„Bármit csinálsz, azt csináld jól!” Ambrus Attila

Azt megszokhattuk már, hogy celebek jönnek mennek, de mindig van egy-egy olyan név, aminek a hallatán még évtizedek múlva is megmozdul valami az emberekben. Ilyen Ambrus Attila is. Ismerős, de mégsem tudod hirtelen hova tenni? Ő a “Viszkis”, a magyar bankrabló, aki már-már Robin Hood-i magaslatokba tört a 90-es évek közepén, miközben egy fél ország izgatottan figyelte ténykedését, és majd megette a fene, hogy ki lehet ez a személy, aki legtöbbször úriemberként fosztogat és rendre bolondot csinál a rendőrségből.

Az Absolut Budapest Dirt második vendége nemcsak azért különleges, mert alapból izgalmas személy, hanem mert sokakkal ellentétben nem hajlandó felülni arra a bizonyos vonatra, hogy végighaknizza az országot. Pedig valószínűleg lenne rá kereslet. A Dirttel most kivételt tett, ez volt Budapesten az első olyan alkalom, ahol nagyközönsége előtt mesélt életéről, bűnözői életéről és a börtönben töltött évekről. Egy igencsak személyes hangulatú beszélgetés lett a végeredmény.

Na, de mielőtt még végleg búcsút intenénk ennek a névnek, amit Attila ma érthető okokból már se nem szívesen használ, se nem szívesen hall, azok számára, akik nem tudják honnan a megnevezés egy kis tudásmorzsa. Ambrus Attila közvetlenül a bankok és egyéb pénzintézetek kifosztása előtt közeli kocsmákban gurította le sokak kedvenc párlatát, hogy oldja magában a feszültséget.

Sokak fejében megfordulhatott az évek során, hogy Ambrus Attila története szinte már vászonra illő. Persze volt, aki nem sokáig ábrándozott, és a gondolatokat tettek követték. Ennek eredménye a Szökésben című film, ami egy könyv alapján készült, de Antal Nimród hamarosan elkészülű mozija is róla szól majd.

Szerintünk nem tudsz még mindent a "Viszkis" sztoriról! Kattints!

"Egy mágikus este az ABSOLUT BUDAPEST. keretében, képekkel zenével, az ABSOLUT VODKA italaival. Kiállítás, ahogy még nem láttad... DJ, ahogy még nem hallottad... Egy hely, ami titkos és zártkörű, de most megmutatjuk... " Így invitálta vendégeit Weiler Péter, képzőművész legújabb kiállítására a Secret Roomba.

Ahogy megszokhattuk Pétertől, ez sem egy szimpla kiállítás lett, hanem hajnalig tartó VIP party izgalmas arcokkal, Blatti zenéivel és nagyon jó hangulattal. 

Nézd meg a képeket!

Nem mindennapi ital! Ki gondolná, hogy a szilvalekvár is tökéletes “kiegészítője” lehet egy finom koktélnak. Igazi téli finomság!

Saját szavaival:

A könnyű, friss, mégis magában hordozza a téli ízek jellegzetességeit!

Készítsd el! Nézd meg hogy kell!

A szombati DJ IN BP kiállítás és party előtt megkértük Weiler Pétert, hogy mutassa meg nekünk hat kedvenc munkáját a korábbiak közül, és meséljen kicsit róluk. 

Hantai csók

Weiler Péter neve mára összeforrt a különleges, nem mindennapi helyzetekkel. Művészete rendkívül sokoldalú, a képzőművészettől az íráson át a társadalmi kérdések performansz-szerű boncolgatásáig. Talán a kíváncsiság, a világra való rácsodálkozás, ami folyton viszi előre. Folyamatosan azon pörög, hogy tudna valami újat nyújtani az embereknek. Az elmúlt években sikeresen hozta ezt a maga felé felállított elvárást; hütte party a Design Terminalban, kiállítás a köveskáli buszterminálban, személyes határzár állítása a Keletinél, és még sorolhatnánk megmozdulásait. Különleges színfoltja a magyar kulturális életnek, aki tudatosan, optimistán és valami eszméletlen könnyedséggel teljesíti ki művészetét. A vele készített interjú is mind ezt támasztja alá.

Korán összehoztad a művészetet a “biznisszel”, hiszen már kisgyerekkorodban képregényeket rajzoltál, amiket aztán eladtál az iskolatársaidnak. Ez nem kimondottan szokványos, nem?

