Szász Zsófit tavaly kapta fel a sajtó, amikor a Trónok harca sztárjai sorra az ő grafikáival díszített pólókon kezdtek az Instagramon pózolni. Egy barátnője segítségével juttatta el az ajándékokat a forgatásra, és ő maga sem gondolta, hogy ekkora felhajtás követi majd a kedves gesztust. Bár Zsófit mindig is vonzotta a rajzolás, sokáig teljesen más utat követett, ami utólag nézve a jelenlegi karrierrjére is jó hatással volt. Története a népmesék hőseinek kalandos életútjára hajaz; a lány, aki elindul a kis faluból világot látni, és megtalálja álmait. Persze ennek a mesének még közel sincs vége, bármi lehet még, csakis Zsófin múlik, aki persze nem hazudtolja meg magát, izgalmas tervekkel várja a jövőt. Nagy örömünkre lelkesen mesélt nekünk a gyerekkoráról, a budapesti háztetők iránti rajongásáról, és a tervezés kulisszatitkaiba is beavatott minket. A lenti interjúban megismerhetitek ezt a kivételesen tehetséges lányt.

Nagyon otthonosan mozogsz a filmek világában, többek között vágóként és rendező-asszisztensként is dolgozol. Emellett pedig a rajzolásnak is egyre nagyobb szerepe van az életedben. Mikor kezdtél el rajzolni?

Igazából a filmezés és a rajz is véletlenül jött, bár már általános iskolás koromban is rajzoltam, de mindig volt egy nálam tehetségesebb diák, így nem is gondoltam arra, hogy ezzel kellene kezdenem valamit. Aztán amikor gimit kellett választani, akkor anyukám azt mondta, hogy a művészetből nem lehet megélni, úgyhogy jött a közgazdasági gimnázium, azután andragógia szak az egyetemen, csupa olyan téma, aminek semmi köze nincs a művészethez. A rajzolás nagyjából három éve tért vissza az életembe. Akkor fejeztünk be egy nagyobb filmsorozatot, aminek a készítése évekig tartott. A szakmában ez úgy működik, hogy ha hosszabb ideig dolgozol valamin, akkor tudják, hogy te most azzal a bizonyos dologgal vagy elfoglalva, ezért nem is keresnek meg mással. Amikor viszont ennek vége, akkor vissza kell magad helyezni valahogy a köztudatba, tudatni kell a külvilággal, hogy újra itt vagy, szabad vagy. Na ez az, ami nekem három évvel ezelőtt nem sikerült.

Viszont teljesen új erőkészleteket fedeztél fel magadban, ami nagyon gyorsan sikert hozott számodra. Mi vezetett a grafikához?

Akkoriban a Bazilikánál béreltünk egy lakást a barátommal, és hosszú hónapokig csak néztük egymást naphosszat, mivel egyikünknek sem volt egyáltalán munkája. Egyszercsak megláttam Instán egy lány munkáit, amik nagyon megtetszettek. Úgy gondoltam, hogy én is tudok hasonlót, úgyhogy megpróbáltam. Próbáltam egyszer, aztán még egyszer, feltettem különböző grafikus csoportokba, ahonnan sok bátorítást kaptam. Amikor összegyűlt az első húsz rajz, kitettem őket Instára, és azonnal hatalmas lett az érdeklődés. Olyannyira, hogy először nem is tudtam ezt hova tenni, viszont olyan löketet adott, és ad egyébként nekem ma is az online világ, ami akkor is, és azóta is visz előre ezen a területen.

Mennyire volt teljesen más világ, mint a filmezés?

Sok dolgot fel tudtam használni, amit a filmezésből tanultam! Például amikor árnyékolás során, azt veszed alapul, hogy hogyan világítanád meg az adott jelenetet. Szépen összefonódnak a dolgok, és bár az elején a filmezést sem akartam, most már az a cél, hogy ezt a két területet kombináljam hosszútávon.

Ezek szerint végül csak arra az útra léptél, ami a tied, még ha kisebb kitérőkkel is.

