Techno party a Csűrben, Kurt Vile a Székelykapu színpadon; szürreális, de igaz, és ez mind meg is történik a Kolorádó Fesztiválon. Egyértelműen érezhető a 20-as 30-as korosztályon, hogy vágyódik ki a természetbe, így nem csoda, hogy 2016-ban szinte felrobbant az internetet, amikor kijött a hír, hogy több napos buli lesz a budai hegyekben. Akkora volt az érdeklődés, hogy a szervező csapat hagyta magát sodorni az árral, és a tervezettnél nagyobb léptékűbb dologba vágtak bele. A fesztivál az elmúlt három év alatt sokat változott – például lettek külföldi fellépők-, de a kezdetben meghatározott értékekről nem hajlandóak lemondani. Idén egy új izgalmas ponttal bővül a helyszínek száma; az Erdei Iskola programjához többek között csatlakozott a MOME és az ENSZ is. A cél, hogy az emberek kicsit kiszakadjanak a megszokott világukból, és kihasználva a természet adta lehetőségeket, egyszerre szórakozzanak és épüljenek. Csete Manek Gábor nevéhez olyan helyek köthetők, mint a Toldi, Lärm vagy a Dobrumba. Számára a Kolorádó elindítása egyben egy új terület felfedezését jelentette, és ma már ennek a szervezése tölti ki idejének jelentős részét. Nekünk most arról mesélt, hogy ő hogy látja a fesztivál evolúcióját, milyen elvekből nem hajalndóak lemondani a számszerűsíthető sikerért, és hogy ő kiket vár a legjobban idén az amúgy nagyon komoly line-upból.

Három évvel ezelőtt, amikor elkezdődött a Kolorádó sztori, mi volt a víziótok, és ez hogy alakult az elmúlt három évben?

Amikor első körben leültünk Janóval és Verával (Vértes János Benjámin és Vida Vera, Manek jelenlegi és egykori szervezőtársai. - a szerk.), egy több napos, szabadtéri bulit szerettünk volna szervezni. A meglévő víziónkat egy branddé kellett átalakítanunk, amivel aztán meg tudunk jelenni online.   Volt egy alapvető filozófiánk, ez alapján elkezdtük keresni azokat a megfogalmazható érzéseket, amik hiányoznak az embereknek. Így jött a kiszakadás, az erdő, a szabadság megélése, amikben persze nincs semmi rendkívüli, viszont ezeket szerettük volna a magunk módján, a saját eszközeinkkel valahogy megjeleníteni. Először inkább a kommunikációban tudott kibontakozni, de most már úgy érezzük, hogy a helyszínen is sikerül teljes mértékben átadni ezt. Ez már nem csak arról szól, hogy egy elhagyatott helyen jól érzed magad, mára sikerült kreatív dolgokkal feltölteni.

A fesztivál koncepció eleve megvolt?

Már eleve fesztiválnak akartuk hívni, de nem a megszokott értelemben. Egy olyan bulit szerettünk volna, ahol a punk és a techno-s is jól tudja érezni magát akár egymás zenéire is. Úgy éreztük, hogy nagy igény van arra, hogy összemosódjanak ezek a határok. Voltak hasonló rendezvények, de nem ennek a közönségnek és nem ilyen értékrenddel. Emlékszem, azonnal felrobbant a Facebook a hatalmas érdeklődéstől. Először lesokkolódtunk, aztán arra jutottunk, hogy akkor ezt most kicsit komolyabban kell venni. Végül így lett már első évben három napos és három helyszínes a fesztivál. 

