Valószínűleg sokan egyetértenek abban, hogy Bársony Bence nem egy szimpla fotós. Azt a 21. századi művészt testesíti meg, aki nemcsak az alkotásban kiemelkedő, hanem a márkaépítésben is. Ő az, aki egyszerre alakítja karrierjét tudatosan és intuitív módon. Ritka, hogy valaki ennyi évvel a háta mögött, megjárva a kereskedelmi TV-k világát is, ilyen lendülettel és őszinte kíváncsisággal tudjon a hivatásához fordulni. Mik hozzák lázba egy fotózás során, vagy egyáltalán milyen az, amikor valaki férfiként férfi „múzsát” választ? Ezekről is szó esett a beszélgetés során, aminek kivonata ez az interjú.

Szerinted mitől lesz valaki jó fotós?

Az ember úgy válik jó fotóssá, ha a hozott tehetséget sok-sok hosszú éven keresztül érleli magában miközben folyamatosan alkot, majd jön egy pillanat, amikor elcsíp egy olyan vizuális gondolatmenetet, ami közel áll a saját „ars poetikájához”. Ezáltal kialakul egy egyénisége a szakmán belül is. Szerintem a jó fotós sosem elégedett azzal, amit csinál, úgyhogy mindig fejleszti önmagát, legfőképp a látásmódját.

Melyik a kedvenc részed a fotózási folyamatban?

Amikor megszületik az alkotás vágya, hiszen egy kreatív kép születése mindig előbb történik meg, minthogy fizikai formát ölt. Ha megvan gondolati síkon, akkor elindul egy izgatott állapot, hogy mindez megvalósuljon, hiszen rengeteg körülmény és behatás befolyásolja. Fontos része a megfelelő helyszín, az alany felkutatása, a megfelelő idő kitalálása és persze a technikai feltételek, a stábról nem is beszélve. Aztán az utómunka teszi fel a pontot az i-re, ott történik meg a beteljesülés.

A Facebook oldaladon egyből a Sebestyén Balázsról készített portrésorozatba botlunk. Mi számodra a legnagyobb kihívás egy portré készítésében?

Az a fotó pont azért hangsúlyos az életemben, mert nagyon sok évet töltöttem egy kereskedelmi csatornánál, ahol művészileg folyamatosan keretek közé voltam beszorítva. Ami engem kielégített volna művészként, az nem volt piacképes. Azért szeretem Balázsról ezt a portrésorozatot, mert ezek nem szokványos képek. Nagyon tetszett ezen a fotózáson, hogy igenis ki lehet hozni (egy leállás alatt) olyan dolgokat olyan emberekből, akik amúgy képernyőn vannak, amik nem kimondottan képernyő képesek, és ennek ellenére mégsem lesznek hivalkodóak vagy szélsőségesek a fotók. Portrékészítésnél mindig párhuzamot vonok az énnel, akit fotózom. Szituációba helyezem. A leghatásosabb az, amikor eleve olyan környezetbe kerül az illető, ahol adott az, hogy ő milyen szerepet játsszon. A cél, hogy a szituációból ki kell hozni, hogy az illető saját magát adja. Ezt néha már szinte stand-up comedy jelleggel érem el. Ha definiálnom kell, egy jó portré az egy olyan elkapott pillanat, ami a legőszintébb az adott alanytól, egy reakció, amit egy olyan helyzetre ad, amibe belecsöppent éppen.

Érdekel, mik Bence kedvenc fotós témái?

Elérkezett az idő, hogy Magyarország legjobb freestyle táncosai összemérjék tudásukat egy brutál party keretében. Az Ötkert és az Absolut úgy döntött, hogy megszervezi az ország legnagyobb pénzdíjas ALL STYLE freestyle versenyét, az Absolut Battle-t! 

Érdekel a díjazás? Tudni szeretnéd kikből áll a zsűri?

