A Zoe Phobic tervezőjével Szimon Ágnes Nórával pont az ő társkáit felvonultató Open Showroom megnyitója előtt készítettünk interjú. A bulin mi is ott voltunk az Absoluttal.

A hely missziójáról pedig Beke Luca, tervező, a hely lelke mesélt nekünk.

Mit képvisel az Open Showroom?

Az Open Showroom pár évvel ezelőtt indult, még az Október 6-a utcában, ahonnan januárban költöztünk el. Több fiatal tervező fogtunk össze, hogy létrehozzunk egy olyan közösségi teret, ami megfelel annak a három fontosabb szempontnak, amit célként tűztünk ki magunk elé. Az egyik, hogy egy olyan alkotóteret hozzunk létre, ahol a desinerek nem csak árulhatják a termékeiket, hanem alkothatnak is. Ez most manifesztálódott itt az új helyen, ahol végre van erre külön helyiség. A másik kritérium az volt, hogy olyan üzlet legyen, ahol a vásárlók előzetes egyeztetés utána magától a tervezőtől tudják megvásárolni a kinézett terméket. Ezáltal a megszokottól sokkal bensőségesebb kapcsolat alakulhat ki tervező és vásárló között. Mi azt valljuk, hogy a design mindenkié, és eszerint alakítjuk a profilunkat is. Folyamatosan azon dolgozunk, hogy az emberek minél közelebb kerülhessenek a magyar designerekhez. Fontos alappillére még a showroomnak a galéria, amit szintén a jelenlegi helyen sikerült megvalósítanunk kompromisszumok nélkül. Ha össze kellene foglalnom, hogy mi is az Open Showroom, azt mondanám, hogy egy kreatív befogadó tér különleges magyar design termékekkel, ahova jó betérni, és ahol jó elveszni a részletekben.

Nemcsak a tér új nálatok. Milyen változások történtek még?

Már az elejétől kezdve ügyeltünk arra, hogy úgy hívjunk tervezőket, hogy ne konkurenciát lássunk a másikban, hanem kiegészítsük egymást. Duplájára nőtt a showroomban található márkák száma, ráadásul nagyon sokszínű a kínálat: a ruháktól kezdve, a kiegészítőkön át, a lakásdekorig rengeteg dolog megtalálható, ráadásul mostantól a férfiakhoz is szólunk. Egyébként ezzel még nem ért véget a változás, áprilistól stílus- és sminktanácsadással is várjuk a vásárlókat. Az sem mindegy, hogy most, hogy végre nagy terünk van. Ez egyedül is működik, de ha szeretnénk, el is szeparálódhatunk egymástól, akár kis tereket alkotva. Ennek köszönhetően hétvégi workshopokat is szervezünk a jövőben.

Hogy sikerült a Re-Opening Party?

Nagyon jó visszajelzéseket kaptunk; többen is kiemelték, hogy mennyire tetszik nekik ez a barátságos hangulat. Már az ajtóból belépve érezni a különleges atmoszférát. Pont ez volt a célunk, úgyhogy nagyon elégedettek vagyunk. Ez persze nem sikerült volna olyan fontos dolgok nélkül, mint a támogatók, amit ezúttal is köszönünk, és a csapatmunka, ami másfél hónap alatt folyt megállás nélkül.

Hogy valójában milyen volt a hangulat a megnyitón, most megnézhetitek:

Szűcs Péter életében mindig is fontos szerepet játszottak az emberek és történeteik, a Magyar Rádióban eltöltött öt év szerkesztő-műsorvezetői munka után pedig már egyáltalán nem volt kérdés, hogy a mesélés lesz az életfeladata. A Rádió után olyan fontos pozíciókat töltött be, mint a Marie Claire vezető- vagy az Instyle főszerkesztője, ahol a csillogásban is megmártózhatott kicsit. Tavaly viszont, emblematikus 40-dik születésnapja után, új kihívások elé állította magát, és egy sokkal szabadabb életformára váltott. Utazik, és blogja, a Peter’s Planet travel segítségével másokkal is megosztja az élményeit, miközben motivál, tanít és bátorít. Hogy ő hogy jutott el idáig és merre tovább, most egy kicsit nekünk is mesélt.

