Ki ne szeretne belelátni a híres zenekarok életébe? Vajon tényleg minden csak a bulizáról szól? Egyáltalán mi folyik egy turnébuszban; és a backstage-ben? Sokszor mondják, hogy ami ott történik, ott is marad. Ez mostantól megváltozik. Miskovits Marci az ország legmenőbbjeit kíséri el egy-egy turnállomásra, így ezentúl ti is beleláthattok a színfalak mögötti világba, a színpad előtti rituálékba, a koncertek utáni őrült partyzásba. A jó hangulatért az Absolut felel, a többi meg kiderül.

5 dolog, amit érdemes tudnod az Anna and the Barbiesról!

1. Az Anna and The Barbies alappillérei a Pásztor testvérek, Anna és Sámuel, akik gyerekkoruk óta dacszövetségben élnek egymással és a zenével.

2. 2017-ben jött ki az Álmatlan című film Porkoláb Norbert és Tanca Norbert rendezésében, ami tökéletesen jeleníti meg és magyarázza az Anna and the Barbies jelenség lényegét, és ami olyan oldaláról mutatja meg a zenekart, ahogy eddig még rajongóik sem láthatták őket.

3. Az elmúlt 15 évben sokszor megélték már milyen fönt és lent, nagyjából 10 év hit és kitartás kellett a fesztiválok nagyszínpadjáig és a teltházas bulikig.

4. Van egy saját fesztiváljuk, a Woodstock az Ugaron, ami családias hangulata ellenére elég komoly fellépőket vonultat fel.

5. Leghíresebb számukat, a Márti dalát egy rajongójuk ihlette, és arra próbál rávilágítani, hogy milyen könnyen elsodródunk a mindennapok szürkeségében ahelyett, hogy igazán élnénk.

Jöjjön a videó!

Marosi Viktor, Horváth Alexandra, Serényi Márti, László Dénes, Benes Anita, Csalár Bence (b-j.) Fotók: Vaszil Ádám

A legtöbb ember életében az egyik legnagyobb mérföldkő a házasságkötés, ezt pedig szeretné mindenki igazán emlékezetessé tenni. Régen sokkal kötöttebb sémák alapján történt a ceremónia, az ünneplés. Persze még mindig nem koptak ki a hagyományos lagzik sem, de egyre többen igénylik az amerikai típusú vagy egyedi stílusú esküvőket. A 2000-es évek végén megváltozott valami, a külföldi esküvői blogokon sorra tűntek fel az új trendek, és tíz éven belül végre itthon is megjelentek azok a szolgáltatók, akik mertek eltérni az addig bevált sémáktól. Ma már nagyon nehéz igazán egyedi esküvőt tartani, de nem is biztos, hogy ez a cél; inkább az, hogy mindenki megtalálja a hozzá illő helyszínt és csapatot, aki az ízlésére szabja élete nagy napját. Csalár Bence az évadzáró Absolut StudioFlow-n alaposan körbejárta a témát vendégeivel, akik egytől egyik fantasztikus szakemberek ezen a területen. De kik is voltak ők, és milyen témákat érintettek?

Jöjjenek a legjobb pillanatok. 

Veszprémi Gabriella táskáival már jó ideje akítv részese a magyar piacnak, valamint évek óta együtt dolgozik a Je Suis Belle-lel. A diploma előtti évben azonban egy teljesen új dologba vágott bele, aminek eredménye egy extravagáns cipőkollekció lett. A Layers igazi mestermunka, ami egy új technológia kifejlesztését igényelte. Gabi pedig elfogadta a kihívást, amit saját magának állított, hogy szabászati hulladék felhasználásával készít cipőket. A diplomakollekcióra nemcsak a szakma figyelt fel, azóta már a világ különböző pontják viselik bőrfaragványokból készített cipőit és táskáit. Most ezt az alapkoncepciót gondolta tovább Fekete Fruzsi, ékszertervezővel együtt, az eredményt pedig nemrég láthattuk a FISE Galériában. A Layers of Impressions kiállítás tökéletes példája két tehetséges és kreatív elme harmonikus együttműködésének. A lenti interjúban nemcsak a közös munkáról mesél Gabi, hanem arról az útról is, ami idáig vezetett.

