Fotó: Patrice Brylla

Április 12-én az Absolut Arrivals 2019 bulisorozat keretén belül a VOLT Lokálban játszik La Fleur. A svéd származású DJ és producer jelenleg Berlinben él, ahol rezidens a Watergate klubban, saját kiadója van, és több neves DJ-vel dolgozott már együtt. Pénteken most legújabb EP-jéről is játszik majd. A lenti interjúban nemcsak az derül ki, hogy egykor The Cure és The Smith rajongó volt, hanem az is, hogy gyógyszerész hallgatóként hogy kötött ki a zenélésnél.

Milyen zenéken nőttél fel, mik a korai zenei élményeid?

A legkorábbi élményem, hogy klasszikus zenére táncolok egy balett órán, de az is nagyon megmaradt, amikor az anyukám a Suzanne Vega és The Pet Shop Boys kazettáit hallgatta a kocsiban. Később én is kiválaszthattam egy kazettát a lemezboltban: Michael Jackson B.A.D. albuma lett az. A legjobb barátnőmmel nagy hatással volt ránk a nővére zenei ízlése, ami inkább volt alternatívnak mondható; például nagyon szerettett egy svéd punk bandát, az Ebba Grön och Joakim Thåström-öt, de mi mellette nyugodt szívvel hallgattuk a Backstreet Boyst is. Közben pedig olyan nevek pörögtek nálam, mint a The Cure, a Sonic Youth, a The Smith és egy svéd banda, a Kent.

Jelenleg Berlinben élsz. Nehéz volt otthagyni Svédországot, vagy pont ellenkezőleg; olyan típus vagy, aki bárhol jól érzi magát a világban?

Soha nem volt probléma számomra felfedezni új helyeket, különösen fiatal éveimben. Egy svéd kisvárosban nőttem fel, és már nagyon korán elkezdtem azt érezni, hogy túl kicsi számomra az a hely. Persze ez nem jelenti azt, hogy rosszul éreztem magam ott, mert nagyon is élveztem ott élni gyerekként, és bármennyire is szeretem a mai napig, már egészen korán éreztem, hogy kicsit tágítanom kell a világomat. Először Uppsalaba költöztem, oda jártam egyetemre, ahol gyógyszerésznek tanultam. Amikor pedig befejeztem, Stockholmban éltem és dolgoztam gyógyszerészként. Itt már a DJ-zésre is sokkal több lehetőségem volt, és eljött az a pont is, amikor ott hagytam a gyógyszerész szakmát. A DJ-zés pedig végül Berlinbe vezetett, és bevallom, utána Párizsnak akartam venni az irányt, de valahogy itt ragadtam. (nevet) Végül is az utazási igényemet bőven kielégíti, hogy sokat vagyok úton, hiszen rengeteg országban játszom.

Sophia Loren nemcsak a világ egyik legismertebb színésznője és divatikonja, de az olasz szépség megtestesítője. Tehetségét többször is elismerték Oscar és Golden Globe díjjal, azt viszont csak kevesen tudják róla, hogy imád főzni. Sőt, állítása szerint a konyában ételkészítés közben történnek az igazán nagy beszélgetések. A La Fabbrica és az Absolut együttműködéséből létrejött signature koktél, a Loren a csodálatos Sophia előtt tiszteleg. Pap Márk mesélt nekünk az ital keletkezési körülményeiről és arról, hogy az olasz gasztonómia fontos elemei hogy jelennek meg benne.

„Szerettem volna egy olyan italt, ami viszonylag könnyen érthető, mégis van benne egy kis csavar, és még a helyhez is passzol. Volt ennek egy elődje, a Jasmine, ami a legkedveltebb koktélunk lett. Ennek több oka is volt. Egyrészt a név könnyen megjegyezhető, másrészt az, hogy nem volt tól sok összetevős, és azokat is ismerték az emberek, ezért bizalommal kérték, harmadrészt pedig külalakra is nagyon vonzó lett. Ezt igazolja, hogy felkerült több olyan social media oldalra, ahol több ezren kedvelték. Szerettem volna egy hasonló koktélt, így esett a választásunk Sophia Lorenre. Ő egyébként itt az étteremben is megjelenik egy ikonikus festés formájában az egyik ajtón." 

