Fotó: Csudai Sándor

Folytatódik az Art Moments egyik kiemelt programjaként megvalósult UnBound - The Unexpected Constellation kiállításról szóló anyagunk.  A koncepcióról és a kurátori munkáról itt mesél Sárvári Zita, Barabás Zsófival készült interjúnkat pedig itt találjátok.  Papp Anna-Bella, Kiss Adrán és Bruno Baptistelli számára is volt pár kérdésünk, a velük készült beszélgetést most olvashatjátok. Aki nem volt ott a megnyitón, az október 30-ig még megtekintheti a HybridArt Space-ben, sőt aznap 18:30-től az egész csapattal találkozhat, akik tárlatvezetést tartanak. 

Fotó: Sin Olivér

Egyszerűség, redukált gesztusok, ismétlődés, különlegesen megmunkált felületek, monokróm paletta vagy vonal vezette rajz; ezekkel a kulcsszavakkal lehetne körvonalazni az Unbound- The Unexpceted Constellation című kiállítás négy fiatal kortárs képzőművészét. A Bruno Baptistelli, Barabás Zsófi, Kiss Adrián és Anna-Bella Papp munkáit bemutató kiállítás október 17-én nyílt a HybridArt Space-ben az Art Moments egyik programjaként, ahol az Absolut is ott volt.

Fotó: Mátyássy Jónás (Société)

A megnyitó képes beszámolóját lent láthatjátok, de előtte jöjjön egy interjú Sárvári Zita, kurátorral.

Mikor fogalmazódott meg benned a kiállítás ötlete?

Barabás Zsófi kért fel egy közös munkára tavasszal, aki már régóta szeretett volna együtt dolgozni velem. Megtisztelő volt a felkérés. Azon kezdtem el akkor gondolkodni, hogyan mutathatnám meg a közönségnek a mindenki által jól ismert művész egy másik oldalát.

Mi inspirált a koncepció kitalálásában?

Egy kurátori munkánál mindig valaminek a hiánya inspirál, amelyet próbálok a legfrissebb művészeti irányzatok mentén artikulálni, megmaradva a saját érdeklődési köröm határain belül. Ez egy elég automatikus folyamat. Meglévő jelentéses művészeti fragmentumokkal dolgozom, felbontva a már létező rendszereket és dekonstruktív módon újakat építek belőlük. A csillogó, színes és futurista kortárs művészeti trendek mellett, egy visszafogott, monokróm teret szerettem volna alkotni. Olyan képzőművészeket kértem végül fel a csoportos kiállításra, akiknek az alkotói praxisán belül hangsúlyos szerepet kap különböző koncepciók mentén a felület kialakítás, a repetitív munkamódszer, a struktúrák alkalmazása.

Barabás Zsófi tizennégy éve van hivatalosan a pályán; ekkor szerezte meg festő szakon a diplomáját a Magyar Képzőművészeti Egyetemen. Eredetileg tervezőgrafikusnak készült, úgy érezte, hogy ez kiszámíthatóbb jövőképpel jár együtt, de aztán egy belső hang mégiscsak a festés felé irányította. Hogy megérte? Ez nem kérdés: ma ő az egyik legsikeresebb fiatal képzőművész Magyarországon. Október 17-én a HybridArt Space-ben mutatja be három vadonatúj festményét egy csoportos kiállítás keretén belül. Gerlóczy utcai műtermében beszélgettünk vele, ahol felelevenítettük azokat a pillanatokat, amik meghatározóak voltak művészi fejlődésében, szó esett a siker megéléséről, és azt is elárulta nekünk, hogy a budapesti hidakon kívül mit szeret még annyira Budapestben.

Két testvéreddel, Lőrinccel, aki zenész és Benedekkel, aki éppen szobrász szakra jár a Képzőre gyerekkorotoktól kezdve magatokba szívtátok a művészetet édesapátok Barabás Márton műtermében. Ez hogy alakította bennetek azt, hogy a művészi pályát válasszátok?