Igen, visszanézve egyébként nagyon érdekes, hogy utáltam a közgazdasági gimit, viszont a gyártásvezetést pont emiatt tudom megcsinálni. Egyetemen is szinte csak a túlélésre játszottam, most viszont tudom használni azt, amit ott rendezvényszervezésből tanultam. Szerintem, ha anno művészeti gimibe megyek, akkor most egy olyan művész-típus lennék, aki nem áll két lábbal a földön. Utólag nagyon örülök, hogy így alakult az életem, és több dolgot is tudok csinálni, egymástól függetlenül.

Milyen volt a kezdet, hogy indult az utad?

Vidéki gyerek vagyok, egy nagyon kicsi faluban nőttem fel az Alföld közepén. A generációmból talán utolsóként én még kimentem nagymamámmal kamillát szedni, kint bicikliztünk a barátokkal, áttekertünk a másik faluba, pedig akkor még telefon se volt, otthon is csak annyit mondtak, hogy gyere haza, ha lemegy a nap. Ez volt a gyerekkorom. Szegedre jártam be gimibe, majd az egyetemet is ott végeztem el. Az már egy minőségbeli változás volt. Szeged egyébként gyönyörű, csodálatos város. Egészen addig a pillanatig, ameddig lediplomázol. Az egyetemi haverok közül diploma után szétszéledtek azok, akik nem szegediek voltak, és akkor gondoltam, hogy nincs mese, irány Budapest. Korábban párszor voltam már itt, húsz évesen a Szegedi Kortárs Balett társulatának pár tagjával dolgoztam, és velük jöttem fel egy workshopot tartani. Emlékszem, hogy akkor rácsodálkoztam a Blaha és a Nyugati közötti részre, azt gondoltam, hogy ez az én világom! Nem is lehet összehasonlítani a két világot. Most hogy itt élek és visszagondolok arra az időre, amikor a nagymamámmal jártam kamillavirágot szedni a pusztába, olyan érzésem van, mintha ezek valaki más emlékei lennének.

Mindig is kicsit különc voltál?

Soha nem passzoltam a vidéki életbe, nem úgy öltöztem, nem úgy viselkedtem, adódtak is nézeteltérések ebből, amik mára megoldódtak, már elfogadnak ilyennek. Nekem vidékre hazamenni kicsit olyan, mint egy időutazás. Ott minden sokkal lassabb, mindenki nagyon kedves és érdeklődő, nagyon cukik, tényleg, de nem az én világom. A pesti közegben sokkal jobban otthon érzem magam, egyrészt mert itt kicsit bele tudok veszni a tömegbe, másrészt azért, mert itt vannak hozzám hasonlók, és olyanok, akik értik azt, amit csinálok. Szerintem bármilyen művészeti ágban dolgozik az ember, szüksége van arra, hogy megismerjen más helyzeteket, embereket, sőt más szakmákat is. Nekem a film volt az első ilyen nyitási lehetőség, ehhez pedig Pestre kellett jönnöm. Amiért viszont hálás vagyok a vidéki életnek, az a józan paraszti ész, a talpraesettség és a megoldókészség, amit a faluból magammal hoztam a nagyvárosba.

Honnan ered a budapesti háztetők iránti rajongásod?

Talán pont a két élet közötti különbségből. Imádok itt élni Budapesten, mert egy gyönyörű város. Valamiért mindig csak felfele nézek, mindig a tetőket vagy a szobrokat nézem. Nagyon sok inspiráció van itt, nagyon szeretném még sokáig szeretni ezt a várost, remélem, hogy hagyja is magát.

Hogy látod, mennyit változott a stílusod az elmúlt években? Van egy nagyon jellegzetes Szász Zsófi vonal, amire valami rendkívüli részletgazdagság jellemző. Egyáltalán mennyi idő elkészíteni egy ilyen képet?

