Rácz Zoltán laza stílusa, profizmusa mind azt bizonyítja, hogy nem hiába lett az Absolut nagykövete. Bár nem bartendernek készült eredetileg, amit jelenleg csinál egyáltalán nem áll annyira távol attól, amit tanult. Kereskedelemi és marketing végzettségét jól tudja hasznosítani ezen a területen. És bár a bartenderkedés hobbiként indult, és Zolit először főleg a jó kereseti lehetőség vonzotta, egy idő után szenvedéllyé vált a bár élet. Ahogy sokan mások, ő is végigjárta azokat a lépcsőfokokat, amik aztán mindig hozzátettek valamit tudásához. Jelenleg a Yellow Budapest üzletvezetője, mellette pedig olyan kiemelt helyekért felel, mint például nagyobb fesztiválok VIP részlege. Brand ambassadorként napi szinten tart tréningeket, szóval folyamatosan nyüzsög, tervez és szervez. A Yellowban beszélgettünk vele, ahol nemcsak kulisszatitkokat tudtunk meg, hanem azt is, hogy ő melyik bárba jár szívesen Budapesten, ha nem dolgozik.

Bár ma már ritkán állsz a pultban, mi az, ami a legjobban megfogott a bartenderségben?

A bárszakmának saját kis világa van. Amit a legjobban szeretek benne, hogy rengeteg új embert ismerhetek meg, és közben alkothatok is valami új dolgot. Most már két éve üzletvezető vagyok, de néha még mindig beállok a pult mögé. És hogy miért szerettem bele? Egyszer csak jött az érzés, álltam a pultban, és a többi alakult magától.

Milyen út vezetett odáig, ahol most vagy?

Az első helyemen megkérdezték, hogy mióta foglalkozom ezzel, azt füllentettem, hogy ezer éve bartender vagyok. Emlékszem, hazavittem az itallapot, és egy nap alatt megtanultam a recepteket, hogy beengedjenek a pultba. Szerencsére elég hamar rákaptam az ízére, könnyen ment, nem is gondolták azt, hogy én kevesebb ideje csinálom ezt. Bartenderként dolgoztam több helyen, és rendezvényeken is szép számban, aztán az Akváriumba kerültem, ott dolgoztam először üzletvezetőként, jelenleg pedig itt vagyok a Yellow Budapestben.

Ki ne szeretne belelátni a híres zenekarok életébe? Vajon tényleg minden csak a bulizáról szól? Egyáltalán mi folyik egy turnébuszban; és a backstage-ben? Sokszor mondják, hogy ami ott történik, ott is marad. Ez mostantól megváltozik. Miskovits Marci az ország legmenőbbjeit kíséri el egy-egy turnállomásra, így ezentúl ti is beleláthattok a színfalak mögötti világba, a színpad előtti rituálékba, a koncertek utáni őrült partyzásba. A jó hangulatért az Absolut felel, a többi meg kiderül.

Az Astoriától pár perc sétára található a város legizgalmasabb közösségi varróműhelye. A PINKPONILO az etikus divat jegyében működik; és nemcsak ruhajavító és készítő műhely, hanem sokféle workshop helyszíne is. A varroda ötletének megszületésével egyidőben kezdtek gyűlni a helyiségben látható pónik is, mindenféle formában és színben. Ma több, mint 300 póni talált itt otthonra. A két alapító Kudron Anna és Szabó Viktória nem sokkal a nyitás után egészült ki Burány Verával, akivel így teljes lett a csapat.

„A szerencse hozott össze minket, de még inkább a MOME. Vikivel közös osztályba jártunk, és mire már rengeteg művészetmenedzsmenti munkánk és külföldi élettapasztalatunk is összegyűlt, egy közös saját projektet szerettünk volna elindítani. Ez még 2015-ben volt.”- mesél Anna a kezdeti törekvésekről.

A diplomázást követően egyelőre még csak a szándék volt meg a két lányban, név, pénz és a területen szerzett tudás nélkül vágtak bele, de mivel szeretnek együtt dolgozni, kreativitásuknak és kitartásuknak köszönhetően egy igazi élményszigetet hoztak létre a Wagner udvar egyik helyiségében. Vera szakmai gyakorlat helyszínként választotta a Pónit, a fenntarthatóságra való törekvés miatt, mert őt ez és a divat szociális vonatkozása érdekli leginkább. 2017 nyarán sétált be az akkor még viszonylag üresen álló V. kerületi üzlethelyiségbe. Viki nosztalgiával emlékszik vissza arra az időszakra:

„Izgalmas idők voltak. Akkoriban költöztünk haza, tele voltunk ötletekkel, tervekkel és tudtuk, hogy kell egy saját hely. Azt, hogy az egy varroda lesz, csak későn találtuk ki. Amin én azóta is meg vagyok vagyok lepve, mert előtte nem mozogtam divat területen.”

