Február 8-án a Trafóban nyílt Szinyova Gergő legújabb kiállítása, a No Abracadabra, ahol az Absolut is jelen volt. A kiállításról és a cím mögötti koncepcióról a képzőművész a vele készített interjúban mesélt nekünk, ahogy arról is, hogy mennyire egyszerű vagy éppen nehéz érvényesülni ma Magyarországon. Festményeit számos hazai galéria is bemutatta az elmúlt években önálló kiállítások keretében, de külföldön is több helyen bemutatkozott már. A múlt pénteki megnyitó legjobb pillanatait most ti is megnézhetitek, de előtte jöjjön az ABSOLUT 5 kedvenc képünk Gergő tárlatvezetésével.
Mi a festmény címe és mikor készült? Untitled (Purple Theater Curtain), 2018
Mikor és hol lehetett látni? Novemberben (2018) Brüsszelben, az 'Independent' mûvészeti vásáron.
Mi a fõ koncepció mögötte és milyen technikával dolgoztál? A képen látható formák 'idézetek' más festményeimbõl. Akril, vászon.
Mit szeretsz benne? Az elmek és a kompozíció adta harmónikus feszültséget.
Mi a legizgalmasabb/furcsább/megkapóbb/pozitív/negatív kritika, amit kaptál rá? Az elsõként eladott kép volt ebbõl az anyagból.
Csató József jó példa arra, hogy az emberek fejében élő bohém, káoszban élő festőművész képének sok esetben nincs köze a valósághoz. Ő például reggel kel, tízre már biztos a műteremben van, és délutánig dolgozik, ahogy mindenki más; annyi különbséggel, hogy színeket kever, vásznat fest, vág, ragaszt. Azt mondja, kellenek a keretek ahhoz, hogy az ember haladni, fejlődni tudjon; és ő már a kezdetek kezdetén kialakította magának a napi rutint, ami segít balanszban maradni. A ma nyíló Floral Centrepiece kiállításon tőle is láthatunk egy képet, addig pedig bevezetőnek itt egy interjú, amiből az is kiderül, hogy a festésen kívül mi érdekli még nagyon, vagy, hogy mi Budapesten a kedvenc reggeliző helye.
2004-ben költöztél be a műtermedbe, azóta több, mint tíz év eltelt. Mennyit változott a művészeted azóta, hol tartasz ahhoz képest, ami akkor a fejedben volt?
Az a 2004-es év amúgy is fontos, mert akkor voltam Nürnbergben is. 2005-ben végeztem volna Maurer Dóránál a Képzőn, de a kintlétem miatt csúszott egy évet a dolog, így végül 2006-ban diplomáztam. De ha tíz évvel ezelőttre tekintünk vissza, ott is történt egy fontos dolog, hiszen akkor született a kisfiam, és akkor egy fiatal apuka voltam, aki figurális képeket festett, most pedig egy idősebb apuka, akinek azóta lett egy kislánya is, és már nemcsak figurális festményeket készít. Akkoriban nem volt jellemző rám a nagyon tudatos építkezés, hanem hagytam, hogy történjenek a dolgok, és szerencsére csupa jó történt.
Említetted, hogy kicsit elkanyarodtál a figurális ábrázolástól. De ez nem végleges, ugye?
Az igazság az, hogy szeretem megtartani azt a szabadságot, hogy azt csinálok, amit akarok. Pont azért építettem le tudatosan egy időben a figurákat, hogy ne legyen az a pont, amit sokszor látok magam körül, hogy az embereket beskatulyázzák. Én például nem akartam életem végéig kaktuszokat festeni. Amikor azt érzem, hogy valami már rutinszerűbben megy, akkor szépen változtatok. Nekem fontos, hogy időről időre meglepjem magam, ehhez viszont lépni kell alkalmanként. A figurákat viszont nem hagytam el teljesen, csak kevesebb van belőlük.
Nálad hogy folyik le egy ilyen fajta váltás? Szenvedősen vagy pont, hogy lazán, természetesen?
