A Budapest Street Photography Collective-et azért hívta életre Soós Bertalan és Erdős Dénes, hogy közelebb hozza az embereket a street fotóhoz, és megmutassa, hogy ebben a művészeti ágban mennyi minden van. Az utcai fotózás helyzete nem a legkönnyebb napjainkban, amikor sokan elzárkóznak a fotósoktól, de remélhetőleg idővel enyhülni fog az ellenállás, és azok is rájönnek, hogy mennyit nyerhetünk általuk, akik túl óvatosan közelítenek a személyiségi jogok miatt ehhez a témához. Érdemes a most reneszánszát élő Fortepan-ra gondolni, aminek segítségével nemcsak beleleshetünk az előző korok embereinek mindennapjaiba, de talán egy kicsit jobban megérthetjük múltunkat is. A témáról előző posztunkban már olvashattatok, most pedig egyenként is szeretnénk bemutatni a kollektíva tagjait, akik arról meséltek nekünk, hogy miért kezdték el a streetfotózást, és mit jelent számukra.

Neményi Marci

"Amikor csatlakoztam a kollektívához, nagyon sok „streetfotós” képem volt, de mégis kevés streetfotóm. Én kifejezetten ennek a csapatnak a kedvéért kezdtem el kijárni az utcára. Fotóriporterként a jobb képeimet áthatja az a hozzáállás, hogy a fura pillanatokat keresem, ami egyben a jó streetfotó sajátossága. Van egy erős autisztikus oldalam, és olyan alapállásom az emberiséghez, hogy nem pontosan értem, hogy ki mit miért csinál, ezért figyelem őket. Ennek van egy terápiás jellege is; elkezdtem gyűjteni az abszurd pillanatokat az utcáról, sajtótájékoztatókról, eseményekről, esküvőkről, mert azt éreztem, hogy ha sok ilyen pillanat összegyűlik, akkor ha nem is fejtem meg, de legalább elfogadom, hogy soha nem tudom teljesen megérteni az embereket. Nekem nem az a dícséret, ha valaki azt mondja, hogy zseniális egy képem, hanem az, ha nem érti, hogy mit lát. Én ezt élem meg sikerként."

Itthon is egyre nagyobb teret hódít az utcai fotózás, vagyis a street photography, sokan próbálkoznak vele, de igazán magas szinten csak kevesen művelik. Könnyűnek tűnik, pedig nem az, kemény munkával jár, hiszen ebben az esetben nincs az embernek ráhatása a környezetre. A szívósság itt nagy előny, mert van, hogy huszadszorra is ki kell menni az utcára azért az egy jó fotóért, a fotósnak pedig azt kell éreznie, hogy megéri azért az egy kockáért a sok próbálkozás. A kívülről jövő megítélése is elég ellentmondásos, még a fotósok körében is. Sokan nincsenek is tisztában azzal, hogy valójában miről szól az utcafotózás, de akadnak olyan vélemények is, melyek szerint a fotóművészeti ágakon belül például a konceptuális fotózáshoz képest ez alantasabb lenne, vagy legalább is háborús fotóriporternek kell mennie valakinek, hogy megkapja az igazi dokumentarista elismerést. A Soós Bertalan és Erdős Dénes által életre hívott Budapest Street Photography Collective pont azért jött létre, hogy megváltoztassa ezt a fajta szemléletet, és közelebb hozza az embereket ehhez a fotóművészeti ághoz.

Egy olyan csapatot és platformot szerettek volna létrehozni, ahol profi és hobbi fotósok motiválni tudják egymást arra, hogy kijárjanak az utcára fotózni, a rendszeres műhelymunka során pedig fejlődhetnek. Azok pedig akik a fotózásból élnek két sajtótájékoztató között kiélhetik magukat valami igazán inspiráló dologban, ezzel megelőzve a kiégést. A megalakuláskor a közös szellemiség volt fontos, és nem az volt a fő szempont, hogy ki milyen jó fotós, bár az sem volt mellékes. De mindenképpen nagyobb hangsúly van az emberi tényezőn. Eredetileg a tagság feltétele tapasztalat az utcai fotózásban, emellett a lelkes hozzáállás és az elhivatottság, illetve hogy az adott fotós örömmel és aktívan vegyen részt a kollektíva életében. E mentén az elmúlt időszakban le is zajlott egy tagcsere a csapatban, az új tagot hamarosan bejelentik, de további felvételt idén már nem terveznek.