A Párisi udvarbeli műterem nagyon meghatározó emlék maradt számomra. Ha a mindennapjaidat ilyen légkörben töltöd, akkor az lesz számodra a normális, hogy valaki fest, és nincs fix időbeosztása. Az édesapám otthon volt, amikor hazaértünk az iskolából, be tudtunk menni hozzá a műterembe, bármikor kérhettünk tőle segítséget például a leckében, és az sem zavarta, ha gokárdoztunk körülötte. Tulajdonképpen egy jó értelembe vett káosz jellemezte a helyet; a mai napig emlékszem a földön heverő hangszer darabokra, klaviatúrákra, amikből éppen műalkotásokat készített édesapám. Rengeteg művész járt fel hozzánk, az sem volt ritka, hogy koncerteket tartottak a műteremben. És mindehhez jött a sok utazás. Amikor Lőrinccel kicsik voltunk, előfordult, hogy édesapám ösztöndíjasként külföldre utazott; olyankor édesanyám fogott minket, felültünk a vonatra, és utánamentünk. Mi ezeken a helyeken akklimatizálódtunk. Persze ettől még nem kell, hogy az ember a művész pályát válassza, csak ha közben rájössz, hogy ehhez van affinitásod, akkor ott ennek megvan a táptalaja. Lőrinc tizenegy éves korában kezdett el trombitálni, én meg már gyerekként is mindig rajzoltam, és tizennégy évesen kezdtem komolyabban foglalkozni vele, amikor elkezdtem rajzszakkörbe járni. A kisebbik öcsém Benedek pedig szintén ezt választotta, ő most negyedéves szobrász szakon. A másik fontos dolog pedig, hogy mindenki szeret olyasmivel foglalkozni, amiben jó és ami jó érzéssel tölti el. Nálam részben rajzoláson volt a hangsúly, részben pedig hogy van egy formavilágom, amivel szeretek játszani, és én ezzel kommunikálok a külvilág felé.

Emlékszel arra, hogy mikor csillant meg ez legelőször?

Papírplasztikákkal kezdődött az egész; ezek konkrét épületek voltak; daruk, házak. Inkább illusztráció szerű dolgokat képzelj el. Egyszercsak jött egy gondolat, hogy ezeket feltehetném a falra, és a papír helyett használhatnék fát. A cél az volt, hogy nagyobb és egyszerűbb legyen. Már nem is ábrázolni szerettem volna valamit, inkább hangulatokat akartam megfogalmazni. Az első munkák, amikben ezek a formák megjelentek dekopír fűrésszel készültek rétegelt lemezből, ezen a ponton különösen jól jött az édesapám „kis műterme”, ahogy mi hívtuk. Ekkor készültek el az első reliefek (domborművek- a szerk.) a különböző síkok által kiadott színkombinációkkal. Ez 2002-ben volt, az első önálló kiállításom idejében. Innentől kezdve párhuzamosan készítettem ezeket a reliefeket a vászonképekkel. Mostanában főleg vászonképeket festek.

Édesapáddal milyen a kapcsolat, mint művész a művésszel?

Nagyon jó; annyira, hogy a Képzőn az utolsó két évben, az egyetem mellett otthon is az ő műtermében is festettem. Ez nagyon izgalmas időszak volt. Jó, hogy ő nem szól bele a dolgaimba; ha megkérdezem, szívesen elmondja a véleményét, de nem mondja meg, hogy mit kellene csinálnom. Egyébként én is csak akkor mondok véleményt az ő munkáiról, ha megkérdez engem. Próbáljuk ezeket a határokat maximálisan tiszteletben tartani. Közben ha tudunk, ott vagyunk egymás kiállításmegnyitóin, támogatjuk egymást. Két külön úton járunk, pont ezért szeretem, ha valakinek nem egyből esik le, hogy ő az apám. Nem azzal kezdődött, hogy a Barabás Marci lánya vagyok.

Kováts Lajos az egyik legismertebb név műkereskedő körökben. Zenésznek indult, végül beszippantotta a kortársművészet. A 80-as években régiségboltot nyitott, majd a 90-es évek legelején létrehozta a Blitz Galériát, ahol egyedüliként foglalkozott modern század eleji művészek alkotásaival. Ez akkor merész ötletnek tűnt még szakmai körökben is. Az idő őt igazolta, a Blitz a mai napig működik, és az idők folyamán sikerült megtartania azt a frissességet, ami szükséges ahhoz, hogy adaptálódni tudjon a jelenkorhoz. Bár az október 25-i fotó aukció apropójából ültünk le vele beszélgetni, szerencsére volt időnk egy kis időutazásra is, és azt is megtudtuk, hogy mi történt a gyűjtői tradíciókkal itthon.

