Aki kíváncsi, hogy milyen az, amikor Marosvölgyi Norbert saját italt alkot, a Tütüben már ki is próbálhatja a legutóbbi koktélok egyikét, hiszen a Roxane már fent is van az itallapon.
Saját szavaival:
A menyasszonyomról neveztem el, és az ő ízvilágára lett kreálva. Már tesztelte is, és úgy tűnik jól sikerült, mert ízlett neki.
Készítsd el te is!
Pár évvel ezelőtt még csak ment a sutyorgás a belvárosi kreatívok között, hogy van az a Horváth Viktor, aki tök jó videókat készít. Mára már komoly reklámfilmek köthetők a nevéhez, de az igazi örömet még mindig az jelenti számára, ha videóklipeket készíthet. Persze ezen a fronton is egyre több a megkeresés, ami már csak azért is jó, mert ahogy lassan kilépünk a retinánkba égő alacsony színvonalú klipek korszakából, egyre több nemzetközi színvonalú videóval találkozhatunk. Viktor nevéhez köthető több fesztiváldíjas videó, ezek közül az Yvein Monq botladozós klipjére, a TWUNra olyan magazinok is felkapták a fejüket, mint a GQ vagy a FADER. Mesélt nekünk a gyerekkori rajzmániájáról, a punk gyökereiről és arról is, hogy mi a jó klip titka.
Mikor lettél a képek megszállottja? Hogy kezdődött a sztorid?
A rajzolásból indult az egész. Kicsiként is sokat rajzoltam, például BVSC logókat a vízilabdákra gagyi graffiti stílusban. Emlékszem, már gimi előtt nagyon benne voltam a karikatúrákban, NBA sztárokat rajzoltam a csapattársaimnak ötszáz forintért, de persze mindegyik ugyanúgy nézett ki, csak a mezük volt más. (nevet)
A te generációdnál már bőven jelen volt a videókamera, mint a fontos családi események megörökítő eszköze. A kamerázás akkor is érdekelt már?
Persze, mint a legtöbben, én is lenyúltam faterom porosodó VHS kameráját és már az általánosban úgy csináltunk kisfilmeket, hogy felvétel közben vágtam az anyagot a kamerán. Kronológikusan vettük fel a sztorit úgy, hogy minden jelenet után kicsit visszatekertem a kazettát és ahol jónak láttam ott már nyomtam is újra a rec gombot. Az utolsó cigi, a Macskavadászat vagy a Papírfej bosszúja 1,2 mind ekkor születtek és merültek azonnal a feledés homályába.
A zene mikor került a képbe?
Általánosban a bátyám barátnőjétől kaptam egy punk válogatás kazettát, olyan gagyi dolgokkal, mint az Offspring meg a Green Day, és mellesleg Ganxta Zolee is nagyon nagy hatással volt a tizenéves Viktorra! (nevet) Aztán a gimiben úgy alakult, hogy megismertük ezeknek a zenéknek a gyökereit, és onnantól kezdve elkezdtünk igazi punk zenekarok koncertjeire járni; Gödőllőre a Trafóba, Csepelre a Freeportba, ahol például a vége felé már bokáig állt a húgy. Persze jöttek sorban a zenekarok is, hiszen ez az a műfaj, ahol minimális zenei tudással, de sok mondanivalóval és még több lelkesedéssel már érdemes bandát alapítani. Az én esetemben punkot, egy kis hardcore- t aztán meg ska-t.
Úgy tűnik, hogy megmaradt benned valahol ez a korai lázadó, igazi underground arc maradtál. Nem ragadott el a reklám csillogó-villogó világa...
Egyrészt, mert szerintem nem létezik ilyen, másrészt, mert szeretem az undergroundot, ezt a falu hangulatot. Azok az emberek, akik ugyanabban az időpontban ugyanazon az helyen vannak, valószínűleg hasonlóképpen élnek, gondolkoznak. Amúgy sokszor vicces ugyanezekkel az arcokkal a megszokottól eltérő napszakban összefutni. Nekem ez a városi patkány lét a természetes, ebben érzem jól magam.
Tudd meg, mik Viktor kedvenc budapesti helyei!