Inkább a türelmetlen szót használnám. Általában addig dolgozom egy képen, amíg azt nem érzem, hogy most már inkább egy újat kezdenék. Emiatt van gördülékenysége az egésznek, így nem kell megvárnom semmit, mert mindig van új kép, amin tudok dolgozni. Viszont bizonyos dolgok nálam nem feltétlenül egymás után ismétlődnek, van úgy, hogy csak pár év elteltével veszek észre párhuzamot bizonyos munkák között. Ha jobban belegondolok, a váltások sem hirtelenek és direktek, viszonylag lassan csúsznak át a dolgok egymásba. Mivel elég sokat dolgozom, teljesen természetesek ezek az átcsúszások, és legtöbbször a visszajelzés is az, hogy ez lejön az embereknek.
Sascha Braemer azok közé a DJ-k közé tartozik, akik a 90-es években nemcsak szemtanúi voltak az elektronikus zene térhódításának, hanem benne is voltak, és belülről látták az egész folyamatot. Elmondása szerint ezt a mai napig nagy szerencseként éli meg. Közel tíz évbe telt, amíg felépítette magát, de ez nem jelenti azt, hogy bármikor is megengedné magának, hogy nyugodtan hátradőljön. Február 16-án újra Budapesten játszik, és az eddigi fellépésekből kiindulva, most is nagy élményben lesz része annak, aki megnézi és meghallgatja az Akváriumban. Mi pedig, hogy kicsit ráhangolódjunk a szombatra, feltettünk neki pár kérdést.
Mit gondolsz, mitől annyira erős a német elektronikus zenei szubkultúra?
Németország nagyvárosaiban az elektronikus zene a megjelenése óta bármelyik irányból is nézzük, sikeresen fejlődött. Mivel mi trendeket teremtünk itt, a kiadók is tudnak építkezni, nőni. Berlin a producerek és DJ-k mekkája, ahol találkozhatnak, együtt játszanak, így hatnak is egymásra, sokszor lehetőségük van tapasztalatot cserélni egymással. De persze ez nemcsak Németországban van így. Nagyon jó producereket és DJ-ket találni világszerte. Sőt, annyit, hogy néha azt már nem is lehet követni. (nevet)
Mi adta annak idején a fő motivációt, hogy DJ legyél?
1990 óta vagyok jelen, mondhatni már a legelejétől. Fantasztikus volt akkor átélni ennek az egész szubkultúrának a születését; mindannyian azt éreztük, hogy valami igazán forradalmi dolognak vagyunk a részesei. A DJ-zésben mindig is az érdekelt legjobban, hogy tudom a saját számaimat összerakni. A 90-es évek elején még csak DJ-ztem, 2000 és 2005 között kezdtem el komolyabban foglalkozni a zenével, mint producer. Amikor a szabadidőmben lejártam a klubokban, mindig lenyűgözött, hogy egy DJ a saját szettjével egy egész sztorit oszt meg a közönséggel, miközben ott tart minket a táncparketten. Én is pont ezt szerettem volna elérni már a kezdetek kezdetén; jó pár hónapba telt, amíg ráéreztem, hogy kell ezt. A közönséggel való találkozás különleges élmény számomra, legyen az egy klubban vagy egy fesztiválon. Fantasztikus, amikor az emberekben megmarad a szetted, és még utána is arról beszélnek, hogy milyen jól érezték magukat. Számomra az nem DJ, aki csak egymás után személytelenül berak számokat. Mondd el a történetedet, és vezesd az embereket akár 2-3 órán keresztül!
Múlt év végén jelent meg legújabb EP-d a Universal Language. Mi a koncepció mögötte?
Ezzel az EP-vel váltottam, és új irányba indultam. Talán mindenkinek ismerős az érzés, amikor úgy érzi, hogy valaminek itt a vége, és egy új fejezet következik. Ilyenkor a hátad mögött hagyod a régi mintákat. Nekem ezt a lehetőséget Marc Romboy kiadója a Systematic adta meg, ami nagyon sokat jelent nekem. Személy szerint nem jelentett gondot azonosulni az EP-n lévő második és harmadik számmal, amik magam sem tudom miért, nagyon sikeresek lettek. A szettjeim során szeretem az embereket feldobni azzal a zenével, ami belőlem jön. A jövőben is ezt fogom szem előtt tartani. Ebben az évben pedig még nagyobb hangsúlyt fogok fektetni a nemzetközi jelenlétre, nagyon várom már!
Mit tartasz az eddigi legnagyobb sikerednek?
Hogy még mindig itt vagyok, és ezt csinálom. És azt, hogy 2005 óta hivatalosan is ez a munkám.
Mi alapján választod ki, hogy kivel dolgozol együtt, mint producer?