A táskáid kapcsán volt már bőven tapasztalatod a bőrrel, de cipőket tervezni és készíteni mégiscsak más. Milyen új kihívásokat hozott annak idején a Layers diplomakollekciód?

Össze sem lehet hasonlítani a kettőt egymással. Már az egyetem alatt saját márkát építettem, ahol főleg a táskák tervezését és kivitelezését tanultuk. Az utolsó évben találtam rá arra a technológiára, amit később a Layershez használtam. A diplomaév első fele a kísérlezetéssel telt, a második pedig a kivitelezéssel. Mivel a technológia rengeteg lehetőséget rejt magában, mondhatjuk, hogy mindent szerettem volna a diplomakollekcióban. Ez viszont lehetetlennek tűnt, így döntenem kellett, a járt utat választom, vagy kihasználom, hogy még ott vagyok a védelmi burokban, amit az iskola ad, és belevágok a cipők tervezésébe. Hiszen addig teljesen más a felelősséged tervezőként, mint amikor kilépsz az életbe, és eladásra kell tervezned. Addigra az egyetem alatt minimális tudást megszereztem a cipőkkel kapcsolatban, de hamar kiderült számomra, hogy mennyire bonyolult dolog.

Úgy tudom, hogy legalább olyan fontos volt a funkcionalitás számodra, mint az amúgy nagyon magas esztétikai élmény. Ez belőled jön?

A funkcionalitás fontossága a személyiségemből is fakad, nem hódolok be csak a látványnak, legalább olyan fontos számomra, hogy egy cipő kényelmes legyen. A diplomamunkáim még így is extrémebbek lettek, mint az első eladásra szánt kollekcióm, úgyhogy azért bőven feszegettem a határokat. A MOMEnak köszönhetem, hogy egy magyar márka (Cango & Rinaldi- a szerk.), akiknek itt van Budapesten az üzemük, segített a kivitelezésben, és megtanított sok dologra. Első lépésként a terveimet néztük át, hogy mi működik és mi nem, de rengeteget segítettek a tervezés és a kivitelezés minden szakaszában. Nekik köszönhetem, hogy ekkora szabadsággal tudtam a cipőkhöz nyúlni, és körbe tudtam járni a technológiában rejlő lehetőségeket.

Június 22-én a Múzeumok Éjszakája keretén belül egy különösen izgalmas pop-up kiállítás nyílik a Magyar Nemzeti Galériában a Fortepan tárlatra reflektálva. A Camera Lucida olyan kortárs képzőművészek munkáit mutatja be, akiknek alkotói gyakorlatában meghatározó szerepet tölt be a családi archívum kutatása, az emlékezet és a múltfeldolgozás folyamatának vizsgálata. A kiállított kortárs művek érdekessége, hogy az idő hagyományos, egy képi pillanatba sűrítése helyett nem csupán képi tartalmaik, hanem időbeliségük is önálló jelentéssel telítődik, mintha egy elképzelt idő-fenomenológiai kutatás rekvizitumaira bukkannánk a kiállítótérbe lépve. Akár egy Tarkovszkij-film: a tárlat megfosztja az időt a dramaturgiai objektivitástól, magára hagyva a nézőt az idővel. Horváth Lili, kurátor mesélt nekünk arról, hogy számára miért fontos ez a kiállítás, mit takar a cím, milyen lehetőségeket látott Budapest kulturális és művészeti életében miután hazaköltözött öt év németországi tartózkodás után, és három alkotójának nézőpontját is megismerhetitek a Camera Lucida kapcsán.

Nemrég költöztél vissza Budapestre. Milyen változást látsz öt évvel ezelőtthöz képest?

