Újra menő a kortárs irodalom. Nem tudni, mi az oka, de az tény, hogy a fővárosban hétről hétre teltház előtt folynak az irodalmi estek, és egyre nagyobb figyelmet kapnak a fiatal költők és írók is. Simon Márton nem szereti ha piedesztára állítják, pedig jó páran megteszik. Nála nincs felvett póz, számára az, hogy verseket ír, teljesen természetes– ahogy ő mondja, eddigi 34 éve alatt nem talált még egy olyan izgalmas dolgot, mint az irodalom. Talán a japán kultúra kivételével; ugyanis azért is legalább annyira rajong. Marci ma este Herbert Aniko Belső horizont kiállításának záróeseményén olvas fel részleteket a Dalok a magaföldszintről kötetéből. Az Absolut is ott lesz. Addig pedig itt egy interjú vele, amiben mesél arról, hogy látja költészetének fejlődését, mi vonzotta a japán szakra és mennyire fontos, hogy megtaláljuk a megfelelő szót.

Ha visszatekintesz a három megjelent kötetedre, hogy jellemeznéd azokat, illetve, mennyit változott az íráshoz való hozzáállásod?

Az első kötetemben a legrégebbi versek tizenkilenc éves koromból származnak, amikor az, vagyis a Dalok a magasföldszintről megjelent, a húszas éveim közepén jártam. És valószínűleg egy tanulási szakasz közepén is. Mint huszonpárévesen gyakran mindenki, én is azt hittem, hogy mindent tudok, minimum. Aztán nyilván kiderült, hogy mennyire nem, viszont legalább szép lassan elkezdett körvonalazódni, hogy mit kellene megtanulnom pl. az írásról. Először úgy gondoltam, egyféle verset érdemes írni: olyat, ami érzékletes képekben, vallomásosan, személyes hangon szólal meg. Viszont mire megjelent az első kötetem, rájöttem, hogy amit eddig hittem, az hülyeség. Ekkorra már elkezdtem a japán szakot, beleástam magam a japán irodalomba is, ami teljesen más volt, mint bármi, amivel előtte találkoztam. De az is közrejátszott, hogy közben felnőttem. És amikor megpróbáltam az addigi szempontok szerint verseket írni, egyáltalán nem sikerült. Muszáj volt elindulnom egy másik úton; végül ebből lett a Polaroidok.

Ami hatalmas siker lett!

Azt hiszem ennek a kötetnek ez az állandó díszítő jelzője. (nevet) Igen. Bár a lényeg az elmúlt öt-hat évben ettől függetlenül nem sok változott, lényegében egy állandósult tanulási folyamatként élem meg az írást. És bizonyos időközönként megpróbálom összeszedni egy verseskötetben azt, hogy éppen mit gondolok erről az egészről, mit érzek érvényes megszólalásnak.

Hogy viszonyulsz most a debütáló kötethez?

Kénytelen vagyok jól viszonyulni hozzá, mert a 2010-es megjelenés után 2014-ben újra kihozta a Libri/Jelenkor, és emiatt a mai napig folyamatos mozgásban és utánnyomásban van.

Egyáltalán szereted?

Egy részét nagyon. Azért már van pár szöveg, amiktől konkrétan elborzadok. De hát tudomásul kell vennem, hogy eltelt bő tíz év, ami alatt az ízlésem és a verssel kapcsolatos elképzeléseim is sokat változtak. Tulajdonképpen mázli, hogy van egy része, amit még mindig szeretek! Talán a kétharmadát. A többit meg betudom annak, hogy az első köteteknek megvannak a gyerekbetegségei.

Mennyire nehéz elengedni a tökéletesség igényét?

Nagyon nehéz, de nincs választás, egy ponton el kell. Hibázni biztosan fogok, bármennyit ülök is egy anyagon, ezt azért már tudom. Tovább kell menni, új dolgokba kezdeni, okulni és fejlődni. A verseknek önálló életük van onnantól, hogy megjelennek kötetben. Saját történetük lesz, amiben én is csak lábjegyzet vagyok. Az, hogy a Polaroidok “hatalmas siker” volt, fantasztikusan jó érzés, nagyon fontos nekem, szívesen felolvasok belőle, ha kell, szóval egy adott értelemben mindenestül az enyém és erre büszke vagyok - de másfelől már régen nélkülem létezik. Nem tudnék mit hozzátenni és nincs is szüksége rá.