Anna, Vera és Viki, a PINKPONILO csapata

Fotó: Bodnár Dávid

Forrai Ferenc művészetére a tömör, geometrikus, szimbólumokban gazdag, absztraktív stílus jellemző, amit mesterien használ fel az őt megérintő irodalmi művek és saját élete feldolgozásához. A mai napig úgy érzi, hogy az igazán nagy pillanatok munka közben jönnek. 2016-ban a Design Hét apropójából készített Négyszöglet sorozata a Visegrádi Négyek irodalmi mesterműveit dolgozza fel az ő szemszögéből. Ennek következő állomása idén szintén a Design Héten lesz egy kiállítás keretén belül. Addig pedig újabb és újabb töredékek jelennek meg a Hype and Hyper oldalon, ilyen módon online lábat is hozzátéve ehhez a komplex műhöz. Ferkóval többek között a művészeket kihívások elé állító alkalmazott lét és a szabad alkotás közötti egyensúly megtartásáról, a siker különböző aspektusairól és a Budapest tematikával kapcsolatos terveiről beszélgettünk művészlakásában.

Alkalmazott grafikusként dolgozol, de az mindig nagyon fontos volt számodra, hogy a szabad alkotásra is legyen időd. Nem mindig egyszerű megtartani az egyensúlyt, főleg akkor, ha az ember szakmája nagyon hasonló ahhoz, amit szabadidejében is csinál. Te hogy találtad meg az egyensúlyt a munkád és a művészeted között, és hogy tudod fenntartani? Vannak erre módszereid vagy ösztönösen jön?

Bár egyszerűnek tűnik, de ez egy eléggé összetett kérdés. Valóban nehéz megtalálni és fenntartani az egyensúlyt, mert bármennyire is jobban kedvelem a szabad alkotást, be kell látni, hogy ebből jóval kevesebb bevételem van, valamiből pedig meg kell élni. Az alkalmazott vonalat is imádom, mert az is mindig nagy kihívás, hogy valaki számára megfogalmazzak egy márkát vizuálisan, elindítsam egy olyan úton, amit ő elképzelt. Többnyire az arányok a fontosak; az, hogy ki milyen arányrendszert épít fel magának. Ez a munkában is és az életben is visszatükröződik. Alkalmazott grafikusként a munkáim nagy része a boros vonalhoz kapcsolódik, ahol viszonylag nagyobb szabadságot kapok, mint egy általános alkalmazott megbízás során. Ez is segít abban, hogy ezt a vonalat is így tudjam vinni. A szabad alkotás és az alkalmazott terület közötti egyensúly megtartása azért is nehéz, mert az autonóm, egyéni munkához szükséges feltételeket az alkalmazott vonalból kell kigazdálkodnom. Gondolok itt egyrészt a projektek finanszírozására, viszont ez nem csak abból áll, hogy megveszem a papírt, a tintát vagy a festéket, mert az idő az, ami igazán sokba kerül. De igazából ez nem is érdekel, mert imádom a szabad alkotást. Ha elsődlegesen a pénzkereset motiválna, akkor elveszíteném a szabadságot. Nem akarom fix pontokhoz, megtervezett irányhoz kötni, mint az alkalmazott vonalat, inkább maradjon meg a szabadság és az az erős szubjektivitás, ami belőlem jön. Ami fontos, hogy nem tudom külön választani az élet más részeitől, mert mindenben benne van, azt dolgozom fel, amit megélek, átélek.

A bioetikának van egy olyan ága, ami a növények és az emberek kapcsolatát vizsgálja, azt, hogy miként hatnak egymásra, hogyan segíthetik egymást. Innen ered a PLANTETHICS neve, ami egy etikus, környezettudatos, fenntartható, vegan divat és lakberendezési kiegészítőket, ékszereket készítő hazai márka. Itt bármit lát az ember, biztos lehet, hogy kézzel és hatalmas szeretettel állították elő. A márka küldetése közelebb hozni a növényeket - tágabb értelemben a természetet - és az embereket. Célja, hogy megmutassa, a növények szeretete mentén lehet más utat is választani, és lehet zöldebben, kisebb ökológiai lábnyommal, felelősségteljesen, mégis lazán, divatosan élni, tömegtermékek helyett a kis szériás, egyedi tervezésű, helyi alkotók által készített darabokat vásárolni.

Ki áll mögötte?