 "A Nápoly aranya című filmben paradicsomárus lányt alakít; ez ihlette a koktél ízvilágát. A szárított paradicsomot Absolut-ban áztattuk, majd kapott egy kis balanszt az ízeiben, sima citrus és egy kis cukor hozzáadásával. A hozzávalók között van még sherry, rózsa és piros bogyós gyümölcsök is, és az elmaradhatatlan prosecco, aminek a kis buborékjai megnyitják az italt. A tetejére szárított paradicsom, ehető ezüst gyöngyök és rózsaszirmok kerültek. Könnyen érthető, letisztult ital, mégis nagyon izgalmas, ráadásul a piros italokat mindenki szereti. És közben ott a csavar; hogy vajon milyen íze lehet egy szárított paradicsomos vodkának úgy, hogy közben semmi köze a sokak által ismert nagy klasszikushoz, a Bloody Maryhez. Ebben az italban pont benne van az, amit képviselni szeretnénk a bárral; hogy különleges, mégis érthető koktélokat kóstolhassanak meg a vendégeink.”

A La Fabbrica csapata

Van egy hely a város szívében, szinte karnyújtásnyira a Bazilikától, ahol egyszerre van jelen a szépség, a tradíció, a kozmopolita stílus, a magas gasztonómia és a vendégközpontú szolgáltatás. A La Fabbrica olasz étterem és bár, olyan formában, amilyet még nem láttunk és tapasztaltunk itthon. Egyszerre szól a hozzánk érkező külföldieknek és azoknak a helyieknek, akik szeretik kiélvezni a város szépségét, és elmerülni annak egyre fejlődő gasztronómiájában. Mi nemrég ott jártunk, beleshettünk a kulisszák mögé, közben pedig Gianni Annoni mesélt új helyéről illetve arról, hogy mi vezette annak idején erre az útra. Megismerhetitek az olasz chef-et, Luca Armellino–t, aki több Michelin csillagos séffel dolgozott már együtt, és New Yorkból költözött Budapestre hat hónappal ezelőtt. Pap Márktól és Ádám Sándortól pedig megtudhatjátok, hogy működik a bár szekció.

Gianni Annonit valószínűleg senkinek sem kell bemutatni; közel húsz évvel ezelőtt kezdte itthon népszerűsíteni az olasz gasztronómiát különbüző TV műsorokban. Pörgős stílusának és lazaságának köszönhetően hamar megkedvelte a magyar közönség, aztán szépen lassan eltávolodott a médiától, és a háttérből folytatta misszióját. Éttermek beindításán és működtetésén dolgozott és turisztikai, gasztronómiai eseményeken szerepelt. Persze ez nem volt mindig ennyire evidens; családjában jóval konvencionálisabb pályaválasztások voltak jellemzőek, ő viszont feladta az egészségügyben tervezett karriert a gasztronómiáért:

„Amikor Magyarországra költöztem, két évig teljesen mást csináltam, de rájöttem, hogy az nem az én utam. Annak idején a családokban megvolt az a hagyomány, hogy a gyerek a szülei nyomdokaiba lép, aki pedig ezzel szembe ment, arra sok esetben fekete bárányként tekintettek. Az emberre fiatalon a baráti társaság –az én esetemben a gimis mag-, és a szerelem hat legjobban. Ebben a korban viszont az egyetlen lehetőséged az, hogy hibázol, és ezzel nincs is semmi baj, mert van időnk rendbe hozni a dolgainkat az életben, hiszen egyre bölcsebbek leszünk. Én akkor a barátaimmal tartottam, és megtapasztaltam, hogy az élet lehetőségeket nyújt, csak csinálni kell. Itt Magyarországon tudtam meg igazán, hogy ki vagyok. És amikor rájöttem, hogy mit szeretek csinálni, illetve, hogy miért szeretem az embereket ennyire, a gasztronómia egy lépés volt. Az egyetemista haveroknak is mindig hoztam vittem a dolgokat; láttam, hogy e körül érzem jól magam. És végül ez a lendület vitt bele engem ebbe az egészbe. Hihetetlen, de akkor még elég volt a nagymamám receptje ahhoz, hogy valakit elbűvöljek! (nevet) De közben, minden, amit csináltam, a gasztronómiáért volt. Fejlődni akartam; rengeteg időt töltöttem a konyhában, iskolába mentem, nyitott szemmel jártam, és ellestem, amit csak tudtam. Ez mind vitt előre, és most már 23 éve vendéglátózom.”