Úgy érzem, hogy a lényeges változás nema körülményekben következett be, hanem sokkal inkább bennem zajlott le. Master tanulmányaim megkezdése után elég hamar eldöntöttem, hogy Németországban szeretnék maradni ezért, már egyetem mellett elkezdtem dolgozni, és a másoddiplomám megszerzése után is néhány évet kint töltöttem. Sokáig el sem tudtam képzelni, hogy egyszer újra Budapesten éljek. Erről a pontról kiindulva aztán elég hosszú mentális utat jártam be odáig, hogy azt éreztem, haza kell jönnöm, mert nekem most itt van dolgom. A belső trip mellett persze külső hatások is értek, és bár döntésemet nem tudnám egyetlen élményre redukálni, mégis a mai napig élénken emlékszem Molnár Zsolt szuper szóló kiállítására, az Agro-Wave-re, amit tavaly márciusban a Kisteremben láttam, és ami időben nagyjából egybeesett azzal, hogy elhatároztam, hazatérek. Felismertem, hogy Budapest egy végtelenül izgalmas hely most, bázisa egy a maga nemében páratlan, pulzáló kortárs képzőművészeti közegnek, olyan fiatal, kvalitásos alkotókkal, akikből hasonló koncentrációban – tapasztalatom szerint – még a kortárs művészet nagy európai központjának számító Berlinben sem lehet találni. Úgy éreztem ezért az unikális adottságért tenni érdemes és tenni szeretnék, és ha rendszerszintű problémákat nem is tudok orvosolni, legalább a saját lehetőségeimhez mérten hozzájárhatnék egy működőképesebb intézményrendszer létrehozásához. Azt hiszem el kellett mennem ahhoz, hogy friss szemmel tudjak nézni rá, és igazán tudjam értékelni Budapestet s az itteni közeget.

Mit tudnak adni az általad kitalált pop up kiállítások a Magyar Nemzeti Galériának?

Bár a kiállítások ötletét részemről inkább a másik oldal, a kiállító művészeké motiválta, valamint az alapvető hiány, hogy a fiatal generáció, ritkán, és akkor is leginkább csak pályázatokhoz kapcsolódó beszámoló kiállítások formájában, kap bemutatkozási lehetőséget a patinás művészeti intézményekben. Mégis úgy gondolom, a sorozat által hozzásegítem a Nemzeti Galériát is azon folytonosság tényleges megteremtéséhez, ami intézményi funkciójából eredően feladata: a legfontosabb közgyűjteményként nyomon követni és dokumentálni a magyar képzőművészet alakulását. A nagy, időszaki tárlatokhoz kapcsolódó pop-up kiállítások hidat teremtenek a kurrens képzőművészeti törekvésekhez, friss tendenciákhoz, azáltal, hogy rendszeres platformot biztosítanak az azokat képviselő és alakító, fiatalabb alkotói generáció számára. Másrészt, az intézmény koordinátarendszerén belül, reményeim szerint, a frissesség, újdonság érzetét is adják látogatóinknak az épületnek mindig más-más részében installált pop-up tárlatok, amik afféle próbaüzemnek is tekinthetőek, vagy például terepnek a gondolati játékra, túlmutatva a múzeumi kiállítások hagyományos interpretációs eszközein.

