Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Egy város a benne élőkben mutatkozik meg igazán

Absolut Budapest

Tudatalatti kiáltás - Interjú Dobos Tamással

2018. október 29. - absolut_hu

doboslogo.jpg

Dobos Tamás 28 éves korában váltott; otthagyta az alkalmazott fotózást. Tehetségét sokan felismerték, sokan szerettek vele dolgozni, ő viszont úgy érezte, hogy megfáradt számára a dolog. Ekkor jelentkezett a Filművészeti operatőr szakára. Jó döntésnek bizonyult, 2014-ben az Év Operatőránek választották, jelenleg egyik kedvenc rendezőjével Milcho Manchevskivel dolgozik egy új filmen, a fotózás pedig megmaradt szerelemnek. Sajátos képi világú, különösen érzékeny művész, aki képes úgy láttatni az embert, ahogy senki más itthon. A Blitz Galéria október 25-i fotós aukciójának művészei közül ő volt az Absolut kedvenc, és legnagyobb örömünkre alkalmunk is nyílt vele beszélgetni. A lenti interjúban sok olyan dologra is fény derül, amit eddig még nem tudhattunk a fotóművészről.

Nagyon foglalkoztatott fotós voltál itthon. Mikor érezted azt, hogy elég a magazinfotózásból?

Huszonnyolc voltam, amikor azt éreztem, hogy ennek vége. Eljutottam odáig, hogy már nem tudtam volna ezt olyan szinten tovább csinálni, ahogy elvártam magamtól. Egyrészt futószalagszerű volt az egész, másrészt a közeget sem éreztem magaménak már. Közben pedig megtapasztaltam, hogy látszik a minőségen, ha nem pakolom bele magam. Ezt pedig nem akartam. Amúgy is, félgőzzel semmit sem jó csinálni. Ez volt az az időszak, amikor a Filmművészetire jelentkeztem, és mivel szerencsémre felvettek, nem kellett azon gondolkodnom, hogy merre tovább. Mert mindenképpen váltottam volna. Nem bántam meg, mert a fotográfiából pont az maradt meg, ami addig fontos volt; az autonóm és a portré része azóta is itt van velem. Nem is akarom feladni, ez olyan jó mentsvár számomra.

Most min dolgozol?

Éppen egy film után vagyok. Az ember ilyenkor érzi, hogy mennyire megterhelte a forgatás, ami általában hihetetlen energia befektetéssel és összgondolkodással jár. Most egy Milcho Manchevski rendezésű filmen dolgozom, ami hatalmas megtiszteltetés számomra, mert ő rendezte még a 90-es években az egyik kedvencemet, az Eső előtt című filmet. Annak idején többször megnéztem a moziban, sőt, a filmzenéjét is beszereztem. Egyszercsak nyáron csörgött a telefonom, hogy Manchevski szeretne látni tőlem pár referenciaanyagot, végül engem választott a legújabb filmjéhez. Ez az egyik legfontosabb állomás lehet az életemben.

1_ismeretlen-portre-110x140-copy.jpg

Ismeretlen portré

Ez fantasztikusan hangzik!

Nyáron végeztünk egy hetes előforgatást, egy hat hat hetes előkészítést, és most már forgatjuk a filmet. Ilyenkor nagyon fontos a jó kommunikáció. Jó úton haladunk, és szerintem ez egy nagyon jó film lehet. Nehéz forgatni, de egy nagyon jó film lehet belőle.

Milyen fázisokon ment keresztül a művészeted, hogy írnád le az evolúcióját?

Az első fázis egyértelműen az, hogy lehetőségem volt különleges és számomra különös emberekkel találkozni. Egyébként egy elég furcsa mixet kreált belőlem a fotózás; a művészetem egyik alappillére a portré, közben pedig a divatfotózás hatását sem tudom letagadni, ott van a képeimben. A rám jellemző állandó tükrözés, a tudatalattim által feltörő dupla én megjelenítés is nagyon fontos jellegzetesség. Az analóg technika adott számomra, mert ott érzem, hogy a fény átalakít egy anyagot. Nagyon fontos momentum volt az üvegnegatívval való találkozás; ez teljesen új kapukat nyitott meg számomra. Emlékszem, amikor először láttam egy ilyen képet, teljesen magával ragadott a rajta látható kortalanság. Az ilyet szokták első látásra szerelemnek nevezni. Ettől aztán nem is tudtam szabadulni. A fotóimban megvan az a kettősség, hogy a technikával a múltat idézed, és ezt kevered a jelenkori gondolatokkal. Valójában a fotózásom kulcsa az idősíkok metszéspontján túl a bennem lévő érzések és érzelmek manifesztálódása. Szeretem azt az érzelmi pillanatnyiságot, amikor az emberrel találkozom. A másik fontos alakítóerőt a képeimen a véletlenszerű szennyeződések is adják; lehet az egy öntési hiba is, ami az üvegnegatívra kerül vagy egy karc a szárítógéptől. Már ez olyan dimenziókat tud megnyitni, ami magában is lenyűgöz.

A képeidet ezer közül is fel lehet ismerni. Mindegyikben ott az a sajátos Dobos Tamás hangulat.

Van egy tudatalatti kiáltás a lelkemben, vagy talán gyerekkori kérdések. Nem is traumáról van szó, inkább valami elfojtásról, amit a képeken keresztül dolgozok ki magamból. Nehéz ennek az origóját megtalálni.

