Az elmúlt évtizedek nagyipari termelésének negatív hatására újra megnőtt az értéke a kézzel készített tárgyaknak és azoknak a mesterségeknek, amik által limitált számú, sok esetben sokkal jobb minőségű termékhez juthatunk. Ráadásul ezekhez érzelmileg is jobban kötődünk, hiszen sok esetben egy emberi történet kapcsolódik hozzájuk. Nagyjából tíz évvel ezelőtt, amikor már a régi mesteremberek kezdtek kiöregedni, a műhelyek pedig kikopni, Budapesten megjelent egy fiatal generáció, akik kicsit modernebb köntösben, sok esetben a design oldaláról megközelítve, szembemenve a túlfogyasztás kultúrájával, saját műhelyt nyitottak vagy márkát alapítottak. A Makers Of Budapest könyv őket szeretné ünnepelni, amellett, hogy ismeretterjesztést is folytat. Készítői egytől egyig kreatív alkotók, gondolkodók.

De kik ők?

Boldizsár Károly a nemzetközi sikereket is elért Bomo Art Budapest papírmanufaktúra alapítója, két üzlet tulajdonosa. Számos hazai képzőművésszel, grafikussal dolgozik együtt, ezzel is bővítve a a Bomo Art termékek amúgy is széles skáláját. 

Hoffmann Petra, a Stilblog alapítója, a Bálnában található átgondolt kínálatáról is ismert design üzlet, a Stilshop tulajdonosa, aki designteoterikusként számos jelentős design esemény szervezésében vesz részt. Hisz abban, hogy a design elsődleges feladata, hogy valós problémákra adjon érthető és használható megoldásokat.  

Rácmolnár Milán, a MOME-n végzett fotográfus több egyéni és csoportos kiállítással a háta mögött. Számos képe bejárta nemzetközi fotó és művészeti magazinokat. Önálló művészeti projektjei mellett  a divat-, a tárgy- és az eseményfotózás területén is otthonosan mozog. 

Bárdy Anna, tervezőgrafikus, szintén a MOME-n végzett, azóta szabadúszóként dolgozik kulturális és kereskedelmi projekteken. Egy ideje utazásaiból inspirálódva kis kiadványsorozatokat készít, amiknek az alapötletét a digitális gyűjtögetés paradox természete adja. 

Fotók: Knapp Dávid

Pálffy Lackó három éve frissen végzett jogászként jelentkezett a Boutiq’-ba, és kezdte el az inasképzést. Azóta úgy érzi, egy második családot talált a csapat és Zoliék személyében; elmondása alapján nem hiába van, hogy az amúgy sem rövid munkaórákon kívül is szívesen vannak együtt, akár a bárban, akár máshol.

 „Nagyon ritkán érzem azt, hogy dolgozni jövök be ide. Jogászként végeztem, és hallom, hogy az egykori hallgatótársaim sokszor milyen gyomorgörccsel indulnak munkába. Szeretem azt az atmoszférát, ami itt van, ezt a szisztematikus káoszt. Ez egy jól felépített hierarchikus, de igazságos rendszer. Nemcsak arról szól, hogy italokat készítünk, hanem itt azt tanuljuk, hogy a jövőben jól tudjunk működni az életben. Felkészít arra, hogy állj a munkához, a főnöködhöz, hogy legyél alázatos, hogy fogadd el a kritkát, és dolgozz együtt másokkal. Teljesen mindegy, hogy asztalos vagy, esetleg jogász, ezt bárhol fogod tudni hasznosítani. Szakmailag és mentálisan is folyamatos növésben vagyunk, és ez egyszerre köszönhető Zolinak és a rendszernek.”

Laczkó Zoli, Pálffy Lackó, Repits Krisztián, Kocsis Lilla, Nagy Zoli, Bednárik Niki, Gellér Eszter (b-j.)