Ki az, akivel még nem történt meg, hogy a buli közepén, miután behúzta maga mögött az illemhely ajtaját, valami orbitális hülyeség nézett szembe vele. Biztos van, akiket zavarnak a falfirkák, de az ember amióta ember, közléskényszere van, és ennek nyoma is lesz, ha tetszik, ha nem. Talán mégis a bosszakodók vannak kevesebben, legtöbbünket inkább mosolyra fakasztanak ezek az üzenetek, főleg, ha frappánsak. Bánszegi Rebeka kicsit tovább gondolta a dolgot. Insta oldalán a szórakozóhelyek WC-iben olvasható sokat- vagy éppen semmitmondó firkákat láthatunk viszont fotó párokkal illusztrálva.

„Elég sokan raknak feliratokat képekre, szóval igazán nem találtam ki semmit, a feliratokat pedig már régóta gyűjtöttem, csak nem tudtam mit kezdjek velük. A falfirkák tulajdonképpen elég megúszósak, mert nem kell saját szöveget kitalálni, de senkinek nem a tulajdonai. Kollektív lenyomatai a részeg estéknek, amiket tényleg bárki ott hagyhat, és aztán más alakíthatja, vagy azonosulhat velük. Általában megvan, hogy kihez melyik feliratokat szeretném, de csak az elkészült képeknél lesz végleges.” – mesélt Rebeka az egész hátteréről.

Biró Dávidot egészen korán elkezdte érdekelni a digitális technológia, és egy ideig úgy nézett ki, hogy az informatika területén helyezkedik el. Aztán mégis a fotóművészet felé kanyarodott el, ráadásul a konceptuális vonalon mozog, ami a legtöbb ember számára talán kicsit nehezebben is értelmezhető ág. Az évek alatt az egyetemi tanulmányoknak, külföldi tapasztalatoknak és a megtartó hazai művész közegnek köszönhetően munkái már egy saját, kiforrott látásmódot tükröznek. Bár a kezdetektől fogva az aprólékosan kitalált és berendezett kompozíciók készítése volt rá jellemző, művészete a digitális világra választ adó tendenciáknak köszönhetően kibővült a különböző installációk és más médiumok tárházával. Legújabb kiállítása valójában két sorozatának egyesítéséből jött létre, mindeközben új aspektusból megvilágítva a kérdéseket, amiket feszegettek külön-külön is. A megnyitó előtt beszélgettünk a fotográfia jövőjéről, a digitalizáció, a virtuális jelenlét hatásairól és a kritikus szemlélet fontosságáról.

Egyaránt jártál Kaposvárra és a MOME-ra fotós szakra. Éreztél bárminemű különbséget szemléletmódban a két hely között?

Nehéz a kettőt összehasonlítani, mert az egyik intézményben alap-, míg a másikban mesterképzésben vettem részt.  Bizonyos hiedelmekkel ellentétben a MOME mesterképzése nem is annyira alkalmazott fotográfiai irányultságú, hanem inkább a nemzetközi művészeti diskurzusba próbálja behelyezni a hallgatókat, és szerintem a sajátos kritikus látásmódra való neveléssel a kaposvári alapképzésnek is ugyanez a célkitűzése. Ami viszont különbség, hogy az utóbbinál sokkal több volt a kísérleti fotográfia, ami szerintem nagyon jól jön azoknak a művészeknek, akik konceptuális vonalon dolgoznak. Ezenkívül pedig a MOME-n nagyon erős az együttműködés más egyetemekkel, fesztiválokkal. Én ezt jól ki is tudtam használni; például fél évet töltöttem Belfastban Erasmus ösztöndíjjal.

