra felfedezték maguknak a túrázást, a természetjárást. Lakatos Balázs szülei révén élt New Yorkban és Jugoszláviában is gyerekkorában. Ezek a kint tartózkodások mind hozzátettek ahhoz, hogy létezik az YKRA. Ma már világszinten 60 üzletben kaphatóak az egykori csehszlovák, NDK-s túrazsákokra hajazó táskák, és még az is lehet, hogy egyszer olyan nevek mellett fogják emlegetni a magyar márkát, mint például a Levi’s vagy a Converse. Balázs most mesélt nekünk első lépéseiről a saját márka indítása felé, elárulta az YKRA sikerének titkát, és azt is megtudtuk, hogy az utóbbi időszakban miért lehet itthon ritkábban találkozni ezekkel a táskákkal.

Azért az nem mindennapi, hogy valaki már tizennégy éves korában arra készül, hogy saját márkája lesz. Ezt gondolom a több évig tartó New York-i kint tartózkodás is inspirálta. Mikor fogalmazódott meg ez benned, és egyáltalán milyen márkát szerettél volna létrehozni?

Nyaranta hazajártunk, egyértelműen látható volt a különbség a két ország között. Magyarországon már megtörtént a rendszerváltás, de teljesen máshogy mentek a dolgok, mint most. Itthon nem volt kvázi semmi, ott pedig egy átlag 14 éves már fogyasztónak számított. Ez nagyon szembetűnő volt számomra. Sok menő amerikai márkáról itthon még csak nem is hallottunk. Van is egy sztorim; akkoriban a rapet, hiphopot hallgató srácok körében elterrjedt az extra bő farmernadrág, de mivel 300 dollárba került, nem is álmodhattam róla, hogy kapok egy olyat a szüleimtől, így amikor egyik nyáron megint hazajöttünk, és megtudtam, hogy az egyik nagynéném varr, egyből megkértem, hogy készítsen nekem egyet vitorlavászonból. Ő aztán felvilágosított, hogy ha megcsinálja, akkor az olyan lesz, hogy lerakjuk, és megáll magában. Így végül lemondtam róla. (nevet) A szobám falait teleragasztottam a különböző magazinok hirdetéseivel, és arról ábrándoztam, hogy egyszer lesz egy farmermárkám. Annyira komolyan hogy minden részletet kitaláltam hozzá; Wantednak neveztem el, és rajzoltam hozzá logót is, sőt, még névjegykártyám is volt.

Adott még másfajta alapot New York?

A World Trade Center mellett volt egy üzleti suli, ahova nagy lelkesedéssel kezdtem járni, de nagyon hamar rájöttem, hogy nem az én világom. Lehetőséget kaptunk arra, hogy különböző bróker cégeknél gyakornokoskodjunk. Emlékszem, voltam bent párszor, és akkor éreztem, hogy ilyen helyeken soha nem akarok dolgozni.  A suliban viszont részt vettünk egy izgalmas projektben, ami egyben egy verseny is volt; kaptunk 20 dollár hitelt, amiből el kellett indítanunk egy saját vállalkozást rendes üzleti tervvel. Nagyon élveztem, jól is szerepeltem, második helyezést értem el azza, hogy a suli előtt a reggeli csúcsforgalomban a World Trade Center metrómegálló kijáratánál 50 centes nyakkendőket árultam. (nevet) Aztán elapadt a lelkesedés, egy pár évig apukám béna nyakkendőket kapott karácsonyra, és egy jó időre ezeket az ambícióimat is felre tettem. Csak a 20-as éveim elején kezdtek újra ébredezni.

Az köztudott, hogy te vagy az YKRA mögött, de azzal csak kevesen vannak tisztában, hogy annak idején te varrtad és kísérletezted ki a táskákat.

Egy időben Anna Zaboeva műhelyében dolgoztam, és ott vált számomra világossá, hogy jó megoldóképességgekkel rendelkezem, emellett pedig szerettem rajzolni és álmodozni. Ezekből adódóan jött az ötlet, hogy tervezek egy táskát. Először lerajzoltam a fejemben lévő ötleteket, mértem, szabtam, és végül összevarrtam. Hatalmas élmény volt, hogy kitalálok valamit, leülök, elkészítem, és ott egy általam legyártott termék.  Ezt aztán lépésről lépésre tökéletesítettem, ahogy kitapasztaltam a hibáit. Nagyon jó időszak volt; a Telep éppen akkor nyitott, és a pincében több barátom is hasonló dolgokat csinált, akikhez többször lementem lógni, és alkalmanként tanácsot kérni. Pont volt egy üresedés, úgyhogy hívtak, hamár úgyis ott vagyok folyamatosan, miért nem költözöm be. Éppen nem volt munkám, és úgy éreztem, hogy ez a tökéletes időzítés, hogy belevágjak egy sajár márka alapításába. Aztán minden nagyon gyorsan történt, pár hónap alatt bepörgött a dolog. Emlékszem, amikor beadtam az egyik barátom üzletébe a táskákat, már az első pár napban el is ment kettő. Ez nagy önbizalmat adott, doppingként hatott, így a következő egy évet a pincében töltöttem, ahol elkészítettem az első ötven YKRA táskát.