Fotók: Knapp Dávid

A Boutiq’Bar 2012-ben bekerült a világ legjobb 50 bárja közé. Ami abban az időben azért volt különösen fantasztikus eredmény, mert még közel sem tartott ott a budapesti bárkultúra, mint ma. Nagy Zoliék azóta is ugyanazzal a tudatossággal, magabiztossággal és alázattal végzik munkájukat, és bár apró változtatásokat időről időre felfedezhetünk a helyen, az alapokhoz nem nyúltak. Maradt a klasszikus speak easy bár belső, a bartenderek stílusos megjelenése, az egyéniségekből álló csapat, a változatos italkínálat, a megújuló tematikus programok, és a kellemes, otthonos hangulat, legyen csütörtök este vagy éppen szombat hajnal. A magas szakmai felkészültség mellett viszont van még valami, amitől egyik másik bárhoz sem hasonlítható a Boutiq’ a városban, mégpedig az, hogy lelke van. Mi pont ennek a léleknek a titkát próbáltuk felkutatni pár órás ott tartózkodásunk során, és úgy néz ki, sikerült is.  

Aki kicsit is képben van a budapesti bár élettel, tudja, hogy a Boutiq’Bar nem csupán egy bár, inkább egy intézmény. Nagy Zoli és párja, Kocsis Lilla tíz éve költöztek haza Londonból, és mindenféle vízió nélkül vágtak bele egy új hely nyitásába, ami aztán megreformálta az egész bárszakmát itthon. Akkoriban itthon a bartender, mint fogalom nem létezett, a mixerek főleg a Pina Colada Mojito Sex On The Beach háromszögben mozogtak, a díszítés pedig legtöbbször kimerült a kis ernyőkben, a feltűzött koktélcseresznyékben és a narancskarikákban. Ők azonban valami egészen mást szerettek volna, a londoni báréletből inspirálódva kezdtek dolgozni a pult mögött. 

„ Azt tudtuk, hogy egy kicsit mást szeretnénk, mint ami itthon jellemző volt a bárkultúrára. Először nem is szerepelt egy saját hely nyitása a terveink között, inkább a rendezvényekre szerettünk volna rámenni. Aztán egy átmulatott este során jött a lehetőség; van egy helyiség a Paulay utcában. Meg is néztük, különösen tetszett, hogy két szintje van, ugyanis a jó nevű londoni koktélbároknak is ehhez hasonló volt az elosztása. Egyből beindult nálunk az érzelmi csatolás. Nem volt nagyon tudatos tervezés az elején, inkább a gyakorlati feladatokra összpontosítottuk az energiáinkat.”– kezdte a múlt idézést Lilla. 

Zoli így emlékszik vissza a kezdeti lépésekre: „Amikor hazaköltöztünk sok olyan dologgal találkoztunk, amikről azt gondoltuk, hogy már rég levetkőzte Magyarország, és ahogy Lilla is mondta, nem állt szándékunkban saját helyet nyitni. Így visszatekintve, nagyon merész húzás volt a részünkről. Leginkább a Nagyon nagy ő filmhez tudnám hasonlítani az egészet, mert én is sokkal többet láttam a bárba, ahogy Jack Black karaktere a filmbeli barátnőjébe.”

Tranker Kata, Schuller Judit Flóra, Puklus Péter, Mélyi József és Horváth Lili (b-j.) Fotó: Soltész Vince

Augusztus 25-ig látható a Magyar Nemzeti Galériában a Camera Lucida pop-up kiállítás, aminek a megnyitóján mi is ott voltunk. Horváth Lili, kurátor itt mesélt arról, hogy kapcsolódik ez a jelenleg futó Fortenpan tárlathoz, és három kiemelkedően tehetséges fiatal művésztől; Puklus Pétertől, Schuller Judit Flórától és Tranker Katától megtudhattátok, hogy ők hogy kapcsolódnak a témához. Most a kiállítást megnyitó művészettörténész, Mélyi József személyes ajánlását olvashatjátok, valamint Esterházy Marcell és Ember Sári mesélnek arról, hogy az ő munkáikban és életükben milyen szerepet játszik a múló idő.