Ha Budapest, akkor nem lehet elmenni Nemes Anita, grafikus mellett, hiszen amellett, hogy imád ebben a városban élni, munkáiban is gyakran visszaköszön a főváros. A Nemessis név alatt működő egyszemélyes grafikai stúdiót vezető Anita a tipográfia mellett tette le a voksát még pályája elején, de a betűk mellé felsorakoztak más grafikák és jellegzetes képei is. Utóbbiakra leginkább az életigenlés jellemző, és csakúgy árad belőlük, hogy az alkotó mély harmóniában él magával a várossal. Nemcsak a város iránti szeretetéről mesélt lelkesen, hanem beavatott minket néhány kulisszatitokba is.
Mit szoktak mondani a munkáidra, és szerinted ez hogy állja meg a helyét?
Amikor páran meglátják, hogy geometrikus formákat használok élénk színekkel, sokan meglepődnek, nem erre számítanak. Volt, aki mentális térképeknek nevezte, bár tudom, hogy az egy más műfaj, de valamilyen szinten így is nevezhetjük. A legkedvesebb, hogy egy műkedvelő barátunk szerint bizonyos szempontból értékmentést csinálok. A közvetlen ismerőseim azt mondják, hogy „anitásak”. Én persze örülök, ha egyedinek látják a munkáimat, de nem feltétlen gondolom ezt, csak kapom a behatásokat és csinálom, ami ezután jön.
Hogy kezdtek ennyire érdekelni a képek és a tipográfia?
Elsősorban a Képzőre szerettem volna menni, de míg az előkészítőre jártam, rájöttem arra, hogy nincs bennem az a folyamatos közléskényszer, ami egy képzőművészt mozgat. Kellett, hogy legyen valami miértje, muszáj egy feladathoz kapcsolni az adott munkát; egy könyv, egy fotóalbum, akár egy arculat formájában. A nyomdaipar is nagyon érdekelt, így a kiadványtervezés minden szegmensét lépésről lépére tanultam meg. A MOME Tipográfus képzésérére is már szakmai múlttal jártam – mint ott sokan közülünk. Talán még kicsit többet is kaptam ott, mint ami az elvárásaim között szerepelt. Ezekben az években a rajzolás erősen háttérbe szorult, de pár éve újra visszataláltam hozzá. Jelenleg sokkal szabadabban élem meg, mert a saját munkáimban nincs a megfelelni akarás kényszere.
Olvasd el Anita sztoriját és nézd meg a munkáit!
Marosvölgyi Norbert saját kreálmánya, ami kollégái körében is nagy sikert aratott, hiszen úgy néz ki, hogy sikerült egy olyan koktél alkotnia, aminek teljesen sajátos ízvilága van.
Saját szavaival:
Ez volt az első ital, amit elkészítettem a munkatársaim körében. Körbeadtam, és az egyik kollégám, akinek nagyon adok a szavára azt mondta, hogy azért jó ez az ital, mert semmihez nem hasonlítható. Ez akkor nagyon sokat jelentett!
Készítsd el te is!
Egész áprilisban pörög a Nyitva Fesztivál azokkal a magyar tervezőkkel és képzőművészekkel, akik lehetőséget kaptak, hogy a városban magára hagyott üzlethelyiségekbe beköltözzenek, alkossanak, és megismertessék magukat egy jóval szélesebb közönséggel, mint amihez általában eljutnak.
A Paulay 19 alatti egykori Első Pécsi Bőrgyárnál nem is találhatnának a fiatal művészek jobb helyszínt. Már maga a tudat is inspirálólag hat, hogy a XX. század egyik legnagyobb magyar bőrüzemének az egyik műhelyében tölthetik ezt az egy hónapot. Jó látni, hogy a régi cégtábla új fényt kap ezekben a napokban.
A Nyitva Fesztivál apropójából négy kreatív csapat költözött be az első látásra kicsit rideg terembe; a Verkstaden, a Heinrich Alkotói Szint, a pakk_art és a Hurrikan Press.
Az újradizájnolt használtruhákkal operáló SecondGo márkát alapító Verkstaden lányokkal már megismerkedtünk, most itt az ideje, hogy a többiekről is kiderüljön, hogy mit csinálnak úgy általában és a Nyitva Fesztiválon, és hogy mennyire tartják múzsájuknak Budapestet.
Ismerd meg a Paulay19 csapatát!
A vodka sour nevéből adódóan a nagy múltú sour család egyik tagja. A sourök közé tartozik egyébként a margarita és a sidecar is. Közös jellemzőjük a citrusos jegyekben gazdag kissé fanyar, kesernyés íz.