Ha fogalmazhatunk így, Isu, a magyar underground zene egyik fontos alapköve, akinek több, mint húsz éve célja, hogy megmutassa az elektronikus műfajok igényes, elgondolkodtató, vagy ahogy ő nevezi, a szép oldalát. A Dj Dorkkal létrehozott Technokunst sorozattal 2010-ben sikerült is annyira megemelni a techno műfaj ázsióját, hogy részben nekik is köszönhető, hogy az A38 felkerült a nemzetközi party térképre is. A kezdetek óta szervez is a DJ-zés mellett, szinte csak azt a pár órát nem éli a zenében, amikor alszik. A Lick the Click! tagjaként most éppen a Sunburst nappali sorozattal pörög legtöbbet, de a Kolorádón saját szettel is hallhatjuk majd. Keresi a friss dolgokat, de sosem ül fel egy hullámra csak azért, mert az jobban eladható, számára a hitelesség van első helyen. Valószínűleg ezért is van az, hogy a Kolorádón teljes színpaddal képviseli magát a Technokunst, ahova idén is igazi nagyágyukat hoztak el. Mi lemezboltjában, az AktRecordsban beszélgettünk vele, ahova hetente érzeknek az újdonságok és a különlegességek az elektronikus zene legjobbjaitól. És ha már ott voltunk, szóbakerült Roki Marci, a LÄRM, a Kiégő Izzók és a Nemzeti Galéria is.

Mik a Technokunst legfontosabb irányelvei, és minek a hatására született meg?

A Technokunst nem olyan régi dolog, 2010 óta létezik, de Dorkával (Berkes Dorka, Dj Dork – a szerk.) való közös munka viszont sokkal régebbre nyúlik vissza. A 2000-es években a techno kultúrának nagyon leesett a nívója, és nem azért, mert rosszak lettek volna a zenék, hanem inkább a megítélésével volt gond, mivel nagyrészt a drogozáshoz és egy proli közeghez kötötték a műfajt. Ezt a fajta megítélést akkor a hazai és külföldi szervezőknek is köszönhettük. Mivel Dorka egyrészt a fényfestés, másrészt a Frankhegy (A 90-es években szervezett kultikus elektro partyk a Frankhegyen.- a szerk.) kapcsán aktív részese volt a különböző művészeti megmozdulásoknak, jó ötletnek tűnt összeülni azzal a céllal, hogy kitaláljunk egy olyan kocepciót, ami megváltoztatja ezt a nézetet még akkor is, ha kicsit elitistának tűnik. Pont ezért szerettünk volna kicsit többet megmutatni belőle, hogy lássák, hogy ez nem egy egydimeneziós számítógépes zene, hanem komoly művészi értéket hordoz, és emberi tudás van mögötte. A Hajó (A38- a szerk.) látott benne fantáziát, úgyhogy ott kezdtük el a sorozatot. A cél azóta sem változott; rámutatni a műfaj szép oldalára úgy, hogy amellett, hogy ez tánczene, nem csupán egy segédeszköz a szórakozáshoz, hanem komplett művészeti ágakat átölelő rendszer.

Idén új helyszínnel bővül a Kolorádó Fesztivál. Az Erdei Iskola nem hiába szíve csücske Csete Manek Gábor, főszervezőnek, aki egyébként bővebben is mesélt róla nekünk ebben az interjúban. Utánanéztünk, hogy mik lesznek az idei programok, és kiválasztottunk ötöt, ami különösen izgalmasnak tűnik számunkra. (Bevalljuk, nem volt könnyű dolgunk, ugyanis nagyon erős programot hoztak össze a szervezők.) 

Forrás: Sound Hacking Workshop Facebook oldal

1. Sound Hacking Workshop

Június 22. szombat 14:00

Kik csinálják?

A Sound Hacking Workshop a Pécsi Tudományegyetem Elektronikus Zenei Médiaművészet szakának (EZMBA) oktatóiból és hallgatóiból álló társaság, akik elkötelezettek a technológia-központű médiaművészet különböző irányzatainak felfedezésében és prezentálásban. Változatos helyszíneken és szituációkban tartanak workshopokat, előadásokat és nyitott performance-okat.

Irányelveik:
1. Fedezzük fel az elektronikát! A multicégek drága vacakjai helyett építsd meg a saját eszközeidet.
2. Ne szemeteljünk!
A csináld-magad cuccok építésével a környezetet is védheted olcsóbb, energiatakarékosabb alkatrészek, megújuló energiával működő erőforrásokat és a régi, kidobásra ítélt eszközök segítségével.
3. Bulizzunk!
Az elkészített kütyüket közösen ki is próbáljátok, sőt, haza is viheted!