Sokszor hallhattuk és olvashattuk, hogy kertésztechnikusként végeztél, ami már csak a természetközelisége miatt sem állt tőled távolt. Végül mégiscsak a történetmesélésnél kötöttél ki.

Botanikus szerettem volna lenni, és azért mentem végül kertészeti technikumba, mert az apám azt mondta, hogy olyan szakmát kell tanulnia az embernek, amit a két kezével is tud végezni. Örülök, hogy van egy olyan konkrét tudás a birtokomban, ami azzal jár, hogy akár termőre tudok metszeni egy őszibarack-ültetvényt, ha kell. A történetmesélés amúgy nem egyik pillanatról a másikra jött, mindig is megvolt az életemben. Bölcsésztípus vagyok, aki szereti a történeteket begyűjteni, és aztán saját magán átszűrve elmesélni.

Ezt úgy kell érteni, hogy már gyerekkorodban lenyűgöztek a történetek?

Nem az iskolában tanultam meg olvasni, hanem spontán, teljesen magamtól, mindent elolvastam, ami a kezembe akadt. Akkor még inkább gyűjtöttem a történeteket, és már akkor is érdekeltek az emberek. 4-5 éves lehettem, amikor először találkoztam egy másik kultúrával. A kertszomszédunknak szerettem volna néhány tő törökszegfűt ajándékozni, mondván, hogy majd lehet belőle vinni a temetőbe. Ekkor mesélte el nekem, hogy abba a temetőbe, ahová ő jár, kavicsot visznek az emberek. Elkerekedett a szemem, nem értettem, hogyhogy nem virágot? Mire ő azt mondta, hogy talán hamar elhervadna azon az éghajlaton, ahonnan ő származik. Ezután mesélt nekem Izraelről és a zsidó kultúráról. Őszinte kíváncsisággal hallgattam őt.

Gyerekkorodban inkább introvertált voltál?

Inkább a kettő keveréke, és ez a mai napig megmaradt. Ugyanúgy szükségem van az egyedüllétre meg a meditációra, mint arra, hogy az emberek figyelmét kivívjam.

Olvass további sztorikat!

Őfelsége titkosügynökének kedvenc itala ez a kissé száraz, de annál karakteresebb ital. Nem győzzük hangsúlyozni, hogy az 53-as Casino Royal óta mekkora sikert futott be az martini pohárba (innen a név!) töltött koktél. Ha ez nem a stílusosság mintaitala, akkor semmi.

Saját szavaival:

Megmondom őszintén, én régen nem szerettem a Vodka Martinit, de azt mondják, ahogy idősödsz, úgy kezded megszeretni a száraz jellegű italokat. Most már én is szívesen megiszom.

Nézd meg, hogy készül ez az örök klasszikus!

A Zoe Phobicot Szimon Ágnes Nóra 10 éve alapította. A ruhákból az évek alatt táskák lettek, és ma már a fiatal lányok egyik kedvenc hazai márkája. Többek között a siker oka, a Kinfolk – szerű letisztultság és finomság mellett, hogy sok más hazai designerrel ellentétben a Zoe Phobic táskákhoz elérhető áron lehet hozzájutni, így a 20-as éveiben járó fiatalok számára is megfizethetőek. Kíváncsiak voltunk arra az új szemléletmódra, amit Ágó képvisel.

A Zoe Phobic indie fashion labelként definiálja magát. Ebben az esetben ez mit jelent, és miért fontos hangsúlyozni?

Egy kicsit máshogy, úgy is mondhatni, hogy függetlenebbül kezelem a Zoe Phobicot a többi hazai márkától. Tudatosan kívülre helyezem magam hozzájuk képest. Egyáltalán nem folyok bele a hazai divatesemények történéseibe, és nem is vagyok jelen akítvan ebben a körben. A magam feje után megyek, a megérzéseim alapján építem a brandet.

Világszinten most van is egy tendencia. Sorra bukkannak fel azok a kis márkák, amiket csak online értékesítenek, az alapítók pedig sokszor nem is tervezők, hanem kreatív fiatalok, akik mindenféle printelt kollekciót hoznak létre a pólóktól, táskáktól egészen a lakásdekorig. Hozzájuk képest te hol vagy?