1_227-es-cella-50x60-copy.jpg

227-es cella

Hogy készülsz fel egy fotózásra?

A fejemben megvan, hogy mit szeretnék visszalátni, és általában megvan, hogy melyik technikát fogom használni, de a legfontosabb szelete az egész fotózásnak az ember, akit fotózom. Inkább intuitív ember vagyok, muszáj reagálnom a jelenre. Múltbeli technikát használok, de a legerősebb pillanat a jelen. Fontos, hogy nem archaizálni akarok egy jelenkori pillanatot, inkább az a célom, hogy ez a kettő egymásra hasson. Ha egy régi technikát használnék arra, hogy egy embert megörökítsek, az csak egy technikai malőr lenne.

Milyen embereket szeretsz fotózni?

Azokat az embereket, akik számomra fontosak. Pont múltkor sétáltam hazafelé, zenét hallgattam, és azon gondolkodtam, hogy milyen csodálatos a sorsomtól az, hogy csodálatos emberekkel találkozhattam, és lehetőségem volt lefotózni őket. Ott van Darvas Iván, Jancsó Miklós, Herskó János, Illés György, Mészáros Márta, Bukta Imre és nagyon sok fontos ember. Az, hogy azt csinálhatom, amit szeretek, és ebből is élek, olyan kombináció, ami csak hálával tölt el, és még a legelkeseredettebb pillanatokban is hamar magamhoz térek, és elönt ez a jó érzés.

23_darvas-ivan-newsel.jpg

Darvas Iván portré

A Filmművészetin Bíró Miklós és Szász János osztályába jártál. Mik voltak a legfontosabb útravalók, amiket tőlük kaptál?

Legelőször is az, hogy láttak bennem valamit, bíztak bennem. Valójában Fehér György volt az, aki felvett. Hihetetlenül tiszteltem őt már akkor; ő készítette két kedvenc filmemet is, a Szürkületet és a Szenvedélyt. Tőle kaptam azt a tanácsot, hogy mindig a valóságot keressem minden egyes pillanatban. Az ő halála után vette át az osztályt Szász János, akit szintén nagy mesteremnek tartok abból a szempontból is, hogy hogyan kell a filmezéshez hozzáállni. Igen, azt hiszem a legfontosabb útravaló, amit kaptam, az a hozzáállás a film készítéséhez; az alázat, az őszinteség és a saját magam beleemelése. Tőle tanultam meg, hogy ha nem vagy képes, ne kezdj bele, de ha belekezdtél, akkor mindent meg kell tenned, hogy képes legyél rá! Olyan jó megtapasztalni, amikor azt érzem, hogy benne vagyok egy filmben! Aztán Bíró Miklós azt mutatta meg, hogy milyen csodálatos a fény, hogy milyen egyszerűen lehet megmutatni dolgokat, vagy akár az embert. Hogy meg kell találni minden képkockában a dramaturgiát, az ember szépségét, a jelentését.

Mi volt a legfontosabb kritika?

Bíró Miklóshoz és Szász Jánoshoz köthető. Az első időszakban sokszor megdorgáltak amiatt, hogy nem mozdult meg a kép. Ennek az volt az oka, hogy a fotózásból jöttem. Aztán a második évben volt egy vizsgafilmvetítés, és akkor ott megjött a visszajelzés tőlük; ahogy ők mondták, megelevenedett a fotó. Végre elkezdtem filmben gondolkodni, és ez nagyon nagy előrelépés volt. A szakmai visszajelzések is fontosak számomra. 2014-ben az Év Operatőre lettem (Illés György- díj, a szerk.), amire nagyon büszke vagyok.

1_gepemberek-kicsi2.jpg

Gépemberek

Budapesttel milyen a kapcsolatod?

Egy kis faluban születtem Ózd és Szilvásvárad között. Már eleve nagy dolognak tartom, hogy ide kerülhettem. Amikor alkalmanként Csernelyről utazom vissza, mindig visszatér az emlék, amikor először megpillantottam a vonatról a Keleti Pályaudvar zajszűrő betonpilléreit. Amikor ezeket meglátom, a mai napig feljön, hogy milyen nagy utat tettem meg idáig.

Mit szeretsz Budapestben?

Hogy folyamatosan inspirál. Nagyon szeretem az Art Mozikat; főleg a Művészmozit és a Toldit. Szeretek a filmek után még egy picit ülni a székben. Imádom a délutáni napfényt. Olyankor jó kiülni a parkokba. Nemrég Budára költöztem, itt most csend van és jó levegő, és nem bánom, hogy egy kicsit kiszakadtam a pesti nyüzsgésből. Szeretem elhagyni Budapestet, és visszajönni Budapestre. Elkezdtem azt érezni, hogy Budapest is az otthonom lett Csernely mellett. Szeretem az Alagutat, szeretek az Alagútból kijönni. Ott vannak a Bauhaus épületek a Vas utca környékén, az V. VIII. és XIII. kerületi utcák. Szeretek kimenni a Dunához. Szeretem József Attila és Radnóti Miklós szobrát. És van még valami, amit nagyon szeretek; Rákoscsabán a kertben üldögélni a családdal.

 

süti beállítások módosítása