Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Egy város a benne élőkben mutatkozik meg igazán


Ez lenne a valóság? - Interjú Biró Dávid, fotóművésszel

2019. november 15. - absolut_hu

670a8247-2_logo_zott.jpg

Biró Dávidot egészen korán elkezdte érdekelni a digitális technológia, és egy ideig úgy nézett ki, hogy az informatika területén helyezkedik el. Aztán mégis a fotóművészet felé kanyarodott el, ráadásul a konceptuális vonalon mozog, ami a legtöbb ember számára talán kicsit nehezebben is értelmezhető ág. Az évek alatt az egyetemi tanulmányoknak, külföldi tapasztalatoknak és a megtartó hazai művész közegnek köszönhetően munkái már egy saját, kiforrott látásmódot tükröznek. Bár a kezdetektől fogva az aprólékosan kitalált és berendezett kompozíciók készítése volt rá jellemző, művészete a digitális világra választ adó tendenciáknak köszönhetően kibővült a különböző installációk és más médiumok tárházával. Legújabb kiállítása valójában két sorozatának egyesítéséből jött létre, mindeközben új aspektusból megvilágítva a kérdéseket, amiket feszegettek külön-külön is. A megnyitó előtt beszélgettünk a fotográfia jövőjéről, a digitalizáció, a virtuális jelenlét hatásairól és a kritikus szemlélet fontosságáról.

Egyaránt jártál Kaposvárra és a MOME-ra fotós szakra. Éreztél bárminemű különbséget szemléletmódban a két hely között?

Nehéz a kettőt összehasonlítani, mert az egyik intézményben alap-, míg a másikban mesterképzésben vettem részt.  Bizonyos hiedelmekkel ellentétben a MOME mesterképzése nem is annyira alkalmazott fotográfiai irányultságú, hanem inkább a nemzetközi művészeti diskurzusba próbálja behelyezni a hallgatókat, és szerintem a sajátos kritikus látásmódra való neveléssel a kaposvári alapképzésnek is ugyanez a célkitűzése. Ami viszont különbség, hogy az utóbbinál sokkal több volt a kísérleti fotográfia, ami szerintem nagyon jól jön azoknak a művészeknek, akik konceptuális vonalon dolgoznak. Ezenkívül pedig a MOME-n nagyon erős az együttműködés más egyetemekkel, fesztiválokkal. Én ezt jól ki is tudtam használni; például fél évet töltöttem Belfastban Erasmus ösztöndíjjal.

Konceptuális fotóművészként dolgozol. Ez ösztönösen már a korai képeidnél is előjött, vagy csak később alakult ki?

Tinédzserként is távol állt tőlem a fotóriporteri hozzáállás, nem az érdekelt, hogy elkapjak egy-egy jó pillanatot. Már akkor szerettem beállított képeket készíteni, amikor amatőrként próbálkoztam a fotóval. Ez sokkal közelebb áll az attitűdömhöz, és akkor érzem igazán sajátomnak, ha a kép minden részletét én tervezem meg. Ez a hozzáállás vezetett a Flashback Stúdióba, ahol asszisztensként dolgoztam, és ez a stúdiós irány sokat segített technikailag a fejlődésben. Aztán az egyetemen ez a médiumreflektív  konceptuális gondolkodásmód jobban ki tudott teljesedni. Ezt még az is elősegíthette, hogy alapvetően van egy technológiai érdeklődésem, és azontúl, hogy szeretek technikailag jó képeket csinálni, az is érdekel, hogy az eszközöknek, amelyeket mindennap használunk, mi az igazi funkciójuk, mire valók, és kíváncsi vagyok rá, hogy azok az eszköztárak, amelyek rendelkezésünkre állnak, milyen kihívásokkal állítanak szembe minket. 

Tovább

A nagy kékség - Imre Norbert hideg világa

Kis Színes Budapest

a40d0472-c047-4bb9-84b7-88950df8628c.jpeg

Imre Norbert ott veszi elő a fényképezőgépét, ahol mások elteszik. Bár kedveli a főváros jellegzetes épületeit, látványosságait, de ezeknél sokkal jobban vonzzák azok az eldugott helyek, amiket más még nem talált meg magának. Ennek köszönhetően képei többsége olyan arcát mutatja a körülöttünk lévő világnak, amit csak ritkán láthatunk, ilyen körítésben pedig pláne.