Fekete Fruzsi ékszerei az alkotás élményének visszatükröződései. Többek között a közte és tárgyai közötti intim kapcsolat adja azt a többlet értéket, ami ezeket a darabokat a műalkotás szintjére emeli. Esetében mindig egy gondolatiságból indul ki a tervezési folyamat. Nem gondolkodik klasszikus értelemben vett kollekciókban, de a kortárs ékszerek esetében ez egyáltalán nem ritka. A H6 csoport tagjaként elkötelezetten dolgozik azért, hogy az emberek elkezdjenek másként tekinteni ezekre a tárgyakra, az általuk szervezett Ékszerek éjszakájának is ez a fő célja. Veszprémi Gabriellával most egy különleges kiállításra készül; közös kollaborációjuk ereménye a LAYERS OF IMPRESSIONS, amit június 11-én bárki megtekinthet a FISE Galériában. Fruzsival nemrég beszélgettünk az intuíció és a tudatosság balanszáról, az alkotás szeretetéről és természetesen arról is, hogy folyt a közös munka Gabival.

Sokan nem tudják, hogy mi ékszer és ékszer között a különbség. A konceptuális ékszerek például nem feltétlenül öltöztetni akarnak, teljes más értéket képviselnek. Jól látom, hogy te pont a határmezsgyén mozogsz?

Ami számomra nagyon fontos, hogy mindig legyen egy gondolat a tárgyak mögött, amikor elkezdem megtervezni azokat. Ez lehet belülről jövő élmény, esemény vagy akár találkozás egy új anyaggal; ilyenkor ezt próbálom megfogalmazni az ékszeren keresztül. Nem a vásárlói igényből indulok ki, hanem reménykedem, hogy az általam készített ékszer másnak is tetszeni fog, érti, esetleg kellemes élményekre emlékezteti, és elkezd kötődni hozzá.

A tavalyi diplomamunkádban egy izgalmas témával foglalkoztál, amit művészként a saját bőrödön is megtapasztalsz. Mi volt ez pontosan?

Az egész koncepció onnan indult ki, hogy megtapasztaltam magamon, hogy egy intuitív mozdulat az, ami egyszer csak egy formát eredményez, és aztán azt tudatosan formálom tovább úgy ékszerré, hogy az hordható legyen. Az kezdett el foglalkoztatni, hogy az alkotói folyamatban ez milyen arányban van jelen, illetve, hogy melyik részében hagyatkozom inkább a tudatalattimra, és mikor érkezik el az a pont, amikor már tudatosan alkotok. A szakdolgozatom is erről a vizsgálatról szólt. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az elkészült tárgyak a tudatos és tudatalatti alkotás dinamikus mozgását szimbolizálják. A fehér rész az intuíciót jelképezi, a keret pedig egyértelműen a tudatod. Nagyon fontos szerepet játszik a kereten belüliség vagy éppen kívüliség, ami egyértelműen jelenik meg az ékszereken.

Forrás: Tolerance Posters hivatalos oldal

Június 7-én, pénteken az Anker’tben a Pride Nyitópartyján hivatalosan elindul Budapesten is a Pride hónap. Aki pedig csatlakozik hozzánk, egy különleges kiállításnak is szemtanúja lehet. A Tolerance Poster Show-t Mirko Ilic, világhírű grafikus és illusztrátor (A vele készített interjúnkat itt olvashatod.) hívta életre több, mint száz grafikussal együtt, ami most itt, Budapesten is hadat üzen a gyűlöletnek. Mivel magyar résztvevők is vannak a művészek között, akik ráadásul komoly múlttal rendelkező nagy pályát bejárt művészek, mi most megkerestük néhányukat, és nagy örömünkre meséltek a projekthez való kötődésükről, elárulták melyik a kedvenc plakátjuk a kiállításon, és kedvenc budapesti helyeiket is megtudtuk tőlük.

Ez jön most!