Mivel már évek óta építem a márkát, tőlük is elhatárolódnék, hiszen bejártam egy utat, amiből lehetett volna egy hagyományos értelembe vett márkaépítés is, de közben a tapasztalatok alapján másfele indultam el. Annyiból hasonlítok ezekehez a brandekhez, hogy a kommunikáció passzol ebbe a képbe.

Bár először színésznő szerettél volna lenni, mégis más irányba kanyarodtál. Miért?

Leginkább azért tetszett meg a tervezés, mert ezt a háttérből lehet csinálni. Szívesen megmutatom, hogy mi van bennem, de nem magamon keresztül, hanem annak segítségével, amit megtervezek és elkészítek.

Mesélj kérlek a Zoe Phobic evolúciójáról! Ruhákkal kezdted. Ráadásul nem is kevés elismeréssel, mégis a kiegészítőknél kötöttél ki.

Annak idején egyértelmű volt, hogy ruhákkal kezdek. Az egész a Divatrajz.hu oldallal indult. Ott rajzolgattam, jelentkeztem pályázatokra, nyertem is. Később olyan szakképzést választottam, ahol szintén ruhákkal foglalkoztunk. Ez adta magát. Bár az első dolog, amit készítettem, és el is adtam, az egy táska volt. Aztán amikor később elkezdtem táskákat gyártani, már akkor is mindenféle szőrös, érdekes darabokat csináltam, és láttam, hogy ez nagyon tetszik az embereknek. Ahogy egyre több táskára volt igény, úgy szépen lassan elmaradtak a ruhák. Jobban is élvezem ezt a vonalat. Talán azért, mert hamarabb lesz belőle látványos eredmény, ráadásul egyenként is megállják a helyüket. Számomra szerethetőbbek, mint a ruhadarabok.

Érdekel, miért olcsóbbak a Zoe Phobic darabok az átlag magyar design táskákhoz képest?

Ipacs Balázs elmondhatja, hogy 19 éves korára megtalálta az álommunkáját – azt, amit igazán szeret. Ráadásul a helyet sem kellett sokáig keresnie, még barbackként került a Bobba, ahol négy éve keveri, shakeli és szolgálja fel a jobbnál jobb italokat. Karaktere jól illik a milliőbe, ami kimondottan laza és egyben barátságos is. Szeret nyüzsögni a városban, de koktélozni inkább hazai pályán, a Bobban koktélozik.

Hogy kezdődött számodra a bartender kaland?

Egy ismerős ajánlott egy lehetőséget körülbelül 5 éve. A Sky Barba kerültem, és ott indult minden. Utána nem sokkal átjöttem a Bobba, és most már négy éve itt vagyok. Végigjártam az utat, természetesen barbackként kezdtem, még itt is az voltam egy ideig. Annyira tetszett ez az egész, hogy úgy éreztem, hogy ez egy hosszútávó dolog lesz, úgyhogy el is kezdtem egy sulit, hogy a tudás mellé legyen papírom is. Közben itt is lehetőséget adtak, hogy tanuljak, fejlődjek, úgyhogy egy idő után már bartenderként dolgozhattam. Talán legjobban az éjszakai élet vonzott ide, ami nem csoda, hiszen 19 évesen kezdtem, és akkor az embernek lételeme a pörgés. Amúgy is az a típus vagyok, aki éjszaka él igazán, hozzám ez az életstílus passzol, úgyhogy nagyon gyorsan megtaláltam a helyemet.

A Bob egy éjszakai bulizós hely. Mennyire tud itt érvényesülni egy koktéllap?

A legtöbbet még mindig a tréningeken lehet kreatívkodni, például amikor az új szezonra készülünk. Legtöbbször tényleg kivételes alkalmakkor tudunk különlegességeket készíteni, mivel Magyarországon nincsenek annyira ráállva az emberek a koktélokra, és még mindig a fröccs és a longdrinkek pörögnek a bulikban. Ennek legfőbb oka a megszokás; az emberek félnek az újdonságoktól, az pedig különösen rosszul érinti őket, hogyha rendelnek egy koktélt, amit már ittak máshol, és nem ugyanúgy készítjük el, ahogy ők megszokták.

