Tavaly szinte fogalom lett a „Verkstaden lányok” kifejezés. Sokan azt hiszik, hogy a Verkstaden egy újabb divatmárka a budapesti pezsgő design színtéren, pedig annál sokkal több. Ez egy műhely, sőt mondhatni egy család, ahol kreatív, bátor lányok egyszerűen csak alkotnak. Itt nincs szigorú üzleti terv, nincsenek magasra törő célok, csak az alkotás szabadsága van. Az érzésé, hogy csinálnak valami jót, valami olyat, ami előreviszi a világot. És nemcsak azért, mert mások számára már értéktelen ruhákat hoznak ismét hordható állapotba, hanem mert mindemellett egyéniséget is visznek a mindennapokba. A Verkstaden mozgalom mindazokról a fiatal lányokról szól, legyen az a két alapító, Pálma vagy Panna, vagy a velük dolgozó grafikusok, akik mernek hangot adni a gondolataiknak és a kreativitásuknak. Pálma és Panna többek között erről az életérzésről mesélt nekünk.

Hogy kezdődött a Verkstaden sztori?

Pálma: 2009-től 2011-ig Svédországban, Malmöben éltem. Mint köztudott, a design eléggé alappillére a régiónak, így nem lehetett nem inspirált állapotba kerülni ettől a közegtől. Ott találkoztam először fizikailag a szitanyomással, és egyből úgy éreztem, hogy tök jól ki tudnám fejezni magam ezzel a technológiával. Amikor hazajöttem, az ott megspórolt pénzből beruháztam az első kör festékbe, eszközökbe, majd megcsináltam a pincénkben a műhelyemet, miközben elkezdem magánúton tanulni a szitanyomás mesterségét. Egy idős bácsi szitaműhelyébe jártam fel Csillebércre, ott lestem el a csínját-bínját ennek a szakmának. Ekkor még nem voltak olyan elterjedtek itthon a szitanyomott vászontáskák, úgyhogy ez egy szuper felületnek bizonyult ahhoz, hogy gyakoroljak. Akkoriban még csak a saját grafikáimmal készítettem cuccokat. Ezeket árultam pont egy bolhapiacon a Fogasházban, amikor elöször találkoztunk Pannával!

Hol tartott akkor itthon a szitanyomás?

Pálma: A szitanyomás egy nagyon régi technológia, ennek nyilván már volt kultúrája itthon. De ezzel a szabad stílussal és a vászontáskákkal egy induló hullámot kaptunk el. Visszaemlékezve, vagy kétszáz darabot el is ajándékoztam azonnal, mert egyfajta küldetésnek éreztem, hogy elterjesszem! Ezen kívül pedig szerintem ez egy nagyon jó felület arra, hogy a grafikákon keresztül elmondhassuk a világnak, amit akarunk, emellett pedig eleve benne van a környezettudatosság is, ha mondjuk arra gondolunk, hogy ezzel is mehetünk bevásárolni a nejlonzacskók helyett.

Ismerd meg a Verkstaden lányok történetét!

Elég ránézni az Anna Daubner márka logójára, és az ember tudja, hogy mivel van dolga: kifinomultság, gyönyörű pasztelszínek, karakteres megoldások. Daubner Anna már kislányként megőrült a ruhákért, folyamatosan rajzolt, és tudta, hogy mivel szeretne foglalkozni. Nem is engedett ebből az álomból, tudatosan haladt előre, és úgy tűnik, hogy lassan beérik a dolog; itthon már ismerik a nevét, és elindult egy nyitás külföld felől is. Fiatal kora ellenére egy határozott elképzelésekkel rendelkező lány portréja bontakozik ki előttünk ebben az interjúban is.

Már kisgyerekként nagy vonzalmat éreztél a ruhák iránt, és a varrás sem állt távol tőled. Mik a legfontosabb élményeid ezzel kapcsolatban?

Emlékszem, 10 éves koromban elmentünk apukám osztálytalálkozójára, vittem magammal a kis füzetemet, amibe a Spice Girlsnek rajzolgattam fellépő ruhákat. Ott mondta az egyik ismerősünk, hogy aki már 10 évesen tudja, hogy mi szeretne lenni, akkor abból az is lesz. Ez akkor nagyon megragadt bennem! Persze közben volt olyan vágyam is, hogy állatorvos legyek, de ez egy év után elillant, és megint visszatértem a rajzoláshoz. Ha jól belegondolok, ez mindig az életem része volt.

Ismerd meg jobban Annát!

December 9-én egy különleges kollabnak lehettünk tanúi a Trapéz Galériában.

 A DAIGE őszi-téli kollekciója a gyermekkorból merítkezik. Ki ne emlékezne az általános iskolás napokra, amikor unalmunkban a tankönyvbe, füzetekbe rajzoltunk, egymással amőbáztunk, akasztófáztunk az órákon vagy kisebb gyerekként kipontozott színezőkkel játszottunk. Pont ezeket az emlékeket dolgozta fel Tóth Melinda ebben a kedves kollekcióban. Mert amellett, hogy pimaszak, kissé esetlenek a ruhákon látható minták, nagyon is kedvesek.