Ezt nagyon sokan kérdezik tőlem, de sokkal kevesebb idő, mint azt az emberek általában gondolják. Van egy flow az egészben: soha nem vázlatolok. Ha van előttem egy üres papír és eldöntöm, hogy arra egy állatot akarok rajzolni, akkor addig ülök fölötte, amíg el nem készül. Nagyjából egy üléssel készítek el mindent, persze vannak kivételek is, például most a Ceasar-ban benne volt két napom. Fejlődés? Persze, látok fejlődést a munkáimban, de igazából nem találom ki előre a jellemző stílusjegyeimet, azok csak úgy jönnek maguktól. Ettől féltem is eleinte egyébként, hogy az emberek mennyire fogják megérteni, mennyire fogják szeretni a képeimet, de most úgy érzem, hogy tetszik nekik! Szeretném keverni a realisztikusabb dolgokat ezzel a díszes, részlet-gazdag stílussal, de ehhez még sokat kell tanulnom, gyakorolnom, hiszen nekem nincs meg az a középiskolai vagy egyetemi alaptudásom, amivel ez könnyen menne.

Mesélj az Angeldrums-szal való kollaborációról! Hogy jött a közös munka lehetősége?

Pár éve egy reklám-cégnél dolgoztam vágóként, asszisztensként. Akkor már rajzolgattam, és bár nem vagyok az az egy helyben ülős típus, de még beültem irodába. Egy reklámon dolgoztunk együtt egy sráccal, aki ismerte az Angeldrums egyik vezetőjét. Tulajdonképpen így kezdődött az egész, találkoztam Robival, aki elsőre nagyon szimpatikus volt, nagyon laza de határozott a hozzáállása, a világlátása egyezik az enyémmel. Azt mondta nekem, hogy „csinálj valamit!” Ez a legjobb; amikor csak ennyit mondanak, hogy csinálj valamit! Úgy állapodtunk meg, hogy lesz egy sorozat, négyféle mintával, minden mintából három-három darab, összesen tizenkét darab. Ebből jelenleg három van kész. Nagyon szeretek velük dolgozni, egyrészt azért, mert nagyon szimpatikusak és nagyon tetszik, hogy iszonyatosan magas színvonalon csinálják azt, amit. Másrészt magát ezt a munkát is imádom. Szuper, hogy odakerül hozzám egy dob, tulajdonképpen egy fa kör, és magára a nyers fa dobtestre kezdek el rajzolgatni filctollal, aztán majd ezt lakkozzák le, és így készülnek el ezek a dobok. Zseniális, hogy azt mondják, tetszik, amit csinálsz, csináld! Ez a főnyeremény!

Mi inspirál téged, amikor ezekre a dobokra rajzolsz?

Inspirál maga a dob formája, a mérete. Mást lát a közönség, és mást lát a dobos is, úgyhogy talán a forma az, ami a leginspirálóbb, azt próbálom kitalálni, hogy mi lehet az a minta, ami minden oldalról jól mutat. Az egyik dobon a bagoly minta is így jött, tervezek egy másikra egy gyíkot, egy tarajos hüllőt, ami végigmászik az egészen. Lett egy koponyás, kígyós, tekergős, mert arra gondoltam, hogy legyen egy kicsit pasisabb darab is, de az sem lett túlságosan durva és vad. És van még a páva mintás dob, ami nekem nagy szerelmem, a madarakat nagyon szeretem, ahova csak lehet, oda madarat rajzolok.

Ahogy a dobok mintáira, úgy az egész művészetedre is a sokszínűség, a több lábon állás a jellemző. Nagyon sok médium és forma van, amin keresztül megjelennek a munkáid, említhetném a pólókat, az említett AngelDrums-ot, vagy épp a vintage bőrdzsekiket, amikre egyedi motívumokat festesz. Melyik forma a legizgalmasabb számodra, vagy épp mitől izgalmas neked egy-egy munka?

Amikor a tavalyi Game of Thrones őrület volt, akkor felhívott az Alexandra kiadó, hogy egy kirakat dekort szeretnének. Tetszett az ötlet, viszont még soha nem csináltam ilyet. De pont ettől volt jó érzés, hogy valami új dologban próbálhattam ki magam. Még minidg tapasztalatokat gyűjtök. A pólót megpróbáltam, az annyira nem jött be, elengedtem. Animációval is próbálkoztam, ahhoz viszont még fejlődnöm kell. Nagyon pepecselős munka, azt gondoltam, hogy ismerem a szükséges technikai hátteret, ehelyett három percnyi animációt nagyjából másfél év alatt raktam össze. Viszont ennek ellenére nagyon bírom, úgyhogy ezt a fiókot biztosan ki fogjuk még húzni! Mindig az a legizgibb, amit még nem próbáltam. Ez egész életemben így volt. Amikor a vágás már jól ment, akkor kitaláltam, hogy valami mást fogok csinálni. És szerencsésnek mondhatom magam, mert mindig jön is valami nagyon más.