Az első fényképezéssel kapcsolatos élményem egyben az első mobiltelefonomhoz kötődik, amivel hitvány minőségben, de annál nagyobb örömmel készítettem mindenféle képeket.” – idézte vissza a kezdeti lépéseket, a fényképezőgéppel való barátkozást A következő lépcsőfok akkor jött el, amikor először használtam tükörreflexes fényképezőgépet. Ez nagyjából 2012 nyarára datálódik. A gördeszkás barátaimat fotóztam mindenféle mutatvány közben édesapám fényképezőjével. Néha a tudta nélkül is. Bocsi fater! (nevet)”

670a7445_logo_zott.jpg

Fotó: Bodnár Dávid

Tovább

Barangolás Budapest utcáin - Interjú Dorkó Dániellel

670a1094_logo_zott.jpg

Dorkó Dániel először nem fotósnak készült, de az ELTE társadalomtudományi karáról elcsábította a fotográfia, így felvételizett a MÚOSZ fotóriporter képzésére. Hogy ez mennyire bizonyult jó döntésnek, azt az elmúlt tíz év igazolta. Az egykori fotóriporter ma leginkább portréfotózással foglalkozik, mellette pedig szabadidejében szívesen járja Budapest utcáit, ahol elmondása szerint bőven talál fotótémát. Most ezekből a képekből egy könyv is megjelenik, aminek a megkoronázásaként szeptember 5-én a Budapest Projekt Galériában egy kiállítás keretén belül 42 fotóval testközelbe is kerülhetünk. Az installálás első napján látogattuk meg a fiatal fotóst a galériában, ahol beszélgettünk sajátos festményszerű portréfotóiról, az analóg technika sajátosságairól és Budapest különösen izgalmas pontjairól.

Annak idején mi vonzott a fotózás felé?

A nagypapám hobbija a fotózás és a filmezés volt. Az egyetemen, ahol fizika professzorként oktatott, volt egy fotólaborjuk, ott hívta elő a képeket. Sokat fényképezte a családot. Egyszer látogatóban voltunk náluk, és kaptam egy kis fényképezőgépet, emlékszem, folyamatosan azt kattogtattam. Nagyon meghatározó emlék, amikor összegyűltünk a diavetítő elé, és megmutatta a képeit. Ez minden kisgyereknek felér egy varázslattal, de nálam a mai napig tart.

Te választottad a portréfotózást, vagy inkább az választott téged?

A MÚOSZ utolsó évében a Nők Lapjához jelentkeztem gyakornoknak, és ott is maradtam pár évig Falus Kriszta asszisztenseként. (Falus Kriszta nevéhez köthetőek a Nők Lapa címlapfotói.- a szerk.) Már egy ideje száguldó fotóriporterként dolgoztam, amikor elkezdett mocorogni valami bennem; azt éreztem, hogy valahogy vissza kellene kanyarodni a portrék irányába. Mivel fotóriporterként is rendszeresen készítettem portrékat, tudatossá vált, hogy azt élvezem a legjobban csinálni.

Tovább

Megmutatni a valódit - Interjú Bartha Mátéval

barthama_te.jpg

Bartha Máté nyerte a 2018-as Capa-díjat Kontakt című fotósorozatával. Bár annak idején sok más diáktársához hasonlóan ő is nagy reményekkel lépett ki diplomájával a kezében a MOME-ról, hamar rá kellett jönnie, hogy fotóművészként két opció van: megalkuszik, és olyan munkákat vállal be, amik nem villanyozzák fel cseppet sem, vagy kitart amellett, ami szeret, viszont egyáltalán nem biztos, hogy meg tud élni belőle. Mégis hogy lett happy endje az ő történetének? Valami a dokumentumfilmezéshez vonzotta, amiben aztán annyira megtalálta magát, hogy jelen pillanatban diplomafilmjén dolgozik, ami várhatóan tavasszal készül el, és az év folymán már a nagyközönség is láthatja. Többek között erről a karrierváltásról is beszélgettünk vele, miközben arról is mesélt, hogy mit jelent számára ez a fotós elismerés, vagy hogy mitől érzi magát annyira jól Budapesten.

2018-ban te kaptad meg a Capa-nagydíjat, amihez gratulálunk. Nem ez volt az első elismerés a szakma részéről, mégis érdekelne, hogy mit jelent számodra ez a díj?