Márpedig egy bartender meg szeretné kóstoltatni az italát. Ezt hogy teszi?

Amíg nem indul be az este, sokkal több időnk van foglalkozni a vendégekkel, és ilyenkor mindent meg is teszünk. Amúgy ilyenkor megy is a koktélozás. Az például jellemző, hogy bejön egy brigád, és az elejétől kezdve ugyanazt a koktélt isszák. Ilyenkor egész este ugyanahhoz a bartenderhez járnak vissza. Ez már kialakult.

Érdekel mi Balázs specialitása?

Bár már bizonyos körökben elég korán felkapták a fejüket Szombat Éva jellegzetes, színes, trashes képei láttán, a szélesebb közönséghez először az Ív&Candie projekt kapcsán jutott el, amit Gáldi Vinkó Andeával közösen hozott létre. Azóta megint saját útját járja, két könyve is megjelent Boldogság és Practitioners címmel, írt róla többek között a VICE és a Huffington Post. Szívesen jár a Józsefvárosi Piacra fotós kellékek után kutatni, kedvence a Rémálom az Elm utcában, diplomamunkája készítése során pedig a férfiakat és furcsa szokásaikat próbálta megérteni. Mi rá voltunk kíváncsiak, úgyhogy ki is faggattuk.

Amikor elkezdtél foglalkozni a Boldogság könyvvel, akkor volt benned egyfajta dac, hogy akkor is megmutatod a világnak, hogy nem muszáj a magyaroknak mindig panaszkodni és depisnek lenni?

Úgy volt bennem dac, hogy az emberek orra alá akartam dörgölni ezt a hozzáállást, kicsit ki szerettem volna parodizálni a magyar emberekre jellemző panaszkodást. Úgy éreztem, hogyha valaki végiglapozza a könyvet, és a végén elmosolyodik, akkor már elérte a célját. Figyelemfelhívás volt, hogy “Valamit csináljatok már, ne panaszkodjatok, mert ez nem vezet sehova!” Aztán a következő anyag, a Practitionersben már konkrét embereket mutattam be. Olyanokat, akik tesznek azért, hogy boldogok legyenek. 

A Boldogságot talán életvezetési könyvnek is lehet nevezni, amik most amúgyis nagyon kiemelt helyet élveznek a könyvpiacon. 

A könyv készítése közben mi direkt tanulmányoztuk is ezeket a könyveket Vida Verával, aki a szövegeket írta ; néztük, hogy épülnek fel, miket tartalmaznak, milyen tanácsokat adnak. Mondhatjuk úgy, hogy ezeket gyúrtuk össze, amit aztán átszűrtünk a mi világunkon keresztül. 

Mióta foglalkoztat téged a boldogság, mint téma?

2013-ban kezdtem a projektet, de maga a boldogság már jóideje foglalkoztatott. Mindenki boldog akar lenni, és ez gyakran összeköthető azzal, ha az ember nem érzi magát éppen annak. Akkoriban nem voltam igazán boldog, és nem is értettem az okát, mert úgy láttam, hogy minden rendben van az életemben.  Legtöbbször egy problémából indulok ki egy projekt kapcsán, ami aztán legtöbb esetben meg is oldódik a végére. Ezzel is így volt; úgy éreztem, hogyha ezzel a témával foglalkozom, akkor bevonzom a boldogságot. Ez olyan, mint egy terápia. És így is lett, most minden klappol. Bevált, úgyhogy most nem is tudom, hogy ezek után mivel foglalkozzak!? (nevet) Persze viccelek, ezen folyamatosan dolgozni kell, nem úgy megy az, hogy mostantól boldog vagyok és kész.

Érdekel hogy hozza létre Éva ezt a cukormázas világot?

Kiket is takar a Disco Duro? A nevek a DJ duó alapításával egyidőben jöttek, és már az elejétől egyértelmű volt, hogy Dr. Aschengold kapja a Disco, Prof. Kadenza pedig a Duro nevet. A bécsi székhelyű DJ páros a minőségi diszkózásra tett fel esküt, missziójuk, hogy visszahozzák a vidámságot a táncparkettre. Aki nem hiszi, járjon utána február 4-én a Fogasházban, ahol a HOMERUN, Simon Iddol és az ABSOLUT. vendégeként lépek fel.