Ha valakinek megtetszik a zenéje, ma már nagyon könnyen kapcsolatba léphetsz vele. Az új kiadóm a Hoito márciusban indul, és az első anyag, amit kihozunk, az egyik kedvenc producerem, BOg EP-je lesz.
Ki a legnagyobb kritikusod? Mi segít a fejlődésben?
Sajnos én vagyok saját magam legnagyobb kritkusa, ami sokszor nem könnyű. (nevet) És persze ott a barátnőm is. Folyamatosan figyelem más DJ-k munkásságát, sok zenét hallgatok, másoktól is játszom számokat, így tudok folyamatosan inspirálódni. A másik oldalon pedig ott a menedzsmentem, akik folyamatosan motiválnak, hogy elérjem az álmaimat.
Mi a legfontosabb lecke, amiket a zeneiparról tanultál?
A legfontosabb, hogy megtanultam hallgatni a megérzéseimre. Hogy vannak dolgok, amiket jobb, ha egyedül csinálsz, és te kontrollálsz. Ha valaki ezüst tálcán kínál mindent, elvesztíheted a rálátást a dolgaidra, és ezáltal elvesztíheted saját magadat is. A minőség megköveteli a jelenlétet!
Mennyire tartod fontosnak haladni a trendekkel?
Persze fontos, hogy friss maradj, ha ebben a világban akarsz maradni, folyamatosan fejlődnöd kell. Nincs idő, hogy hátradőlj. Ez persze nem azt jelenti, hogy a trendek irányítsanak, inkább folyamatosan lepd meg magad és másokat. Nincs recept, egyszerűen csak csinálni kell.
Már voltál nálunk. Mi tetszik a legjobba Budapestben?
Amellett, hogy gyönyörű város, tele van élettel. Az eddigi buliaim mind nagyon jó sikerültek, fantasztikus volt a közönség, nagyon várom ezt a mostanit!
A Highlights of Hungary 2013 óta keresi és díjazza az előző év legizgalmasabb, legnagyobb hatású hazai tartalmait, az embereket mozgató fontos ügyekeit, történeteit és projekteit egy szakmai kurátor csapat és közönségszavazás alapján. A projektet a Super Channel hívta életre, és az volt a fő céljuk vele, hogy egy olyan sorozatot indítsanak, ahol kategóriák nélkül tudnak színes képet adni a teljes hazai kreatív és civil szféráról. A kurátorok által nevezett csapatok, kreatívok vagy éppen civil szervezetek közül végül a közönség által választottak kerülnek be a díjazottak közé. Mi három olyan Absolut kedvencet mutatunk be nektek, akik még nem szerepeltek az oldalon.
Horváth Lóczi Judit művészete nem egykönnyen behatárolható, ami valószínűleg onnan ered, hogy tanulmányai során a képzőművészeten kívül több más területbe is belekóstolt, legyen az a tájépítészet, a grafika vagy éppen a művészeti menedzsment. A figurális ábrázolástól indulva jutott el a geometrikus absztrakcióig, miközben a szobrászat és a festészet határait feszegetve hozta létre egyedi vizuális nyelvezetét. A művész számára az alkotás egyfajta terápiaként működik, térbeli kiterjedésű festményei különböző problémaköröket dolgoznak fel. Nagy rajongója Budapestnek, így örömmel osztotta meg velünk kedvenc helyeit, miközben arról is mesélt, hogy mi ad neki motivációt évről évre, illetve azt is elárulta, hogy milyen általános iskolai élmény segített neki megtalálni a sajátos stílusát.
Tíz éve alkotsz hivatásszerűen. Mi az, ami újra és újra segít a művészeted fejlődésében?
Az elmúlt 10-12 évben több művészeti iskolát is elvégeztem, és a legtöbbjük nagyon sokat adott; fantasztikus mesterekkel találkoztam, akiknek köszönhetően új és új szeleteit ismertem meg a művészetnek, vagy a művészeti hozzáállásnak. Az iskolákban megszokott nyitottságot igyekszem megőrizni azokban az időkben is, amikor épp nem tanulok. Ha felfedezek egy újabb technikát vagy anyagot, azt sorozatokban vesézem ki, és a végén mindig jön valami újabb ötlet, vagy több is, ami mentén továbblépek, ami új lökést ad és egy újabb sorozat születhet belőle. Nyitott szemmel járok, igyekszem követni a körülöttem történő dolgokat a képzőművészetben, designban, divatban, építészetben, zenében és más művészeti ágakban.