Konceptuális fotóművészként dolgozol. Ez ösztönösen már a korai képeidnél is előjött, vagy csak később alakult ki?

Tinédzserként is távol állt tőlem a fotóriporteri hozzáállás, nem az érdekelt, hogy elkapjak egy-egy jó pillanatot. Már akkor szerettem beállított képeket készíteni, amikor amatőrként próbálkoztam a fotóval. Ez sokkal közelebb áll az attitűdömhöz, és akkor érzem igazán sajátomnak, ha a kép minden részletét én tervezem meg. Ez a hozzáállás vezetett a Flashback Stúdióba, ahol asszisztensként dolgoztam, és ez a stúdiós irány sokat segített technikailag a fejlődésben. Aztán az egyetemen ez a médiumreflektív  konceptuális gondolkodásmód jobban ki tudott teljesedni. Ezt még az is elősegíthette, hogy alapvetően van egy technológiai érdeklődésem, és azontúl, hogy szeretek technikailag jó képeket csinálni, az is érdekel, hogy az eszközöknek, amelyeket mindennap használunk, mi az igazi funkciójuk, mire valók, és kíváncsi vagyok rá, hogy azok az eszköztárak, amelyek rendelkezésünkre állnak, milyen kihívásokkal állítanak szembe minket. 

Imre Norbert ott veszi elő a fényképezőgépét, ahol mások elteszik. Bár kedveli a főváros jellegzetes épületeit, látványosságait, de ezeknél sokkal jobban vonzzák azok az eldugott helyek, amiket más még nem talált meg magának. Ennek köszönhetően képei többsége olyan arcát mutatja a körülöttünk lévő világnak, amit csak ritkán láthatunk, ilyen körítésben pedig pláne.

„Az első fényképezéssel kapcsolatos élményem egyben az első mobiltelefonomhoz kötődik, amivel hitvány minőségben, de annál nagyobb örömmel készítettem mindenféle képeket.” – idézte vissza a kezdeti lépéseket, a fényképezőgéppel való barátkozást – A következő lépcsőfok akkor jött el, amikor először használtam tükörreflexes fényképezőgépet. Ez nagyjából 2012 nyarára datálódik. A gördeszkás barátaimat fotóztam mindenféle mutatvány közben édesapám fényképezőjével. Néha a tudta nélkül is. Bocsi fater! (nevet)”

Fotó: Bodnár Dávid

Erdei Krisztina olyan témával foglalkozik a Capa Központ - 8F Galériájában látható kiállítása kapcsán, ami sok ember számára lehet, hogy kényelmetlen, mégis nagyon fontos, hogy tudjunk róla. Fotósként még 2016-ban került kapcsolatba A város peremén csoporttal, akikkel az egykori Gubacsi és Illatos út sarkán lévő Dzsumbujból kilakoltatott emberek sorsát követték nyomon. Aztán a Budapest Fotográfiai Ösztöndíj nyerteseként az egykor ott lakó fiatal lánnyal, Vénusszal jutott el a végkifejletig; ebből lett a Vénusz születése és más történetek fotósorozat. Hogy ez mennyire szólt Vénuszról vagy Krisztáról, az kiderül a lenti interjúban, ahogy az is, hogy a filozófia és politikaelmélet szakok elvégzése után miért döntött amellett, hogy a fotózásban próbálja ki magát.

Szegeden végeztél filozófia és politikaelmélet szakon, mellette mozgóelméletet és vizuális pedagógiát is hallgattál, ami gondolom jó alapot biztosított ahhoz, amit most csinálsz. Mindig is szociálisan érzékeny voltál, vagy egy bizonyos időszakban jelent meg ez a fajta érdeklődés az emberi sorsok?