Én most dokumetumfilm rendezést hallgatok a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, és már előtte is inkább a dokumentumfilmezésre koncentráltam. Persze nem engedtem el teljesen a fotót sem, de sokkal kevésbé foglalkoztam vele. Jó élmény volt, hogy amikor megtaláltam ezt a témát, hirtelen nagyon egyértelmű volt, hogy ebből érdemes egy kompakt sorozatot készíteni. A fejemben megvolt a sztori, hogy majd miről szól, és tisztán láttam magam előtt, hogy ennek lesz eleje és vége is, a munkafolyamat felénél pedig már azt is tudtam, hogy le fogom adni a Capa-díjra. Ez az elismerés számomra azt jelenti, hogy jó volt a megérzésem, és a tervem bejött. Hogy kifejlesztettem valamiféle érzéket az évek alatt, ami alapján látom, hogy mibe érdemes belefogni. De nemcsak ebből a szempontból jó visszajelzés ez a díj, hanem olyan szempontból is, hogy érdemes magam körül tartanom a fotót, mint eszközt, amit alkalmanként elő lehet húzni, mert működik.

Egyáltalán nem meglepő, hogy a domumentumfilm rendező szakon kötöttél ki, hiszen végignézve az oldaladon a fotósorozataidat, szinte mindenhol visszaköszön a dokumentarista irány. Ez a legelejétől kezdve benned volt?

Igen. A portfóliómban szereplő anyagok közül a divatfotók, a színházi vizuál tervezés és a videóklipek eléggé a periférián helyezkednek el, ha az eddigi munkáimat nézzük, de még ezekben is feltűnnek a dokumentarista jegyek. Például a KELE márkának is készítettem kampányfotókat; ők eleve szeretik a természetességet; ez látszik a modell- és a helyszínválasztásukban is, és az egész márkában van egy nagy adag természet – és emberközeliség, ezért ezt magaménak tudtam érezni. Ez a fajta megközelítés klipekben is jól tud működni, de például a vetítős projektekben is valamiféle „valós” nyersanyagból indulok ki. Annak idején a MOME fotós szakára is fekete-fehér szoció sorozattal felvételiztem. Azt érzem, hogy a dokumentarizmus inkább következménye annak, hogy szeretem magamat új helyzetekbe tenni: új embereket megismerni, új helyekre eljutni, furcsa szituációkba kerülni.

Tovább

Szemet gyönyörködtető szimmetria - Interjú Hlinka Zsolttal

hlinka_zsolt_portre.jpg

Hlinka Zsolt szeme ösztönösen keresi a városban a gemoterikai formákat és a szimmetriát, így nem meglepő, hogy fotóin is gyakran megjelenik az ezekkel való játék. Egyik legismertebb sorozata az Urban Symmetry a Duna-parti épületeket mutatja be homogén ábrázolással, kiemelve azokat saját környezetükből. Hat évvel ezelőtt nyitotta meg a Focus Galleryt, ahol nemcsak képeit láthatjuk és vásárolhatjuk meg, hanem vele is találkozhatunk személyesen, és beszélgethetünk vele a fotók történetéről. Mi is itt látogattuk meg. Nekünk többek között arról mesélt, hogy talált rá a szálcsiszolt alumínium lemezre való nyomtatásra, milyen módon befolyásolta az elmúlt időszakban emberi kapcsolatait a social media, és azt is elárulta nekünk, hol szeret esti sétákat tenni a városban.

Számodra milyen egy érdekes fotótéma?

Nagyon régóta foglalkoztat a geometria, szeretek vele játszani a képeimen is. Kimondottan tud vonzani, ha  mondjuk egy híd esetében meglátok egy párhuzamot vagy akár egy háromszöget. Ha az életben valami egyenes, azt a képen is szeretem egyenesnek láttatni. Vegyünk egy épületet; a valóságban nem dől, úgyhogy a fotókon is inkább úgy örökítem meg. Persze vannak kivételek; ilyen az Air Corridor sorozatom, ahol viszont adja magát a perspektíva torzulás. A geometrián kívül a szimmetria az, amivel szívesen játszom még. Általánosságban az emberek szeme is inkább a szimmetriát szereti. Lehet azt mondani erre, hogy egy idő után unalmas, de szerintem minden csak tálalás kérdése. A Fővám téri villamos képemen csak vonalak láthatóak, de ahogy ránézel, az agyad egyből összerakja, hogy valójában mit látsz. 

Még ahhoz a generációhoz tartozol, akik annak idején az analóg fényképezőgéppel ismerkedtek meg a fotózással. Hogy élted meg a digitális gépek megjelenését?