Emlékszel arra, hogy mikor szerettél bele a kortársművészetbe?

Általános iskolában volt egy osztályfőnököm, aki elvitt minket egy Kassák kiállításra, a Rókus-kápolna melletti Fényes Adolf Terembe. Engem akkor ott teljesen a hatása alá kerített Kassák festészete. Egyébként ma már nem rajongok érte, de ott, akkor teljesen letaglózott!

Később hogy nyílt ki számodra a képzőművészet világa?

Azt gondolom, hogy aki ezzel foglalkozik, annak ez egy folyamatos tanulás, rácsodálkozás, megnyílás akár olyan dolgok felé is, amit lehet, hogy mondjuk húsz évvel azelőtt még elutasított. Egyszercsak megérti az agya, vagy éppen a szeme. A 70-es évek végén, 80-as évek elején barokk és biedermeier vízfejű portrékat gyűjtöttem. Nagyon tetszett ezeknek a groteszksége. A portrék iránti érdeklődésem amúgy később is megmaradt. Egyébként soha nem lettem gyűjtő a szó szoros értelmében. Nem ragaszkodom tárgyakhoz. A legtöbb tradíció figyelmeztet a mulandóságra és a meztelenül vagy üres zsebbel való távozásra. Nincs értelme gyűjteni, felhalmozni, inkább az elengedést érdemes gyakorolni. Persze voltak anyagok, amiket összegyűjtöttem, de ennek mindig volt valami oka vagy célja. A MEO alapításakor az volt a terv, hogy az évek alatt felépítünk egy komoly gyűjteményt, ami saját idejében jön létre, de amikor a sztori megszakadt, a gyüjtemény is szétszóródott. Aztán a 90-es évek végén nem értettem, hogy miért nem foglalkozik senki a 60-as évek magyar művészetével, így összeszedtem rengeteg mindent az iparterves  művészektől. Ezt sem öncélúan tettem, hanem azért, hogy megmutathassam, hogy van, hogy létezik egy nagyon fontos pillanat a 60-as években, amikor szinkronba kerültünk a nagyvilággal, ritka kivételes alkalom volt a trend követő magyar művészet történetében. Elég fura, hogy csak mára ért be ez – úgy húsz évvel később - ,most kezdtek el foglalkozni ezekkel a művészekkel, művekkel a kortárs galériák.

JAKÓCS DORKA

Jakócs Dorka, mint művészetében, mint megjelenésében vad, zabolátlan energiákat közvetít. Rengeteg területen kipróbálta már magát: tervezett a BP Shopnak, jó párszor láthattuk festményeit kiállítva a budapesti galériákban, most pedig leginkább a tetoválás tölti ki mindennapjait. Kíváncsiak voltunk, hogy ő hogy látja magát, mennyit változott egy évtized alatt, emellett elárulta nekünk alkotási folyamatának módszerét, és azt is megtudtuk tőle, hogy már jóideje az underground jégkorszakát éljük.

Hogy írnád le az elmúlt 10 évet? Honnan hova jutott Jakócs Dorka?

Oda jutottam ahova hagytam, hogy sodorjanak azok a lehetőségek, amiket képes voltam bevonzani azáltal, hogy mindig is nyitott voltam az új lehetőségekre. Szeretek úszni ismeretlen mélyvizekben, új úszásnemeket tanulva, és ezeken a vizeken hajózva mindig volt egy távoli pont, amin tartottam a szemem, a szabad önkifejzés vilagító tornyán. Ha konkrétan kell megfogalmaznom, akkor a fejlődést, változást a következőképpen tudom leírni: graffitiből grafika, animációból ruhadesign, festészetből tetoválás. Óvodás koromban tudtam már, hogy rajzolni szeretek, és szeretnék is egész életemben, emelett szorosan kitartva haladtam előre. Jelenleg ott vagyok, ahol lennem kell, és mindig is ott voltam.

Melyik az a közösségi forum, amit a leginkább szeretsz használni arra, hogy át tudd adni a művészetedet?

Nincs kedvenc. Sőt, a social media használata sokszor kényszer, anakronisztikussá válik az ember, ha nem használja ezeket. Szavai süket fülekre találnak, ha nem ott beszél, ahol mások azt hallhatják.Viszont bekígyózik az ember tudatába, és a visszacsatolások miatt pozitív térnek érzi. Nem használom tudatosan, például nem hirdettem még. Alapvetően akkor leszünk boldogok, ha minél kevesebb az a körülmény, amitől függővé tesszük azt. De használok majdnem mindent, kaotikusan és őszintén.

