Dián Krisztina, Pilinger Erzsébet és Taller Ágnes az INDA Galériában (b-j.) Fotó: Bodnár Dávid
Berlint nem hiába nevezik a művészetek fővárosának; a Fal lebontása után rengeteg művész és galéria költözött a kelet- berlini városrészbe, ezáltal a város kulturális élete nagyon izgalmas, dinamikus fejlődésen ment keresztül. Ugyanakkor az ország gazdasági megosztottsága miatt a gyűjtők és a kultúrára éhes emberek nagyrésze még mindig a nyugati országrészben élt. A galériák szerették volna az érdeklődőket odacsábítani akár külföldről is, így jött létre a legelső Gallery Weekend. A fő cél a mai napig ugyanaz; egy koncentrált hétvége keretében áttekintést adni a kortárs képzőművészet aktuális tendenciáiról, a galériák működéséről és népszerűsíteni a kultúra ezen ágát. A hatalmas siker azután másokat is inspirált; először jött Varsó, amit több nagyváros is követett, majd hat évvel ezelőtt itthon is összefogtak a kortárs magángalériák, hogy együtt hozzák létre a budapesti fesztivált. A március 6-i hétvégén tizenhárom helyszínen vehetünk részt különböző izgalmas programokon; tárlatvezetéseken, beszélgetésekeken, de láthatunk performanszokat is. Mindezen túl egy különleges, egynapos pop-up kiállítás is színesíti az ezévi programot. Az eseményt a Kortárs Galériák Egyesülete szervezi úgy, hogy a programok tekintetében a taggalériák teljes mértékben szabad kezet kapnak. Mi az INDA Galériában beszélgetünk az Egyesület elnökségével: Tallér Ágnessel, az INDA alapítójával, Pilinger Erzsébettel, a Knoll Budapest Galéria vezetőjével és a VILTIN Galéria vezetőjével, Dián Krisztinával, ahol több aspektusból is megvizsgáltuk a magyar kortárs képzőművészet helyzetét, és arról is meséltek, hogy őket mi vezette erre az útra.
Mennyire lehet elkülöníteni a kelet-európai kortárst a nyugatitól?
Krisztina: A különbség leginkább a nemzetközi ismertségben és referenciákban mutatkozik meg. Egy, már évtizedek óta rutinosan működő nyugati színtérre kezdtek el betagozódni a kelet-európai galériák a rendszerváltást követően. Ez azokban az országokban vezetett nagyobb sikerre, ahol erős volt a kultúrdiplomácia, küldetésként kezelte a velünk élő művészek karrierjének nemzetközi felfuttatását. Mindezt úgy, hogy közben létrehozott lokálisan is gyűjteményező intézményeket, segítette a kortárs kiállítások létrejöttét. A kortárs képzőművészeti színtér is sokszereplős. Az állami intézmények és kisebb non-profit kiállítóhelyek megléte és az ott dolgozó művészettörténészek, kurátorok munkája ugyanolyan fontos, mint a profi magángalériás közeg, nem beszélve a tőkeerős vásárlói és gyűjtői körről. Ezek működése kölcsönösen hat egymásra, optimális esetben hozzájárulva egymás nemzetközi sikereihez. Jelen pillanatban a nagy nyugati intézmények pont azt a 60-as és 70-es évekbeli korszakot kutatják, amire az akkori Vasfüggöny miatt kevés rálátási lehetőségük volt. Ennek eredménye, hogy több magyar képzőművész műve került be olyan fontos gyűjteményekbe, mint például a Metropolitan, a Tate Modern vagy a Pompidou. Ez is mutatja, hogy színvonalbeli különbségről szó sincs.
Ehhez képest itthon mi a helyzet, egyáltalán mennyire sikeres a magyar kortárs képzőművészet?
Erzsébet: A 90-es évek elején új intézmény rendszer alakult ki, ekkor hozták létre a Ludwig Múzeumot Budapesten, s más városokban is létre jöttek kortárs művészeti intézmények. Kialakult emellett egy olyan galéria-közeg is, ami a környező országokban akkor nem fejlődött még ilyen nagy léptekben. Hosszabb időn át az intézményi rendszer egyre inkább nyitott a kortárs művészet felé, ám az utóbbi időszakban nem feltétlenül erre fókuszált. S épp emiatt fontos a Gallery Weekend, megmutatkozhat általa, hogy intenzív és sokrétű a kortárs galériák munkája, ami rendkívüli szerepet játszik a kortárs művészet működtetése és megismertetése szempontjából is. S az is, hogy sok olyan alkotó van, akiknek a munkája számos szempont szerint megközelíthető, értelmezhető és komoly figyelmet vált ki.
acb Galéria
Sokszor halljuk, hogy nehéz helyzetben van a kortárs művészet, hogy csupán egy szűk réteg, akit érdekel, aki érti. Ezt hogy látjátok?