A szüleim építészek, és mivel tele volt a lakás építészeti és művészeti albumokkal, nagyon hamar megismerkedtem velük. Érdekelhetett volna más is, mégis ezeket vettem le a könyvespolcról. Kíváncsi lettem, hogy milyen az, amikor valamit teremt az ember. Rajzolgatással indult, aztán egyre inkább projectként fogtam fel, és valóban, már nyolc évesen is így álltam hozzá. A képregényemnek címlapja volt, tartalomjegyzéke, és azt is elképzeltem, hogy majd hogy fogom ezt értékesíteni a suliban. Rotringhegy volt a fizetőeszköz, úgyhogy a képregényekért rotringhegyet kaptam fizetségül. (nevet)

A képregényeken kívül még mi mozgatott akkor?

Az első nagy sokkoló élmény a Hófehérke és a hét törpe volt. A szüleim elvittek a moziba, és ugye ez az első egész estét Disney animációs film még a 30-as évekből. Én a 70-es években születtem, és bár a film már akkor elég öreg volt, mégis elementáris erővel hatott, hogy a rajzok mozognak. Egyébként máig lenyűgöző az a mozi. Ennek hatására egyre jobban elkezdtem foglalkozni az animációval. Élveztem, hogy látványt hozok létre.

Amerikába kerültél végül főiskolára. Milyen hatással volt rád?

2 és fél évig jártam suliba. Nagyon nagy élmény volt, hogy Philadelphiaban vagyok, ami közel van New Yorkhoz, tele felhőkarcolókkal. Hiába hordozta egy világváros külső jegyeit, mégis inkább kisvárosi hangulata volt. Ez az a tipikus hétvégén kiürülő város, ahol aztán egyszercsak rengeteg időm lett arra, hogy a tanulás mellett a könyvtárban művészeti könyveket böngésszek, vagy végignézzem például Bergman össze filmjét. Valamivel el kellett üssem az időt. Ezenkívül meg galériákat látogattam. A 2. és 3. utca tele van kis galériákkal. Akkor minden hónap első péntekjén galéria est volt. Az egész város tudta, hogy akkor oda kell menni, mert egy utcabál-szerű esemény keretén belül sorra nyíltak a kiállítások. Nem olyan nagyváros, mint Budapest, de valahogy mégis olyan tömeg hömpölygött, ahogy az emberek mentek át az egyik helyről a másikra, hogy olyan érzésem volt, mintha egy nagy show-n lettem volna. Amerikában hatalmas ereje van a képzőművészetnek, és ezt jó lenne Magyarországon megteremteni. Nemhogy közösen szervezett galériaestek nincsenek, de izgalmas kiállításmegnyitókról is csak ritkábban hallunk. Éppen ezért bármit csinálok, mindig célom a megvalósítás során, hogy élményt adjak. Mindig figyelek arra, hogy a megnyitóim többek legyenek, minthogy csak képek lógnak a falon. Általában egy egész estét élményt kap az, aki eljön.

Ez számodra a legfontosabb nézőpont vagy hozzáállás, amit Amerikából hazahoztál magaddal?

A legalapvetőbb inkább a művészet fontossága, illetve, hogy a művészet mennyire meghatározhatja egy város mindennapjait vagy az emberek szépérzékét. Pécs után Budapesten nőttem fel, és mióta itt élek, el is telt 20 év. Ezalatt az idő alatt rengeteg minden rárakódott az amerikai élményekre, már jól elkeveredett a kelet-európai kultúrával. Éppen ezért a munkáim nagyrészt olyan dolgokról szólnak, amiket itthon tapasztalok, az emberekről, a romkocsmákról, a metróról, a Balatonról, és ezek keverednek ezzel a színes pop artos világgal.

Olvasd el a teljes interjút!

Elég ránézni az Anna Daubner márka logójára, és az ember tudja, hogy mivel van dolga: kifinomultság, gyönyörű pasztelszínek, karakteres megoldások. Daubner Anna már kislányként megőrült a ruhákért, folyamatosan rajzolt, és tudta, hogy mivel szeretne foglalkozni. Nem is engedett ebből az álomból, tudatosan haladt előre, és úgy tűnik, hogy lassan beérik a dolog; itthon már ismerik a nevét, és elindult egy nyitás külföld felől is. Fiatal kora ellenére egy határozott elképzelésekkel rendelkező lány portréja bontakozik ki előttünk ebben az interjúban is.

Már kisgyerekként nagy vonzalmat éreztél a ruhák iránt, és a varrás sem állt távol tőled. Mik a legfontosabb élményeid ezzel kapcsolatban?