Mi volt az első olyan élményed, ami hatására a zene mellett köteleződtél el?

Disco: Még sulis voltam, amkor egy kolléga megjelent nálam egy Prince és egy Kurtis Blow lemezzel.

Duro: Mivel klasszikus zenész családból jövök, már szinte az anyagetejjel szívtam magamba a zenét. Az első jelentős találkozásom a DJ kultúrával a 90-es években volt, Kruder & Dorfmeister idejében. Amikor először álltam egy barátom stúdiójában egy dupla Technics lemezjátszó előtt, elsőre szerelembe estem ezzel az egésszel.

Hogy látod a zenei színteret most? Könnyebb vagy nehezebb érvényesülni DJ-ként?

Disco: Attól függ, mit hívsz sikernek. (nevet) Most sokkal nehezebb elérni, mint mondjuk 10-20 éve.

Duro: Bár úgy tűnik, manapság könnyebb sikeresnek lenni, köszönhető a sok lehetőségnek, de közben túl sok minden van a piacon, és nehéz igazán minőségi anyagokat találni. Olyan lett az egész, mint egy kincsvadászat.

Mi jelenti számodra a fő inspirációt?

Disco és Duro: Az emberek a táncparketten. A mosolyok, az izzadság, a ritmus – ettől libabőrözünk ki.

Folytatódik az interjú

Manapság felmagasztaljuk a 80-as, 90-es éveket. Ez nemzetközi trend, ami visszakúszott a divatba, a zenébe és a mindennapjainkba. De mi van a 2000 környékével? Ott is volt történés bőven. Budapesten például ekkor élték fénykorukat azok a klubok, amik egy egész generációnak jelentették a szabadságot, a barátokat és kétségkívül a hét legjobban várt pillanatait. Ilyen volt a Süss Fel Nap!, a Kultiplex vagy éppen a Cha-Cha-Cha. A legfurább az egészben, hogy a mostani huszonévesek nagyrésze már nem is hallott ezekről a legendás helyekről.

Ilyen gyorsan felejt a világ, vagy csak egy egyszerű kiöregedésről van szó? A Budapest Dirt aktuális vendégei az utóbbira voksolnak. Ők voltak azok, akik évekig olyan helyeket vittek, amik jelentősen meghatározták a 2000-es évek klubkultúráját. Hogy mi volt a titkuk, egyáltalán mit adott a klubélet az embereknek, és mit jelentett az undergroundba tartozni, ezt fejtegették 2 órán keresztül a 4BRO DOWNTOWNban.

Kultikus helyek legendás arcok

Szalontay Győző 1997-ben az öccsével nyitotta meg a Süss Fel Napot, ami nagyon hamar a budapesti underground fellegvára lett, bár valójában egy pinceklubról beszélünk. A zenei programok mellett egyéb művészeti események is helyet kaptak. A heti hét napos nyitva tartással pedig teret tudtak adni rengeteg szubkultúrának. Győző sok más projektje mellett nagyon fontos volt még a Holdudvar, aminek szintén alapítója, és a West Balkan. Utóbbi évekig vándorolt a városban, amíg az egykori Skála helyén a Nyugati téren bekövetkezett a tragédia, ami annak ellenére, hogy a zenekarok, szervezők egy emberként álltak ki Győző megbízhatósága és etikus munkamorálja mellett, a West Balkan vesztét és számára egy történet végét jelentette.

Ha már kultusz és nosztalgia; Szabó Simon esetében vétek lenne kihagyni a híres Sziget reklámokat vagy a Moszkva tér című filmet – talán sosem mossa le magáról “a srác a Moszkva térből” jelzőt. Ennek ellenére véletlenül lett a Kultiplex programszervezője. Utána dolgozott a Sziget számára, ő vitte a Medúza helyszínt, végül pedig a Merlinben szervezett egy ideig. A Kultiplex is az a hely volt, ahova a hét minden napján lehetett menni, és a goától kezdve a hardcore és metal eseményekig minden volt, magyar és nemzetközi bulik egyaránt. Innen nőtte ki magát az Irie Maffia és a Bëlga, és itt volt a Tilos Rádió rezidenciája is. A Kulti halálát a kulltúrpolitika okozta, az egykori Kinizsi Moziként üzemelt Bauhaus épület helyén – ami valljuk be, így nem is tűnik olyan nagynak - ma park van.