Erzsébet: Nehéz helyzetben van, de nem az érdeklődés hiánya miatt. Sok az érdeklődő, s ők tájékozódhatnak is, van egy figyelemre méltó galéria szcéna - non-profit és for-profit -, és vannak magas szinten működő művészeti lapok, és nem is kevés ahhoz képest, hogy ez egy kicsi ország, kicsi piaccal. S talán itt érdemes utalni arra is, hogy a kortárs művészet, aminek egy része később a múzeumokban is megjelenik, tulajdonképpen nagyon sok esetben a galériák munkájának eredményeképp jut el oda. A galériások vannak napi kapcsolatban a művészekkel, ők azok, akik a műveiket elsőként megismerve kiállításokat dolgoznak ki velük közösen, megmutatva így új gondolkodás- és alkotásmódokat. Az első reakciókat is a galériások tapasztalják, s az első értelmezések fórumai is a galériák. A művészek karrierjét rezidencia programokat ajánlva is előmozdíthaják. Ilyen helyzetek, eleven kölcsönhatások eredménye mutatkozik meg most a hétvégén.
Mi az, ami igazán vonzóvá teszi a Gallery Weekend eseményeket?
Ágnes: Hosszú ideig mindenki azt gondolta, hogy a nemzetközi vásárok lesznek azok a fórumok, amik a legnépszerűbbé válnak, ugyanis ebben a koncentrált formában pár nap alatt a világ megannyi országából érkezett több ezer műtárgyat lehet megtekinteni, és akár több száz galéria standján lehet informálódni és vásárolni. Azonban a vásárokon irtózatosan nagy a vizuális zaj, így nemcsak az intimitás veszik le, hanem a kiállítás ereje is, ami arra is hivatott, hogy élményeket generáljon a nézőben. A Gallery Weekend viszont meg tudja teremteni ezt a fajta intimitást a műtárgy és az ember között, és valójában ez a lényegi eleme ennek a rendezvénytípusnak. Ezért is lett ennyire népszerű. Egy gyűjtő, annak ellenére, hogy rendszeresen utazik vásárokra, ugyanúgy igényli az intimitást és az élményt.
Erzsébet: A kiállítás olyan médium, ami több értelmezési lehetőséget nyújt az egyes művekhez, s az, hogy milyen kölcsönös kapcsolatok alapján bontakozik ki egy mű egy kiállítás során, szellemi többletet ad. Egy vásáron a kiállított munkák között többnyire nincs meg ez a dinamikus kapcsolat, ez a műfaj nehezen teszi ezt lehetővé. S ami még vonzóvá teszi a Gallery Weekendet, hogy a kiállítás-nézéshez rögtön társaság is adódik, kötetlen formában lehet beszélgetni, s akár kortárs műre is szert tenni.
Krisztina: Lehetőséget ad egy intenzív párbeszéd létrejöttére a látogató és a galéria között, ami nem feltétlenül csak a kiállításról magáról, hanem a mi közegünk működéséről is szól, remélve, hogy a kezdeti izgalom után az újonnan betérők is komfortos érzésekkel távoznak, és szívesen térnek vissza.
KNOLL Galéria Budapest
A galériák szerepe hogy változik a jelenlegi digitális világban, amikor már szinte minden fent van az interneten?
Krisztina: A nagy mennyiségű vizuális anyagból, ami napi szinten eléri az embereket, szinte lehetetlen azonnal meglátni a hiteles, maradandó értéket. A galériák felelőssége ilyen szempontból nagyobb lett, hogy megfelelő iránymutatást nyújtsanak és információt adjanak át annak érdekében, hogy az érdeklődők maguk is felismerjék, és ki tudják szűrni az ilyen tartalmakat.
Erzsébet: Egy mű közvetlen megtapasztalása olyan élmény, amelyet a reprodukciók - a műről készült képek - megismerése nem pótol, s egy kiállítás közegében látott mű szélesebb értelmezési lehetőségekkel bír, mintha csak elszigetelten, magában vagy épp végtelen képfolyam részeként jelenik meg. A galériák terei ezt a közvetlenséget biztosítják. Benyomásokat és rengeteg plusz-információt jelenthetnek viszont mind a galériák web és social media oldalain, mind az online művészeti lapokban megjelenő anyagok. Mindkettő naprakész, friss információt ad, illetve a filmes vagy videomunkák, mozgó objektek megjelenítében nagy jelentőségű, s lehetővé teszik azt is, hogy térben távoli helyszíneken bemutatott művekről is informálódjunk. Ezenkívül lehetővé válik az is, hogy térben távoli érdeklődők jussanak hozzá művekhez. Ám az a személyes tapasztalatcsere, amelynek során egy mű mellett dönt egy látogató, továbbra is túlsúlyban van az internetes vásárlásokhoz képest.