A La Fabbrica talán az eddigi legnagyobb projekt, amibe belefogott; és azt is megtudtuk, hogy miért: „Hiába nyitottunk meg hónapokkal ezelőtt, még mindig fejlődési szakaszban vagyunk; egy ilyen kaliberű helynek minimum egy év kell, hogy megtalálja a végleges arcát. Minden hónapban változtatunk valamin; van, hogy bekerül egy dizájn tárgy, megjelenik valami újdonság a menün. A konyhán és a báron is van még mit dolgozni, különlegesek szeretnénk lenni, nem egy hely a sok között, hanem egy olyan, ami képviselni tudja a saját identitását. Szerintem egy jó vendéglátóhely titka abban rejlik, ha a vendég otthon érzi magát, nem feszeng, és az ételek és italok terén jó szervízt kap. Ez a két sarkalatos pont.”

Sok esetben meglepődnek az emberek, amikor megjelenik Bencze Péter egy megbeszélésen; elmondásuk szerint inkább egy ötvenes, öltönyös, aranyórás urat várnak. Péter 22 évesen kezdte el misszióját, hogy közelebb hozza a kortárs művészetet az emberekhez, hét évvel később az Everybody Needs Art égisze alatt nemcsak a hazai piacon segít érvényesülni az alkotóknak, hanem folyamatosan építi a nemzetközi kapcsolatokat nagynevű intézményekkel és kurátoraikkal, közben pedig az Art Quater Budapest Project Space kiállítás programjáért felelős kurátora is egyben. Hosszútávra gondolkodik, és a hitelesség a fő szempont minden esetben. 2014 óta az év 365 napján ad otthont az általa létrehozott tetőt nélküli kiállítótér, az ENA Viewing Space a számára izgalmas művészeknek. A héten Brückner János legújabb, ezúttal lazább hangvételű kiállítása nyílik a Budafoki úton.

Mikor kerültél közel a művészetekhez?

2009-ben az érettségi után még az egyetem előtt szerettem volna világot látni, kimentem egy évre Londonba, ahol egyrészt nyelvet akartam tanulni, másrészt úgy terveztem, vízilabda edzősködésből fogom fenntartani magam. Minden a legjobban alakult, már a szerződést írtuk volna alá az ottani egyik élcsapattal, amivel biztosítottak volna nekem munkát és szállást is, de hirtelen csődbe ment a csapat. Bezárt az uszoda, én meg ott álltam vízilabda, munka és szállás nélkül. Egy hetem volt az újratervezésre. Végül a brit junior válogatott edzője segített munkát találni, és közben rátaláltam egy pakisztáni festőművész hirdetésére, aki lakótársat keresett. A hirdetés furcsa volt számomra; nem értettem, hogy akkor ő most miért lakik ott, ha amúgy a műteremében van az ideje nagy részében, de kíváncsi voltam, találkoztam vele, és beköltöztem. Mondhatnám, hogy a művészete hatására szerettem bele a kortárs művészetbe, de nem. Ilyen szempontból nem volt meghatározó számomra.

Ezek szerint előtte egyáltalán nem tudtál semmit erről a területről?