Mennyire spontán a művészeted, persze a tetoválást leszámítva? Rákészülsz egy-egy munkára, vagy hagyod, hogy az érzéseid és a kezed vezessenek?

Klasszikus iskolát követek, vázlatokból lesznek a festmények. Maga az ötletskiccelés spontán és asszociatív: ha megragad a vázlataimban valami, akkor azt tovább emelem festmény szintjére. Mint az automatikus írásnál, ez automatikus képalkotás során is a tudattalan folyamatok kerülnek felszínre, így megláthatom magamat, magamon keresztül pedig a világot.

Még a héten (szeptember 21-ig) látogatható a Blitz Galériában az Urban Heroes kiállítás, ami a hazai urban art legizgalmasabb művészeti gyűjtötte össze. Amíg Londonban már mindennapos, hogy a street art művészek bekerülnek a legfontosabb aukciósházakba, és kiemlekedően magas leütésekkel találnak gazdára munákik, addig itthon ezt a művészeti ágat, főleg a graffitit, sokan még mindig a vandalizmus egyik formájának tartják. Ez a kezdeményezés nemcsak azért fontos, mert legitimizálja az urban artot hanem azért is, mert így lehetőségük van az alkotóknak arra, hogy a műgyűjtő réteg elé kerüljenek munkáik. Mi most kiválasztottunk néhány művészt, akikkel most kicsit jobban megismerhedhettek.

GYARMATI ZSOLT

Gyarmati Zsolt több, mint húsz éve dolgozik képzőművészként. A kétezres évek elején kialakult pánikbetegsége kapcsán tapasztalta meg, hogy az „ecset”, azon túl, hogy önkifejezési eszköz, terápiás célra is használható. Korai képeire leginkább az aprólékos és bonyolult digitális tervezettség a jellemző, az idő múlásával azonban egyre inkább a minimalizmus felé mozdult. Londoni és berlini képviseletének köszönhetően egyre több képe talál otthonra külföldi magángyűjteményekben, de a magyar közgyűjteményekben is fellehetők alkotásai. A lenti interjúban többek között mesélt nekünk a rá jellemző alkotási folyamatról, a képei által kiváltott pillanatnyi megnyugvásról, és természetesen a Blitz Galéirában látható munkáiról is.

Számodra a művészet terápia, amit fel is vállalsz, nyíltan kommunikálsz. Úgy tudom, hogy mindennek a kezdete a pánikbetegséged volt. Hogy ismerted fel annak idején, hogy ezek a képek segítenek neked?

Valóban az alkotás folyamata segített nekem abban, hogy legyőzzem a démonjaimat, de ezek nem csupán a saját magam által kreált szörnyek, hanem mások félelméből is táplálkozó kinyilatkoztatások. A festményeimen megjelenő kétdimenzióba fagyott jelek tanulmányozhatóvá válnak azáltal, hogy belefagynak a kép terébe, így fokozatosan elveszítve félelmetes jellegüket.

A munkáidban ott a káosz, a társadalomkritika és a saját félelmeid; ezek keverednek egymással. Nádudvari Noémi azt mondja a rólad készült portréfilmben, hogy a képeidet látva őt kimondottan nyugalom tölti el. Célod a feloldozás?

Túltelítettségükben – egy tetszőleges ponton – ideiglenesen lefékezett pillanatoknak nevezném a munkáimat. Talán frissességük is ebből a látszólagos esetlegességből fakad. A képek gyakran korábbi alkotásokból nőnek tovább, nem ritkán éveken keresztül készülnek; rétegek rakódnak egyre az előző rétegekre. Genealógiájuk végül alig felfejthető, s mivel a folytathatóság illúzióját is keltik, elmondhatom, hogy ha egy horizontális időtengelyen próbálnám kijelölni a helyüket, origópontjuk behatárolhatatlan lenne, ahogy a sík másik végpontja is a végtelen felé mutatna. Szóval nem hiszem, hogy magukban hordoznák a feloldozás alapegységeit, de talán segítenek megragadni, megérteni a pillanatot ezáltal egy pillanatnyi megnyugvást adva.