Szinte a megjelenéssel egyidőben próbáltam ki a digitális fényképezőgépet. Emlékszem, még annyira kezdetlegesnek tűnt számomra. Nagyon furcsa érzés volt, hogy amikor lenyomtam az exponáló gombot, egész sok idő telt el, amíg sikerült elkattintani. Eleve a számítógép is elég friss élményt jelentett, úgyhogy nagyon élveztem, hogy a képeket fel lehetett tölteni rá. Nekem igazán ekkor kezdődött el az igazi próbálkozás, ott már sokat is lehetett fényképezni, azonnal meg lehetett nézni, és innentől kezdve rohamosan elindult bennem a fényképezés iránti vágy.

Gépmester szakember és nyomdavezető vagy. Hogy kapcsolódik ehhez a fotózás a történetedben? 

Már egy ideje vittük a testvéremmel a nyomdánkat, és egyre inkább zavart, hogy milyen sok rossz minőségű fotóval találkozom a különböző kiadványokban. Már akkor megfogalmazódott bennem, hogy valószínűleg tudnék ezeknél jobbat csinálni. Valójában ez indított el bennem valamit, úgyhogy meg is vettem az első komolyabb fényképezőgépemet, és elkezdtem tanulmányozni, hogy mitől lesz igazán jó egy fotó. Akkor még nem fotóztak ilyen sokan, mint ma, és én is egy jó hobbiként tekintettem rá,  amihez a környezetemből sem kell hozzá kiszakadnom, hiszen a városban elkészíthetem a képeket, utána pedig otthon válogatok, rendszerezek. 

Egyáltalán nem átlagosak azok a technikák, amiken keresztül fizikai formát öltenek a képeid. Hogy találtál rájuk?

Egy külföldi galériában találkoztam először egy izgalmas keret nélküli képpel. Azonnal utána is jártam, és találtam Németországban egy céget, akik a gyártásával foglalkoznak. Rendeltem tőlük néhány darabot, köztük egy szálcsizolt alumínimumra nyomottat is, amit addig csak neten láttam. Teljesen leesett az állam a látványtól!  És nemcsak nekem. Később bárki jött hozzám, mindenkit lázba hozott, hogy egyáltalán mi ez, hogy készül. Így született meg a galéria ötlete, aztán hat évvel ezelőtt belevágtam.

Tovább

Tudatalatti kiáltás - Interjú Dobos Tamással

doboslogo.jpg

Dobos Tamás 28 éves korában váltott; otthagyta az alkalmazott fotózást. Tehetségét sokan felismerték, sokan szerettek vele dolgozni, ő viszont úgy érezte, hogy megfáradt számára a dolog. Ekkor jelentkezett a Filművészeti operatőr szakára. Jó döntésnek bizonyult, 2014-ben az Év Operatőránek választották, jelenleg egyik kedvenc rendezőjével Milcho Manchevskivel dolgozik egy új filmen, a fotózás pedig megmaradt szerelemnek. Sajátos képi világú, különösen érzékeny művész, aki képes úgy láttatni az embert, ahogy senki más itthon. A Blitz Galéria október 25-i fotós aukciójának művészei közül ő volt az Absolut kedvenc, és legnagyobb örömünkre alkalmunk is nyílt vele beszélgetni. A lenti interjúban sok olyan dologra is fény derül, amit eddig még nem tudhattunk a fotóművészről.

Nagyon foglalkoztatott fotós voltál itthon. Mikor érezted azt, hogy elég a magazinfotózásból?

Huszonnyolc voltam, amikor azt éreztem, hogy ennek vége. Eljutottam odáig, hogy már nem tudtam volna ezt olyan szinten tovább csinálni, ahogy elvártam magamtól. Egyrészt futószalagszerű volt az egész, másrészt a közeget sem éreztem magaménak már. Közben pedig megtapasztaltam, hogy látszik a minőségen, ha nem pakolom bele magam. Ezt pedig nem akartam. Amúgy is, félgőzzel semmit sem jó csinálni. Ez volt az az időszak, amikor a Filmművészetire jelentkeztem, és mivel szerencsémre felvettek, nem kellett azon gondolkodnom, hogy merre tovább. Mert mindenképpen váltottam volna. Nem bántam meg, mert a fotográfiából pont az maradt meg, ami addig fontos volt; az autonóm és a portré része azóta is itt van velem. Nem is akarom feladni, ez olyan jó mentsvár számomra.

Most min dolgozol?