Tihanyi Attila a Kálvin téri 60 nm-es csoda, a Cha-Cha-Cha alapítója. 2000 januárban nyílt a hely, és azok, akik annak idején lejártak az aluljáróban található szórakozóhelyre, nosztalgiával gondolnak vissza a családias bulikra. Attila nem ezzel kezdte pályafutását, a néhai divattervező Király Tamás vezette be az undegroundba, aztán a felolvasó és irodalmi estek után jött a zene, és annyira beszippantotta az éjszaka, hogy saját helyet nyitott. Ez volt a Club Seven az Akácfa utcában. Bár az is legendás hírű lett, mégis a Cha-Cha-Chának sikerült tekintélyes kultuszt kialakítania az akkori fiatalok körében.  Valószínűleg erőteljes sármja a szürrealitásban gyökerezett. Mert, hogy kerül egy menő szórakozóhely egy koszos, lepukkadt metróaluljáróba?    

Jöjjenek a sztorik!

Aki hallott már Murányi Kristófról, annak valószínűleg azzal sincs gondja, hogy elhelyezze a fiatal grafikust a hazai művészpalettán. Munkái annyira jellegzetesek, hogy szinte lehetetlen, hogy ne maradjon meg az emberben egy-két alkotása, miután találkozott velük. Már a témaválasztás sem mindennapi- gyerekkorának kedves tárgyait vonultatja fel fókuszba helyezve, határozott színválasztással. Két évvel ezelőtt valaki felfedezte magának és kitette a netre az addig inkább csak bizonyos körökben látott és ismert képeket. Felbolydult az ország, imádták az emberek! Hogy miért pont ehhez a témához nyúlt, vagy hogy milyen tárgyakat hiányol ma felnőttként a boldog gyerekkorból, többek között erről is szó esik a vele készített interjúban.

Hogy élted meg, amikor 2015-ben egyszercsak a “semmiből” felrobbantottad a magyar internetet?

A kollégák, barátok mondták, hogy kitapétázták a munkáimmal a tartalom-megosztó magyar oldalakat. Először nem is hittem el, persze nagyon jól esett.

Ha jól tudom, elzárkózol a nosztalgiázástól, és az amúgy 10 éve annyira felkapott retrótól? Adja magát a kérdés, hogy miért és honnan ez a jellegzetes téma választás és világ?

A nosztalgia vagy retró kifejezésekben érzek némi visszásságot. Rárakódott a jelentésükre egy édes máz, egyfajta "bezzeg régen" dac, ami sokakban kelt visszatetszést. Nem alaptalanul. Persze én sem tudok jobb megközelítést. Én egy siófoki panelből indultam, ahol szerettem élni. Bennem is munkál az önmeghatározás vágya. Nálam a propozíció a tárgyi környezet, ami még nyomokban most is körülvesz minket, de az Y generáció emlékeiben mindenképp jelen van.

Érdekel mi hiányzik legjobban Kristófnak abból az időszakból?

Ez a kotél az élő példa arra, hogy élményben mennyire hozzá tud tenni egy koktélhoz az, hogy tálalják. A Killing Me Softly kicsit olyan, mint egy egzotikus virág, viszont ízre már korántsem olyan “habkönnyű” koktél; az édes ízjegyek mellé felsorakozik a kesernyés és a savanykás is.

Saját szavaival:

Ebben az italban az édes, a keserű, és a savanyú gyönyörű egységet alkot. Szerettem volna egy nőies italt készíteni bár a férfiak körében is megállja a helyét, melyben olyan ízekkel ismerkedhetnek meg a vendégeim, melyek nem hétköznapi párosítások valamint tükrözik a személyiségem is.

 Nézd meg hogy készül?