Saját szavaival:
Éppen nagy rohanásban voltam, amikor megkérdeztem a menyasszonyomat, hogy milyen koktélokat készítsek. Ő egyből a vodka sourt mondta, így az egyik Absolut Drinknek az Absolut Vodka Sourt választottam.
Készítsd el az Absolut Vodka Sourt!
Tavaly szinte fogalom lett a „Verkstaden lányok” kifejezés. Sokan azt hiszik, hogy a Verkstaden egy újabb divatmárka a budapesti pezsgő design színtéren, pedig annál sokkal több. Ez egy műhely, sőt mondhatni egy család, ahol kreatív, bátor lányok egyszerűen csak alkotnak. Itt nincs szigorú üzleti terv, nincsenek magasra törő célok, csak az alkotás szabadsága van. Az érzésé, hogy csinálnak valami jót, valami olyat, ami előreviszi a világot. És nemcsak azért, mert mások számára már értéktelen ruhákat hoznak ismét hordható állapotba, hanem mert mindemellett egyéniséget is visznek a mindennapokba. A Verkstaden mozgalom mindazokról a fiatal lányokról szól, legyen az a két alapító, Pálma vagy Panna, vagy a velük dolgozó grafikusok, akik mernek hangot adni a gondolataiknak és a kreativitásuknak. Pálma és Panna többek között erről az életérzésről mesélt nekünk.
Hogy kezdődött a Verkstaden sztori?
Pálma: 2009-től 2011-ig Svédországban, Malmöben éltem. Mint köztudott, a design eléggé alappillére a régiónak, így nem lehetett nem inspirált állapotba kerülni ettől a közegtől. Ott találkoztam először fizikailag a szitanyomással, és egyből úgy éreztem, hogy tök jól ki tudnám fejezni magam ezzel a technológiával. Amikor hazajöttem, az ott megspórolt pénzből beruháztam az első kör festékbe, eszközökbe, majd megcsináltam a pincénkben a műhelyemet, miközben elkezdem magánúton tanulni a szitanyomás mesterségét. Egy idős bácsi szitaműhelyébe jártam fel Csillebércre, ott lestem el a csínját-bínját ennek a szakmának. Ekkor még nem voltak olyan elterjedtek itthon a szitanyomott vászontáskák, úgyhogy ez egy szuper felületnek bizonyult ahhoz, hogy gyakoroljak. Akkoriban még csak a saját grafikáimmal készítettem cuccokat. Ezeket árultam pont egy bolhapiacon a Fogasházban, amikor elöször találkoztunk Pannával!
Hol tartott akkor itthon a szitanyomás?
Pálma: A szitanyomás egy nagyon régi technológia, ennek nyilván már volt kultúrája itthon. De ezzel a szabad stílussal és a vászontáskákkal egy induló hullámot kaptunk el. Visszaemlékezve, vagy kétszáz darabot el is ajándékoztam azonnal, mert egyfajta küldetésnek éreztem, hogy elterjesszem! Ezen kívül pedig szerintem ez egy nagyon jó felület arra, hogy a grafikákon keresztül elmondhassuk a világnak, amit akarunk, emellett pedig eleve benne van a környezettudatosság is, ha mondjuk arra gondolunk, hogy ezzel is mehetünk bevásárolni a nejlonzacskók helyett.
Ismerd meg a Verkstaden lányok történetét!
Fegyverneky Sándor Jr. nap mint nap emberek különböző arcait jeleníti meg, fontos pillanatokat kap el, dokumentál. Annak idején, amikor a fotózást választotta hobbijaként már egyből ez érdekelte; megtartani a pillanatot, az emlékeket. Először csak magának, majd az utókornak. Jó benne, úgyhogy hamar beszívta a szakma. Az amúgy zenei háttérmunkásnak készülő srác egyik pillanatról a másikra összenőtt a kamerájával. Szereti, amit csinál, ráadásul a zene sem maradt el teljesen, a hangmérnöki széket felváltotta a DJ pult.
Remélem a következő kérdés nem lesz olyan nehéz, mint a „Mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás?”. Nálad mi volt előbb: a zene vagy a kép?