Éppen egy film után vagyok. Az ember ilyenkor érzi, hogy mennyire megterhelte a forgatás, ami általában hihetetlen energia befektetéssel és összgondolkodással jár. Most egy Milcho Manchevski rendezésű filmen dolgozom, ami hatalmas megtiszteltetés számomra, mert ő rendezte még a 90-es években az egyik kedvencemet, az Eső előtt című filmet. Annak idején többször megnéztem a moziban, sőt, a filmzenéjét is beszereztem. Egyszercsak nyáron csörgött a telefonom, hogy Manchevski szeretne látni tőlem pár referenciaanyagot, végül engem választott a legújabb filmjéhez. Ez az egyik legfontosabb állomás lehet az életemben.

Tovább

Valami megmagyarázhatatlan fura érzés - Interjú Neményi Mártonnal

neme_nyi_ma_rton_portre_logo_zott.jpg

Nagyon kevés olyan nézőponttal rendelkező szociofotós van itthon, mint Neményi Márton. Ő az, aki képes a legsúlyosabb helyzetekben is megtalálni a humort, úgy, hogy közben semmit sem sérül a történet etikai szempontból. Hosszú út vezetett számára odáig, hogy elismerjék és elismerje saját magát. Ez persze nem jelenti azt, hogy ma már nem merülnek fel benne kérdések. A flow élmény, amit fotózás közben átél, és a hit abban, hogy még lesz igazán jól elkapott pillanat, viszont viszi előre. A lenti interjúban mesélt arról, hogy készült egy-egy felkapott sorozata, miért jó, ha valami bizarr, és miért zseniális Budapest fotós szemmel.

Mi volt először, az írás vagy a fotózás?

Magyar szakon végeztem, úgyhogy írni már ott írtam, és tudtam, hogy azt majd valamikor valahol hasznosítani fogom. Onnan aztán az BKF-re ( ma már Metropolitan Egyetem - a szerk.) mentem újságíróképzőbe, ott már erre a pályára is készültem. Annyira, hogy már az első félév után elkezdtem külsősként dolgozni. Persze ilyenkor az ember azt gondolja, hogy ha például megjelenik egy cikke a Magyar Narancsban, akkor ő már egyből foglalkoztatott újságíró lesz. Hát nem így volt. Ennek ellenére szépen elkezdtem bedolgozni magam, először a Zoom.hu hírportálnál lettem hírszerkesztő, majd kultúrrovat-vezető, ami nagyon menőn hangzik, de inkább csak szárnypróbálgatás volt. Ott éreztem először, hogy valami eszméletlen menőség árad a fotórovat szobájából. Három teljesen különböző stílusú fotós dolgozott éppen; az elismert fotóművész, Vancsó Zoltán, a fiatal punk, Kummer János, és egy akkor még kezdő, de nagyon-nagyon tehetséges fotóriporter, Ajpek Orsolya. Akkor még ők is csak kísérleteztek, hogy hogy működnek a képek az online felületen, viszont nagyon kreatívak voltak. Tetszett, elkezdtem körülöttük sündörögni. Már előtte is szerettem fotózni, de valójában ott csípődött be nekem ez az egész. Elkezdtem a tudósításaim mellé fotókat is lőni, ők pedig rá-ránéztek a képeimre, és ha úgy látták, hogy jók, akkor le is közölték, én pedig cserébe segítettem nekik szövegeket, képaláírásokat kitalálni.

Ezek szerint teljesen autodidakta módon sajátítottad el a tudást?

Pontosan! Amikor bekerültem a 24.hu-hoz, már tudatosan próbáltam ellesni a fotóskollégák trükkjeit, és továbbra is kikértem a véleményüket. Inkább kívülállóként tekintettek rám, nagyon sok idő volt, mire végre elfogadtak fotósként. Kellett hozzá pár sajtófotó-kiállítás, amik egyébként nekem is nagyobb bátorságot adtak.

Ha már a bátorságot említetted; egy fotóriporterben bőven kell lennie bátorságnak, nem?

Mélyvíz ez nekem, már csak az introvertságom miatt is. Nagyon sokat köszönhetek Glódi Balázsnak, akinek először csak besegítettem a CotCot Street Fashion rovatába, majd át is vettem tőle. Ott meg kellett tanulnom kezelni azokat a helyzeteket, amik egy ilyen típusú embernek, mint én, nagyon nehezek: például idegeneket leszólítani, és nem magamra venni, ha elhajtanak. Egy idő után eljutottam oda, hogy már nem jelentett gondot egyik sem. Ehhez viszont kellett az is, hogy kiépítsek egy saját szabályrendszert, ami szerint dolgoztam. Lehet, hogy ezért pár dologból kimaradtam, de ennek és a rutinnak köszönhetően egyre több sikerélmény ért.