Inkább úgy mondanám, hogy voltak bizonyos elméleti alapok, és amikor ezeket tanultam, egy ponton megijedtem attól, hogy ez mennyire távol áll a valóságtól, hogy elvesznek benne a szerethető részletek. Amit te egységként fogalmaztál meg, számomra egyáltalán nem volt egyértelmű az elején. Az elmélettől kicsit megrettenve úgy döntöttem, hogy közelebb kell lépnem a hétköznapi dolgokhoz, az élethez. Ezen a csatornán keresztül aztán lehet, hogy majd eljutok egyszer az általánosabb állításokig, de akkor kellett hátrálnom pár lépést. Azt éreztem, hogy részt szeretnék venni a történésekben és empirista módon tapasztalatokat gyűjteni, nem kész általánosságok mentén közelíteni a világ problémáihoz, hanem egyedi szempontokon keresztül megnézegetni azokat. A filozófia szak után a fotó volt az eszköz, amivel tapasztalatokat gyűjtöttem, néhány év után pedig elkezdtem feldolgozni a látottakat. László Gergő barátom egy idő után mondogatta, hogy olyan mintha valami fontosat és jót csinálnék, de nem lehet látni belőle semmit. Ekkor belevágtam a szerkesztés folyamatába.

Mikor kezdted tudatosan használni a fényképezőgépet?

Nehéz belőni, hogy mikor volt az a pillanat. Azt tudom, hogy amikor már nemcsak dokumentáltam, és nem csak egy illusztratív elem volt egy fotó, hanem önmaga a tartalom, 2003 körül lehetett.

Az biztos, hogy képeid nemcsak dokumentálnak. Van benned segítőszándék a projektjeid kapcsán?

Biztos vagyok benne, hogy a világ, az emberek, bizonyos helyzetek megismerése vezethet valami jó felé, de nincsenek illúzióim. Az, amit most problémának nevezünk, nagyon összetett és semmiképpen sem szeretném sugallni, hogy én a projekjeimmel megoldást tudok találni, mert ez egyáltalán nem biztos. Az viszont fontos számomra, hogy amit mutatok, ne csak izgalmas, hanem valamilyen módon hasznos is legyen. A szépségfogalom folyamatosan változik, és én szeretnék egy kortárs szépségelképzelés mentén dolgozni, tényeken alapuló, de merész és zavarbaejtő állításokat tenni.

Andok Tamás A Stray Ghost and Other Stories fotósorozata akár egy Edgar Allen Poe novelláskötet címe is lehetne. Nem hiába adta ezt a címet; a képeken látható néhol elmosódó, misztikusnak ható alakok akár a város szellemei is lehetnének. Kísértetek, akik történeteket mesélnek nekünk Budapest rejtett életéből. A fiatal fotósnak különleges érzéke van arra, hogy úgy tárja elénk a rohanó mindennapokat (hiszen valójában mindennapi helyzeteket látunk), hogy közben olyan érzésünk legyen, mintha a fotón látható elkapott pillanat a világ legfontosabb pillanata lenne. Tamás elmondása szerint ezekben a fotókban zanzásítja érzéseit és élményeit; ő inkább vizuális módon szeret elmesélni. Ilyen szemponból nem a szavak embere. Nemrég azonban kivételt tett, és Instagram oldalán felfedte 7 kép történetét. Többek között erről is beszélgettünk vele sok más fotós és nem fotós témában.

2017 elején úgy érezted, lehet, hogy eljött az ideje, hogy kicsit szüneteltesd a street fotózást; erre kijöttél egy olyan erős sorozattal, mint A Stray Ghost and Other Stories. Mi történt?

Akkor már félkész volt ez a sorozat, és ha jobban belegondolunk, változtattam is bizonyos szempontból azáltal, hogy elkezdtem közelíteni a fotós elképzeléseket az irodalom világához. Kicsit furcsa és nehéz feladat az irodalomról és a szövegalkotásról való gondolkodást átültetni a fotózásba. A Stray Ghost esetében ez valójában arról szólt, hogy a fotósorozatot úgy építettem fel, mintha egy novellás kötet lenne. Manapság nagyon népszerű a storytelling, de közben nagyon nehéz is újat mutatni ezen a téren. A Stray Ghost kapcsán éreztem, hogy megvan az egysége, de mégsincs meg benne az a vezérfonál, ami más konceptuális sorozatoknál igen. Inkább úgy éltek a fejemben ezek a fotók, mint az életem meghatározó időszakainak pillanatai, de ahogy összeraktam a őket, feltűnt, hogy minden képnél van egy intim, személyes sztori, ami megadja a szükséges egységet. Emiatt pedig fel tud épülni egy olyan képes anyag, ami hasonlóan működik, mint egy novellás kötet. Ezért van egyébként minden képnek külön címe.