Mit csinálhatsz ott?

Többek között forraszthatsz, kontaktmikrofont készíthetsz, sampling tippeket és trükköket, sound-design módszereket leshetsz el, összerakhatod saját szintidet, amivel aztán ott zajonghatsz is.

Techno party a Csűrben, Kurt Vile a Székelykapu színpadon; szürreális, de igaz, és ez mind meg is történik a Kolorádó Fesztiválon. Egyértelműen érezhető a 20-as 30-as korosztályon, hogy vágyódik ki a természetbe, így nem csoda, hogy 2016-ban szinte felrobbant az internetet, amikor kijött a hír, hogy több napos buli lesz a budai hegyekben. Akkora volt az érdeklődés, hogy a szervező csapat hagyta magát sodorni az árral, és a tervezettnél nagyobb léptékűbb dologba vágtak bele. A fesztivál az elmúlt három év alatt sokat változott – például lettek külföldi fellépők-, de a kezdetben meghatározott értékekről nem hajlandóak lemondani. Idén egy új izgalmas ponttal bővül a helyszínek száma; az Erdei Iskola programjához többek között csatlakozott a MOME és az ENSZ is. A cél, hogy az emberek kicsit kiszakadjanak a megszokott világukból, és kihasználva a természet adta lehetőségeket, egyszerre szórakozzanak és épüljenek. Csete Manek Gábor nevéhez olyan helyek köthetők, mint a Toldi, Lärm vagy a Dobrumba. Számára a Kolorádó elindítása egyben egy új terület felfedezését jelentette, és ma már ennek a szervezése tölti ki idejének jelentős részét. Nekünk most arról mesélt, hogy ő hogy látja a fesztivál evolúcióját, milyen elvekből nem hajalndóak lemondani a számszerűsíthető sikerért, és hogy ő kiket vár a legjobban idén az amúgy nagyon komoly line-upból.

Három évvel ezelőtt, amikor elkezdődött a Kolorádó sztori, mi volt a víziótok, és ez hogy alakult az elmúlt három évben?

Amikor első körben leültünk Janóval és Verával (Vértes János Benjámin és Vida Vera, Manek jelenlegi és egykori szervezőtársai. - a szerk.), egy több napos, szabadtéri bulit szerettünk volna szervezni. A meglévő víziónkat egy branddé kellett átalakítanunk, amivel aztán meg tudunk jelenni online.   Volt egy alapvető filozófiánk, ez alapján elkezdtük keresni azokat a megfogalmazható érzéseket, amik hiányoznak az embereknek. Így jött a kiszakadás, az erdő, a szabadság megélése, amikben persze nincs semmi rendkívüli, viszont ezeket szerettük volna a magunk módján, a saját eszközeinkkel valahogy megjeleníteni. Először inkább a kommunikációban tudott kibontakozni, de most már úgy érezzük, hogy a helyszínen is sikerül teljes mértékben átadni ezt. Ez már nem csak arról szól, hogy egy elhagyatott helyen jól érzed magad, mára sikerült kreatív dolgokkal feltölteni.

A fesztivál koncepció eleve megvolt?

Már eleve fesztiválnak akartuk hívni, de nem a megszokott értelemben. Egy olyan bulit szerettünk volna, ahol a punk és a techno-s is jól tudja érezni magát akár egymás zenéire is. Úgy éreztük, hogy nagy igény van arra, hogy összemosódjanak ezek a határok. Voltak hasonló rendezvények, de nem ennek a közönségnek és nem ilyen értékrenddel. Emlékszem, azonnal felrobbant a Facebook a hatalmas érdeklődéstől. Először lesokkolódtunk, aztán arra jutottunk, hogy akkor ezt most kicsit komolyabban kell venni. Végül így lett már első évben három napos és három helyszínes a fesztivál. 