Mivel annak idején gimiben nem jártam be a művtöri órákra, osztályozó vizsgát kellett tennem. A tanárnő rettentő szigorú volt és az 5-ös osztályzatot sem szerette valamiért, nála még az eminens tanulók is csak sóvárogtak a jelesért. Ezek után amikor négyesre vizsgáztam, joggal lepődött meg mindenki. Akkor még nem tudtam, de ez volt az első meghatározó lépésem a művészet felé, igaz önkéntelenül. Londonban csak heti két napot dolgoztam, bőven volt időm feltérképezni a város vizuális kultúrával foglalkozó intézményeit. Hamar kiderült számomra, hogy a múltszázadok művészete annyira nem foglalkoztat, mint a jelenkor művészei. Inkább az érdekelt, hogyan működik az „art world”; hogy épül fel, kik a szereplői és mi lehet az én küldetésem ebben a világban. A legjobb helyen voltam ahhoz, hogy hamar rájöjjek: ezzel szeretnék foglalkozni egész életemben.

Hogy lett ebből Everybody Needs Art?

2009-ben, még az „MSN időkben” az egyik legjobb barátom felvetette, hogy ideje lenne a Facebookra is regisztrálni, mert az a jövő. Először nem volt hozzá túl sok kedvem, de aztán mégiscsak beadtam a derekam, a saját nevem helyett viszont az Everybody Needs Artot használtam. Ahogy egyre több ismerőst jelöltem be, folyamatosan megtalált a kérdés – mi ez a név? – nem voltam felkészülve a kérdésre, de hamar rájöttem ez egy tökéletes üzenet és „brandként” is jól cseng, szóval egy megvalósítandó projektként definiáltam a kíváncsi ismerősök felé. Tény, hogy mindenkinek szüksége van művészetre, legyen az képzőművészet, színház vagy zene. Ennek ellenére az Everybody Needs Art erősen a vizuális kultúrára fókuszál. Londonból hazatérve, a vízió meg volt egy új rendszert alkotni, ami közelebb hozza a kortárs művészetet az emberekhez. Úgy éreztem, a klasszikus „kőgaléria” nem passzol az elképzeléseimhez, túlságosan statikus és persze az is igaz, hogy a megfelelő mennyiségű anyagi forrás sem állt rendelkezésemre egy olyan művészeti tér létrehozására és üzemeltetésére, amit elképzeltem. 2013-ra rajzolódott ki az ENA rendszer, aminek főtevékenysége a művészetközvetítés, non-profit és for-profit téren egyaránt.

Ki ne szeretne belelátni a híres zenekarok életébe? Vajon tényleg minden csak a bulizáról szól? Egyáltalán mi folyik egy turnébuszban; és a backstage-ben? Sokszor mondják, hogy ami ott történik, ott is marad. Ez mostantól megváltozik. Miskovits Marci az ország legmenőbbjeit kíséri el egy-egy turnállomásra, így ezentúl ti is beleláthattok a színfalak mögötti világba, a színpad előtti rituálékba, a koncertek utáni őrült partyzásba. A jó hangulatért az Absolut felel, a többi meg kiderül.

5 dolog, amit érdemes tudnod a BSW-ről!

1. A BSW a Beer See Walk rövidítése, amit ha gyorsan ejtesz ki, beer szívóknak hangzik.

2. Eredetileg Gaben és Meklód két személyes hip-hop/rap formációja, de már jó ideje élő zenekarral nyomulnak.

3. 2006-ban alakultak, és négy évig csiszolgatták zenéjüket, 2010-ben jelent meg első lemezük, a nyers és és őszinte stílusú P*csa LP.

4. A srácok csak pár számot terveztek közösen készíteni, de annyira egy hullámhosszra kerültek, hogy azóta is együtt zenélnek.

5. Gucci című számuk, ami egy trap szerzemény, különösen nagyot ment; azokról az emberekről szól, akik csak megjátsszák, hogy sok pénzük van, közben meg hiteleket vesznek fel, hogy a social media oldalakon menő, luxusmárkákban pózoljanak.

Nézd meg a videót!