Mik azok a személyes élmények, amik a 2019-es évben foglalkoztatnak a művészeted szintjén?
Tavaly nyár végén átköltöztem az otthoni műteremből egy új helyre, amely végre lehetőséget teremt arra, hogy több munkát is csináljak egy időben vagy, hogy nagyobb méretű munkákat is elkészítsek. A rendrakás még mindig tart, de alig várom, hogy ebben a nyugodt és rendezett térben alkossak idén. Ezen kívül konkretizálódott egy kiállítás ahol Márton Enikő és Bernáth Dániel képzőművészekkel, illetve Mártonffy Melinda kurátorral dolgozhatok együtt, mindezt egy fantasztikus galériában. Ez a következő nagy projekt, amin minden nap gondolkodom, dolgozom. A témákat illetően minden bizonnyal maradok a személyes történeteknél, és mintegy terápiaszerűen kidolgozom őket magamból.
Szinyova Gergő festményeit több budapesti galéria is bemutatta egyéni kiállítás keretén belül az elmúlt években, és külföldön is láthatóak voltak már a képei. Céltudatos, következetes művész, aki folyamatosan figyel, tanul és következtetéseket von le saját művészetével kapcsolatban is. Bár egyetemi tanulmányai alatt sokféle dolgot kipróbált, végül az absztrakt irányzat mellett kötött ki, ugyanis ezt érezte a legizgalmasabbnak. Február 8-án új kiállítása nyílik a Trafóban, ahol hét festményt láthatunk tőle. A No Abracadabra címre statementként is lehet tekinteni; akit érdekel, hogy kapcsolódik Gergő művészetéhez, a lenti interjúban megtudhatja, mint ahogy azt is, hogy mik azok a budapesti helyek, amik nélkül nem lenne az igazi a város a képzőművész szerint.
Túl vagy már jó pár komoly kiállításon. Ilyenkor mennyire jellemző rád, hogy izgulsz a fogadtatás miatt?
Nem jellemző, hogy izgulnék, maximum az installálás és részletfeladatok miatt, amik a kiállításhoz köthetőek; például a szövegek, sajtó és a szállítás. A képek miatt nincs bennem feszültség. Azt gondolom, hogy elsősorban a saját feladataimra kell, hogy koncentráljak és hogy ezekkel kapcsolatban megtegyem amit tudok. Azt nehéz megítélni, hogy a közönség, hogy fogadja majd a kiállítást, ezzel kapcsolatban bizakodó vagyok. A szakmai visszhanggal hasonlóan állok, nyitott vagyok az építő kritikára, legyen az pozitív vagy negatív.
Mikor került hozzád közel az absztrakt művészet?
A rajzolás és festés ismerete és az erre való nyitottság édesapámtól jött. Tőle örököltem ezt a készséget, és az érdeklődés is már egészen kiskoromban megvolt részemről. Olvasni sem tudtam még, de már öt éves korom körül forgattam művészeti könyveket. Mivel komolyan kezdett érdekelni, az általános iskola után művészeti iskolába, a Kisképzőbe kezdtem járni. Ösztönös volt és egyre inkább megerősödött bennem, ezzel szeretnék foglalkozni. Az, hogy az absztrakt irányzatot éreztem leginkább izgalmasnak, nem tudatos döntés volt. Az egyetemi évek alatt a művészet mindenféle formája és médiuma érdekelt. A szobrászattól a konceptuális művészeten át a performanszig, minden foglalkoztatott, legalább elméleti szinten. Nem akartam magamnak keretet szabni, így az öt év alatt ki is próbáltam mindent, amit tudtam. Nem siettettem magam azzal, hogy magamra erőltessek egy technikát vagy stílust. Kisérleteztem. A tervem annyi volt, hogy a diplomáig jó, ha kialakul bennem, hogy milyen irányban tudok építkezni. A diplomamunkám már három absztrakt képből állt. Végül ez volt az, ami leginkább közel állt hozzám. Ebben az időben kezdtem gyűjteni képeket az internetrő tárgykultúráról, építészetről, divatról, grafikáról és más vizuális műfajokról. Természtesen a figurális művészet is érdekelt, csak ezt, a nem narratív irányzatot éreztem annyira izgalmasnak, hogy egy hosszabb, folyamatban is láttam benne magam.