Fekete Fruzsi ékszerei az alkotás élményének visszatükröződései. Többek között a közte és tárgyai közötti intim kapcsolat adja azt a többlet értéket, ami ezeket a darabokat a műalkotás szintjére emeli. Esetében mindig egy gondolatiságból indul ki a tervezési folyamat. Nem gondolkodik klasszikus értelemben vett kollekciókban, de a kortárs ékszerek esetében ez egyáltalán nem ritka. A H6 csoport tagjaként elkötelezetten dolgozik azért, hogy az emberek elkezdjenek másként tekinteni ezekre a tárgyakra, az általuk szervezett Ékszerek éjszakájának is ez a fő célja. Veszprémi Gabriellával most egy különleges kiállításra készül; közös kollaborációjuk ereménye a LAYERS OF IMPRESSIONS, amit június 11-én bárki megtekinthet a FISE Galériában. Fruzsival nemrég beszélgettünk az intuíció és a tudatosság balanszáról, az alkotás szeretetéről és természetesen arról is, hogy folyt a közös munka Gabival.

Sokan nem tudják, hogy mi ékszer és ékszer között a különbség. A konceptuális ékszerek például nem feltétlenül öltöztetni akarnak, teljes más értéket képviselnek. Jól látom, hogy te pont a határmezsgyén mozogsz?

Ami számomra nagyon fontos, hogy mindig legyen egy gondolat a tárgyak mögött, amikor elkezdem megtervezni azokat. Ez lehet belülről jövő élmény, esemény vagy akár találkozás egy új anyaggal; ilyenkor ezt próbálom megfogalmazni az ékszeren keresztül. Nem a vásárlói igényből indulok ki, hanem reménykedem, hogy az általam készített ékszer másnak is tetszeni fog, érti, esetleg kellemes élményekre emlékezteti, és elkezd kötődni hozzá.

A tavalyi diplomamunkádban egy izgalmas témával foglalkoztál, amit művészként a saját bőrödön is megtapasztalsz. Mi volt ez pontosan?

Az egész koncepció onnan indult ki, hogy megtapasztaltam magamon, hogy egy intuitív mozdulat az, ami egyszer csak egy formát eredményez, és aztán azt tudatosan formálom tovább úgy ékszerré, hogy az hordható legyen. Az kezdett el foglalkoztatni, hogy az alkotói folyamatban ez milyen arányban van jelen, illetve, hogy melyik részében hagyatkozom inkább a tudatalattimra, és mikor érkezik el az a pont, amikor már tudatosan alkotok. A szakdolgozatom is erről a vizsgálatról szólt. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az elkészült tárgyak a tudatos és tudatalatti alkotás dinamikus mozgását szimbolizálják. A fehér rész az intuíciót jelképezi, a keret pedig egyértelműen a tudatod. Nagyon fontos szerepet játszik a kereten belüliség vagy éppen kívüliség, ami egyértelműen jelenik meg az ékszereken.

Forrás: Tolerance Posters hivatalos oldal

Június 7-én, pénteken az Anker’tben a Pride Nyitópartyján hivatalosan elindul Budapesten is a Pride hónap. Aki pedig csatlakozik hozzánk, egy különleges kiállításnak is szemtanúja lehet. A Tolerance Poster Show-t Mirko Ilic, világhírű grafikus és illusztrátor (A vele készített interjúnkat itt olvashatod.) hívta életre több, mint száz grafikussal együtt, ami most itt, Budapesten is hadat üzen a gyűlöletnek. Mivel magyar résztvevők is vannak a művészek között, akik ráadásul komoly múlttal rendelkező nagy pályát bejárt művészek, mi most megkerestük néhányukat, és nagy örömünkre meséltek a projekthez való kötődésükről, elárulták melyik a kedvenc plakátjuk a kiállításon, és kedvenc budapesti helyeiket is megtudtuk tőlük.