Ágnes: A művészek számára is nagy lehetőség. A Vasfüggöny korának elzártsága után a jelenlegi fiatalok elsősorban az Instagramon, másodsorban pedig a saját honlapjaikon keresztül bekapcsolódhatnak a nemzetközi képzőművészeti életbe. Így sokkal könnyebben megtalálhatóak külföldről is.
Krisztina: Valóban, megannyi művész legfrissebb munkáit is kapásból láthatjuk az interneten, ami biztosan gyorsabb és nagyobb elérhetőséget biztosít, mint kivárni egy új egyéni kiállítás lehetőségét egy lokális galéria terében. Azonban az interneten már nem csak a helyi érdeklődést kell tudni felkelteni, egy nagyságrendekkel nagyobb nemzetközi kontextusban kell helytállni. Akárhogy is, mára szinte minden galéria elérhető ismert nemzetközi képzőművészeti portálokon vagy kereskedelmi felületeken, ezzel is növelve annak az esélyét, hogy a galéria neve és művészkörének tevékenysége egy nagyobb közönség érdeklődési körébe kerül. Bár tapasztalatom szerint is a közvetlen, személyes kapcsolat hozza az eredményes értékesítés túlnyomó részét, van a világnak olyan része, ahol a vásárlások egyre nagyobb hányada realizálódik az online felületeken. Nálunk ezeket inkább még csak tájékozódásra használják az emberek. Számunkra, galériások számára a plusz hozadéka például az a statisztika, amit havonta megkapunk arról, hogy melyik művet vagy művészt tekintették meg a legtöbben, ráadásul mindezt országokra lebontva. És változatlanul, ez nem váltja ki a nemzetközi vásári részvételt, ami a mi színterünkön fontosságában a filmes világ fesztiváljaihoz hasonlítható leginkább.
DEÁK ERIKA Galéria
Mesélnétek arról, hogy mi vezetett titeket a képzőművészet és a galériák világába?
Erzsébet: Művészettörténet szakon végeztem és kezdettől kortárs művészettel szerettem volna foglalkozni. A Knoll Galériát vezetem sok éve. Különleges helyzet, mert ez volt az első kortárs művészeti galéria a közép-kelet-európai régióban, s több irányú nemzetközi kitekintést tesz lehetővé. A galéria tavaly lett 30 éves, s hosszabb kutatás során belemerültünk a történetébe. Egy kiállítással ünnepeltük az évfordulót, aminek fontos része egy archivumi anyag megmutatása volt, amit úgy struktúráltunk, hogy először is azt tudjuk felidézni, hogy milyen fontos kiállításokkal tudtunk hozzájárulni ennek a közegnek a működéséhez, másodsorban milyen publikációkkal és projektekkel vettünk részt, továbbá, hogy az intézményi rendszer szintjén mit tettünk, illetve hogy a magángyűjtés alakulásában hogy járultunk hozzá a fejlődéshez. Ez sok-sok párhuzamos történet, számtalan kollégával, eseménnyel, megvalósult projekttel, ami azt mutatja, hogy rengeteg ember munkája és érdeklődése van a sikerben, vagy egyes művek elfogadásában akár olyan módon, hogy bekerültek fontos kortárs művészeti múzeumok gyűjteményébe.
Ágnes: Közgazdászként végeztem és így is dolgoztam évekig. Már ez idő alatt mély érdeklődésem volt a képzőművészet iránt. Ez vezetett oda, hogy amikor kialakultak a feltételei, hogy saját galériát nyithassak, 2006-ban meg is valósítottam. Még előtte, amíg gyesen voltam a második gyermekemmel, elvégeztem a MOME művészeti menedzser szakát, ahol másoddiplomát szereztem, és a képzés alatt szereztem azokat az ismereteket és kapcsolatokat is, amikre alapozni tudtam ezt a galériát. Intellektuális hozzáállásom mellett komoly érzelmi kötődésem is van hozzá, és az elmúlt években nagyon komoly élményt jelent nekem a művészettel foglalkozni. Szellemi, intellektuális és érzelmi kihívás számomra az időről időre megvalósuló kiállításokon dolgozni, mindig izgalommal várom őket. Így most már tizenhárom éve minden új kiállítás során új gondolatok és érzelmek töltik meg ezt a teret.