Valószínűleg sokan ámulattal nézték a színes tűzfalrajzokat tíz évvel ezelőtt, amikor az azóta életre kelt bulinegyed még csak bontogatta a szárnyait. Ma már egész évben pezseg az éjszakai élet, sajátos hangulat uralkodik a belső kerületekben. Az azóta szép számmal látható falfestmények pedig ennek a milliőnek a részévé váltak. A street art mindig is a nagyvárosok szerves része volt, még akkor is, ha a graffitik többségére legtöbben vandalizmus melléktermékeiként tekintenek. Igaz, a graffitik habár egy kor lenyomatai, mégiscsak az adott szubkultúrának szólnak, a laikusok sok esetben nem is tudják értelmezni azokat. Az urban art ennél jóval nagyon sprektumú utcai művészet. Nádudvari Noémi, a Színes Város művészeti kurátora pont tíz éve dolgozik azon, hogy legitimizálja a városi művészetet, a Blitz Galériával közösen pedig most be is viszik az aukciósház falai közé. Vele és a projekt vezetőjével, Novoszádek Péterrel beszélgettünk a szeptember 6-i Urban Heroes kiállítás kapcsán.

Kik ezek a városi hősök, és mit tesznek hozzá a mi Budapestünkhöz?

Noémi: Péterék megkerestek, hogy szeretnének egy street art témájú kiállítást. Aztán ahogy elkezdtünk róla beszélgetni, a javaslatomra inkább az urban art irányába indultunk. Én amúgy is jobban szeretem ezt a kifejezést, mert ez kinyitja a lehetőségeket, és kevesebb félreértésre is ad okot. A legtöbb esetben, ha valaki meghallja a szót, hogy street art, egyből a graffitire asszociál, ami valljuk be, még mindig sokak fejében egyenlő a vandalizmussal.

Pedig graffiti és graffiti között is van különbség?

Noémi: Persze, ugyanúgy vannak és lesznek korszakai, illetve stílusirányzatai. Noha még a klasszikus művészettörténet nehezen fogadja be, illetve értelmezi a graffitit, fontos lenyomatai az adott társadalomnak.  Akár ha csak a barlangrajzokat vesszük, jól látszik, hogy ez a fajta jel hagyási vágy  hosszú időre nyúlik vissza, egyszerűen kódolva van az emberbe. Nagyon régóta azon dolgozom, hogy az utcán való alkotást sikerüljön jobban kontextusba helyezni az emberek számára. Ez a célja a Színes Városnak is, értem ezalatt a tűzfalfestő fesztivált és a többi projektet, amiken az elmúlt években dolgoztam.  

Sokan jellemzik Győrt egy kis ékszerdobozként; ez pedig nemcsak a szépen fejlődő városkép miatt van, hanem azért is, mert az elmúlt években különösen felpezsdült a helyi művészeti és kulturális élet. Az pedig, hogy tavaly első alkalommal egy nagyon komoly programmal csatlakozott a Design Héthez, egyértelműen azt jelzi, hogy az eddig inkább csak burokban létező város újabb szintet lépett. A változást bizonyítja az augusztus 18-19-én megrendezett Stílusos ART Piknik, ahol a vidéki éttermek többségét összefogó SVÉT a Radó szigeten éttermek, gasztroműhelyek és cukrászdák részvételével egy különösen izgalmas eseményt hozott össze hagyományteremtés céljából. A gasztroélményeken kívül jó pár program várta az embereket, többek között a Studio Csalar által szervezett Absolut Studio Flow, ami ezúttal a divat, design és a művészet hármasa köré épült. A vendégekkel beszélgető Csalár Bencének azt bizonyították be vendégei, hogy a magyar divat és design nem áll meg a főváros határán.

A szereplők:

Balogh Petra, az Artep márka alapítója, aki brandjével mostanra a legtöbb hazai divatmagazinban szerepelt már, és olyan meghatározó szakmai eseményen is találkozhattunk ruháival, mint a #MarieClaireFashionDays. 2016-ban nyitotta meg design üzletét, a Lemon Store-t, ahol húsz magyar tervező darabjait kínálja az egyediségre vágyó győri közönség számára.

Tánczos Anita, a TANCZOS márka tervezője és alapítója. Anita ruháira leginkább a nőies, kifinomult nemesi elegancia és a részletes kidolgozottság jellemző. Alkotásai egyediséget képviselnek, fontos számára a folyamatos megújulás, ehhez különböző újító technológiákat vet be. Nevéhez fűződik az #EYOF formaruhájának tervezése, amit a nemzetközi sajtó is osztatlanul elismert. Stúdiójában a formaruhák mellett egyedi megrendelésekre is tervez és gyárt.