A kísérletezgetés ezek szerint a munkáiddal párhuzamosan az életedben is megvan. Mindig keresed az új kihívásokat?

Igen, igen! Az életem különböző kihívásait pedig földrajzi helyekhez is tudom egyébként kötni – falu, kisváros, most Budapest, azon belül is a belváros. Jelenleg az motivál, hogy dolgozhatok, és azt is mondhatom, hogy megtiszteltetés az, hogy azt csinálhatom, amit szeretek. Korábban sok vitám volt éppen emiatt, nem értették, hogy engedhetem meg magamnak azt, hogy nem dolgozom bármi mást ha éppen nincs projekt, de nem akartam olyasvalamit csinálni, amit nem szeretek, amiben nem találom meg önmagam. Ebbe, főleg egy művész esetében, belehal a lelked, és onnantól kezdve nagyon nehéz azt visszahozni. Sok emberen azt látom, hogy nem szeretik az életüket, a munkájukat. Én nem tudnék úgy élni, hogy nincs egy olyan pontja az életemnek, legyen az akár a munka, hobbi, sport, család amiért ne fejjel mennék a falnak, mint egy buta kis kecske. Mert akkor mi értelme van? Akkor akár lehetnénk szobanövények is egy sarokban… (nevet)

Szereted figyelemmel kísérni a kortárs művészeket. Számodra itt Budapesten, a te generációdból, kiknek a munkái izgalmasak?

Nehéz kérdés ez. Nehéz kedvenceket mondani, mert mindig az épp aktuális a kedvenc. (nevet) Mostanában a tipográfiával szemezgetek, nagyon jó tipográfusok vannak egyébként Magyarországon is. Aztán van egy koreai srác, nagyon részletes, nem anime, de ahhoz talán hasonló, érdekes világa van. Instagram felhasználókat tudok egyébként mondani, például azt  az lányt, aki miatt elkezdtem ezt az egészet. Ő nagyon ügyes, nagyon szeretem. Mindenki hatással van rám valamilyen módon, úgy gondolom, hogy még a rossz dolgokból is lehet inspirációt meríteni, abból is lehet tanulni, ha mást nem, akkor azt megtudod belőle, hogy mit ne csinálj, vagy hogy ne csináld. És mindenfajta művészetből tudsz inspirálódni, a filmből, a versből, a regényből vagy éppen egy fotóból, festményből. Én is abba az irányba próbálok orientálódni hosszabb távon, hogy valamilyen összművészeti dolgot hozzak létre. Arra törekszem, hogy ezeket mind-mind átlássam. Most már mondhatom azt, hogy egy-egy részt, egy-egy művészeti ágat, területet ismerek, és tudom azt magabiztosan csinálni. Szépen lassan pedig ezeket a részeket próbálom összegyúrni.

Mi a három kedvenc budapesti helyed, és miért?

Épületeket, környékeket tudok mondani, minden kávézó vagy pub időszakos kedvenc csak. Egy az egyben az egész belváros, de az első egyértelműen a Bazilika, egyszerűen csak jóérzéssel tölt el ránézni, akár csak a hátuljára is a Bajcsiról. Hatalmas, eltörpül mellette az ember, imádom. Vidéken nincsenek ekkora épületek, még mindig szokatlan megrendítő hatással van rám. Fura, hogy benne még nem voltam csak kinti a szerelem. Szeretem a 61.es vonalát a Széll Kálmán tértől a Vadaskerti utcáig. Ezen a vonalon jártam amikor csináltuk a sorozatot, sok szép dolog történt ezen a környéken. Bármilyen meglepő azt hiszem a Nyugati pályaudvart mondanám harmadiknak. Ha tudod üresnek látni, maga az épület nagyon szép, és ide jön be Szegedről a vonat, nekem valahogy itt kezdődik Budapest.