“Attól leszel profi, ha akkor tudsz élvezni, amikor akarsz.” - Kovi

Michelle Wild, Sandra Iron, Niki Belucci, Maya Gold, Monique Covet, csak pár név a 2000-es évek pornócsillagai közül. Olyan nevek, arcok voltak, akiket az is ismert, aki egyébként nem nézett pornót. Azt mondják a magyar felnőttfilm fogalom, sztárokat nevelt ki a biznisz, nem is beszélve a sok-sok ezer lányról, akit beszippantott ez a “könnyű” kereseti lehetőség. Közben az internet, csakúgy, mint a zenét vagy a filmipart, hamar tönkrevágta ezt is, ráadásul a válság sem segített sokat rajta. Komoly mennyiségű filmet tudunk ma már letölteni, és végtelenszámú webcam és streamelő oldal közül választhatunk. A szakmabeliek szerint a minőség viszont egyre sivárabb, és ma már nem sok igényesen kivitelezett „mozi” kerül a piacra.

Vajon mi van a fux, a szilikoncicik és az élvezet mögött? Egy női vagy egy férfi pornós ér többet? Többek között ezekről is szó esett a szokásos, talán néha már elcsépeltnek tűnő pornós kérdések mellett a negyedik Budapest Dirtön. A témában három igencsak kompetens személy volt segítségünkre:

A rendező

Kovács “Kovi” István fotóriporterből lett Magyarország elsőszámú pornó rendezője. Első nagy sikerét az azóta már kultikussá vált Hótehénke filmmel vívta ki, amit aztán jó pár “pornó Oscar” követett. Közel 150 filmet forgatott, 27 díjat zsebelt be, és nem is egyszer nyerte el Európa legjobb rendezője címét.

A nagyöreg

Choky Ice a 2000-es években az egyik legkeresettebb színész volt. 2009-ben meg is kapta 15 év színészkedés után a legjobb európai színésznek járó pornódíjat. Modell és táncos karrierjét cserélte le 23 évesen felnőtt filmre, híres állóképességéről és profizmusáról.

Friss hús

Amirah Adara még csak 25 éves, de már 6 éves tapasztalat van a háta mögött. Nemrég sikerült szinte egész Angliát magára haragítania, amikor is tavaly az egyik gyerekek által is gyakran látogatott nosztalgiavonaton forgatott a szigetországban. Többször volt Choky Ice partenere filmekben.

Nézz be a pornóvilág kulisszái mögé!

Pénteken megnyitott a Kristóf téren a Nanushka ECHO pop up store, ahol régi bestseller fazonokat lehet kapni egy kicsit új köntösben 70-80%-os áron május 28-ig. Csütörtökön a VIP partyn az Absolut is ott volt. Képes élménybeszámoló következik:

Nézd meg a többi képet is!

A Nanushka mára fogalom lett, a magyar divat világában az újgenerációs tervezők zászlóvivője most már egy komoly befektetővel a háta mögött halad magabiztosan az úton, amit kitűzött magának. A márka mára már nem csak a gyerekcipőből nőtt ki, hanem a tinédzserkorból is, fiatal, öntudatos nő lett. Csakúgy, mint a márka alapítója, arca és lelke, Sándor Szandra. Az, hogy ma már fel-feltűnnek a Nanushka darabok a Teen Vogueban vagy a Monocle-ben nem jelenti azt, hogy a hazai közönséget elhanyagolnák, sőt, rendszeresen tesznek azért, hogy itthon is frissen tartsák a brandet, és lehetőséget teremtsenek egy-egy ruha birtoklására azoknak a lányoknak is, akik bár szimpatizálnak a márkával, mégsem engedhetik meg, hogy designer áron vásároljanak designer darabokat. A május 6-án nyíló pop up store pont erről szól, élményt adni azoknak, akik kapcsolódnak a Nanushkához. Szandi persze nemcsak erről mesél a lenti interjúban, hanem álmokról, tapasztalásokról, régi önmagáról, az út nehézségeiről, és persze Budapestről, miközben egy igen személyes portré bontakozik ki előttünk.

Szerinted milyen választás volt Katalin hercegné a brit Vogue 100 éves születésnapi borítójához?

Nem szoktak szélsőséges érzéseket kiváltani belőlem az ilyen jellegű választások. Mindig tetszik, amikor valami kizökkentő, nem megszokott dolog történik, úgyhogy ilyen szempontból ez tök jó választás volt!