Mirko Ilić Boszniából indult világhódító útjára még a 80-as évek végén, és bár meglehetősen ambíciózus volt, lehet, hogy még ő sem gondolta, hogy a világ egyik legelismertebb grafikusa lesz. A hamar jött siker viszont közel sem volt a véletlen műve; inkább tudatos munka eredménye, amihez a művész egyéni látásmódja társult. Ez a kettő tette lehetővé, hogy az Egyesült Államokba érkezése után néhány héttel már olyan lapnak dolgozhatott, mint a New York Times. Élete egyik legfontosabb projektje azonban nem egy híres magazinhoz vagy napilaphoz tartozik, hanem egy általa tető alá hozott kiállításhoz. A Tolerance Poster Show, ami lassan már az egész világot bejárta az elmúlt évek alatt „türelemre szólítja aktuális közönségét mások véleménye, vallása, világnézete, etnikai, nemzeti vagy épp szexuális hovatartozása iránt”. A lenti interjúban szó esik a június 4-én nyíló kiállítás miértjéről is, valamint arról is, hogy mi az oka, hogy egyből sikerült elcsípnie New York legmenőbb állásait, és még azt is megtudtuk, hogy mi a kedvenc magyar desszertje. Kitaláljátok?

Komoly történelmed van a képregények terén. Mik voltak a legelső hatásaid?

Mint sok más gyereknek, nekem is a mesekönyv illusztrációk voltak a legelső hatásaim. Aztán jöttek a képregények, és végül az utóbbinál kötöttem. Egyébként magam is rajzoltam mesekönyveket, annyira nem volt az én világom, bevallom, a rajzaim kicsit furcsák is voltak ahhoz.

Karrierje kezdetén

1986-ban meghoztál egy komoly döntést, és otthagytad Jugoszláviát. Nehéz volt az Egyesült Államokban megtalálni a saját utadat? Szerinted mi volt az, ami miatt felfigyeltek rád olyan lapoknál, mint New York Times vagy a Wall Street Journal?

1983-ra mindent elértem Jugoszláviában, amit lehetett, egyszerűen váltani akartam, erre volt szükségem. Pár évig dolgoztam szerte Európában, de valahogy mindenhol idegennek éreztem magam. Így a leglogikusabb lépésnek az tűnt, hogy kimegyek az Egyesült Államokba, annak ellenére, hogy fogalmam sem volt, hogy milyen lesz, hiszen sosem jártam ott, és az angolom sem volt még akkor túl erős. Elég sokszínű és komoly portfólióval érkeztem ki, mind grafikában, mind pedig illusztrációban, de akkor ott inkább az utóbbiban éreztem potenciált, a már említett nyelvi hiányosság miatt, illetve azért, mert akkor még a tervező programok is túl bonyolultak voltak számomra. Mivel mindig is a mindent vagy semmit elvet követtem, egyből a legnagyobbakat kerestem meg, így végül dolgozhattam a Time címlapján, két illusztrációm is bekerült a New York Timesba, már az itt tartózkodásom első 15 napján. Akkor még nem gondoltam, hogy öt év múlva a Time magazin külföldi kiadásainak az art directora leszek, egy évvel később pedig a New York Times editorial szerkesztője. Amellett, hogy mindig is keményen dolgoztam, az egyik nagy erősségem az volt, hogy kelet-európai vagyok. Azok a dolgok, amiket Kelet-Európában megéltem nagy mértékben meghatározták a munkáimat. Ott tanultam meg, hogy kell egy képhez több gondolatot társítani egy politikai témájú illusztrációkban. Abban az időben Jugoszláviában nem volt elég, ha jól rajzoltál, okosnak kellett lenned, az illusztrációk többértelműségével tudtad kritizálni a rendszert úgy, hogy ne kerülj bajba. Ez a fajta készség nagyon sokat ért akkor az USA-ban.

Herdon Erika, Csalár Bence, Wolf Eszter és Márton Adrienn (b-j.) Fotók: Vaszil Ádám

Az elmúlt 150 év alatt nagyot fordult a világ, a 21. századi nő lehetőségei szinte határtalanok; karriert építhet, miközben gyereket nevel, élete végéig képezheti magát és jogában áll sok olyan dolgot csinálni, amiről annak idején még álmodni sem mertek a nők. Persze ez azzal jár, hogy a felelősség, a feladatok és a kihívások hatványozódnak. Az áprilisi Absolut StudioFlow-n Csalár Bence olyan meghatározó és egyedi látásmóddal rendelkező nőkkel beszélgetett, akik amellett, hogy édesanyák, példaértékű és egyáltalán nem szokványos karriert tudhatnak magukénak. Az este során szó esett a női szerepek sokoldalúságáról, megtudhattuk, hogy mi a közös bennük, kivitelezhető-e család és munka mellett az “énidő”, és mi motiválja őket a mindennapokban. Mi most a legjobb pillanatokat gyűjtöttük össze.