 Ehhez társultak a VOY kerámiái minden tökéletlenségükkel együtt. Kocsmár Felícia alkotásai teljesen elhatárolódva a sima, homogén felületektől, ujjlenyomatok által létrehozott textúrát hozott létre tárgyain. Ráadásul a kísérleti projekt keretében elkészült poharakon, tálakon visszaköszönnek a DAIGE minták és színek.

 Ebbe a koncepcióba illeszkedik bele az Architecture Uncomfortable Workshop, akik a ruha- és kerámia kollekció installációját alkották meg. A tárgyakhoz készült kampányképeket - melyek szintén a kiállítás részét képezték - pedig Debreczeni Fanni fotózta.

 Az Absolut is ott volt az eseményen, hogy ünnepelje a tehetséget, a merészséget és a fiatal művészeket.

Nézd meg, mi történt az eventen!

Tóth Melindát, a Daige tervezőjét ugyanaz a kifinomultság és kedvesség lengi körül, mint ami a ruháit. Ma az egyik legizgalmasabb feltörekvő designerek között tartja számon a szakma. Kollekcióira jellemző a változatos tematika, ami örökös megújulást eredményez, ruhái pedig úgy nőiesek, hogy közben a vagányság sem hiányzik belőlük. Azok közé tartozik, akik merészen nyúlnak különböző témákhoz, és a végén mégis valami nagyon sajátos születik. A divattervezői lét nem egy régóta tartó álom volt számára, bár a művészet mindig is közel állt hozzá. Az élet végül mégis úgy hozta, hogy a divattervezés legyen a hivatása. 

 Hogy lett szociológiából divattervezés?

Az egyetem alatt éreztem a hiányt, hogy nem tudom magam kifejezni, nem tudom sehol levezetni a kreativitásom. Mindig is érdekelt a vizualitás, az esztétikum, a divat, a művészetek. Stylistnak jelentkeztem egyébként, esti szakra, aztán a felvételiztetők azt tanácsolták, hogy próbáljam meg a tervezést, mert látnak bennem potenciált. Így aztán nappali tagozaton beültem újra az iskolapadba. Nem volt egyszerű döntés, mert féltem, hogy már túl késő egy teljesen új dologba kezdeni. Hálistennek nem volt az. (nevet)

Több hazai designer is megfordult a London College of Fashionben. Te hogy élted meg ezt az időszakot? Mik a legfontosabb dolgok, amiket tanultál ezalatt az idő alatt?

Intenzív volt. Megtanultam az inspirációgyűjtés fontosságát, és azt, hogy nem szabad a saját gondolkozásunkat leszűkíteni az elején.

Tudj meg többet a Daige márkáról!

Múlt hét pénteken mutatkozott be Mojzes Dóra legújabb márkája, a Y.LD by Dora Mojzes a Retrockban, ahol az Absolut Vodka is jelen volt. Sok ismerőssel találkoztunk és koccintottunk, Dóri új kollekcióját ünnepelve. 

Nézd meg a többi képet is!

 Mojzes Dóra generációjának egyik legizgalmasabb tervezője. Már diplomamunkája olyan feltűnést keltett, hogy egyből bekerült a köztudatba. Táskái és ruhái mind sajátos darabok, szinte külön életet élnek. Közel 2 év kihagyás után új márkával és egy teljes csapattal a háta mögött tért vissza. A Y.LD by Dóra Mojzes az előző brandnél jóval átgondoltabb konstrukciót takar. Többek között erről mesélt nekünk Dóri.

Hogy kezdődött? Egy nap a szüleid elé álltál, és azt mondtad, hogy “Divattervező leszek”?

Egyáltalán nem volt meglepő ez a döntés, mindig is benne volt a levegőben. Egyrészt, mert művészcsaládból jövök, anyukám szabadúszó iparművész, apukám építész volt, ráadásul mindketten az Iparon (jelenleg MOME- a szerk.) végeztek. Egész gyerekkoromban hurcoltak mindenhova, divatbemutatókra, kiállításokra, köztük a sajátjukra. Anyu sok jelmezt is tervezett színházaknak és külön színésznőknek is. Tudatosan inkább a szakközépiskola után kezdtem készülni erre a pályára, de a Kisképzőben is bőrdíszművesként végeztem, és már az érettségi munkám is egy komplett kollekció volt, táskákkal, ruhákkal. Abban biztos voltam, hogy majd ruhákkal szeretnék foglalkozni, így adta magát, hogy az Ipart textilszakon kezdjem. Végül ott vált tudatos választássá.

Ez a világ nagy szabadsággal jár, de sokszor nehéz az út. A szüleid óvtak vagy teljes mellszélességgel támogattak?

Teljesen szabadjára engedtek bennünket a húgommal együtt, nem volt az, hogy “Kislányom, legyél inkább ügyvéd, mert azzal jobban fogsz keresni”. Ráadásul abban az időben, még a 80-as években kimondottan jól kerestek a ruhatervezők. Kifizetődő volt iparművésznek lenni.