A Highlights of Hungary 2013 óta keresi és díjazza az előző év legizgalmasabb, legnagyobb hatású hazai tartalmait, az embereket mozgató fontos ügyekeit, történeteit és projekteit egy szakmai kurátor csapat és közönségszavazás alapján. A projektet a Super Channel hívta életre, akiknek az volt a fő céljuk vele, hogy egy olyan sorozatot indítsanak, ahol kategóriák nélkül tudnak színes képet adni a teljes hazai kreatív és civil szféráról. A kurátorok által nevezett csapatok, kreatívok vagy éppen civil szervezetek közül végül a közönség által választottak kerülnek be a díjazottak közé.Mi három olyan Absolut kedvencet mutatunk be nektek, akik még nem szerepeltek az oldalon.
Mit tud a Budapest Underguide, amit más nem? Mennyit változtatok az elmúlt 10 év alatt?
Köszönhetően a lehetetlent nem ismerő csapatunknak kemény munkájának, egyre több üzleti ügyfél szavazott bizalmat nekünk az elmúlt 13 évben, a városnéző túráktól így jutottunk el a több száz fős rendezvényekig. Ennél fogva Magyarországon a budapestUNDERGUIDE portfóliója a legszélesebb, kizárólag saját fejlesztésű programokat kínálunk. A legnagyobb szeletet ma már nem az egyéni utazók, hanem az üzleti ügyfeleink számára készített programok alkotják. Ez nem azt jelenti, hogy unalmas rendezvényeket csinálunk, épp ellenkezőleg. Nem csak jó orrunk van az új trendekhez, de bátran be is vetjük az ötleteinket, ugyanakkor minden programunkat az ügyfeleink igényei alapján szabunk személyre.
Mi az a három szó, ami a legjobban jellemzi Budapestet?
Élhető, mert a város kompakt és bejárható, sétálható. Átalakuló, mert a beruházások átalakítják a városképet, a városi kreatívok pedig szerencsére vannak annyira potensek, hogy új megoldások után néznek. Leraknak egy kültéri szaunát a Rákóczi-híd lábához, ha nem érzik magukat komfortosan az általuk felfuttatott belvárosban. Szabad, mert ezernyi módja van annak, hogyan érezzem jól magam benne. Egy negyedik jelzőt is szeretnék mondani, ami az utóbbi években vált nemzetközileg meghatározóvá Budapesttel kapcsolatban: biztonságos.
Múlt pénteken Simom Márton Herbert Aniko Belső horizont kiállításán olvasott fel a Dalok a magasföldszintről kötetéből, abból a verses kötetből, ami Anikot képei megfestésére inspirálta. A felolvasást Gyarmati Gábor karakteres, de mégsem tolakodó basszusgitárjátéka tett még izgalmasabbá, a teljes élményhez pedig az Absolut is hozzátett a welcome drinkekkel. Még utoljára végig nézhettük a Marci soraival kiegészült akvarell festményeket, ahol a színek különös harci táncot jártak egymással, ahogy már megszokhattuk Haniko munkái esetében. Az, hogy a képzőművész és a költő világa mennyire hasonló, már abban is megnyilvánul, hogy mindketten rajonganak a japán kultúráért. Ez egyébként érződik is alkotásaikon. Mi most arra voltunk kíváncsiak, hogy ők hogy látják egymást.
Újra menő a kortárs irodalom. Nem tudni, mi az oka, de az tény, hogy a fővárosban hétről hétre teltház előtt folynak az irodalmi estek, és egyre nagyobb figyelmet kapnak a fiatal költők és írók is. Simon Márton nem szereti ha piedesztára állítják, pedig jó páran megteszik. Nála nincs felvett póz, számára az, hogy verseket ír, teljesen természetes– ahogy ő mondja, eddigi 34 éve alatt nem talált még egy olyan izgalmas dolgot, mint az irodalom. Talán a japán kultúra kivételével; ugyanis azért is legalább annyira rajong. Marci ma este Herbert Aniko Belső horizont kiállításának záróeseményén olvas fel részleteket a Dalok a magaföldszintről kötetéből. Az Absolut is ott lesz. Addig pedig itt egy interjú vele, amiben mesél arról, hogy látja költészetének fejlődését, mi vonzotta a japán szakra és mennyire fontos, hogy megtaláljuk a megfelelő szót.