A márka egyre többször tűnik fel a nemzetközi divatlapokban. Melyik magazinban nagy álmod megjelenni?

Sok helyen feltűnt már a márka, de olyan kontextusban még nem szerepeltünk sokat, hogy külön cikk jelenjen meg rólunk. Nyilván ez teljesen más, mint amikor ott egy ruha egy bazár oldalon vagy egy editorialban. Ez hierarchikus dolog, és ha egy ilyen összejön, akkor az egy újabb lépcsőfok lesz. Talán az amerikai Vogue az, ahova a legjobban vágyom, de ez nem azt jelenti, hogy a tartalmat illetően azt tartom a legjobbnak. Ha így nézzük, akkor az olasz, az ázsiai, az orosz és a francia Vogue-ot sokkal erősebbnek gondolom kontent szempontjából.

Mik azok a magazinok, amiket olvasol inspirálódás céljából?

Általában nem magazinokból inspirálódom, ami nem jelenti azt, hogy a reptéreken nem veszek divatmagazinokat olvasgatni. Van Monocle előfizetésünk az irodában, de szeretem a Business Of Fashiont is. Inkább online követem a dolgokat, hiszen szinte már mindent meg tudsz nézni egy tableten. Ugyanakkor nagyon sajnálnám, ha megszűnne a print ipar. Egy album vagy életrajz esetében inkább azt pártolom.

A tinédzser Szandi milyen tervezőkre nézett fel, és a mostaninak van-e ikonja?

Tinédzserkoromban nem is a tervezők fogtak meg igazán, hanem a 90-es évek topmodelljei: Cindy Crawford, Tatjana Patitz, Claudia Schiffer vagy éppen Iman. Tizennégytől tizenhét éves koromig a magazinokban csak ők érdekeltek. A középiskolás barátnőimmel aztán szerveződött is egy „crew”, ami nem is kimondottan tervező specifikus volt. Tizennyolc-tizenkilenc évesen amikor már a London College of Fashionre jártam Issey Miyake és Yamamoto (Yohji Yamamoto- híres japán tervező- a szerk.) lettek a kedvenceim. Ha megnézed az induló kollekciót, akkor látszik, hogy ők inspiráltak a legjobban. Most már nincs ikonom, nagyon sok mindenkire felnézek, akár különböző területekről.

Érdekel a sztori?

A Between nagyon fiatal márka, de biztos, hogy hamarosan helyet szorít magának a nyüzsgő magyar tervezői szintéren. Ritka az, amikor már az elején egy erős koncepció áll a háttérben. Mocsai Dorottya és Szabó Csilla régi álmukat váltották valóra , amikor a KREA-t elvégezve, a diplomakollekció után egyből megalapították az akkor még fiktív márkát. Szépen haladnak, második kollekciójuk nemrég mutatkozott be a Schatziban. Hogy jön össze Szibéria természetvilága a Budai hegységgel? A Between esetében a kulcsszó a szinesztézia.

Hogy definiálnátok a Betweent?

Csilla: Hard sensitive. Ez egy szinesztézia tulajdonképpen. Ránk vonatkoztatva ez teljesen különböző, esetleg ellentétes, dolgok harmonikus egységét jelenti. Ezt próbálgattuk a mostani kollekciónkban: a szelídség és a vadság párhuzamát állítottuk egymással szembe, és ezt a gondolatfoszlányt egy orosz fotós, Katerina Plotnikova munkássága tudta a leginkább megfoghatóvá tenni.

Ő jelentette a fő inspirációt?

Csilla: Egy tervező általában úgy kezd el tervezni, hogy valami motoszkál a fejében. Erre nekiáll képanyagot gyűjteni, ami által jobban tudja konkretizálni azt, ami a fejében van. Mi most az ő munkásságán keresztül tudjuk szemléltetni a külvilág számára az új kollekciót, mert ha mondunk két szót, az nem biztos, hogy ugyanolyan erővel bír, mintha alá is tudjuk támasztani vizuálisan.

Nemrég debütált az új kollekció. Milyen visszahangokat kapott?