Mélyi József, művészettörténész pár gondolata a kiállításról: "Hosszú évek óta ugyanúgy foglalkoztat a személyes és kollektív emlékezet viszonya, mint számos magyar művészt. A legérdekesebb számomra a különböző korosztályokhoz tartozó alkotók eltérő megközelítésmódja, a művekből kiolvasható történelmi-társadalmi-művészettörténeti rétegek sora. És hogy miért érdemes megnézni a kiállítást? Mert ésszel összerakott. Mert ma ritkaságnak számít, hogy a kortárs képzőművészet hazai közegének legfontosabb alkotói közül öt együtt mutassa be közös gondolati szálra felfűzhető műveit. Mert a művek már valóban most megérdemelnék, hogy egy közgyűjteménybe kerüljenek."

Ki ne szeretne belelátni a híres zenekarok életébe? Vajon tényleg minden csak a bulizáról szól? Egyáltalán mi folyik egy turnébuszban; és a backstage-ben? Sokszor mondják, hogy ami ott történik, ott is marad. Ez mostantól megváltozik. Miskovits Marci az ország legmenőbbjeit kíséri el egy-egy turnállomásra, így ezentúl ti is beleláthattok a színfalak mögötti világba, a színpad előtti rituálékba, a koncertek utáni őrült partyzásba. A jó hangulatért az Absolut felel, a többi meg kiderül.

5 dolog, amit érdemes tudnod az Anna and the Barbiesról!

1. Az Anna and The Barbies alappillérei a Pásztor testvérek, Anna és Sámuel, akik gyerekkoruk óta dacszövetségben élnek egymással és a zenével.

2. 2017-ben jött ki az Álmatlan című film Porkoláb Norbert és Tanca Norbert rendezésében, ami tökéletesen jeleníti meg és magyarázza az Anna and the Barbies jelenség lényegét, és ami olyan oldaláról mutatja meg a zenekart, ahogy eddig még rajongóik sem láthatták őket.

3. Az elmúlt 15 évben sokszor megélték már milyen fönt és lent, nagyjából 10 év hit és kitartás kellett a fesztiválok nagyszínpadjáig és a teltházas bulikig.

4. Van egy saját fesztiváljuk, a Woodstock az Ugaron, ami családias hangulata ellenére elég komoly fellépőket vonultat fel.

5. Leghíresebb számukat, a Márti dalát egy rajongójuk ihlette, és arra próbál rávilágítani, hogy milyen könnyen elsodródunk a mindennapok szürkeségében ahelyett, hogy igazán élnénk.

Jöjjön a videó!

Marosi Viktor, Horváth Alexandra, Serényi Márti, László Dénes, Benes Anita, Csalár Bence (b-j.) Fotók: Vaszil Ádám

A legtöbb ember életében az egyik legnagyobb mérföldkő a házasságkötés, ezt pedig szeretné mindenki igazán emlékezetessé tenni. Régen sokkal kötöttebb sémák alapján történt a ceremónia, az ünneplés. Persze még mindig nem koptak ki a hagyományos lagzik sem, de egyre többen igénylik az amerikai típusú vagy egyedi stílusú esküvőket. A 2000-es évek végén megváltozott valami, a külföldi esküvői blogokon sorra tűntek fel az új trendek, és tíz éven belül végre itthon is megjelentek azok a szolgáltatók, akik mertek eltérni az addig bevált sémáktól. Ma már nagyon nehéz igazán egyedi esküvőt tartani, de nem is biztos, hogy ez a cél; inkább az, hogy mindenki megtalálja a hozzá illő helyszínt és csapatot, aki az ízlésére szabja élete nagy napját. Csalár Bence az évadzáró Absolut StudioFlow-n alaposan körbejárta a témát vendégeivel, akik egytől egyik fantasztikus szakemberek ezen a területen. De kik is voltak ők, és milyen témákat érintettek?

Jöjjenek a legjobb pillanatok. 