Dénes Barbara tizenhét éve foglalkozik kommunikációs szakemberként és projektvezetőként itthon és külföldön fenntarthatósági és kulturális projektekkel, amik során már többször felmerült benne, hogy jó lenne egy saját kezdeményezés, ahol a környezettudatos design és divat mentén közelebb hozhatja az embereket a természethez. Ő maga erdő mellett nőtt fel, közel a természethez, és ez egy életre meghatározta a növényekkel való kapcsolatát. Az, hogy ma, felnőttként is ugyanezt tartja természetes közegének, valószínűleg a korai élményeknek köszönhető.

Keresztes Zsófiát mindig is a furcsa dolgok érdekelték; ő a groteszk, már-már morbidba forduló témákban is megtalálja a szépséget. Művészete megosztó, és eddig nehezen talált utat a hazai közönséghez. Tavaly azonban megkapta az egyik legrangosabb hazai szakmai elismerést, legnagyobb meglepetésére, Esterházy díjas lett. Júliusban közös kiállítása nyílt Tom Volkaerttel. Az Everybody Needs Art kiállítóterasza a galériák sterilitásával ellentétben inkább kísérletezősebb helyszín, ahol mindkét művész szobrai jól érvényesültek. Zsófia nem most dolgozott együtt Bencze Péter kurátorral, több külföldi kiállításában is segített már az Everybody Needs Art alapítója. A Sunbaked Thirst with Love Finisszázsán az Absolut is ott volt.

Tom Volkaerttel volt már a kiállítás előtt is kapcsolódási pontod?

Igen, ez alapvetően egy online ismeretség volt, az Instagramon keresztül találkoztunk egymás munkáival először, majd ugyanaezen a platformon kezdtünk el chatelni. Többször szóba került, hogy mennyire szeretnénk egy közös kiállítást, és viccelődtünk is vele, hogy vajon mikor lesz egy olyan kurátor, aki lát fantáziát ebben a párosban, végül Peti lett az, és három év után teljesült a vágyunk. (nevet) Tom munkáiban is ugyanúgy megjelennek az elfolyó, szervekre utaló elemek. Első ránézésre absztrakt formavilágúak a munkái, de ha tovább vizsgálod, konkrét motívumokat is felfedezel benne, egy-egy groteszk arcot, testrészeket.

A Magyar Képzőművészeti Egyetemre jártál, festő szakra. Hogy jutottál el oda, hogy egyszer csak elkezdtek lemászni a képek a falról, és átalakultak szobrokká?

Még a Kisképzőben kerámiaszakos voltam, onnan ered ez a fajta térbeli látásmódom. Azalatt az idő alatt szigorúan funkcionális tárgyakat készítettünk, nekem ez a hozzáállás akkoriban megpecsételte az agyaghoz való viszonyomat, és nem tudtam megregadni benne azt a fajta szabadságot amiről, azt gondoltam szükséges ahhoz, hogy a képzőművészet terepén ki tudjak teljesedni. Így jött a festészet. Úgy gondoltam, hogy festészeti eszközökkel jobban meg tudok majd valósítani egy-egy olyan koncepciót, amit elképzeltem. Ma már teljesen másképp látom, és egy ideje vágyom is arra, hogy újból agyaggal dolgozhassak. Valószínű ezért is tetszenek annyira Tom szobrai, mert abban ahogy ehhez az anyaghoz nyúl, benne van egy olyasfajta bátorság, amit én akkoriban, amikor előszőr volt rá esélyem, nem tudtam meglépni.

A Next Level nemcsak egy profi elektronikus zenei bulisorozat, inkább életérzés. A fókusz főleg a basszusorientált műfajokon van, de minden esetben szempont, hogy az adott DJ, legyen magyar vagy éppen nemzetközi hírű, előremutató dolgot képviseljen. A csapat mindegyik tagja maga is rendszeresen áll bent a DJ pultban, ezzel még inkább erősítik brandjük hitelességét. A bulik egyik fő helyszínén, az Akváriumban találkoztunk velük, ahol kiderült, hogy nemcsak gondolkodásban vannak egy hullámhosszon, de megjelenésükben is. A domináns fekete szín miatt első ránézésre egy metalcore csapat látszatát keltik, ami elmondásuk szerint attitűdben és a mainstreamtől való elzárkózás miatt, nem is áll annyira messze attól, amit ők és közönségük képvisel. A Next Level amellett, hogy zenei élményt nyújt, a bulikra érkezők valami mást is kapnak; egy összetartó közösség részeivé válhatnak. Mitől pörög annyira a Next Level? Hogy találja meg a Tóth Gábor, Álmos Endre, Tóth Gergely, Baráti Zoltán, Szakács Ábel, Tenk Lőrinc a közös nevezőt? És mik voltak számukra az elmúlt évek legfontosabb pillanatai? A lenti interjúban megtudhatjátok.