Krisztina: Nem állt távol tőlem a művészet, hiszen nem volt olyan múzeumi tárlat, ahova édesanyám ne vitt volna el gyerekként, illetve magam is művészeti, azon belül is zenei pályára készültem sokáig. Végül meggondoltam magam. Külkereskedőként végeztem, majd az MBA-re és a coach képzésre már a családomtól kértem és kaptam időt. Még óvodások voltak a gyerekeim, amikor összebarátkoztunk két csoporttársuk apukájával, aki nem más, mint iski Kocsis Tibor képzőművész, így több mint tíz év gazdasági szaktorban eltöltött év után, vele alapítottuk meg a VILTIN Galériát. Ennek már tizenegy éve. Nyugodtan mondhatom, hogy teljesen felfordította az életemet, enélkül azonban soha nem találkoztam volna annyi kreatív és tehetséges emberrel. Az ő inspirációjuk minden nap velem van, napi szinten szívom magamba az új ismereteket. Ez a fajta intellektuális kihívás teszi teljessé az életemet.
VINTAGE Galéria
Budapesttel milyen a kapcsolatotok?
Ágnes: Mindannyian itt születtünk, mindig is itt éltünk, ide köt minket minden. Külön öröm, hogy az elmúlt években Budapest izgalmas kozmopolita nagyváros lett. A galéria szervesen kapcsolódik a város kulturális életéhez, a munkatársaim ezer szálon kötődnek más rendezvényekhez, akár non-profit szervezetekhez. Nagyon szeretjük a várost, élvezzük, hogy itt vagyunk a központban, és kíváncsian várjuk milyen lehetőségeket ad még nekünk.
Krisztina: Buda zöld és nyugodt, Pest pedig pezseg és nyüzsög; ettől is olyan izgalmas a város. Természetesen a kulturális élet sokszínűsége adta lehetőségeket említeném elsősorban. Hálistennek nincs megállás, mert amikor elkap az az érzés, hogy már mindent láttam és hallottam, abban a pillanatban meglep egy vadonatúj palettával. És ha sok a zaj? Irány a budai hegyek, ami kivételes lehetőség nekünk, budapestieknek, hiszen karnyújtásnyira van a belvárostól.
Erzsébet: Azáltal, hogy minden évben szervezünk művészeti utazást Budapestre annak a nemzetközi és helyi közegnek, amely a galériához kapcsolódik, minden alkalommal újra és újra találok izgalmas programokat, helyzeteket még azoknak is, akik már többször jártak itt. Közben pedig én is mindig felfedezek új dolgokat.
Kovács Attila alkotás a VILTIN Galériában
Mik a kedvenc helyeitek?
Ágnes: Nagyon nehéz választani, nyilván ezer sarokhoz köt rengeteg élmény, ha kulturális intézményt kellene megnevezzek, akkor a Katona József Színház lenne az. Már iskolás koromban nagyon nagy színház rajongó voltam, és az akkori érzékenységemet és a jelenlegi világlátásomat is nagyon befolyásolta a Katona akkori programja. Ha pedig valami különleges helyet kell mondanom, akkor az a Güll Baba romantikus girbe-gurba utcácskája. Óbudán élek, és nagyon szeretem azt a részt is.
Krisztina: Mindig élmény a FILC, Fischer Iván Lakásszínháza az intim környezetbe való intim darabjaival és az azt követő beszélgetésekkel. Meghatározó a Katona-Örkény-Radnóti háromszög, és szívesen járok a MÜPA-ba. Óbudán születtem és nőttem fel, és még mindig óbudainak érzem magamat, bár már nem ott lakom. Szóval hajrá Óbuda! - azaz Kiscelli-Vasarely-Kassák Múzeum, na meg Danubia Zenekar!
Erzsébet: A Trafó a kedvenc helyem a városban, a kiállításaival, táncelőadásaival, koncertjeivel, legyen szó bármilyen nehezen meghatározható, izgalmas műfajról. Még a költözésnél is fontos szempont volt, hogy olyan helyen válasszak lakást, ahonnan könnyen megközelíthető. Amit még szeretek Budapesten, hogy vannak olyan udvarok, amelyek - bár nagyon ritkán tárulnak fel, hiszen most már jó ideje mindenhol zárják a kapukat - régi kerteket rejtenek. S az is nagy öröm számomra, hogy nemrég megvalósult egy irodalmi szövegeket megjelenítő kert, ahol akár sétálva, akár a padon ülve elmélkedhetünk, olvasmány-élményeket idézhetünk fel, s mindezt egy növényekkel teli térben a Feneketlen tó s egy korábbi buszpályaudvar közelében. Nem árulok el több konkrétumot, így mindenki saját maga fedezheti fel.
A Gallery Weekend Budapest részletes programját itt találjátok.