Csilla: Volt egy popup store-unk a Schatziban. Tökéletes harmóniát találtunk a hellyel, és a lányok is nagyon nyitottak voltak. Várakozáson felülire sikerült. Több nagyon pozitív eredménye is lett ennek a kis eseménynek, például, hogy külföldiekkel is lehetőségünk volt megismertetni a márkát.

Láss bele a Between világába!

Aki kíváncsi, hogy milyen  az, amikor Marosvölgyi Norbert saját italt alkot, a Tütüben már ki is próbálhatja a legutóbbi koktélok egyikét, hiszen a Roxane már fent is van az itallapon. 

 Saját szavaival: 

A menyasszonyomról neveztem el, és az ő ízvilágára lett kreálva. Már tesztelte is, és úgy tűnik jól sikerült, mert ízlett neki. 

Készítsd el te is!

Pár évvel ezelőtt még csak ment a sutyorgás a belvárosi kreatívok között, hogy van az a Horváth Viktor, aki tök jó videókat készít. Mára már komoly reklámfilmek köthetők a nevéhez, de az igazi örömet még mindig az jelenti számára, ha videóklipeket készíthet. Persze ezen a fronton is egyre több a megkeresés, ami már csak azért is jó, mert ahogy lassan kilépünk a retinánkba égő alacsony színvonalú klipek korszakából, egyre több nemzetközi színvonalú videóval találkozhatunk. Viktor nevéhez köthető több fesztiváldíjas videó, ezek közül az Yvein Monq botladozós klipjére, a TWUNra olyan magazinok is felkapták a fejüket, mint a GQ vagy a FADER. Mesélt nekünk a gyerekkori rajzmániájáról, a punk gyökereiről és arról is, hogy mi a jó klip titka.

Mikor lettél a képek megszállottja? Hogy kezdődött a sztorid?

A rajzolásból indult az egész. Kicsiként is sokat rajzoltam, például BVSC logókat a vízilabdákra gagyi graffiti stílusban. Emlékszem, már gimi előtt nagyon benne voltam a karikatúrákban, NBA sztárokat rajzoltam a csapattársaimnak ötszáz forintért, de persze mindegyik ugyanúgy nézett ki, csak a mezük volt más. (nevet)

A te generációdnál már bőven jelen volt a videókamera, mint a fontos családi események megörökítő eszköze. A kamerázás akkor is érdekelt már?

Persze, mint a legtöbben, én is lenyúltam faterom porosodó VHS kameráját és már az általánosban úgy csináltunk kisfilmeket, hogy felvétel közben vágtam az anyagot a kamerán. Kronológikusan vettük fel a sztorit úgy, hogy minden jelenet után kicsit visszatekertem a kazettát és ahol jónak láttam ott már nyomtam is újra a rec gombot. Az utolsó cigi, a Macskavadászat vagy a Papírfej bosszúja 1,2 mind ekkor születtek és merültek azonnal a feledés homályába.

A zene mikor került a képbe?

Általánosban a bátyám barátnőjétől kaptam egy punk válogatás kazettát, olyan gagyi dolgokkal, mint az Offspring meg a Green Day, és mellesleg Ganxta Zolee is nagyon nagy hatással volt a tizenéves Viktorra! (nevet) Aztán a gimiben úgy alakult, hogy megismertük ezeknek a zenéknek a gyökereit, és onnantól kezdve elkezdtünk igazi punk zenekarok koncertjeire járni; Gödőllőre a Trafóba, Csepelre a Freeportba, ahol például a vége felé már bokáig állt a húgy. Persze jöttek sorban a zenekarok is, hiszen ez az a műfaj, ahol minimális zenei tudással, de sok mondanivalóval és még több lelkesedéssel már érdemes bandát alapítani. Az én esetemben punkot, egy kis hardcore- t aztán meg ska-t.

Úgy tűnik, hogy megmaradt benned valahol ez a korai lázadó, igazi underground arc maradtál. Nem ragadott el a reklám csillogó-villogó világa...