Hogy állt össze a Next Level csapata, és aztán az évek alatt hova fejlődtetek?

Gábor: A Next Level öt évvel ezelőtt indult, amikor hárman, Gergő, Endre és én, kitaláltuk, hogy legyen egy hiánypótló, basszus-orientált bulisorozat, ami kitölti azt az űrt, ami akkoriban keletkezett a dubstep első hulláma és a trap között. Akkor még nem tudtuk, hogy pontosan merre fog orientálódni az elektronikus zene, de belevágtunk. A fő koncepció az volt, hogy külföldi fellépőket és fiatal, tehetséges magyar DJ-ket, producereket vonultassunk fel hónapról hónapra. Eleinte minden hónapban egy olyan bulit szerveztünk, ahol volt egy külföldi headliner, mint fő meghívott, és mellette magyar, feltörekvő, tehetséges dj-k és producerek.

Az volt a célotok, hogy nagyon előremutató dolgokat hozzatok. Ez viszont sokszor nem vonzza be a nagy tömegeket.  Milyen nehézségekkel, kihívásokkal találkoztatok?

Endre: Szerintem a legfőbb nehézség mindig az, amikor egy olyan előadóról beszélgetünk, aki még nem futott be. Nehéz róla megmondani, hogy a magyar közönség érdeklődik-e iránta annyira, hogy megérje őt meghívni, vagy sem – és itt most nem csak az anyagiakra gondolok, hanem a vendégszámra is. Vannak viszont olyan fellépők is, akikről tudjuk, hogy a bulijuk valószínűleg ütni fog. Így meg lehet találni az egyensúlyt. Ehhez azért hozzátenném azt is, hogy mivel mindegyikünk dj-zik, nagyjából mérhető, hogy ha egy következő generációs előadó zenéjét játsszuk, akkor a közönség arra hogy reagál: szereti-e, bulizik-e rá, akarja-e újra hallani. Elsősorban ez mutat nekünk utat. Emellett az is, hogy például Amerikában mi az, ami fut, ez viszont nem mindig egyezik meg azzal, ami itthon van, mert vannak olyan előadók, akik itthon világsztárok, kint meg nem; és ugyanez fordítva is igaz. Amikor mi ezt az egészet kitaláltuk, egy prémium basszuszenei programot akartunk létrehozni, ahol nem adunk egy bizonyos szint alá; és ez igaz a fellépőkre, mind a klubokra, a technikára, mindenre. Ezért az szintén nehézség, hogy ezt évről évre folyamatosan fejlesszük. Összességében viszont fun az egész!

 A 70-es évek közepére a vodka lett az egyik legnépszerűbb ital az USA-ban. Az Absolut 1979-es piacra lépése pedig pont jókor jött, mert az hiába volt pár dollárral drágább az addig népszerű Smirnoffnál, a hidegháború hatására a 80-as évekre az emberek nem szívesen ittak orosz vodkát; annyira, hogy liter számra öntötték ki a csatornába. Közben meg egyszerűen menő lett vodkát inni. Michel Roux-nak köszönhetően az Absolut azonban sokkal több lett, mint egy ital márka, a kollabok olyan művészekkel, mint Andy Warhol  vagy Keith Haring ikon státuszba emelték a márkát. A 80-as évekre a New York-i partik elképzelhetetlenek voltak Absolut nélkül, ráadásul az éppen virágzó New York-i melegközösség is hamar megkedvelte a márkát, és hű is maradt hozzá. Az Absolut kampányok pedig innentől kezdve megreformálták az egész italszakmát.

Az Absolut Perfection volt az a kampány, ami elindította a márkát az ikonná válás útján. Minden hirdetésen a palackot helyezték a fókuszba, és így született több, mint 2000 különböző variáció egy művészhez, művészeti ághoz, egy hangulathoz, érzéshez, vagy épp egy városhoz, helyhez kapcsolódva. Végül utóbbi ötlet, az Absolut Cities sorozat lett az igazi befutó, az Absolut legsikeresebb, legkedveltebb hirdetései között magasan vezettek azok, amik különböző városokkal foglalkoztak.