A slam poetry mennyit alakított a stílusodon? Mi az, ami oké a slam poetryben, és mi az, ami már nem fér bele egy kötetbe?

Ez egyéni ízlés kérdése. Az új kötetben szerintem egyetlen olyan vers van, amin lehet érezni, hogy járok slam poetryre, vagy hogy elég sok slamet írtam. Ehhez képest többen felhozták a megjelent kritikákban, hogy mennyire érezhető a hatása. Azt a fajta szabadságot, ami ott van, nagyon szeretem még mindig, az egy jó feladat, hogy kiállhatsz, és pofátlan lehetsz. Azt is elfogadom, hogy ez nem mindenkinek tetszik, miért is tetszene. De ha egy kicsit át lehet tolni ezt a szabadságot a versekbe, az már jó.

Egyáltalán a slam mennyire van jelen most az életedben?

Tavaly szinte teljesen eltűnt belőle annak ellenére, hogy elég sok fellépés volt, köztük nem kevés slam poetry-s est. De egy éve nem írtam új szöveget. Közben viszont megírtam egy verseskötetet. (nevet) Úgy látszik, a kettő mégsem tud párhuzamosan működni.

Simon Márton: Polaroidok (részlet)

A köteteidben vissza-visszatérő motívum a gyász és a szerelem. Egy korábbi interjúban azt mondtad, hogy „ennél elhasználtabb toposzok nincsenek az irodalomban”. Lehet, hogy igaz, viszont manapság minden azt sugallja, hogy a negatív érzéseket nem jó megélni, minden pillanatban boldognak kell lennünk. Szinte csak a művészet adja meg a lehetőséget a kicsatornázásra. Talán éppen ezért fontos egy művésznek használni ezeket a toposzokat, persze csakis hiteles módon. Te hogy látod ezt?

Ezzel többnyire egyetértek, viszont jó lenne azt az élét elvenni ennek a megfogalmazásnak, ami azt sugallja, a művészetnek valami nagy és nemes feladata van. Lenne. Persze, az fontos, hogy kicsit ellenpontozhatod a körülötted lévő segghülye világot azzal, hogy leveszel a polcról egy könyvet, elolvasol egy verset, meghallgatsz valami zenét, de ennél nem mennék tovább. Én azt hiszem, ami miatt fontos lehet még ez, az a megfogalmazás kényszere. Mindannyian mondatokból élünk, és bár ugyanaz a nyelv működik a fejünkben és elvileg mindenki ugyanabból építkezhetne, az nyilván mégsem egyforma, ahogy fogalmazni tudunk. Pedig a dolgok nem, vagy nem úgy, néha ráadásul nagyon rosszul működnek, ha nem találjuk meg hozzájuk a megfelelő és szükséges pár szót. Ez hosszabb távon létszükség. Az erre való igényünk nagyon régi és zsigeri, viszont az is evidens, hogy a megfelelő szavak megtalálása nem megy magától, csak úgy, azt is meg kell tanulni. Szerintem a versek ebből a szempontból baromi jól működnek. Harmincöt leszek, nyilván voltam már mindenféle furcsa, boldog, szörnyű és szép helyzetben az életemben, és sokszor azt éreztem, akár másokat nézve is, hogy de most nagyon kéne négy darab szó. Én sem tudom, melyik négy, de az tisztán látszik, hogy kéne, csak ötletünk sincs rá. Ami természetes, legtöbbször tényleg nekem sincs - félreértés ne essék -, tehát ez nem arról szól, hogy én valamit annyira tudnék, amivel meg lehet javítani a világot. Egyszerűen csak úgy érzem, hogy aki verseket olvas, jobb hatásfokkal találja meg legalább egyszer-egyszer azt a négy szót.

Lehet, hogy egy fotóban?

Na, az nem könnyű történet, mert a fotó eleve átverés. (nevet) Egyrészt látod, másrészt olvastál róla dolgokat, azt gondolnád, hogy ezt te érted. Aztán megpróbálod verbalizálni, és egyszerűen nem találsz a szavakat. Látszólag magától értetődő, de nem tudod megfogalmazni megközelítőleg sem. Valószínűleg pont ennek a nehézsége miatt nagyon szeretem a fotókat. Jó, ahogy birizgálják az agyad. Újra és újra meg lehet tapasztalni a kihívást a látvány és a megfogalmazás között.

A Rókák esküvője kötet címe köthető a japán kultúra iránti érdeklődésedhez, hiszen a róka a japán folklórban fontos szimbólum. Mi vonzott téged arra a szakra?

