Bartha Máté nyerte a 2018-as Capa-díjat Kontakt című fotósorozatával. Bár annak idején sok más diáktársához hasonlóan ő is nagy reményekkel lépett ki diplomájával a kezében a MOME-ról, hamar rá kellett jönnie, hogy fotóművészként két opció van: megalkuszik, és olyan munkákat vállal be, amik nem villanyozzák fel cseppet sem, vagy kitart amellett, ami szeret, viszont egyáltalán nem biztos, hogy meg tud élni belőle. Mégis hogy lett happy endje az ő történetének? Valami a dokumentumfilmezéshez vonzotta, amiben aztán annyira megtalálta magát, hogy jelen pillanatban diplomafilmjén dolgozik, ami várhatóan tavasszal készül el, és az év folymán már a nagyközönség is láthatja. Többek között erről a karrierváltásról is beszélgettünk vele, miközben arról is mesélt, hogy mit jelent számára ez a fotós elismerés, vagy hogy mitől érzi magát annyira jól Budapesten.
2018-ban te kaptad meg a Capa-nagydíjat, amihez gratulálunk. Nem ez volt az első elismerés a szakma részéről, mégis érdekelne, hogy mit jelent számodra ez a díj?
Én most dokumetumfilm rendezést hallgatok a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, és már előtte is inkább a dokumentumfilmezésre koncentráltam. Persze nem engedtem el teljesen a fotót sem, de sokkal kevésbé foglalkoztam vele. Jó élmény volt, hogy amikor megtaláltam ezt a témát, hirtelen nagyon egyértelmű volt, hogy ebből érdemes egy kompakt sorozatot készíteni. A fejemben megvolt a sztori, hogy majd miről szól, és tisztán láttam magam előtt, hogy ennek lesz eleje és vége is, a munkafolyamat felénél pedig már azt is tudtam, hogy le fogom adni a Capa-díjra. Ez az elismerés számomra azt jelenti, hogy jó volt a megérzésem, és a tervem bejött. Hogy kifejlesztettem valamiféle érzéket az évek alatt, ami alapján látom, hogy mibe érdemes belefogni. De nemcsak ebből a szempontból jó visszajelzés ez a díj, hanem olyan szempontból is, hogy érdemes magam körül tartanom a fotót, mint eszközt, amit alkalmanként elő lehet húzni, mert működik.
Egyáltalán nem meglepő, hogy a domumentumfilm rendező szakon kötöttél ki, hiszen végignézve az oldaladon a fotósorozataidat, szinte mindenhol visszaköszön a dokumentarista irány. Ez a legelejétől kezdve benned volt?
Igen. A portfóliómban szereplő anyagok közül a divatfotók, a színházi vizuál tervezés és a videóklipek eléggé a periférián helyezkednek el, ha az eddigi munkáimat nézzük, de még ezekben is feltűnnek a dokumentarista jegyek. Például a KELE márkának is készítettem kampányfotókat; ők eleve szeretik a természetességet; ez látszik a modell- és a helyszínválasztásukban is, és az egész márkában van egy nagy adag természet – és emberközeliség, ezért ezt magaménak tudtam érezni. Ez a fajta megközelítés klipekben is jól tud működni, de például a vetítős projektekben is valamiféle „valós” nyersanyagból indulok ki. Annak idején a MOME fotós szakára is fekete-fehér szoció sorozattal felvételiztem. Azt érzem, hogy a dokumentarizmus inkább következménye annak, hogy szeretem magamat új helyzetekbe tenni: új embereket megismerni, új helyekre eljutni, furcsa szituációkba kerülni.
A MOME-t elvégezve milyen látásmóddal jöttél ki, és mi az, amit az SZFE-n kapsz?
Amikor én jártam a MOME-ra, akkor az egy osztatlan mesterképzés volt, ami annyiból volt más, mint ami most van ott, hogy mostanra némiképp különválasztották a szakmaiság és a személyes látásmód fejlesztését. Akkor, amikor én tanultam ott, a koncepciók mentén való munka kapta a fő hangsúlyt. Aki szorgalmas és érdeklődő volt, azzal a tanárok és a hallgatótársak megosztották a gyakorlati trükköket, de nem volt alapvetés. A MOMEról úgy jöttünk ki, hogy művészek leszünk, és csak keveseknek volt a szakmai világhoz kapcsolódásuk. Azt vettem észre, hogy ami engem érdekel, az nem feltétlenül az, amivel sok pénzt lehet keresni. Nem volt céljaim között a reklám és a divatfotózás, magánemberként sem tudok ezekkel azonosulni. Számos állomás és kerülőút után jutottam el a rövid online dokumentumfilmek készítéséhez. Itt azt éreztem, hogy jól megfér egymással a közérthetőség és a kreatív hozzáállás. Egy igényes, szerzői dokumentumfilmhez ugyanúgy tud kapcsolódni az érintettek közege, ahogy a szakma, ami szerencsés szintézis. A régi Origonál aztán a VS.hu-nál kezdtem videózni, és ott tetszett meg ez az egész. A VS-nél már kimondottan szerzői munkákat csináltunk. Az egy nagyon jó alkotóműhely volt, és akkortájt jött szembe ez a szak (SZFE dokumentumflm-rendező), és vele a felismerés, hogy akkor ezt kell csinálni. Úgy érzem, hogy ebben megtaláltam magamat, ráadásul olyan szellemi és szakmai közeget látok, ami kedves, emberközeli, és többnyire mellőzi a fellengzést.