Az Absolut Budapest blogon hamarosan induló Absolut Turnébusz sorozat már régóta dédelgetett álma volt Miskovits Marcinak; persze ki ne élvezné, hogy az ország legnagyobb zenekaraival járhatja az országot. A jó hír, hogy mostantól mi is láthatjuk, hogy mi folyik a backstage-ben, és valószínűleg jó sok prekoncepció le fog dőlni a következő hónapok alatt. Marci TV-s műsorvezetőként és riporterként kő profi, de úgy tűnik kreativitása nem igazán ismer határokat. A TV-zés mellett zenét és dalszöveget ír, ha van ideje, fotózik, és úgy tűnik, még jó pár kiaknázatlan terület van, amiben szívesen kipróbálná magát. Ezekről mesélt nekünk, illetve arról, hogy mi kell ahhoz, hogy egyszerre ennyi mindennel tudjon foglalkozni.

Felnőttél; zavar, hogy egy olyan cikk vagy interjú sem jelent meg, ahol nem hangsúlyozzák ki, hogy milyen szemtelenül fiatalon kezdted a pályát?

Valójában megszoktam. A bulvármédiát sajnos vagy nem sajnos, mindig aktuálisan csak az érdekli, hogy van-e barátnőm vagy mi van a kutyámmal, macskámmal. Mindig azt szoktam mondani, hogy az, hogy fiatalon rettenetesen nagy rutinra és tapasztalatra tettem szert, valahol az előnyöm és a hátrányom is egyszerre. Az előnyöm azért, mert nagyon sok helyzetben akár idősebb pályatársakat meghazudtolva "rutinból" lehozok egy-egy feladatot, a hátrányom viszont azért, mert még most is csak huszonhárom éves vagyok, ami tévés szempontból még mindig valahol egy "éretlen" kategória. Idősebb kollégák azt szokták mondani, hogy én vagyok még az utolsó olyan ember vagy utolsó generáció, aki nagy tévés karriert is befuthat a hagyományos értelemben vett műsorvezetői szemszögből. Amúgy meg általában, ha valakivel találkozom, mindig rám csodálkozik, hogy a kisgyerekből akit annó a tévében látott, milyen nagy, jóképű, vicces, kedves, tisztelettudó és szerény gyerek lett... (nevet)

Mit szeretsz legjobban a TV-zésben? Mi az, ami folyamatos motivációt ad neked? 

Nagyon szeretek emberekkel kommunikálni. Műsorvezetőként és riporterként ez egy folyamatos feladat, így az alap motivációmat ez adja. Szeretek kérdezni, és az által megismerni különböző embereket. Sokan szokták mondani, hogy én a kamera előtt és mögött is pont ugyan az az ember vagyok - jelentsen ez bármit is. (nevet)

Mi volt az eddigi legizgalmasabb dolog, ami a munkád során történt veled?

Rengeteg izgalmas dolgot láttam és tapasztaltam, nem feltétlen tudnék kiemelni egyet közülük. A VIVA tévével országos ismertségre tettem szert annak idején és jó érzés volt látni, hogy vidéken is elkezdenek megismerni az emberek és várják, hogy menjünk hozzájuk Megállót forgatni. Aztán a TV2-nél rettenetesen megtisztelő volt Majkával, Tillával vagy akár Ördög Nórával egy produkcióban dolgozni. Ez a munka és alapjában véve a szórakoztatóipar nagyon sok érdekességet és fordulatot rejt magában. Nagyon jó példa erre, hogy annak idején, amikor kisgyerekként néztem a "Kész Átverés" Show-t, sosem értettem, hogy az ismert emberek, hogy nem jönnek rá egy adott ponton, hogy őket most megtréfálják. "Én biztosan már rég levágtam volna" - mondtam magamban számtalanszor naívan, de aztán a mai fejemmel gondolkozva simán lehet, hogy bármikor át lehetne verni engem is. Persze itt most nem ötleteket akarok adni! (nevet) Valójában az évek alatt annyi szürreális, vicces, fura, megható, megrázó, félelmetes vagy akár durva helyzettel találkoztam a munkám során, hogy teljesen máshol van az ingerküszöböm, mint régebben. Meg alapból a világ is felgyorsult, és manapság már sokkal szürreálisabb helyzetbe kerülhet a munkája során egy "civil" munkát végző ember is.

Ez a Bellini twist nem sokban tér el az eredeti receptől; pont annyira, hogy ne veszítse el karaktertét, de közben mégis ott legyen az a különleges érzés a fogyasztása közben, amit egy alakpkoktél twistjétől várhatunk.