A szereplők:

Márton Adrienn privát séf és ételstylist. Bár eredetileg közgazdász, végül a konyhatudományok területén találta meg önmagát. Kaliforniában szerzett diplomát, mestere Denise Vivaldo séf volt, aki többek között George H. W. Bushnak, Ronald Reagannek és Károly walesi hercegnek is készített már ételeket. Adriennt nemcsak a főzés érdekli, legalább annyira fontos számára, hogy minél impozánsabb környezetben jelenjen meg az adott fogás. Utazásai alkalmával szeret nyitott szemmel járni, és inspirálódni a világ különböző konyháiból. Az Adri’s Kitchenben pedig meg is mutatja nekünk, hogy lehet minőségi alapanyagokból, egyszerű és finom ételeket készíteni, majd izgalmasan tálalni azokat. 

Wold Eszter sokáig modellkedett, mostanában azonban inkább a kamera másik oldalán áll. A fotózás során leginkább a meghitt pillanatok megörökítése motiválja, szereti a legjobbat kihozni az emberekből. A két gyermekes amúgy még csak 27 éves anyukát nemrég láthatta a nagyközönség a Konyhafőnök műsorban, ahol megmutatta, hogy a főzés is remekül megy neki. Eszter sok fiatal nő számára jelent inspirációt, Instagram profilja kifinomult ízléséről árulkodik.

Herdon Erika a Héria Enamel ékszermárka alapítója, ékszer designer, aki volt már sikeres kézilabdázó, modellkedett a világ számos különböző pontján, most pedig egyedi tűzzománcolt ékszereivel hódítja meg a magyar design szakmát. Külön érdekesség, hogy saját márkájának ő a modellje, ezáltal arca is. Állítása szerint az erős, határozott nők számára tervez, akik bátran viselnek karakteres, feltűnő darabokat. A Héria Enamel eddig négy kollekcióval jött ki, és bár mindegyikben megvannak a márkára jellemző vonások, hangulatukban meglehetősen különbözőek. Hamarosan ő is anya lesz.

Ki ne szeretne belelátni a híres zenekarok életébe? Vajon tényleg minden csak a bulizáról szól? Egyáltalán mi folyik egy turnébuszban; és a backstage-ben? Sokszor mondják, hogy ami ott történik, ott is marad. Ez mostantól megváltozik. Miskovits Marci az ország legmenőbbjeit kíséri el egy-egy turnállomásra, így ezentúl ti is beleláthattok a színfalak mögötti világba, a színpad előtti rituálékba, a koncertek utáni őrült partyzásba. A jó hangulatért az Absolut felel, a többi meg kiderül.

Fotó: Kiss Imre

Múlt szombaton a The Great Globe kiállítás megyitóján jártunk az Art Quater Budapestben. A kiállításról és a helyszínről itt olvashattok bővebben. A kiállító művészek mind a globalizmus témájával foglalkoztak, különböző médiumok által vizsgálva számos kérdést. A  nemzetközi, nagyszabású kiállítást Földes András, az Index újságírója nyitotta meg, a jó hangulatról pedig többek között az Absolut gondoskodott welcome drinkjeivel. Mielőtt megmutatnánk a legjobb pillantokat, Gadó Flóra és Heszky András, a két kurátor segítségével kicsit jobban megismerhetitek öt alkotás történetét, a kiállítás pedig egészen június 30-ig látogatható.