Az Instagram oldaladon nemrég 7 kiragadott fotó személyes történetét ismerhettük meg. Mennyire volt nehéz kiadni ezeket a sztorikat? 

Fú, nagyon! A fotózás nekem nagyon személyes és intim dolog. Sokan mondták már, hogy a képeimben ott van egyszerre a nyitottság és a zárkózottság. Az viszont biztos, hogy mindegyik mögött megjelenik egy markáns, személyes élmény, sztori vagy gondolat. Ezek akár hetekig vagy hónapokig kavargó érzések is lehetnek, amiket egyenként elég nehéz lenne elmesélni. Az ember nehezen adja ki a privát élményeit, számomra a kép, mint médium zanzásítja ezeket. Én ilyen módon szeretem elmesélni a bennem lévő érzéseket vagy az átélt dolgokat. Mivel sokan érdeklődnek a címek mögötti sztorik iránt, és úgy éreztem, hogy vannak annyira érdekesek ezek a történetek, hogy elmeséljek párat közülük, megkértem 7 embert, hogy válasszanak ki egy-egy képet, ami megragadta őket. 

Bár már bizonyos körökben elég korán felkapták a fejüket Szombat Éva jellegzetes, színes, trashes képei láttán, a szélesebb közönséghez először az Ív&Candie projekt kapcsán jutott el, amit Gáldi Vinkó Andeával közösen hozott létre. Azóta megint saját útját járja, két könyve is megjelent Boldogság és Practitioners címmel, írt róla többek között a VICE és a Huffington Post. Szívesen jár a Józsefvárosi Piacra fotós kellékek után kutatni, kedvence a Rémálom az Elm utcában, diplomamunkája készítése során pedig a férfiakat és furcsa szokásaikat próbálta megérteni. Mi rá voltunk kíváncsiak, úgyhogy ki is faggattuk.

Amikor elkezdtél foglalkozni a Boldogság könyvvel, akkor volt benned egyfajta dac, hogy akkor is megmutatod a világnak, hogy nem muszáj a magyaroknak mindig panaszkodni és depisnek lenni?

Úgy volt bennem dac, hogy az emberek orra alá akartam dörgölni ezt a hozzáállást, kicsit ki szerettem volna parodizálni a magyar emberekre jellemző panaszkodást. Úgy éreztem, hogyha valaki végiglapozza a könyvet, és a végén elmosolyodik, akkor már elérte a célját. Figyelemfelhívás volt, hogy “Valamit csináljatok már, ne panaszkodjatok, mert ez nem vezet sehova!” Aztán a következő anyag, a Practitionersben már konkrét embereket mutattam be. Olyanokat, akik tesznek azért, hogy boldogok legyenek. 

A Boldogságot talán életvezetési könyvnek is lehet nevezni, amik most amúgyis nagyon kiemelt helyet élveznek a könyvpiacon. 

A könyv készítése közben mi direkt tanulmányoztuk is ezeket a könyveket Vida Verával, aki a szövegeket írta ; néztük, hogy épülnek fel, miket tartalmaznak, milyen tanácsokat adnak. Mondhatjuk úgy, hogy ezeket gyúrtuk össze, amit aztán átszűrtünk a mi világunkon keresztül. 

Mióta foglalkoztat téged a boldogság, mint téma?

