A legtöbb emberben van egy kép a férfi ballett táncosokkal kapcsolatban, de valószínűleg egy ország megítélése azonnal 180 fokos fordulatot vett, amikor megismerte az egyik kereskedelmi csatorna szórakoztató műsorában Apáti Bencét. Vele beszélgetve kiderült, hogy a balett jól megfér a box és a család mellett is, és a tetoválásokat is elég csak arra a pár órára eltüntetni, ameddig az előadás tart. Sokféle témát érintettünk vele, mesélt a férfiak képzéséről, példaképeiről, kedvenc szerepeiről, és arról is, hogy miért maradt itthon. Június 10-én pedig személyesen is találkozhatunk vele, az Ötkert Absolut Battle- ön ő lesz az extraprodukció.
Húsz éve balett táncosként élsz itt köztünk, de csak most lettél széleskörben ismert egy-két kereskedelmi csatornás szereplés hozadékaként. Mennyire fordult fel az életed?
Nagyon! Nincs olyan szegmense az életemnek, ami ne változott volna meg. Furcsa érzés, főleg azért, mert tizenhat éven keresztül sikerült eltáncolnom az összes főszerepet úgy, hogy végig tudtam menni az utcán anélkül, hogy bárki felismert volna, vagy, hogy bármilyen szponzor megkeressen. Szerencsére egyelőre inkább a pozitív hatását érzékelem ennek az úgynevezett ismertségnek, talán egy-két bántóbb bulvárcikket tudnék kiemelni negatív példaként, de közben azzal is tisztában vagyok, hogy ma sajnos erről szól általánosságban az újságírás. Közben meg azt is tudom, hogy nem bántani akarnak ezzel az újságírók, hanem csak olvasottságot generálni, és erről, mi emberek tehetünk, akik ezekre a negatív, botrányos szalagcímekre kattintunk. Megmondom őszintén, engem bántott ez a közel tizenhét év inkognito itthon. Sok újságíróval, táncossal és szakértővel beszélgettem már erről, egyszerűen nem értettem, hogy amíg minden országnak megvannak a világsztárjai, mert ott van egy Baryshnikov (Michail Baryshnikov, orosz balett táncos, aki a Szex és New York 6. évadában játszotta Carrie Bradshaw szerelmét – a szerk.), egy Nureyev (Rudolf Nureyev, orosz balett táncos- a szerk.), a most felkapott Sergei Polunin (a balett világának új sztárja - a szerk.), addig itthon bele kellene törődnünk abba, hogy ez rétegműfaj, ami azt hozza magával, hogy a benne lévő művészek ismeretlenségre vannak kárhoztatva.
Szinte ösztönösen jöttek nálad a balettmozdulatok kisgyerek korodban, és ez ösztönözte édesanyádat, hogy elvigyen az első balettórára. Hogy történt, és te hogy érezted aztán magad ebben a közegben?
Volt egy apró félreértés anyukám részéről, ugyanis én karatéztam éppen akkor a kertben, és valószínűleg nem sikerült ezeket a mozdulatokat keményen és férfiasan kivitelezni. (nevet) Először ódzkodtam, de aztán fordult a kocka, amikor elém rakott egy cikket Solymosi Tamásról és Zoliról, akik a balett területén nagyon sikeres emberek voltak már akkor. Tamás most az Operaház balettigazgatója, Zoli pedig hatalmas sztár volt abban az időben, a londoni Royal (Royal Ballett – a szerk.) vezetőszólistája. Én csak azt láttam kisgyerekként, hogy ott van előttem két jóképű, férfias, a sztereotípiáktól eltérő táncos, akik sikeresek. Érthető, hogy tíz évesen nem szerettem volna, hogy kicsúfoljanak a többiek. Egyébként a mai napig harcolok ezek ellen a sztereotípiák ellen, de persze már máshogy élem meg, mint gyerekként. Mivel a cikk meggyőzött, már úgy álltam hozzá, hogy ebből kialakulhat valami értékes és jó. Persze nem minden úgy alakult, mint ahogy azt elképzeltem akkor, és abba a bizonyos újságba sem sikerült még bekerülnöm (nevet), de örülök, hogy ezt az utat választottam. Persze nagyon nehéz és fárasztó út, de szerencsére jó katona vagyok. Jó nevelést kaptam, jó tanuló voltam kitűnő magatartással, és a szorgalmammal sem volt baj, inkább a beilleszkedés ment kicsit nehezen, hiszen egy teljesen más habitusú társaságba kerültem. El kellett telni pár évnek, amíg megtaláltam a barátaimat, és úgy egyáltalán a hangomat.
Nézz be a balettosok zárt világába!