Ha visszatekintesz a három megjelent kötetedre, hogy jellemeznéd azokat, illetve, mennyit változott az íráshoz való hozzáállásod?
Az első kötetemben a legrégebbi versek tizenkilenc éves koromból származnak, amikor az, vagyis a Dalok a magasföldszintről megjelent, a húszas éveim közepén jártam. És valószínűleg egy tanulási szakasz közepén is. Mint huszonpárévesen gyakran mindenki, én is azt hittem, hogy mindent tudok, minimum. Aztán nyilván kiderült, hogy mennyire nem, viszont legalább szép lassan elkezdett körvonalazódni, hogy mit kellene megtanulnom pl. az írásról. Először úgy gondoltam, egyféle verset érdemes írni: olyat, ami érzékletes képekben, vallomásosan, személyes hangon szólal meg. Viszont mire megjelent az első kötetem, rájöttem, hogy amit eddig hittem, az hülyeség. Ekkorra már elkezdtem a japán szakot, beleástam magam a japán irodalomba is, ami teljesen más volt, mint bármi, amivel előtte találkoztam. De az is közrejátszott, hogy közben felnőttem. És amikor megpróbáltam az addigi szempontok szerint verseket írni, egyáltalán nem sikerült. Muszáj volt elindulnom egy másik úton; végül ebből lett a Polaroidok.
Ami hatalmas siker lett!
Azt hiszem ennek a kötetnek ez az állandó díszítő jelzője. (nevet) Igen. Bár a lényeg az elmúlt öt-hat évben ettől függetlenül nem sok változott, lényegében egy állandósult tanulási folyamatként élem meg az írást. És bizonyos időközönként megpróbálom összeszedni egy verseskötetben azt, hogy éppen mit gondolok erről az egészről, mit érzek érvényes megszólalásnak.
Hogy viszonyulsz most a debütáló kötethez?
Kénytelen vagyok jól viszonyulni hozzá, mert a 2010-es megjelenés után 2014-ben újra kihozta a Libri/Jelenkor, és emiatt a mai napig folyamatos mozgásban és utánnyomásban van.
Egyáltalán szereted?
Egy részét nagyon. Azért már van pár szöveg, amiktől konkrétan elborzadok. De hát tudomásul kell vennem, hogy eltelt bő tíz év, ami alatt az ízlésem és a verssel kapcsolatos elképzeléseim is sokat változtak. Tulajdonképpen mázli, hogy van egy része, amit még mindig szeretek! Talán a kétharmadát. A többit meg betudom annak, hogy az első köteteknek megvannak a gyerekbetegségei.
Az YKRA (ejtsd eek-rah-nak - a szerk.) szinte megjelenésével egy időben az egyik legmenőbb márka lett a Madách tér környékén. Ráadásul pont előfutára volt annak a tendenciának, hogy a fiatalok újra felfedezték maguknak a túrázást, a természetjárást. Lakatos Balázs szülei révén élt New Yorkban és Jugoszláviában is gyerekkorában. Ezek a kint tartózkodások mind hozzátettek ahhoz, hogy létezik az YKRA. Ma már világszinten 60 üzletben kaphatóak az egykori csehszlovák, NDK-s túrazsákokra hajazó táskák, és még az is lehet, hogy egyszer olyan nevek mellett fogják emlegetni a magyar márkát, mint például a Levi’s vagy a Converse. Balázs most mesélt nekünk első lépéseiről a saját márka indítása felé, elárulta az YKRA sikerének titkát, és azt is megtudtuk, hogy az utóbbi időszakban miért lehet itthon ritkábban találkozni ezekkel a táskákkal.
Azért az nem mindennapi, hogy valaki már tizennégy éves korában arra készül, hogy saját márkája lesz. Ezt gondolom a több évig tartó New York-i kint tartózkodás is inspirálta. Mikor fogalmazódott meg ez benned, és egyáltalán milyen márkát szerettél volna létrehozni?