Tovább

Pasztellszínű álomvilág - Interjú Varga Mariettával

vargamarietta.jpg

Varga Marietta képeit elnézve úgy érezhetjük, hogy egy másik dimenzióba csöppentünk. A finom pasztellszínek nagyon furcsa és mégis lenyűgöző egységet képeznek a sokak által otrombának tartott panelekkel vagy éppen a brutalista stílusú épületekkel. Fotóira olyan magazinok figyeltek fel, mint a The Guardian vagy az egyik legismertebb fotós oldal, a LensCulture. Bár projekktjeit hosszú előkészületi idő jellemzi, hiszen szeret minden egyes kis részletet megtervezni, leghíresebb sorozata mégis egy spontán reggeli fotózásból született. Most nekünk mesélt stílusának kialakulásáról, legnagyobb sikereiről és sorozatai kulisszatitkairól.

A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem elvégzése után egyből Londonba mentél. Milyen tapasztalatot adott ez neked? Egyáltalán milyen volt az egyetem után kilépni az életbe?

A MOME-n 2016-ban végeztem el a BA fotós szakot. Az egyetem után nagy fejtörést okozott, hogy akkor most hogyan tovább. A diplomát akkor kapja meg az ember, ha megvan a szükséges nyelvvizsgája is, én viszont világéletemben gyengébb voltam a nyelvekből, az angollal kapcsolatosan is mindig volt bennem egy kis gyomorgörcs. Viszont tudtam azt, hogy ez a nyelv a szakmában és egyébként is szinte nélkülözhetetlen, ezért erőt vettem magamon, és mivel a korábbi próbálkozásaim nem voltak sikeresek, ezért úgy gondoltam, hogy az egyetlen út nekem az, ha kimegyek Angliába és a közegben tanulom meg a nyelvet. Augusztusban teljesen random regisztráltam egy au-pair-es, babysitteres oldalra. Az, hogy dolgoznom kellett, nem jelentett különösebb gondot, hiszen az egyetem alatt is már magamat tartottam el. Kint viszont az angol nyelvtudás hiányában nem volt bátorságom és elég magabiztosságom szakmabeli munkát keresni, így maradt a babysitterkedés. Egy héttel később már írt is egy család, beszéltünk Skype-on, és pár napra rá már repültem is ki. Visszagondolva, nagyon bátor voltam. Ha előre láttam volna, hogy mi lesz a következő évben, akkor nem biztos, hogy bevállaltam volna, viszont szerencsére nem láttam, így legalább most már ismerem a nyelvet.

Mégis nagy hatással volt a szakmai életedre a kint tartózkodás. Hogyan?

Igen, nagyon sokat segített az utam kialakításában, a képi világom fejlődésében. Nem jellemző rám, hogy honvágyam van, Londonban mégis rajtakaptam magam. Minden alkalommal, amikor volt szabadidőm, olyan helyeket kerestem, amik az itthonra emlékeztettek. A hétvégéim szabadok voltak és mivel jórészt egyedül voltam, nem kellett senkihez alkalmazkodnom, oda mentem, ami engem inspirált vagy érdekelt. Persze először lejártam a kötelező köröket, de utána főleg azokat a blokkokat kerestem, amik a kelet-európai hangulatot hordozták magukban. Érdekes, hogy itthon ezeket kevésbé fotóztam, csak ott kezdett el érdekelni ez a világ. Gondolom mivel annyira hiányzott, ezért ezen az úton tudtam kicsit újra kapcsolódni Magyarországhoz. Aztán miután hazaköltöztem, fent maradt ez az érdeklődésem. Szerintem, ha nem megyek ki, akkor nem veszem észre ezt a világot. Illetve arra is ott jöttem rá, hogy ami itthon van, akár építészetben, akár kultúrában, az ott kint kicsit egzotikumnak hat, mivel annyira eltérő sok szempontból.