Az Absolut Cities első hirdetése már a 80-as években kijött; az Absolut LA az Absolut palack alakú medencéjével a tipikus kaliforniai pálmafákkal egyből felhívta magára a figyelmet. Egyébként ez indította el azt a gondolatmenetet, ami arra alapozott, hogy az emberek vonzódnak a helyi dolgokhoz; „Gondolkodj a helyiben, és cselekedj!” – szólt a szlogen. És bármennyire is furcsa lehet az Y generáció tagjainak, akkoriban még nem voltak annyira menők a helyi termelők, piacok, mint manapság. Az Absolut azonban meglátta a lehetőséget abban, hogy az emberek érzelmileg kötődnek a helyhez, ahol élnek, és az Absolut LA-t további városok követték. Jött az Absolut Boston, a kikötőben úszó teás ládákkal, amik szintén palack formát adtak ki, az Absolut Killington az összefirkált gipszkötéssel vagy éppen az Absolut Philadephia, Benjamin Franklin képével. Az emberek imádták ezeket a hirdetéseket, mert tudtak érzelmileg kapcsolódni hozzájuk, miközben azért egy kicsit furának is tartották azokat. 

Niki feladata az Boutiqbar bármenedzsereként többek között az, hogy összetartsa a csapatot, ami úgy tűnik, jól is megy neki, hiszen a srácok elmondásuk szerint amellett, hogy szakmailag is tudnak fejlődni, a kellemes atmoszférát és a jó csapatot emelték ki, amikor arról meséltek, miért is szeretnek annyira itt dolgozni. Nincs kedvenc ízvilága, számára az a legjobb érzés, amikor az első korty után megjelenik az ismerős elégedett mosoly a vendég arcán.

„Ha a stílusomat kell meghatározni, akkor a bohókás szó jut először eszembe. Nincs kedvenc ízvilágom, de még korszakom sem, azt az érzést szeretem, amikor valaki elmondja, hogy mit szeretne, odaadom neki az italt, és látom rajta, hogy pontosan eltaláltam. Szerencsére nagyon ritkán fordul elő, hogy valakinek nem ízlik, amit elkészítek. Az évek alatt jön egyfajta gondolkodásmód, hogy amikor valaki kimondja, hogy egy vodka alapú gyümölcsös koktélt szeretne, akkor egyből beugrik minimum húsz ital, amit aztán a kérdéseiddel folyamatosan leszűkítesz. Ezt ugyanúgy megtanuljuk, ahogy az italkészítést; hiszen az a cél, hogy eltaláljuk, hogy melyik ital passzol a vendéghez.”

Fantasztikus dolog a természet; bizonyos állatok rejtőzködés céljából felveszik környeztük mintázatát. Nagy Krisztinát pont ez az alapgondolat indította el azon az úton, amin ma jár. Már itthon is egyre többen foglalkoznak a fenntartható divattal, és bizonyos körökben a Mimikri márka jól ismert. De hogy lesz a vintage ruhák szeretetéből egy fenntartható magyar márka? És egyáltalán mi a helyzet a bőr verzusz műbőr kérdéssel? Krisztát kedvenc helyén, a II. kerületbe látogattuk meg, ő pedig megmutatta nekünk, hogy egy ódivatú bőrnadrágból milyen időtlen klasszikus kiegészítő készíthető.

Egyes állatok felveszik a környezetük tulajdonságait, jellemzőit, ami által nagyon jól el tudnak rejtőzni; ezt hívják mimikrinek. Az általad felhasznált vintage ruhadarabok, nadrágok, bőrkabátok ugyanúgy ott rejtőzködnek a táskáidban, kiegészítőidben. Honnan jött ez a párhuzam?

A márkanév kiválasztása igazából egy véletlen eredménye. A nevemben semmi különleges nincsen, ezért még régesrég, amikor e-mail címet keresgéltem, felcsaptam az értelmező kéziszótárt, és onnan választottam a kifejezést. Később, amikor kitaláltam, hogy újrahasznosított vintage ruhákból táskákat készítek, újra eszembe jutott ez a név. Egyből arra gondoltam, hogy ez a kifejezés milyen jól reflektál arra, amit majd készíteni szeretnék. A mimikri szó, melynek viszonylag kevesen ismerik a jelentését, ahogy te is mondtad, azt jelenti, hogy az állatok rejtőzködés céljából felveszik a környezetük színét, mintázatát. A márkanév erre a jelenségre utal; hogy a bőr, az állatok kültakarója, milyen változatos és izgalmas dolgokra képes, és milyen sokfajta lehetőség rejlik benne.

Mindig nagy vintage rajongó voltál?

Mindig! Nagyon szerettem átalakítani a vintage ruhákat. Sőt, sokszor előfordult, hogy csak azért vettem meg valamit, ami egyébként húsz számmal nagyobb volt rám, mert megtetszett az alapanyaga. Aztán azt addig formáztam, alakítgattam, amíg valami olyan dolog jött ki belőle, ami passzolt hozzám.