Biró Dávidot egészen korán elkezdte érdekelni a digitális technológia, és egy ideig úgy nézett ki, hogy az informatika területén helyezkedik el. Aztán mégis a fotóművészet felé kanyarodott el, ráadásul a konceptuális vonalon mozog, ami a legtöbb ember számára talán kicsit nehezebben is értelmezhető ág. Az évek alatt az egyetemi tanulmányoknak, külföldi tapasztalatoknak és a megtartó hazai művész közegnek köszönhetően munkái már egy saját, kiforrott látásmódot tükröznek. Bár a kezdetektől fogva az aprólékosan kitalált és berendezett kompozíciók készítése volt rá jellemző, művészete a digitális világra választ adó tendenciáknak köszönhetően kibővült a különböző installációk és más médiumok tárházával. Legújabb kiállítása valójában két sorozatának egyesítéséből jött létre, mindeközben új aspektusból megvilágítva a kérdéseket, amiket feszegettek külön-külön is. A megnyitó előtt beszélgettünk a fotográfia jövőjéről, a digitalizáció, a virtuális jelenlét hatásairól és a kritikus szemlélet fontosságáról.
Egyaránt jártál Kaposvárra és a MOME-ra fotós szakra. Éreztél bárminemű különbséget szemléletmódban a két hely között?
Nehéz a kettőt összehasonlítani, mert az egyik intézményben alap-, míg a másikban mesterképzésben vettem részt. Bizonyos hiedelmekkel ellentétben a MOME mesterképzése nem is annyira alkalmazott fotográfiai irányultságú, hanem inkább a nemzetközi művészeti diskurzusba próbálja behelyezni a hallgatókat, és szerintem a sajátos kritikus látásmódra való neveléssel a kaposvári alapképzésnek is ugyanez a célkitűzése. Ami viszont különbség, hogy az utóbbinál sokkal több volt a kísérleti fotográfia, ami szerintem nagyon jól jön azoknak a művészeknek, akik konceptuális vonalon dolgoznak. Ezenkívül pedig a MOME-n nagyon erős az együttműködés más egyetemekkel, fesztiválokkal. Én ezt jól ki is tudtam használni; például fél évet töltöttem Belfastban Erasmus ösztöndíjjal.
Konceptuális fotóművészként dolgozol. Ez ösztönösen már a korai képeidnél is előjött, vagy csak később alakult ki?
Tinédzserként is távol állt tőlem a fotóriporteri hozzáállás, nem az érdekelt, hogy elkapjak egy-egy jó pillanatot. Már akkor szerettem beállított képeket készíteni, amikor amatőrként próbálkoztam a fotóval. Ez sokkal közelebb áll az attitűdömhöz, és akkor érzem igazán sajátomnak, ha a kép minden részletét én tervezem meg. Ez a hozzáállás vezetett a Flashback Stúdióba, ahol asszisztensként dolgoztam, és ez a stúdiós irány sokat segített technikailag a fejlődésben. Aztán az egyetemen ez a médiumreflektív konceptuális gondolkodásmód jobban ki tudott teljesedni. Ezt még az is elősegíthette, hogy alapvetően van egy technológiai érdeklődésem, és azontúl, hogy szeretek technikailag jó képeket csinálni, az is érdekel, hogy az eszközöknek, amelyeket mindennap használunk, mi az igazi funkciójuk, mire valók, és kíváncsi vagyok rá, hogy azok az eszköztárak, amelyek rendelkezésünkre állnak, milyen kihívásokkal állítanak szembe minket.