Esterházy Marcell: A hosszú menetelés vége, 2011

Flóra: Esterházy Marcell munkája, noha szorosan kötődik a művész családi archívumát és múltját feldolgozó életművéhez, mégis, önállóan is értelmezhető. Célunk is volt, hogy a kiállítás globális kontextusán keresztül egy más perspektívába állítsuk. A különböző időbeli rétegek összekapcsolódása, azaz az egyidejűségek már-már misztikus kérdése áll a munka középpontjában.

Andris: A hosszú menetelés vége egy vadászat során elejtett, a talált fényképen látható szarvasbikára és Mao Ce-tungék visszavonulásának végére vonatkozik, amely események ugyanazon a napon történtek meg. Az űzött vad ősmagyar mítosza, a Kínai Népköztársaság legendáriumának főképe vetül egymásra. Mintha Marcell műve keresné a hozzáférést a történelem mélyebb összefüggéseihez, a XX. század kartográfiájához ahol ideológiai közösségek szervezték újra a Föld térképét. De Kínát Európával, így Magyarországgal összekötő új selyemút aktuális geopolitikai projektje is értelmezést adhat a képhez.

Gunther Dóri, Kobrizsa Ádám, Major Réka, Pusztai Lola, Vida Vera, a MIndspace csapatának egyrésze

Sok szempontból jó a VIII. kerület rehabilitációja, de azért van hátránya is; például teljes közösségek tűnhetnek el idővel. A Mindspace azért alakult tíz évvel ezelőtt, hogy hozzátegyen az élhető városhoz, de sokáig csak a körúton belső részeire koncentráltak. Aztán Vida Vera csatlakozásával egy sokkal nagyobb kihívásokkal és talán izgalmakkal is teli útra léptek, ezzel elindult a Csarnok-negyed értékeinek újra felfedezése. Vera az elmúlt közel tíz évben rengeteget tett Budapestért, többek között oszlopos tagja volt a Kolorádó Fesztivál szervezőbrigádjának, évekig szervezte a Toldit. A figyelme viszont egyre inkább a városközponttól a VIII. kerületre irányult. A Józsefvárosba járt általánosba és közel tíz éve ott is él. Mindig ez volt számára a legotthonosabb pontja Budapestnek. Nemrég 180 fokos fordulattal minden eddigi projektjéről levált, és egy ideje a Mindspace stratégájaként az alapítóval Kobrizsa Ádámmal és a mára szépen kibővült csapattal közösséget épít a Rákóczi tér környékén. Hogy miért fontos a dzsentrifikáció moderálása vagy, hogy miért költözik át egyre több fiatal a menőnek tartott budai kerületekből a Józsefvárosba? Ezekre is választ kaptunk. Mint ahogy arra is, hogy miért annyira különleges a VIII. kerület.

Sokan elvágyódnak a VIII. kerületből, Vera, te viszont itt érzed otthon magad. Mi az, amit ennyire tud Józsefváros?

Vera: Ez egyébként érdekes, mert innen elvágyódnak az emberek a budai kerületekbe, onnan pedig egyre többen költöznek ide be; szóval “senki nem azzal van, akivel szeretne lenni”, ahogy a Csaknekedkislány egyik dalszövegében is hallható. Mindenki a romantikát keresi. Annak, aki itt nőtt fel a Szigony utcában, nagy dolog, ha egy utcában fák vannak, azok pedig, akik ideköltöznek, nem mondom, hogy a katasztrófaturizmus miatt teszik, de az biztos, hogy valamiféle balkáni romantikát látnak benne. Lehet, hogy pont azt érzik, hogy azzal, hogy idejöttek a kreatív fiatalok, valami jó dolog van alakulóban, és ők ennek az első gólyái lehetnek. A Nagyvárad téren nőttem fel, a Diószegi utca és az Orczy kert sarkán volt a suli. Ezután tíz évig laktam falun, és pont a vidék dinaminkáját  látom a VIII. kerületben is. Egyértelműen az itteni játékszabályok szerint kell működni, és a Rákóczi térre ez kifejezetten igaz.