Félve mondok erről bármit, mert ez aztán tényleg egy életen át tartó tanulási folyamat. Nem tudok elég könyvet vagy újságot elolvasni, filmet megnézni, zenét meghallgatni, hogy ne érezném azt, még mindig csak a felszínt kapirgálom. De hogy válaszoljak a kérdésre: a japán kultúrába, különösen abba a részébe, amit felénk sugároznak, szerintem nagyon könnyű beleszeretni. Elég megnézni néhány klasszikus szamuráj filmet. Számomra minden szelete, amivel eddig próbálkoztam, aranybányának bizonyult. Sok minden rendesen be is szivárgott ebből az új kötetbe. (nevet) Ugyanakkor valóban sokszor úgy érzem, mintha az óceánt próbálnám átúszni. Akármeddig úszhatok, attól nem leszek hal, a túlpart meg sehol.

A harmadik kötet, a Rókák esküvője

Volt bármilyen szerepe az iskolának abban, hogy költő lettél?

Már gyerekkoromban is nagyon szerettem olvasni, a Pápai Református Kollégiumban pedig nagyon jó irodalom tanáraim voltak. Olyanok, akik tankönyveket írtak. Nekik mutattam meg először a verseimet. Beszélgetőkörökre jártunk, ahol Száz év magányt, Esterházyt olvastunk. Nagyon komoly szellemi muníciót szedtünk össze, és volt ennek egy jó értelemben vett ázsiója; ott úgy tűnt, hogy számít valamit, ha valaki író. Azóta sem találtam semmit, ami jobban érdekelne az irodalomnál.

És úgy tűnik, egyre több ember életében játszik fontos szerepet az irodalom. Telt házzal mennek a különböző irodalmi estek, ami különösen nagy szó ebben a digitális világban. Ez mennyire érezhető számotokra, akik a körön belül vagytok?

Érezhető, persze, de hogy ez valójában honnan és mikor kezdődött...  Én a Jelenkor szerzője vagyok, ami a Libri Csoporthoz tartozik, és az, hogy én egyáltalán megjelenhettem egy olyan kötettel, mint a Polaroidok, annak köszönhető, hogy ők léteznek. Ez a könyv ilyen formában a Libri megalakulása előtti időkben egyszerűen elképzelhetetlen lett volna. Én úgy látom, nekik is köszönhető, hogy az utóbbi tíz évben minden megváltozott, és már régen nem csak egy szűk réteghez ér el a kortárs irodalom. Bár Tóth Krisztina egy interjúban azt mondta, őt megijeszti, hogy ennyien olvasnak most verseket, ugyanis az emberek a gondterhes időkben szoktak sok verset olvasni. Igaza lehet. Talán az is közrejátszik ebben, hogy akkora az erő, a hatás a digitális kultúra felől, hogy logikusan egy ellenhatás követi. Szépirodalom még mindig azzal az alapvetéssel kerül az olvasók elé, hogy nem akar semmit elvenni, nem akar manipulálni, nem nettó hazugság. Ami ma elég ritka. Az internet első közelítésben olyan, mintha a nagybetűs, idézőjeles valóság lenne, holott persze nem az, hanem a valóságnak egyfajta interpretációja, aminek a felületeit ritka kivételektől eltekintve adott céllal hozzák létre. Egy könyv, hangsúlyozom, nem mind, de egy szépirodalmi mű, mint műalkotás, ezen a játékon kívül helyezkedik el. Ami szerintem rengeteget számít. És tévedhetek, persze, de azért szeretem ezt gondolni.

Mit gondolsz Budapestről?

Szeretem minden szépségével és szörnyűségével együtt. (nevet) Egy jó ideig a bulinegyed szélén éltem, az például ma már nem hiányzik. A változások, amik lezajlottak 2003 óta, amióta itt lakom, szerintem összességében még mindig pozitívak, bár nosztalgiával gondolok az időkre, amikor még tök üresek voltak itt az utcák, és tizen ücsörögtünk a Gödörnél összesen. Budapest fantasztikus adottságú város, jobban kellene vigyáznunk rá.

Vannak kedvenc helyeid?

Belső-Erzsébetváros, noha most már olyan, mint egy bekokainozott hajléktalan a cannes-i vörös szőnyegen, letolt nadrágban. De még ilyen állapotában is jó hely. És a Krisztina tér, ahol szintén laktam, Nemes Nagy Ágnes gesztenyefái… Az még fantasztikus.