A Kontakt sorozat egyik képe
Az iskola mennyire engedi meg azt a szabadságot, hogy önmegvalósító projektekkel foglalkozz?
Már csak a diplomamunkám van hátra, és valójában most ez a legfontosabb önmegvalósító projektem. Egyébként a megbízások során sem tudom teljesen elengedni azt, hogy izgalmas legyen számomra az adott munka, még nem sikerült határozott vonalat húznom a személyes érdeklődés és a megbízások között. Ezen mindenképpen szeretnék változtatni a jövőben, mert ilyenkor az a baj, hogy az ember elaprózódik. Most például még javában folyik a Capa anyag utógondozása, miközben a diplomafilmemmel egy teljesen más közeget kell majd megszólítanom.
Hogy néz ki egy ilyen utógondozás?
Egy ilyen jellegű díj után még körülbelül másfél-két éved van arra, hogy minél szélesebb körben megismertesd a munkádat. Újabb pályázatokra is jelentkezhetsz, de nagyon fontos platformot jelentenek a fesztiválok is. Még lenne egy olyan út is, hogy tovább fejlesztem az anyagot, de erre nem kerül sor, mert lezártnak érzem. Ebben az időszakban különösen fontos a szakmában a jelenlét, és ugyanez vonatkozik a hamarosan elkészülő dokimentumfilmemre is. Valójában két teljes embert kívánna meg a dolog.
Van mentorod?
Bár mentorom sosem volt, a szó szoros értelmében, de mindig voltak olyan művészek, akik segítettek a fejlődésben. Almási Tamás és Kékesi Attila osztályába jártam, és az nekem egy nagyon inspiráló közeg volt nekik, és más tanároknak köszönhetően. Velük azóta is rendszeresen konzultálok. Fontos, hogy az egykori osztálytársakkal, és más dokumetumfilmesekkel is segítjük egymást. Megnézzük egymás vázlatait, és együtt átbeszéljük az ötleteket. Annak idején a MOME-n talán fiatal voltam, és tapasztalatlan ahhoz, hogy igazán gyümölcsöző mentori kapcsolatot alakítsak ki az akkori oktatóimmal. A húszas évei elején még inkább olyan kérdések foglalkoztatják az embert, hogy hogyan legyen jó művész, és erre nehéz receptet adni. Ehhez képest ma már konkrét problémák, kérdések mentén tudok konzultálni a tanáraimmal. A Capás anyag kapcsán a volt MOMÉs tanáraim közül például Kudász Gábor Arionnal és Horányi Attilával is már egy – az iskolaévekhez képest – felnőttebb, izgalmasabb módon tudtunk beszélgetni.
Budapesttel milyen a kapcsolatod?
Nagyon szeretem, leginkább azért, mert emberléptékű. Nem voltam még olyan városban külföldön, ahol szívesebben laknék. Koppenhágát szeretem még ennyire, ugyanúgy az emberközelisége miatt. Számomra nagyon fontos, hogy itt vannak a barátaim, közben pedig a dokumentumfilmes közeg elég nemzetközi, ezért nem is érzem magam ideszorítva, a tudat, hogy bárhova dolgozhatok innen, felszabadító érzés.
Vannak kedvenc helyeid?
A BEM Mozi közelében lakom, és azt a részt nehéz megunni. Közel van a városhoz, mégis nagyon nyugis. A Margitszigetet és a Hajós Alfréd Uszodát nagyon szeretem, direkt közel költöztem hozzájuk, hogy rendszeresen ki tudjak járni. Én is a belvárosba járok szociális életet élni, ahol a legtöbbet megfordulok, az a Wesselényi utcában található Úri Muri, ami egy alapvetően vegyes közeget megszólító hely, amit valamiért az évek alatt sok szinházas és filmes ember kedvelt meg.