Mi az, amitől úgy érzed, hogy ez a te világod?

Vera: Sokkal sallangmentesebb minden. Udvariskodás még a körúton belül van, de itt már nem feltétlenül jellemzőek a tiszteletkörök és ez az én attitűdömhöz közel áll. Persze én is szeretek „fancyskedni”, az is hozzátartozik ahhoz, aki vagyok, de ha mondjuk választanom kell, akkor hiába van sok jó hely Nyugaton, ahova szeretek is járni, de valami miatt Albániát vagy Grúziát jobban kedvelem. Budapesten belül pedig a VIII. kerület a kelet számomra. Aztán még az teszi annyira érdekessé, hogy belső kerülethez képest nagyon diverz. Eddig a Nap utcában éltem, az egyik legszegényebb házban, mégis a Corvin Pláza mellett, ahol egy párhuzamos valóság alakult ki az évek alatt a radikális dzsentrifikáció következtében. Most pedig egy kertes házban lakom a VIII. kerület szélén, a Tisztviselőtelepen. Minden reggel, amikor felkelek, és főzök egy teát, ki tudok feküdni a függőágyba, ha pedig aszály van, locsolni kell a füvet, hogy ne égjen ki. De ott a kínai piac, megintcsak egy külön világ, vagy a Százados úti művésztelep, aminek a létezéséről sokan nem is tudnak, ahogy a Kolóniáéról  sem. (A MÁV Gépgyár kolónia, ami eredetileg 1908-ban épült a MÁV munkásainak és tisztségviselőinek, de itt működött a 90-es években a híres hírhedt Fekete Lyuk is. - a szerk.) Ezek mind különálló és megfogható városi közösségek, és sokukon, a városvezetésnek hála szó szerint végigmegy egy bulldózer. Ez a dzsentrifikáció a Corvin mozitól indul, és első körben a Füvészkert magasságáig tart majd, de aztán jön az Orczy Projekt, ami szintén egy irreálisan drasztikus beavatkozás lesz. Ezt megállítani semmiképpen nem lehet, csak moderálni.

Ádám, tudom, hogy a Lumen kapcsán neked is erős kötődésed van a kerülethez. Milyen érzésekkel vágtál bele a Rákóczi téri projektbe, amikor Vera errefele terelt benneteket?

Ádám: Friss lendülettel és kellő izgalommal. Valós kíhívásnak éreztem elhagyni a Palotanegyed már-már megszokott miliőjét. Mint egy rendes randevú, ahol kicsit hülyén érzed magad az elején.

Magyar Dorottya, Gadó Flóra és Heszky András (b-j.) Fotó: Bodnár Dávid

Az Art Quarter Budapestet Wolfgang Bartesch alapította, akinek célja egy olyan szabad gondolkodású művészeti központ létrehozása volt, ahol a külföldi és magyar művészek inspiráló környezeteben alkothatnak távol a város zajától. Az egykori Haggenmacher sörgyár épület ma a világ különböző országaiból fogad alkotókat külföldi rezidencia programján keresztül, emelett pedig otthont ad hazai alkotóknak, mindenféle kreatív kezdeményezésnek és művészeti eseménynek. Az ingatlanfejlesztésnek köszönhetően folyamatosan épül, szépül a telep, most szombaton megnyílik a Pavilon Kávézó, és az sem elképzelhetetlen, hogy egyszer újra sörgyárként is üzemelni fog, ha nem is az egész épület, de legalább is egy része. Május 18-án egy nagyszabású nemzetközi kiállítás nyílik. A The Great Globe fő motívuma a glóbusszal való találkozás dramaturgiája, amit  az alkotások kortárs tapasztalatokon keresztül közvetítenek. Az esemény egyébként az AQB OPEN HOUSE minifesztivál része; amelynek keretében az egész épület szabadon bejárható, így érdemes jó korán érkezni. A napokban mi is kilátogattunk az AQB-ba, ahol Magyar Dorottya mesélt nekünk erről a nem mindennapi művészeti központról, a két kurátor Gadó Flóra és Heszky András pedig a kiállítás mögötti koncepcióról.