Veszprémi Gabriella táskáival már jó ideje akítv részese a magyar piacnak, valamint évek óta együtt dolgozik a Je Suis Belle-lel. A diploma előtti évben azonban egy teljesen új dologba vágott bele, aminek eredménye egy extravagáns cipőkollekció lett. A Layers igazi mestermunka, ami egy új technológia kifejlesztését igényelte. Gabi pedig elfogadta a kihívást, amit saját magának állított, hogy szabászati hulladék felhasználásával készít cipőket. A diplomakollekcióra nemcsak a szakma figyelt fel, azóta már a világ különböző pontják viselik bőrfaragványokból készített cipőit és táskáit. Most ezt az alapkoncepciót gondolta tovább Fekete Fruzsi, ékszertervezővel együtt, az eredményt pedig nemrég láthattuk a FISE Galériában. A Layers of Impressions kiállítás tökéletes példája két tehetséges és kreatív elme harmonikus együttműködésének. A lenti interjúban nemcsak a közös munkáról mesél Gabi, hanem arról az útról is, ami idáig vezetett.

A táskáid kapcsán volt már bőven tapasztalatod a bőrrel, de cipőket tervezni és készíteni mégiscsak más. Milyen új kihívásokat hozott annak idején a Layers diplomakollekciód?

Össze sem lehet hasonlítani a kettőt egymással. Már az egyetem alatt saját márkát építettem, ahol főleg a táskák tervezését és kivitelezését tanultuk. Az utolsó évben találtam rá arra a technológiára, amit később a Layershez használtam. A diplomaév első fele a kísérlezetéssel telt, a második pedig a kivitelezéssel. Mivel a technológia rengeteg lehetőséget rejt magában, mondhatjuk, hogy mindent szerettem volna a diplomakollekcióban. Ez viszont lehetetlennek tűnt, így döntenem kellett, a járt utat választom, vagy kihasználom, hogy még ott vagyok a védelmi burokban, amit az iskola ad, és belevágok a cipők tervezésébe. Hiszen addig teljesen más a felelősséged tervezőként, mint amikor kilépsz az életbe, és eladásra kell tervezned. Addigra az egyetem alatt minimális tudást megszereztem a cipőkkel kapcsolatban, de hamar kiderült számomra, hogy mennyire bonyolult dolog.

Úgy tudom, hogy legalább olyan fontos volt a funkcionalitás számodra, mint az amúgy nagyon magas esztétikai élmény. Ez belőled jön?

A funkcionalitás fontossága a személyiségemből is fakad, nem hódolok be csak a látványnak, legalább olyan fontos számomra, hogy egy cipő kényelmes legyen. A diplomamunkáim még így is extrémebbek lettek, mint az első eladásra szánt kollekcióm, úgyhogy azért bőven feszegettem a határokat. A MOMEnak köszönhetem, hogy egy magyar márka (Cango & Rinaldi- a szerk.), akiknek itt van Budapesten az üzemük, segített a kivitelezésben, és megtanított sok dologra. Első lépésként a terveimet néztük át, hogy mi működik és mi nem, de rengeteget segítettek a tervezés és a kivitelezés minden szakaszában. Nekik köszönhetem, hogy ekkora szabadsággal tudtam a cipőkhöz nyúlni, és körbe tudtam járni a technológiában rejlő lehetőségeket.

Június 22-én a Múzeumok Éjszakája keretén belül egy különösen izgalmas pop-up kiállítás nyílik a Magyar Nemzeti Galériában a Fortepan tárlatra reflektálva. A Camera Lucida olyan kortárs képzőművészek munkáit mutatja be, akiknek alkotói gyakorlatában meghatározó szerepet tölt be a családi archívum kutatása, az emlékezet és a múltfeldolgozás folyamatának vizsgálata. A kiállított kortárs művek érdekessége, hogy az idő hagyományos, egy képi pillanatba sűrítése helyett nem csupán képi tartalmaik, hanem időbeliségük is önálló jelentéssel telítődik, mintha egy elképzelt idő-fenomenológiai kutatás rekvizitumaira bukkannánk a kiállítótérbe lépve. Akár egy Tarkovszkij-film: a tárlat megfosztja az időt a dramaturgiai objektivitástól, magára hagyva a nézőt az idővel. Horváth Lili, kurátor mesélt nekünk arról, hogy számára miért fontos ez a kiállítás, mit takar a cím, milyen lehetőségeket látott Budapest kulturális és művészeti életében miután hazaköltözött öt év németországi tartózkodás után, és három alkotójának nézőpontját is megismerhetitek a Camera Lucida kapcsán.