2013-ban kezdtem a projektet, de maga a boldogság már jóideje foglalkoztatott. Mindenki boldog akar lenni, és ez gyakran összeköthető azzal, ha az ember nem érzi magát éppen annak. Akkoriban nem voltam igazán boldog, és nem is értettem az okát, mert úgy láttam, hogy minden rendben van az életemben.  Legtöbbször egy problémából indulok ki egy projekt kapcsán, ami aztán legtöbb esetben meg is oldódik a végére. Ezzel is így volt; úgy éreztem, hogyha ezzel a témával foglalkozom, akkor bevonzom a boldogságot. Ez olyan, mint egy terápia. És így is lett, most minden klappol. Bevált, úgyhogy most nem is tudom, hogy ezek után mivel foglalkozzak!? (nevet) Persze viccelek, ezen folyamatosan dolgozni kell, nem úgy megy az, hogy mostantól boldog vagyok és kész.

Érdekel hogy hozza létre Éva ezt a cukormázas világot?

Sosem lehet tudni, hogy az ember életében hova vezet az út, amire rálép. Tünde Dóra gyerekként kezdett balettozni, de végül nem abban találta meg magát. Pár éve viszont újra felfedezte magának ezt a különleges műfajt, de most már teljesen más szerepben. A fényképezőgép mögött állva próbálja megadni a táncosoknak a lehetőséget, hogy megmutathassák magukat. Ő hozta létre a New Yorkból indult Ballerina Project magyarországi ágát, és nagyon gyorsan sikerre is vitte. A táncosok képei gyakorlatilag végigturnézták a hazai médiát. Mostanra elérkezett az idő a továbblépésre, és hogy ez mit is jelent pontosan, a lenti interjúból kiderül, mint ahogy az is, hogy mi Tündi másik szerelem projektje.

Mit jelképez számodra a balett?

Nehéz kérdés, mert folyamatosan változik. Amióta balett művészeket fotózom, teljesen máshogy tekintek az egészre. Egyszerre látom belülről és kívülről, és ez magával hozott egyfajta hektikusságot is. Sokszor nagyon szeretem ezt a fajta fotózást, máskor pedig a hátam közepére sem kívánom. Ez hobbi számomra, nem ebből élek. Szerettem volna értéket teremteni itthon, előtérbe hozni a táncosokat. Eddig inkább csak az Operán keresztül lehetett találkozni a balettal, de az annyira szűk rétegnek szól, hogy az átlag semmit sem tud erről a művészeti ágról. Három évvel ezelőtt kezdtem a projecktet, és azóta nagyon sok más balettos anyag született, aminek örülök, mert ez azt jelenti, hogy végre előtérbe kerültek a táncosok. Főleg, hogy páran közülük világszínvonalon is megállják a helyüket. Nekem leginkább az a célom, hogy a kiemelkedően tehetséges fiatalokkal foglalkozzak. Ez egyrészt nekik is egy tök jó promóciós anyag, amit portfólióként is használhatnak, másrészt kipróbálhatják magukat olyan közegben, ami nem a színpad, nem a tükrös próbaterem. Számukra ez kihívás is, sok izgalmas dolgot csinálnak közben; például fel kell mászni egy hídra, vagy felállni egy 50 centis peremre a magasban.

A képeket nézve az az ellentmondás ugrott be, ami a balettot körüllengi. A balettművész kecses, légies póza és a vérrel­verítékkel járó gyakorlás, életstílus.