Saját szavaival:

Ezt a múlt századi alapkoktélt az Absolut Vodka mellett kedvenc fűszeremmel, a vaníliával ízesítve próbálom felejthetetlenné tenni.

Erdei Krisztina olyan témával foglalkozik a Capa Központ - 8F Galériájában látható kiállítása kapcsán, ami sok ember számára lehet, hogy kényelmetlen, mégis nagyon fontos, hogy tudjunk róla. Fotósként még 2016-ban került kapcsolatba A város peremén csoporttal, akikkel az egykori Gubacsi és Illatos út sarkán lévő Dzsumbujból kilakoltatott emberek sorsát követték nyomon. Aztán a Budapest Fotográfiai Ösztöndíj nyerteseként az egykor ott lakó fiatal lánnyal, Vénusszal jutott el a végkifejletig; ebből lett a Vénusz születése és más történetek fotósorozat. Hogy ez mennyire szólt Vénuszról vagy Krisztáról, az kiderül a lenti interjúban, ahogy az is, hogy a filozófia és politikaelmélet szakok elvégzése után miért döntött amellett, hogy a fotózásban próbálja ki magát.

Szegeden végeztél filozófia és politikaelmélet szakon, mellette mozgóelméletet és vizuális pedagógiát is hallgattál, ami gondolom jó alapot biztosított ahhoz, amit most csinálsz. Mindig is szociálisan érzékeny voltál, vagy egy bizonyos időszakban jelent meg ez a fajta érdeklődés az emberi sorsok?

Inkább úgy mondanám, hogy voltak bizonyos elméleti alapok, és amikor ezeket tanultam, egy ponton megijedtem attól, hogy ez mennyire távol áll a valóságtól, hogy elvesznek benne a szerethető részletek. Amit te egységként fogalmaztál meg, számomra egyáltalán nem volt egyértelmű az elején. Az elmélettől kicsit megrettenve úgy döntöttem, hogy közelebb kell lépnem a hétköznapi dolgokhoz, az élethez. Ezen a csatornán keresztül aztán lehet, hogy majd eljutok egyszer az általánosabb állításokig, de akkor kellett hátrálnom pár lépést. Azt éreztem, hogy részt szeretnék venni a történésekben és empirista módon tapasztalatokat gyűjteni, nem kész általánosságok mentén közelíteni a világ problémáihoz, hanem egyedi szempontokon keresztül megnézegetni azokat. A filozófia szak után a fotó volt az eszköz, amivel tapasztalatokat gyűjtöttem, néhány év után pedig elkezdtem feldolgozni a látottakat. László Gergő barátom egy idő után mondogatta, hogy olyan mintha valami fontosat és jót csinálnék, de nem lehet látni belőle semmit. Ekkor belevágtam a szerkesztés folyamatába.

Mikor kezdted tudatosan használni a fényképezőgépet?

Nehéz belőni, hogy mikor volt az a pillanat. Azt tudom, hogy amikor már nemcsak dokumentáltam, és nem csak egy illusztratív elem volt egy fotó, hanem önmaga a tartalom, 2003 körül lehetett.

Az biztos, hogy képeid nemcsak dokumentálnak. Van benned segítőszándék a projektjeid kapcsán?

Biztos vagyok benne, hogy a világ, az emberek, bizonyos helyzetek megismerése vezethet valami jó felé, de nincsenek illúzióim. Az, amit most problémának nevezünk, nagyon összetett és semmiképpen sem szeretném sugallni, hogy én a projekjeimmel megoldást tudok találni, mert ez egyáltalán nem biztos. Az viszont fontos számomra, hogy amit mutatok, ne csak izgalmas, hanem valamilyen módon hasznos is legyen. A szépségfogalom folyamatosan változik, és én szeretnék egy kortárs szépségelképzelés mentén dolgozni, tényeken alapuló, de merész és zavarbaejtő állításokat tenni.