Nyaranta hazajártunk, egyértelműen látható volt a különbség a két ország között. Magyarországon már megtörtént a rendszerváltás, de teljesen máshogy mentek a dolgok, mint most. Itthon nem volt kvázi semmi, ott pedig egy átlag 14 éves már fogyasztónak számított. Ez nagyon szembetűnő volt számomra. Sok menő amerikai márkáról itthon még csak nem is hallottunk. Van is egy sztorim; akkoriban a rapet, hiphopot hallgató srácok körében elterrjedt az extra bő farmernadrág, de mivel 300 dollárba került, nem is álmodhattam róla, hogy kapok egy olyat a szüleimtől, így amikor egyik nyáron megint hazajöttünk, és megtudtam, hogy az egyik nagynéném varr, egyből megkértem, hogy készítsen nekem egyet vitorlavászonból. Ő aztán felvilágosított, hogy ha megcsinálja, akkor az olyan lesz, hogy lerakjuk, és megáll magában. Így végül lemondtam róla. (nevet) A szobám falait teleragasztottam a különböző magazinok hirdetéseivel, és arról ábrándoztam, hogy egyszer lesz egy farmermárkám. Annyira komolyan hogy minden részletet kitaláltam hozzá; Wantednak neveztem el, és rajzoltam hozzá logót is, sőt, még névjegykártyám is volt.
Adott még másfajta alapot New York?
A World Trade Center mellett volt egy üzleti suli, ahova nagy lelkesedéssel kezdtem járni, de nagyon hamar rájöttem, hogy nem az én világom. Lehetőséget kaptunk arra, hogy különböző bróker cégeknél gyakornokoskodjunk. Emlékszem, voltam bent párszor, és akkor éreztem, hogy ilyen helyeken soha nem akarok dolgozni. A suliban viszont részt vettünk egy izgalmas projektben, ami egyben egy verseny is volt; kaptunk 20 dollár hitelt, amiből el kellett indítanunk egy saját vállalkozást rendes üzleti tervvel. Nagyon élveztem, jól is szerepeltem, második helyezést értem el azza, hogy a suli előtt a reggeli csúcsforgalomban a World Trade Center metrómegálló kijáratánál 50 centes nyakkendőket árultam. (nevet) Aztán elapadt a lelkesedés, egy pár évig apukám béna nyakkendőket kapott karácsonyra, és egy jó időre ezeket az ambícióimat is felre tettem. Csak a 20-as éveim elején kezdtek újra ébredezni.
Az köztudott, hogy te vagy az YKRA mögött, de azzal csak kevesen vannak tisztában, hogy annak idején te varrtad és kísérletezted ki a táskákat.
Egy időben Anna Zaboeva műhelyében dolgoztam, és ott vált számomra világossá, hogy jó megoldóképességgekkel rendelkezem, emellett pedig szerettem rajzolni és álmodozni. Ezekből adódóan jött az ötlet, hogy tervezek egy táskát. Először lerajzoltam a fejemben lévő ötleteket, mértem, szabtam, és végül összevarrtam. Hatalmas élmény volt, hogy kitalálok valamit, leülök, elkészítem, és ott egy általam legyártott termék. Ezt aztán lépésről lépésre tökéletesítettem, ahogy kitapasztaltam a hibáit. Nagyon jó időszak volt; a Telep éppen akkor nyitott, és a pincében több barátom is hasonló dolgokat csinált, akikhez többször lementem lógni, és alkalmanként tanácsot kérni. Pont volt egy üresedés, úgyhogy hívtak, hamár úgyis ott vagyok folyamatosan, miért nem költözöm be. Éppen nem volt munkám, és úgy éreztem, hogy ez a tökéletes időzítés, hogy belevágjak egy sajár márka alapításába. Aztán minden nagyon gyorsan történt, pár hónap alatt bepörgött a dolog. Emlékszem, amikor beadtam az egyik barátom üzletébe a táskákat, már az első pár napban el is ment kettő. Ez nagy önbizalmat adott, doppingként hatott, így a következő egy évet a pincében töltöttem, ahol elkészítettem az első ötven YKRA táskát.
A Moscow Mule neve ellenére az Egyesült Államokból indult világhódító útjára. Kihagyhatatlan összetevői a vodka és a gyömbérsör; utóbbit már az 1700-as években is fogyasztottak Angliában, viszont ekkor még alkoholtartalma is volt. Bár az alhoholtilalom idején valahogy kikopott a köztudatból, jó ideje reneszánszát éli. Gyuri egy házi almás verziót készített ehhez a koktélhoz.
Saját szavaival:
Ez egy klasszikus Moscow Mule újragondolva, aminek teas ízvilága tökéletesen passzol a téli hónapokhoz.