Fehér József, iparművész, szövöttanyag-tervező saját márkája megalapítása előtt többek között Zoób Katival és Anh Tuannal is dolgozott, valamint Brüsszelben és Bécsben tökéletesítette tudását. A textilek elkészítésénél a legkülönbözőbb anyagokat alkalmazza; a táskáihoz elsősorban bőrt és saját szövésű textilt használ, de tervez lakáskiegészítőket is. Szövöttanyag-terveinek jelentős részét festmények formájában tervezi meg.

Halmi-Horváth István, festőművész, akinek festészetében a geometrikus formavezetés találkozik egyedi nyelvezetű színkompozíciók optikai hatásával. A gazdag színélményt adó munkákban a festő fontos szerepet ad a fehér egyensúlyi szerepének. Motívumai eltérő formában, színben, tónusokban találkoznak egymással, így egy képen belül gazdag lehetőségeket teremtenek számára a különböző geometrikus struktúrák kialakítására.

Jöjjenek a legizgalmasabb témák!

A WIRE. a természet és az ember alkotta világ kapcsolatát használja fő inspirációs forrásként installációik elkészítése során. Két évvel ezelőtt a Sziget Freedom of Art pályázata által jött az ötlet, hogy készítsenek egy olyan tárgyat, ami nemcsak jól néz ki, de funkcióját tekintve is különleges. Legújabb alkotásuk a Rhythm Box idén debütál a Szigeten. És hogy miért pont a zenéhez kapcsolódik? Ez az a nyelv, amit mindenki megérti az egész világon, érzelmeket is ki lehet vele fejezni, sőt, sokszor segít kimondani a kimondhatatlant; kitűnő kommunikációs, kapcsolatteremtő és kapcsolatépítő eszköz. A csapat tagjai, Győrik Ágnes, Simon Zoltán és Lövei Attila Ági édesanyját, Bergmann Emesét is segítségül hívta, aki zeneterapeutaként mentorálta a projektet. Mi építés közben látogattuk meg őket a Hajógyári Szigeten.

Hogy kezdődött a Wire. története? Mi inspirált benneteket arra, hogy ilyen jellegű installációkat hozzatok létre?

Zoli: Ági rátalált a Sziget Art of Freedom pályázatára, és felvetette, hogy mi lenne ha pályáznánk rá. Nekem pont volt egy sulis feladatom, amit Csávás Ruzicska Tünde vezetett térbeli dinamika néven, és ezt szívesen tovább vittem volna. A feladat isnpirációjaként a természet és az ember alkotta világ kapcsolatát használtam fel, és ennek tovább gondolásából született a Négyszöglető Kerek Erdő, amit a tavalyi és tavalyelőtti Sziget Fesztiválon építhettünk fel. Azt gondolom, hogy az Art of Freedom pályázat Magyarországon szinte egyedülálló módon biztosít lehetőséget a pályakezdő művészek kibontakozására.

Hogy nézett ki a Négyszögletű Kerek Erdő, és hogy működött?

Zoli: Az installáció a természet és az indusztriális világ közötti feszültséget mutatja be. Ebben az alkotásban egy stilizált facsoporton keresztül szemléltetjük ezt a küzdelmet drót és faágak segítségével. A drótból formált geometriai testek az ember alkotta ipari világot, az ebből kifelé törekvő gallyak pedig a természetet jelképezik. A természet erőit az ember által készült dolgok nem tudják uralni, az élővilág mindig megtalálja a maga útját, ezt láthatjuk a drót rácsain keresztül minden irányba kibújó gallyaknál is. Az installáció egyes elemei külön-külön is szemléltetik ezt az örökös küzdelmet, de emellett a facsoportot úgy terveztük meg, hogy egy bizonyos pontból az elemek egy hatalmas négyzetté formálódnak. A más és más alakú testekből kialakult négyzet egyértelműen szimbolizálja azt a globálisan összeadódó indusztriális rendszert, ami a világunkban uralkodni próbál, de ebből az egyesült nagy erőből is még mindig sikerül utat törnie a természetnek. Fontosnak tartjuk a világot, amiben élünk és a természetet, ami életben tart bennünket. Szeretnénk, ha visszaszorulnának a természetet elnyomó ipari hatások. Az installációnk prezentálásául, azért a Sziget Fesztivált választottuk, mert itt a látogatók egy héten keresztül egy természetbeli környezetben élnek, így nyitottabbak annak megóvására is. Ezenfelül globálisan is szeretnénk, ha az installáció emlékét magukkal víve, eszükbe jutna a hétköznapi életben a természet megóvása.