A Highlights of Hungary 2013 óta keresi és díjazza az előző év legizgalmasabb, legnagyobb hatású hazai tartalmait, az embereket mozgató fontos ügyekeit, történeteit és projekteit egy szakmai kurátor csapat és közönségszavazás alapján. A projektet a Super Channel hívta életre, és az volt a fő céljuk vele, hogy egy olyan sorozatot indítsanak, ahol kategóriák nélkül tudnak színes képet adni a teljes hazai kreatív és civil szféráról. A kurátorok által nevezett csapatok, kreatívok vagy éppen civil szervezetek közül végül a közönség által választottak kerülnek be a díjazottak közé. Mi három olyan Absolut kedvencet mutatunk be nektek, akik még nem szerepeltek az oldalon.

Szávoszt-Vass Dániel tíz éve hidrológus PhD-je mellékprojektjeként hozta létre a Dunai Szigetek blogot, ahol levéltárakból megszerzett ismereteit egyesítette a Duna szigetvilágának jelenkori állapotával. A projekt azóta kinőtte magát, több szerző is publikál az oldalon, és posztról posztra egyre mélyebbre áshatjuk magunkat ebben a témában. Mi többek között arra voltunk kíváncsiak, hogy milyen korai élmények kötik az alapítót a dunai szigetekhez, mik voltak a legmeglepőbb sztorik, amik összeköthetőek a kutatással, és melyik sziget Dániel személyes kedvence.

Gondoltad az elején, hogy ma, több, mint hatszáz írással az egyik legfontosabb hidrológus-természetföldrajzos blog lesz a Dunai Szigetek? Hova jutott a blog az eredeti elképzeléshez képest? 

 Amikor 2009-ben belevágtam nagyjából a szűk ismeretségi körből sem sokan olvasták a Dunai Szigeteket. De ez egyfelől érthető, hiszen elég réteg-tematikus blogról van szó. Igazából a "legfontosabbnak" lenni sem nagy eredmény, tekintve, hogy nincsen verseny, senki más nem ír hasonló témában blogot Magyarországon. Remélem nem én veszem el mások kedvét a hidrológiai témájú blogos ismeretterjesztés elől. (nevet)  Őszintén megvallva az eredeti elképzelés az volt, hogy a hidrológus doktori kutatás mellékszálai se vesszenek el. Az eredeti téma a Nagymaros-Budapest szakasz szigetfejlődése lett volna a folyószabályozások tükrében, de annyi más érdekesség került elő a folyóról, hogy rövid időn belül a doktori dolgozat került a második helyre az "egyéb" témák mellett. A Dunai Szigetek országos ismertségében jelentős szerepe volt az Urbanista blognak, ahol elég sok közös témánk volt, és az azóta már nem létező ajánlókba is gyakran bekerültünk. Ennek (is) köszönhetően egyre inkább nőttek az olvasottsági statisztikák. 10 év távlatában elmondható, hogy jellemzően a legkevesebb energiabefektetést igénylő írások voltak a legnépszerűbbek, míg az esetenként fél éven keresztül hosszas adatgyűjtés után elkészült bejegyzésekre a kutya nem volt kíváncsi — de hát ilyen ez a blogszakma. (nevet)

A The Velvet Underground & Nico és Warhol

Valószínűleg nem volt még olyan alkoholos márka, ami akkora hatással lett volna a pop kultúrára, mint az Absolut. Az 1986-os Andy Warhol által megalkotott ABSOLUT WARHOL olyan úton indította el a brandet, ami a mai napig nagy hatással van szellemiségére. A közel negyven év alatt több, mint 500 hirdetés jött létre olyan nevek közreműködésével, mint Tom Ford, Keith Haing, Helmut Lang vagy éppen Jamie Hewlett, a Tank Girl képregény és egyben a Gorillaz arculatának megalkotója. Az Absolut mindig is szeretett olyan művészekkel együtt dolgozni, akik merészek, előremutatóak és megosztóak voltak. Így volt ez a 2002-ben indított zenei album borító kampány kapcsán is, ahol a zenetörténet legfontosabb albumai közül választott ki nyolcat, amiket aztán a márka kreatív csapata hirdetéssé alakított át. Most pedig következzenek a lemezek: