A SONYA zenekar nemcsak azért különleges, mert be merték vállalni, hogy két dobosuk van, hanem mert sokakkal ellentétben a zenélés öröméért teszik azt, amit csinálnak. Korbucz Sonya sok évig hevert a parlagon, mire elhozta számára az élet azt a lehetőséget, amire már régóta várt. Hogy olyan alkotótársakat találjon, akikkel együtt közvetíteni tudja azokat az érzékeseket, amiket csak a zenén keresztül képes. Sonyát sokan szeretik, sok felkérést kapott, rengeteget szerepelt más zenészek oldalán is az elmúlt években. Nem csoda, különleges karakter. Ez a lenti interjúból is kiderül.
Hogy változott a sok év alatt Korbucz Sonya és a zene kapcsolata?
Az első zenekaromban, ami egy nu-metal zenekar volt, 14 évesen kerültem be gitárosként. Miután “lezongoráztam” 7-8 metal zenekart, amikből aztán nem lett semmi, egy időre elszontyolodtam. Abba is hagytam az egészet, főiskolára jártam. Kezdtem elhinni, hogy ez már nem fog összejönni, és majd a diplomámmal keresek egy állást, és az majd jó lesz. Ez így is lett. Ahogy végeztem, rögtön elhelyezkedtem egy reklámügynökségnél, accountoskodtam. Két évre feladtam az álmomat. Aztán kezdtem rosszul érezni magam. Hiába volt jó a munka, hiába voltam kreatív emberekkel körülvéve, ez nem az a fajta kreatívitás, amiben én jól érzem magam. Elkezdtem magamat szuggerálni, éreztem, hogy tennem kell valamit. Tudtam, hogyha én magam nem vagyok boldog, akkor magam körül sem tudok boldogságot teremteni, ezért ki kell találnom valamit. Hirtelen felindulásból elutaztam külföldre, de néhány hét leforgása alatt rájöttem, hogy azért utaztam el, hogy visszajöjjek és maradjak. Nem fogom fel, miért kellett ezért elutaznom, de ha így jöttem rá, akkor így jöttem rá. Ekkor már tudtam, hogy nem szabad abbahagyni a zenélést. Masszívan ráfeküdtem, elővettem minden dalt, még azokat is, amiket 16 éves koromban írtam, újból átgondoltam és felvettem őket. Nagyon sokat segített ebben akkor Toldi Miki (a Magashegyi Underground dobosa és zeneszerzője- a szerk.). Kristóf Norbival is sokat dolgoztam együtt abban az időben, aki szintén végig támogatott. Nekik köszönhetem, hogy mertem csak ezzel foglalkozni, és mertem elhinni, hogy csinálhatom ezt anélkül, hogy attól félnék, hogy sikertelen leszek benne.
Hogy jött képbe az, amit most csinálsz?
Először Dexterrel (a SONYA zenekar basszusgitárosa- a szerk.) kezdtem el a felvételeket. Vele kezdtem el a felvételeket. Neki említettem, hogy zenekart szeretnék a dalaimhoz. Első körben nemet mondott a felkérésemre (nevet), mert akkor már játszott valahol, de néhány nap múlva szerencsére meggondolta magát. Akkor jött az ötlet, hogy felvegyük a Kitchenfloort (végül Viva Comet díjas lett- a szerk.), és az egyszámos projektből egyszer csak zenekar lett.
A zenélés előtt táncoltál. Mit tanultál abból az időszakból?
Kilenc évig táncoltam, és nem is mindegy, hogy mikor; öt éves koromtól tizennégy éves koromig. Hét voltam, amikor elkezdtem gitározni, és egy ideig párhuzamosan ment is a kettő. Tiniként jött a lázadás és választottam, természetesen a gitárt. A tánc sokat segített abban, hogy a ritmusérzékem kifejlődjön. A stúdióban például gyakran kerülünk olyan helyzetbe, hogy úgynevezett tak jelre kell játszanunk, és nem árt, ha pontos vagy, mert ilyenkor a többiektől sem veszed el az időt. Engem már párszor meg is dicsért Dexter (nevet), és ezt a táncnak tudom be. A másik, hogy az sem mindegy, hogy milyen a mozgáskoordinációd, mennyire tudod különválasztani a kezedet a lábadtól. Ez színpadon fontos lehet. Ez az egész zene dolog bennem volt a kezdetektől: például három évesen nem a Cartoon Networköt néztem, hanem az MTV-t. Emlékszem, folyamatosan rádió műsorokat gyártottam otthon, kazettáról kazettára.
Tudj meg többet Sonyáról!