Nemrég költöztél vissza Budapestre. Milyen változást látsz öt évvel ezelőtthöz képest?

Úgy érzem, hogy a lényeges változás nema körülményekben következett be, hanem sokkal inkább bennem zajlott le. Master tanulmányaim megkezdése után elég hamar eldöntöttem, hogy Németországban szeretnék maradni ezért, már egyetem mellett elkezdtem dolgozni, és a másoddiplomám megszerzése után is néhány évet kint töltöttem. Sokáig el sem tudtam képzelni, hogy egyszer újra Budapesten éljek. Erről a pontról kiindulva aztán elég hosszú mentális utat jártam be odáig, hogy azt éreztem, haza kell jönnöm, mert nekem most itt van dolgom. A belső trip mellett persze külső hatások is értek, és bár döntésemet nem tudnám egyetlen élményre redukálni, mégis a mai napig élénken emlékszem Molnár Zsolt szuper szóló kiállítására, az Agro-Wave-re, amit tavaly márciusban a Kisteremben láttam, és ami időben nagyjából egybeesett azzal, hogy elhatároztam, hazatérek. Felismertem, hogy Budapest egy végtelenül izgalmas hely most, bázisa egy a maga nemében páratlan, pulzáló kortárs képzőművészeti közegnek, olyan fiatal, kvalitásos alkotókkal, akikből hasonló koncentrációban – tapasztalatom szerint – még a kortárs művészet nagy európai központjának számító Berlinben sem lehet találni. Úgy éreztem ezért az unikális adottságért tenni érdemes és tenni szeretnék, és ha rendszerszintű problémákat nem is tudok orvosolni, legalább a saját lehetőségeimhez mérten hozzájárhatnék egy működőképesebb intézményrendszer létrehozásához. Azt hiszem el kellett mennem ahhoz, hogy friss szemmel tudjak nézni rá, és igazán tudjam értékelni Budapestet s az itteni közeget.

Mit tudnak adni az általad kitalált pop up kiállítások a Magyar Nemzeti Galériának?

Bár a kiállítások ötletét részemről inkább a másik oldal, a kiállító művészeké motiválta, valamint az alapvető hiány, hogy a fiatal generáció, ritkán, és akkor is leginkább csak pályázatokhoz kapcsolódó beszámoló kiállítások formájában, kap bemutatkozási lehetőséget a patinás művészeti intézményekben. Mégis úgy gondolom, a sorozat által hozzásegítem a Nemzeti Galériát is azon folytonosság tényleges megteremtéséhez, ami intézményi funkciójából eredően feladata: a legfontosabb közgyűjteményként nyomon követni és dokumentálni a magyar képzőművészet alakulását. A nagy, időszaki tárlatokhoz kapcsolódó pop-up kiállítások hidat teremtenek a kurrens képzőművészeti törekvésekhez, friss tendenciákhoz, azáltal, hogy rendszeres platformot biztosítanak az azokat képviselő és alakító, fiatalabb alkotói generáció számára. Másrészt, az intézmény koordinátarendszerén belül, reményeim szerint, a frissesség, újdonság érzetét is adják látogatóinknak az épületnek mindig más-más részében installált pop-up tárlatok, amik afféle próbaüzemnek is tekinthetőek, vagy például terepnek a gondolati játékra, túlmutatva a múzeumi kiállítások hagyományos interpretációs eszközein.

Ha fogalmazhatunk így, Isu, a magyar underground zene egyik fontos alapköve, akinek több, mint húsz éve célja, hogy megmutassa az elektronikus műfajok igényes, elgondolkodtató, vagy ahogy ő nevezi, a szép oldalát. A Dj Dorkkal létrehozott Technokunst sorozattal 2010-ben sikerült is annyira megemelni a techno műfaj ázsióját, hogy részben nekik is köszönhető, hogy az A38 felkerült a nemzetközi party térképre is. A kezdetek óta szervez is a DJ-zés mellett, szinte csak azt a pár órát nem éli a zenében, amikor alszik. A Lick the Click! tagjaként most éppen a Sunburst nappali sorozattal pörög legtöbbet, de a Kolorádón saját szettel is hallhatjuk majd. Keresi a friss dolgokat, de sosem ül fel egy hullámra csak azért, mert az jobban eladható, számára a hitelesség van első helyen. Valószínűleg ezért is van az, hogy a Kolorádón teljes színpaddal képviseli magát a Technokunst, ahova idén is igazi nagyágyukat hoztak el. Mi lemezboltjában, az AktRecordsban beszélgettünk vele, ahova hetente érzeknek az újdonságok és a különlegességek az elektronikus zene legjobbjaitól. És ha már ott voltunk, szóbakerült Roki Marci, a LÄRM, a Kiégő Izzók és a Nemzeti Galéria is.