Tovább

Káprázatos Budapest - Interjú Bácskai Andrással

bacskaiandras_logozott.jpg

Bácskai Andrást a legmeghatározóbb urban fotósok között tartják számon, annak ellenére, hogy sok társával ellentétben számára ez tényleg igazi hobbi projekt. Bár annak idején komolyabban is kacérkodott a szakmával, és dolgozott is fotósként, közben rájött, hogy az úgy olyan formában nem neki való. Végül visszatért a kezdetekhez, a városhoz, ami annak idején arra inspirálta, hogy nagyapjához hasonlóan ő is fényképezőgépet vegyen a kezébe. Sokan fotózzák manapság Budapestet, ami nem csoda, hiszen az ezerarcú város rengeteg lehetőséget rejt magában. András munkái viszont több szempontból is kitűnnek; ilyen a Müller Fannyval együtt létrehozott sorozat, az Urban Ballerina, ami annyira megkapó, hogy nem lehet elmenni mellette szó nélkül. A lenti interjúban a közös munkáról is mesélt nekünk.

Miért pont ezt a kreatvitási formát választottad?

Kisgyerek voltam, amikor a nagypapámmal még a laborjában hívtuk elő a hobbiból készített fekete-fehér fényképeit. Ahogy cseperedtem, egyszerűen rám ragadt, és középiskolás koromban nekem is lett egy tükörreflexes fényképezőgépem. Magamtól indultam el ezen az úton, nem erőltette ezt senki, egyszerűen belülről jött, mint egy intuíció.

Te még analóg technikával kezdted...

Valóban. Amikor az első digitális fényképezőgép a kezembe került, hiába volt az is tükörreflexes, óriási különbséget tapasztaltam az analóg technikához képest. Az, hogy azonnal láttam, hogy mit fényképeztem le, elképesztő erővel bírt. Lehetett korrigálni, ezáltal felgyorsult az egész folyamat. Sokkal dinamikusabb lett. Egy-egy fotóst nézve, látszik, hogy időszakről időszakra hogy változik és fejlődik a kidolgozási technikája.

A te technikád hogy változott?

Kezdetben nagyon szerettem túltolni a kidolgozást egy fényképen, erős kontrasztokat, színeket használtam. Aztán ahogy telt az idő, észrevettem, hogy egyre inkább finomodnak a képeim; egyre kevesebbet húzok bele a fotókba. Végül eljutottam odáig, hogy csak igen minimálisan nyúltam bele. Egy kis túlzással élve, a mai stílusom már-már közelít az analóg technika felé. Azt gondolom egyébként, hogy annak idején ebbe a hibába szinte mindenki beleesett. A kísérletezés része volt, amit egy új technika hozott.

Nézd meg András képeit!

Tovább

Tényleg boldogan éltek míg meg nem haltak? - Interjú Chripkó Lilivel

chripkolili_portre_logozott.jpg

Chripkó Lili hobbistaként jutott el oda, hogy mára kedvenc fotósai is felfigyeltek rá. A Boldogan éltek míg oldal alapítója először unaloműzés céljából vágott neki Budapest utcáinak, hogy némi bepillantást nyújtson a város lakóinak életébe és fejébe. Persze utóbbi esetében inkább arról van szó, hogy Lili fotóalanyait médiumként kezeli, akiknek a „szájába ad” a fejéből kipattant hol mókás, hol elgondolkodtató, hol  pedig szomorúsággal átitatott gondolatokat, amik végül üzenetekké alakulnak. A kezdeti öncélúságból az évek során eljutott odáig, hogy ma már nemcsak magát vagy követőit szeretné szórakoztatni sokszor éllel megírt posztjaival, hanem bizonyos társadalmi jelenségekre, problémákra is fel szeretné hívni a figyelmet. Hol és hogy lehet elkapni a legjobb fotókat egy olyan helyen, ahol egyből ferde szemmel néznek rád az emberek, ha idegenként megszólítod őket? Erről is mesélt. Na meg arról, hogy miért is jó Budapesten élni.  

Hogy történik az, hogy az ember egyszer csak elkezd egy ilyen oldalt?