Egyrészt, mert szerintem nem létezik ilyen, másrészt, mert szeretem az undergroundot, ezt a falu hangulatot. Azok az emberek, akik ugyanabban az időpontban ugyanazon az helyen vannak, valószínűleg hasonlóképpen élnek, gondolkoznak. Amúgy sokszor vicces ugyanezekkel az arcokkal a megszokottól eltérő napszakban összefutni. Nekem ez a városi patkány lét a természetes, ebben érzem jól magam.

Tudd meg, mik Viktor kedvenc budapesti helyei!

Ha Budapest, akkor nem lehet elmenni Nemes Anita, grafikus mellett, hiszen amellett, hogy imád ebben a városban élni, munkáiban is gyakran visszaköszön a főváros. A Nemessis név alatt működő egyszemélyes grafikai stúdiót vezető Anita a tipográfia mellett tette le a voksát még pályája elején, de a betűk mellé felsorakoztak más grafikák és jellegzetes képei is. Utóbbiakra leginkább az életigenlés jellemző, és csakúgy árad belőlük, hogy az alkotó mély harmóniában él magával a várossal. Nemcsak a város iránti szeretetéről mesélt lelkesen, hanem beavatott minket néhány kulisszatitokba is.

Mit szoktak mondani a munkáidra, és szerinted ez hogy állja meg a helyét?

Amikor páran meglátják, hogy geometrikus formákat használok élénk színekkel, sokan meglepődnek, nem erre számítanak. Volt, aki mentális térképeknek nevezte, bár tudom, hogy az egy más műfaj, de valamilyen szinten így is nevezhetjük. A legkedvesebb, hogy egy műkedvelő barátunk szerint bizonyos szempontból értékmentést csinálok. A közvetlen ismerőseim azt mondják, hogy „anitásak”. Én persze örülök, ha egyedinek látják a munkáimat, de nem feltétlen gondolom ezt, csak kapom a behatásokat és csinálom, ami ezután jön.

Hogy kezdtek ennyire érdekelni a képek és a tipográfia?

Elsősorban a Képzőre szerettem volna menni, de míg az előkészítőre jártam, rájöttem arra, hogy nincs bennem az a folyamatos közléskényszer, ami egy képzőművészt mozgat. Kellett, hogy legyen valami miértje, muszáj egy feladathoz kapcsolni az adott munkát; egy könyv, egy fotóalbum, akár egy arculat formájában. A nyomdaipar is nagyon érdekelt, így a kiadványtervezés minden szegmensét lépésről lépére tanultam meg. A MOME Tipográfus képzésérére is már szakmai múlttal jártam – mint ott sokan közülünk. Talán még kicsit többet is kaptam ott, mint ami az elvárásaim között szerepelt. Ezekben az években a rajzolás erősen háttérbe szorult, de pár éve újra visszataláltam hozzá. Jelenleg sokkal szabadabban élem meg, mert a saját munkáimban nincs a megfelelni akarás kényszere.

Olvasd el Anita sztoriját és nézd meg a munkáit!

Egész áprilisban pörög a Nyitva Fesztivál azokkal a magyar tervezőkkel és képzőművészekkel, akik lehetőséget kaptak, hogy a városban magára hagyott üzlethelyiségekbe beköltözzenek, alkossanak, és megismertessék magukat egy jóval szélesebb közönséggel, mint amihez általában eljutnak.

A Paulay 19 alatti egykori Első Pécsi Bőrgyárnál nem is találhatnának a fiatal művészek jobb helyszínt. Már maga a tudat is inspirálólag hat, hogy a XX. század egyik legnagyobb magyar bőrüzemének az egyik műhelyében tölthetik ezt az egy hónapot. Jó látni, hogy a régi cégtábla új fényt kap ezekben a napokban.

A Nyitva Fesztivál apropójából négy kreatív csapat költözött be az első látásra kicsit rideg terembe; a Verkstaden, a Heinrich Alkotói Szint, a pakk_art és a Hurrikan Press.

Az újradizájnolt használtruhákkal operáló SecondGo márkát alapító Verkstaden lányokkal már megismerkedtünk, most itt az ideje, hogy a többiekről is kiderüljön, hogy mit csinálnak úgy általában és a Nyitva Fesztiválon, és hogy mennyire tartják múzsájuknak Budapestet.

Ismerd meg a Paulay19 csapatát!