A zene volt! Mindig is nagyon nagy örömet adott a zenehallgatás! Talán azért is, mert otthonról ezt hozom. Édesapám, aki zeneiskolába is járt, sokat vitt koncertre, és valahogy megszerettem. Gimnázium után el kellett indulni valamilyen pályán, úgyhogy kipróbáltam pár dolgot. Például tanultam multimédiafejlesztőnek is, de nem találtam a helyemet. Amikor meghallottam, hogy van olyan szakma, hogy hangmérnök, egyből megtetszett. Nem vagyok zenész, hiszen sosem tudtam hangszeren játszani, de technikailag átlátom a dolgokat. Mivel érdekelt is ez a része, egyszerűen kézenfekvő volt. El is végeztem itthon egy iskolát, aztán kimentem egy másikba Miamiba egy évre. Amikor visszajöttem, elkezdtem dolgozni egy stúdióban.
Nevével ellentétben a White Russian nem orosz eredetű, neve onnan ered, hogy alapját a vodka adja. Megtört népszerűségét a 90-es évek egyik legkultikusabb filmje, A nagy Lebowski hozta vissza, ugyanis ez a koktél volt a főhős, Töki kedvence. Marosvölgyi Norbert most tett egy kis csavart ebbe a sztenderd Absolut italba.
Saját szavaival:
Amikor anno megismerkedtem a koktélok világával, ez volt az első ital, ami nagyon megtetszett. Amúgy éveken keresztül ezt is ittam.
Készítsd el te is otthon! Nézd meg, hogy kell!
Azt nem tudhatjuk, hogy mi lett volna, ha Marosvölgyi Norbi végül sportoló lesz, de az biztos, hogy szegényebb lenne nélküle a hazai bartender szakma. Végigjárta a legtöbb neves budapesti klubot, és több ezer embert szolgált ki a pultnál. Nem lehet azt mondani, hogy néha nincs szüksége egy kis friss levegőre ennyi éjszakázás után, de amikor végül megfogja a shakert, szívvel lélekkel teszi, és biztosak lehetünk benne, hogy valami igazán jót fogunk inni perceken belül. Interjúnkban nemcsak életútját követhetjük nyomon, de azt is megtudhatjuk, hogy milyen poharakba szereti elkészíteni az italokat, és hogy hol érzi jobban magát, a pulton belül vagy kívül.
Hogy kerültél a bárpultba?
Már gyerekkoromban a vendéglátás közelébe kerültem, mert édesanyámék vendéglátó helyeket üzemeltettek. Ennek ellenére nem ez volt az első terv. Egy ideig sportolónak készültem, de végül választani kellett valami iskolát. Beiratkoztam az egri vendéglátó suliba, ahol felszolgálónak tanultam, mellette pedig nyaranta a szakmában dolgoztam. Mivel elég vásott gyerek voltam, végül nem jártam végig a sulit, hanem még jó ideig iskolák között ugráltam. Aztán felköltöztem Budapestre, és itt álltam be igazán a pult mögé. Ekkor voltam 18. Lajsz Andrásnál és Tóth Gézánál sikerült megszereznem a vizsgámat. A nagy áttörést az Akvárium Klub hozta meg. Amúgy ez volt az első nyara a helynek. Itt értem el az első pultfőnöki posztot, és innen szépen haladtam felfelé. Sok helyen dolgoztam a belvárosban, például az Urimuriban vagya Baldaszti’s Grandban. Az évek alatt többször váltottam, pár helyre vissza is mentem hosszabb rövidebb ideig, és volt egy kis pihenés a Telepen. Most a Tütüben vagyok.
Több területet is kipróbáltál a vendéglátásban. Hol érzed magad a legjobban?
A pult mögött. A közvetlen környezetem persze fontos, hogy milyen, de ha a pultban lehetek, akkor én jól érzem magam. A mai napig szeretek koktélokat csinálni! Persze a sok év kicsit kikezdi az ember tűrőképességét, amit néha már érzek is magamon, de még mindig nagyon szeretek ilyen módon alkotni.
Akkor ezek szerint téged a koktélok kitalálása, megalkotása mozgat meg legjobban a bartenderkedésben?
Igen. Főleg, amikor jó kis bárhangulat van, és minden vendégre tudok szánni pár percet, ki tudom találni az ízvilágát, hogy miket szeret, és ehhez mérten be tudok állítani neki egy italt.
Az interjú folytatódik!