Azért tűnnek a fotók ennyire légiesnek, mert nem mozgóképek. Ez nem is könnyű feladat, mert tényleg azon múlik, hogy sikerül­e elkapnom a megfelelő pillanatot, ráadásul olyan szögből és pozícióból, ami megfelel a klasszikus vagy akár a modern balett kritériumainak. A helyes pozíció visszaadása, egy szép klasszikus balettpóz bemutatása számomra nagyon fontos. Sajnos sok olyan kép készül balett táncosokról, amik pont emiatt nem szépek; csúnyák az ívek, a szögek, a pózok. Erről nem a táncosok tehetnek, hanem a tükör, aki jelen helyzetben én vagyok. Hála az égnek bíznak is bennem a lányok. A fotózás alatt végig kommunikálunk, és a képek kiválasztása is úgy történik, hogy ők kiválogatják a nagyját, amit aztán én újra átnézek, és csak a legjobbak kerülnek ki. Nagyon fontos, hogy együttműködjünk, és ne arról szóljon a történet, hogy a fotós kiválaszt pár fotót, amit kép technikailag jónak lát. Mindig elmondom, hogy nem én találtam ki ezt a projektet. Sajnos itthon szeretnek úgy dolgokat beállítani, mintha saját ötlet lenne. A Ballerina Projectet egy New Yorkban élő hawaii fickó hozta létre 14 évvel ezelőtt, ami aztán végigsöpört az USA­n és most bár beférkőzött Európába is, és egyértelműen állíthatjuk azt, hogy forradalmat csinált. Pont emiatt mindig hozzá próbáltam hasonlítani a képeimet; néztem, hogy miben különbözik a kettő. Talán az egyik legszembetűnőbb az, hogy női szemmel látom a lányokat. A másik pedig a háttér: ő szinte bárhova beállítja őket, mert a táncosok annyira profik, hogy elég rájuk fókuszálnia. Nálunk már csak a kisebb számok törvénye alapján sincs sok igazán kiemelkedő táncos. Ha belegondolsz, évente itthon végeznek maximum huszan, és szerintem jó ha a fele a pályán marad. Így nálam nagyobb hangsúlyt kap Budapest, ráadásul sokszor próbálok speciális helyszínt keresni, néha elég extrém időpontokban.

Érdekel, hogy milyen extra és cseppet sem veszélytelen helyszíneken volt már fotózás?

Kovács Dániel, bartender és Soós Bertalan, a Lefotózlak! alapítója nem most találkoztak először. Persze a budapesti éjszaka sok embert összehoz, de náluk munkakapcsolattal kezdődött a haverkodás. A közös múlt talán még izgalmasabbá tette a feladatot, hogy jól kikérdezzék egymást, illetve, hogy Dani elkészítse Berci személyreszabott (?) koktélját. Danit azonban ismerve, egy jó nagyot csavart a dolgon, aminek közös koktélkészítés lett a vége a Prime Steak House-ban.

LENDÜLETBEN

D: Mióta is ismerjük egymást?

B: Szerintem 2004-ből, akkor kezdtünk együtt dolgozni.

D: Nagyon érdekes volt így megismerkedni, mert találkoztam már más fotóssal is úgy, hogy régebb óta követtem a munkáit, mint ahogy megismertem őt, de ez egészen más volt. Nagyon örültem, hogy olyan fotóssal dolgozhattam együtt, aki nem ez a „tucat”, hogy fotózgatok, és tök jó, és jó is lenne megélni ebből, mert jó kis alibi munka. Te teljesen más voltál, mint ezek az arcok. Ez a folyamatos lüktetés, ami jellemző rád, másokat is inspirál. Mi tart ekkora lendületben?

B: Szerintem hiperaktív vagyok, és ez a megoldás nagyjából mindenre. Nem bírok nyugton maradni. Meg nyilván szeretek fotózni és az a cél, hogy minél jobb képeket tudjak készíteni.

D: Csak a fotózásban vagy hiperaktív, vagy amúgy is?

B: Nem, amúgy is ilyen fazon vagyok, hát ismersz azért, jobbra-balra rohangászom, és mivel mindig nálam van a fényképező, így a kettőt összekötöm.

D: Nálunk volt az esküvőd a 360-ban (360 Bár- a szerk.), és egyedüli párként nektek engedték meg, hogy ott tartsátok. Gondolom ez egy örök élmény lesz.

B: Az biztos! Azóta is szívesen nézegetjük az ott készült képeket.

D: Egyformán pörgősök vagytok mindketten?

B: Nem, a feleségem pont az én ellentétem, nagyon nyugodt típus, úgyhogy kiegyensúlyozzuk egymást.

Nézd meg mit készítettek együtt a fiúk!