Szász Zsófit tavaly kapta fel a sajtó, amikor a Trónok harca sztárjai sorra az ő grafikáival díszített pólókon kezdtek az Instagramon pózolni. Egy barátnője segítségével juttatta el az ajándékokat a forgatásra, és ő maga sem gondolta, hogy ekkora felhajtás követi majd a kedves gesztust. Bár Zsófit mindig is vonzotta a rajzolás, sokáig teljesen más utat követett, ami utólag nézve a jelenlegi karrierrjére is jó hatással volt. Története a népmesék hőseinek kalandos életútjára hajaz; a lány, aki elindul a kis faluból világot látni, és megtalálja álmait. Persze ennek a mesének még közel sincs vége, bármi lehet még, csakis Zsófin múlik, aki persze nem hazudtolja meg magát, izgalmas tervekkel várja a jövőt. Nagy örömünkre lelkesen mesélt nekünk a gyerekkoráról, a budapesti háztetők iránti rajongásáról, és a tervezés kulisszatitkaiba is beavatott minket. A lenti interjúban megismerhetitek ezt a kivételesen tehetséges lányt.

Nagyon otthonosan mozogsz a filmek világában, többek között vágóként és rendező-asszisztensként is dolgozol. Emellett pedig a rajzolásnak is egyre nagyobb szerepe van az életedben. Mikor kezdtél el rajzolni?

Igazából a filmezés és a rajz is véletlenül jött, bár már általános iskolás koromban is rajzoltam, de mindig volt egy nálam tehetségesebb diák, így nem is gondoltam arra, hogy ezzel kellene kezdenem valamit. Aztán amikor gimit kellett választani, akkor anyukám azt mondta, hogy a művészetből nem lehet megélni, úgyhogy jött a közgazdasági gimnázium, azután andragógia szak az egyetemen, csupa olyan téma, aminek semmi köze nincs a művészethez. A rajzolás nagyjából három éve tért vissza az életembe. Akkor fejeztünk be egy nagyobb filmsorozatot, aminek a készítése évekig tartott. A szakmában ez úgy működik, hogy ha hosszabb ideig dolgozol valamin, akkor tudják, hogy te most azzal a bizonyos dologgal vagy elfoglalva, ezért nem is keresnek meg mással. Amikor viszont ennek vége, akkor vissza kell magad helyezni valahogy a köztudatba, tudatni kell a külvilággal, hogy újra itt vagy, szabad vagy. Na ez az, ami nekem három évvel ezelőtt nem sikerült.

Viszont teljesen új erőkészleteket fedeztél fel magadban, ami nagyon gyorsan sikert hozott számodra. Mi vezetett a grafikához?

Akkoriban a Bazilikánál béreltünk egy lakást a barátommal, és hosszú hónapokig csak néztük egymást naphosszat, mivel egyikünknek sem volt egyáltalán munkája. Egyszercsak megláttam Instán egy lány munkáit, amik nagyon megtetszettek. Úgy gondoltam, hogy én is tudok hasonlót, úgyhogy megpróbáltam. Próbáltam egyszer, aztán még egyszer, feltettem különböző grafikus csoportokba, ahonnan sok bátorítást kaptam. Amikor összegyűlt az első húsz rajz, kitettem őket Instára, és azonnal hatalmas lett az érdeklődés. Olyannyira, hogy először nem is tudtam ezt hova tenni, viszont olyan löketet adott, és ad egyébként nekem ma is az online világ, ami akkor is, és azóta is visz előre ezen a területen.

Mennyire volt teljesen más világ, mint a filmezés?

Sok dolgot fel tudtam használni, amit a filmezésből tanultam! Például amikor árnyékolás során, azt veszed alapul, hogy hogyan világítanád meg az adott jelenetet. Szépen összefonódnak a dolgok, és bár az elején a filmezést sem akartam, most már az a cél, hogy ezt a két területet kombináljam hosszútávon.