A Moscow Mule neve ellenére az Egyesült Államokból indult világhódító útjára. Kihagyhatatlan összetevői a vodka és a gyömbérsör; utóbbit már az 1700-as években is fogyasztottak Angliában, viszont ekkor még alkoholtartalma is volt. Bár az alhoholtilalom idején valahogy kikopott a köztudatból, jó ideje reneszánszát éli. Gyuri egy házi almás verziót készített ehhez a koktélhoz. 

Saját szavaival:

Ez egy klasszikus Moscow Mule újragondolva, aminek teas ízvilága tökéletesen passzol a téli hónapokhoz.

Szekeres Gyuri Cosmoja külsőre nagyon hasonlít az eredeti verzióra, viszont az összetevőket tekintve egy jó nagyot csavart rajta. A gránátalmával fuzionált Absolut Blue, a gin és a balzsamecet teszi a megszokottnál pikánsabbá teszi a koktélt.

Saját szavaival:

Ez egy Cosmopolitan twist, amit kicsit fűszeresebb irányba terelgetem, azáltal, hogy a narancslikőr helyett Slo gint használtam. Ettől egy igazán izgalmas, szexi ital. lett.

Bartha Máté nyerte a 2018-as Capa-díjat Kontakt című fotósorozatával. Bár annak idején sok más diáktársához hasonlóan ő is nagy reményekkel lépett ki diplomájával a kezében a MOME-ról, hamar rá kellett jönnie, hogy fotóművészként két opció van: megalkuszik, és olyan munkákat vállal be, amik nem villanyozzák fel cseppet sem, vagy kitart amellett, ami szeret, viszont egyáltalán nem biztos, hogy meg tud élni belőle. Mégis hogy lett happy endje az ő történetének? Valami a dokumentumfilmezéshez vonzotta, amiben aztán annyira megtalálta magát, hogy jelen pillanatban diplomafilmjén dolgozik, ami várhatóan tavasszal készül el, és az év folymán már a nagyközönség is láthatja. Többek között erről a karrierváltásról is beszélgettünk vele, miközben arról is mesélt, hogy mit jelent számára ez a fotós elismerés, vagy hogy mitől érzi magát annyira jól Budapesten.

2018-ban te kaptad meg a Capa-nagydíjat, amihez gratulálunk. Nem ez volt az első elismerés a szakma részéről, mégis érdekelne, hogy mit jelent számodra ez a díj?

Én most dokumetumfilm rendezést hallgatok a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, és már előtte is inkább a dokumentumfilmezésre koncentráltam. Persze nem engedtem el teljesen a fotót sem, de sokkal kevésbé foglalkoztam vele. Jó élmény volt, hogy amikor megtaláltam ezt a témát, hirtelen nagyon egyértelmű volt, hogy ebből érdemes egy kompakt sorozatot készíteni. A fejemben megvolt a sztori, hogy majd miről szól, és tisztán láttam magam előtt, hogy ennek lesz eleje és vége is, a munkafolyamat felénél pedig már azt is tudtam, hogy le fogom adni a Capa-díjra. Ez az elismerés számomra azt jelenti, hogy jó volt a megérzésem, és a tervem bejött. Hogy kifejlesztettem valamiféle érzéket az évek alatt, ami alapján látom, hogy mibe érdemes belefogni. De nemcsak ebből a szempontból jó visszajelzés ez a díj, hanem olyan szempontból is, hogy érdemes magam körül tartanom a fotót, mint eszközt, amit alkalmanként elő lehet húzni, mert működik.

Egyáltalán nem meglepő, hogy a domumentumfilm rendező szakon kötöttél ki, hiszen végignézve az oldaladon a fotósorozataidat, szinte mindenhol visszaköszön a dokumentarista irány. Ez a legelejétől kezdve benned volt?

Igen. A portfóliómban szereplő anyagok közül a divatfotók, a színházi vizuál tervezés és a videóklipek eléggé a periférián helyezkednek el, ha az eddigi munkáimat nézzük, de még ezekben is feltűnnek a dokumentarista jegyek. Például a KELE márkának is készítettem kampányfotókat; ők eleve szeretik a természetességet; ez látszik a modell- és a helyszínválasztásukban is, és az egész márkában van egy nagy adag természet – és emberközeliség, ezért ezt magaménak tudtam érezni. Ez a fajta megközelítés klipekben is jól tud működni, de például a vetítős projektekben is valamiféle „valós” nyersanyagból indulok ki. Annak idején a MOME fotós szakára is fekete-fehér szoció sorozattal felvételiztem. Azt érzem, hogy a dokumentarizmus inkább következménye annak, hogy szeretem magamat új helyzetekbe tenni: új embereket megismerni, új helyekre eljutni, furcsa szituációkba kerülni.