Ez jön most!

Mirko Ilić Boszniából indult világhódító útjára még a 80-as évek végén, és bár meglehetősen ambíciózus volt, lehet, hogy még ő sem gondolta, hogy a világ egyik legelismertebb grafikusa lesz. A hamar jött siker viszont közel sem volt a véletlen műve; inkább tudatos munka eredménye, amihez a művész egyéni látásmódja társult. Ez a kettő tette lehetővé, hogy az Egyesült Államokba érkezése után néhány héttel már olyan lapnak dolgozhatott, mint a New York Times. Élete egyik legfontosabb projektje azonban nem egy híres magazinhoz vagy napilaphoz tartozik, hanem egy általa tető alá hozott kiállításhoz. A Tolerance Poster Show, ami lassan már az egész világot bejárta az elmúlt évek alatt „türelemre szólítja aktuális közönségét mások véleménye, vallása, világnézete, etnikai, nemzeti vagy épp szexuális hovatartozása iránt”. A lenti interjúban szó esik a június 4-én nyíló kiállítás miértjéről is, valamint arról is, hogy mi az oka, hogy egyből sikerült elcsípnie New York legmenőbb állásait, és még azt is megtudtuk, hogy mi a kedvenc magyar desszertje. Kitaláljátok?

Komoly történelmed van a képregények terén. Mik voltak a legelső hatásaid?

Mint sok más gyereknek, nekem is a mesekönyv illusztrációk voltak a legelső hatásaim. Aztán jöttek a képregények, és végül az utóbbinál kötöttem. Egyébként magam is rajzoltam mesekönyveket, annyira nem volt az én világom, bevallom, a rajzaim kicsit furcsák is voltak ahhoz.

Karrierje kezdetén

1986-ban meghoztál egy komoly döntést, és otthagytad Jugoszláviát. Nehéz volt az Egyesült Államokban megtalálni a saját utadat? Szerinted mi volt az, ami miatt felfigyeltek rád olyan lapoknál, mint New York Times vagy a Wall Street Journal?

1983-ra mindent elértem Jugoszláviában, amit lehetett, egyszerűen váltani akartam, erre volt szükségem. Pár évig dolgoztam szerte Európában, de valahogy mindenhol idegennek éreztem magam. Így a leglogikusabb lépésnek az tűnt, hogy kimegyek az Egyesült Államokba, annak ellenére, hogy fogalmam sem volt, hogy milyen lesz, hiszen sosem jártam ott, és az angolom sem volt még akkor túl erős. Elég sokszínű és komoly portfólióval érkeztem ki, mind grafikában, mind pedig illusztrációban, de akkor ott inkább az utóbbiban éreztem potenciált, a már említett nyelvi hiányosság miatt, illetve azért, mert akkor még a tervező programok is túl bonyolultak voltak számomra. Mivel mindig is a mindent vagy semmit elvet követtem, egyből a legnagyobbakat kerestem meg, így végül dolgozhattam a Time címlapján, két illusztrációm is bekerült a New York Timesba, már az itt tartózkodásom első 15 napján. Akkor még nem gondoltam, hogy öt év múlva a Time magazin külföldi kiadásainak az art directora leszek, egy évvel később pedig a New York Times editorial szerkesztője. Amellett, hogy mindig is keményen dolgoztam, az egyik nagy erősségem az volt, hogy kelet-európai vagyok. Azok a dolgok, amiket Kelet-Európában megéltem nagy mértékben meghatározták a munkáimat. Ott tanultam meg, hogy kell egy képhez több gondolatot társítani egy politikai témájú illusztrációkban. Abban az időben Jugoszláviában nem volt elég, ha jól rajzoltál, okosnak kellett lenned, az illusztrációk többértelműségével tudtad kritizálni a rendszert úgy, hogy ne kerülj bajba. Ez a fajta készség nagyon sokat ért akkor az USA-ban.