Az Art Quarter Budapest egy nagyon összetett művészeti komplexum, ráadásul független. Dóri, te hogy jellemeznéd?

Dóri: Az AQB attól tud ennyire szabadon szárnyalni, mert magánszemély tulajdonában van, és emiatt nincsenek megkötések. Szabadon azt csinálhatunk itt, amit csak szeretnénk, persze amennyiben biztosítani tudjuk hozzá a hátteret. A kreatívipari stúdiókon kívül közel harminc magyar művész bérel nálunk műtermet, emellett működtetünk egy nemzetközi rezidencia programot is. Tíz szobát tartunk fent számukra külön műtermekkel, így aki hozzánk érkezik egy-két hónapra megvalósíthatja az előre megtervezett projektjét. Gyakran pop up kiállítást és artist talkot is rendezünk a művészeknek, így a házban alkotók is megismerhetik, hogy mivel foglalkozott az, akit korábban csak a közösségi terekben csíptek el. Ezekből a beszélgetésekből olykor közös projektek is születnek, amikor szerencsésen érnek össze a szálak.

Ez mennyire egyedi Budapesten?

Dóri: A városban több olyan hely van, ahol egy-egy eleme fellelhető az AQB struktúrájának, hiszen nem mi foglalkozunk egyedül külföldi rezidencia programmal, és egyéb műteremházak is vannak Budapesten, de így egyben, ilyen konstrukcióban jelenleg nincs más. Viszont külföldön számos hasonló példa van erre a modellre, ami igazán megnyugtató.

Az Absolut a képzőművészet és a divat után 2003-ban elkezdett nyitni a zene felé is, aminek az eredménye számos kollaboráció és úttörő kampány lett. Az együttműködő zenészek minden esetben olyan karakterek, akik amellett, hogy tehetségesek, valamilyen módon előremutatóak vagy egyedi látásmóddal renelkeznek. Mi hat olyan pillanatot ragadtunk ki, amik évek múltán sem veszíttek jelentőségükből, egyrészt a résztvevők időtállósága, másrészt a kampány üzenetének fontossága miatt.

2009 ROCK EDITION Wolfmother

A rocknroll nagysága előtt tisztelegve, az Absolut különleges limitált palackkal készült 2009 őszére. A palack saját szegecses “bőrruhát” kapott, a kampányt pedig tovább erősítette a Wolfmother és Danny Clinch, fotós, videós jelenléte. Utóbbi még Annie Leibovits gyakornokaként kezdte, aztán karrierje során olyan zenekarokkal és zenészekkel dolgozott együtt, mint a Smashing Pumpkins, a Dave Matthews Band, Björk, Bob Dylan vagy éppen Johnny Cash. De ő rendezte John Mayer Where The Light Is és a Foo Fighters Skin and Bones koncertfilmjét is. A Wolfmothert ismerve, náluk hitelesebb rock bandát nehéz lett volna találni. Clinch egy fotósorozat keretén belül fogalmazta meg a rocknroll esszenciáját a limitált palack és a zenekar jelenlétével; több, mint 4000 képet lőtt, azalatt az pár nap alatt, amíg együtt lógott LA-ban a bandával. Ez pedig nem minden, hiszen egy rövidfilmben is megmutatta saját rocknroll vízióját.

Andrew Stockdale, a Wolfmother énekese számára a legnagyobb élményt az adta a közös munka során, hogy mindkét oldalról megvolt a komoly bizalom, ami egyrészt elősegítette az intuitív alkotást Clinch számára, másrészt lehetőséget adott a zenekar számára, hogy teljesen önmagukat adhassák. Ennek eredményeképpen a rajongók egy autentikus és hiteles anyagot láthattak viszont.