Mik a Technokunst legfontosabb irányelvei, és minek a hatására született meg?

A Technokunst nem olyan régi dolog, 2010 óta létezik, de Dorkával (Berkes Dorka, Dj Dork – a szerk.) való közös munka viszont sokkal régebbre nyúlik vissza. A 2000-es években a techno kultúrának nagyon leesett a nívója, és nem azért, mert rosszak lettek volna a zenék, hanem inkább a megítélésével volt gond, mivel nagyrészt a drogozáshoz és egy proli közeghez kötötték a műfajt. Ezt a fajta megítélést akkor a hazai és külföldi szervezőknek is köszönhettük. Mivel Dorka egyrészt a fényfestés, másrészt a Frankhegy (A 90-es években szervezett kultikus elektro partyk a Frankhegyen.- a szerk.) kapcsán aktív részese volt a különböző művészeti megmozdulásoknak, jó ötletnek tűnt összeülni azzal a céllal, hogy kitaláljunk egy olyan kocepciót, ami megváltoztatja ezt a nézetet még akkor is, ha kicsit elitistának tűnik. Pont ezért szerettünk volna kicsit többet megmutatni belőle, hogy lássák, hogy ez nem egy egydimeneziós számítógépes zene, hanem komoly művészi értéket hordoz, és emberi tudás van mögötte. A Hajó (A38- a szerk.) látott benne fantáziát, úgyhogy ott kezdtük el a sorozatot. A cél azóta sem változott; rámutatni a műfaj szép oldalára úgy, hogy amellett, hogy ez tánczene, nem csupán egy segédeszköz a szórakozáshoz, hanem komplett művészeti ágakat átölelő rendszer.

Idén új helyszínnel bővül a Kolorádó Fesztivál. Az Erdei Iskola nem hiába szíve csücske Csete Manek Gábor, főszervezőnek, aki egyébként bővebben is mesélt róla nekünk ebben az interjúban. Utánanéztünk, hogy mik lesznek az idei programok, és kiválasztottunk ötöt, ami különösen izgalmasnak tűnik számunkra. (Bevalljuk, nem volt könnyű dolgunk, ugyanis nagyon erős programot hoztak össze a szervezők.) 

Forrás: Sound Hacking Workshop Facebook oldal

1. Sound Hacking Workshop

Június 22. szombat 14:00

Kik csinálják?

A Sound Hacking Workshop a Pécsi Tudományegyetem Elektronikus Zenei Médiaművészet szakának (EZMBA) oktatóiból és hallgatóiból álló társaság, akik elkötelezettek a technológia-központű médiaművészet különböző irányzatainak felfedezésében és prezentálásban. Változatos helyszíneken és szituációkban tartanak workshopokat, előadásokat és nyitott performance-okat.

Irányelveik:
1. Fedezzük fel az elektronikát! A multicégek drága vacakjai helyett építsd meg a saját eszközeidet.
2. Ne szemeteljünk!
A csináld-magad cuccok építésével a környezetet is védheted olcsóbb, energiatakarékosabb alkatrészek, megújuló energiával működő erőforrásokat és a régi, kidobásra ítélt eszközök segítségével.
3. Bulizzunk!
Az elkészített kütyüket közösen ki is próbáljátok, sőt, haza is viheted!

Mit csinálhatsz ott?

Többek között forraszthatsz, kontaktmikrofont készíthetsz, sampling tippeket és trükköket, sound-design módszereket leshetsz el, összerakhatod saját szintidet, amivel aztán ott zajonghatsz is.