Nem volt tudatos döntés, de sok dolog együttállása kellett ahhoz, hogy elindítsam. Egyrészt bennem mindig volt nyitottság az idegenek felé. Annak idején, amikor az egyetemre menet ültem a buszon, nem olvastam, vagy zenét hallgattam, ahogy azt sokan teszik, hanem az embereket figyeltem. Érdekesnek találtam azt, hogy tudtukon kívül is interakcióba lépnek egymással. Spontán megszületnek párbeszédek vagy viszonyulások egymáshoz. Általános jelenség például amikor a nénik megszólítanak olyanokat, akiknek nincs kedvük beszélgetni velük, vagy a bácsik véleményt nyilvánítanak bizonyos dolgokról, amikre nem sokan kíváncsiak.k. Mások szemeznek vagy éppen méregetik egymást. Ezt a megfigyelést végül olyan hobbivá fejlesztettem ki magamban, hogy a mindennapi életben is sokszor előre kitaláltam, hogy ki mit szeretne nekem mondani. A másik láb a BÉM elindításában a kreatív önkifejezésre való igényem. Blogoltam, filmszakra jártam, ahol félévente vizsgafilmeket készítettem, tehát ez a fajta önkifejezés mindig is jelen volt az életemben. Valószínűleg terápiás céllal, ahogy az ilyenkor lenni szokott.  Aztán amikor megjelent a Facebook, majd az Instagram, még inkább elkezdett érdekelni a képekkel való kommunikáció, hiszen ott meg is tudtam osztani a képeimet. Nagyon hamar elárasztottam a privát oldalamat fotókkal. (nevet) Egy utazás kapcsán aztán kölcsönkaptam egy tükörreflexes fényképezőképet, és akkor jöttem rá, hogy ezt mennyire szeretem csinálni. Így már egyenes út vezetett a Boldogan éltek míg oldalhoz, de sosem gondoltam volna, hogy szélesebb körben is ismert és kedvelt lesz. 

A képek mellett fontos szerepet játszanak az általad megírt fiktív gondolatfoszlányok is. Mi van előbb; a kép vagy a szöveg? Illetve képhez kapcsolódik a téma, vagy egy kitalált témához is vadászol szituációt?

Hol így, hol úgy. Általában tudatosan megyek fotózni. Nekem a legnagyobb ellenségem az unalom és a tétlenség, arra pedig ez kiváló ellenszer, mert fotózni bármikor lehet. Emiatt sokszor hétvégén vagy munka után neki is tudok indulni. Vannak bizonyos helyszínek, egy fal vagy utcarészlet, amit érdekesnek találok, és akkor oda vissza-visszajárok, várva a szituációra. Persze spontán pillanatok is akadnak bőven. Otthon a leválogatás során kiválasztom azt a pár képet, amit jónak találok, és utána megpróbálom visszaidézni, hogy az alany milyen hatást tett rám ott és akkor. Vajon mire gondolt, milyen szémélyiségjegyei vannak, mivel foglalkozhat? Ez persze nagyon könnyű, ha éppen a barátnőimmel ülünk egy helyen, és együtt próbáljuk megfejteni másokról, hogy kik lehetnek, de otthon egyedül olyat kitalálni, aminek van csattanója, már nem olyan egyszerű. Előfordul, hogy sokáig tart, amíg megérkezik az a mondat. Persze az ellenkezője is megtörténik néha; ér valamilyen élmény, és úgy érzem, hogy az érzéseimmel és a tapasztalataimmal nem vagyok egyedül. Ilyenkor keresek ezekhez fotóalanyt. 

A jelenlegi 30-as generációnak mintha kezdene elege lenni a kirakat világból, és egyre többen vállalnak fel olyan dolgokat , amik sokáig cikinek számítottak. Ott van például Szombat Éva a trash stílusú képeivel vagy az OST, akik a kelet-európia gyökereikből táplálkoznak egy-egy kollekció megalkotása során.  Gyakran megjelenik az irónia, egy kis él, de semmiképpen sem savazás. Nálad is ez a helyet.

Azt látom itthon, hogy mindenki túlságosan komolyan veszi magát. Külföldi showműsorokban még a leghíresebb emberek sem félnek kicsit hülyét csinálni magukból. Itt egyszerűen annyira vigyázni kell, hogy ki mit mond, hogy az borzalmas. Pont a mi generációnk az, aki elkezdi felvállalni, hogy elismerhetjük, hogy nem mi vagyunk a világ közepe, hogy bizony dolgokban bájosan bénák vagyunk. A másik pedig, hogy a mi fiatalságunk a 90-es években zajlott, ami egy fantasztikus időszak volt. Akkor minden annyira képlékeny volt, és rengeteg lehetőségünk volt a kibontakozásra. Még kicsit be voltunk zárva ebbe a keleti blokkba tényleg az ártatlansáh kora volt; ugyanakkor az élményeink még nagyon közösek voltak, és emiatt ugyanazokra a dolgokra emlékszünk, és szerintem ez mozgatja ezt, amit említettél. Úgy érezzük, hogy van egy közös ügyünk.  

Érdekel hol találja Lili a legjobb fotótémákat?

Tovább