Emlékszem, 10 éves koromban elmentünk apukám osztálytalálkozójára, vittem magammal a kis füzetemet, amibe a Spice Girlsnek rajzolgattam fellépő ruhákat. Ott mondta az egyik ismerősünk, hogy aki már 10 évesen tudja, hogy mi szeretne lenni, akkor abból az is lesz. Ez akkor nagyon megragadt bennem! Persze közben volt olyan vágyam is, hogy állatorvos legyek, de ez egy év után elillant, és megint visszatértem a rajzoláshoz. Ha jól belegondolok, ez mindig az életem része volt.

Ismerd meg jobban Annát!

Gryllus Ábris generációjának egyik legsokoldalúbb művésze. Folyamatosan az új kihívásokat keresi, otthonosan mozog a vizuális művészetben és a hangrendszerekben, és van, hogy ezt a kettőt össze is köti. Az biztos, hogy amiben benne van a keze, valami újszerű, izgalmas alkotássá válik. Munkái folyamatosan szembe jönnek velünk, hol az utcán, hol a kíber térben. Mégis mi mozgatja, milyen személyiség bújik meg a név mögött? Ez is kiderül a lenti interjúból.

Ha valaki kicsit jobban utánanéz annak, hogy mit csinálsz, különböző cimkékbe botlik- dj, producer, grafikus, képzőművész. Te hogy definiálod azt, hogy ki vagy?

Ha megkérdezik, hogy mivel foglalkozom, akkor nagyon nehezen tudok erre válaszolni. Ha magamat kell definiálnom, akkor biztos, hogy nem skatulyák mentén teszem. Különböző dolgokat csinálok, különböző területeken, különböző eszközökkel. Mindegyikről elég jól tudom, hogy miért, és mit szeretnék vele abban a pillanatban kezdeni. Azt mondanám, hogy inkább a folyamatok definiálnak engem. Ahogy nagyon irtózom a rutintól és a kitaposott dolgoktól, ugyanúgy kényelmetlenül érzem magam ezektől a jelzőktől is. Úgy érzem, hogy ezek rám inkább korlátként hatnak, mintsem motivációként. Mások tisztában vannak azzal, hogy pontosan miben szeretnének kiteljesedni, nálam ez máshogy működik. Persze egy szóval sem mondom, hogy néha nem irigylem ezeket az embereket, de ilyen vagyok.

Gyerekként mi akartál lenni?

Biológus.

Hogy sikerült ilyen messze kerülnöd tőle?

Gyerekként nagyon sokat kirándultunk, rajongtam az állatokért és a növényekért, ami ma is jellemző rám, de már általános iskolában elindultam afelé, amit most csinálok.

Fel tudod idézni, hogy mikor volt az, amikor elkezdtek érdekelni a hangok?

Emlékszem, volt egy átmenet. Tanultam zongorázni, de aztán abbahagytam, sajnos lusta voltam gyakorolni. Nagyon jó tanáraim voltak, akiktől kaptam egyfajta megközelítést , de ez a megközelítés aztán elkezdett egyre kevésbé a klasszikus értelemben zenei lenni. Arra is emlékszem, hogy már egészen kiskoromban viszonylag sok időt töltöttem el bizonyos hangok megfigyelésével; például ahogy pattog otthon a fűtőtest, vagy ahogy az erdőben baromi messziről hallod, ahogy percegnek a kis dolgok. Ezeket mindig nagyon élveztem. Aztán elkezdtem reprodukálni őket. (nevet)

Tudj meg még többet Ábrisról!

Mostantól nem múlhat el a karácsony nélküle! Egyrészt csodaszép, másrészt a friss lime, a vanília és a cseresznye együttes erejének köszönhetően az egyik legkülönlegesebb desszert koktél.

Saját szavaival:

Tökéletes karácsonyi, igazi felnőtt édesség, ha egy kicsit gyerek akarsz lenni!

Készítsd el te is karácsonyra!

December 18-án pénteken a SONYA zenekar a Dürer Kertben játszott. A koncert után a barátok és az Absolut társaságában lazítottak.

Fotó: vargacsabi

Nézd meg a többi képet is!

A SONYA zenekar nemcsak azért különleges, mert be merték vállalni, hogy két dobosuk van, hanem mert sokakkal ellentétben a zenélés öröméért teszik azt, amit csinálnak. Korbucz Sonya sok évig hevert a parlagon, mire elhozta számára az élet azt a lehetőséget, amire már régóta várt. Hogy olyan alkotótársakat találjon, akikkel együtt közvetíteni tudja azokat az érzékeseket, amiket csak a zenén keresztül képes. Sonyát sokan szeretik, sok felkérést kapott, rengeteget szerepelt más zenészek oldalán is az elmúlt években. Nem csoda, különleges karakter. Ez a lenti interjúból is kiderül.

 Hogy változott a sok év alatt Korbucz Sonya és a zene kapcsolata?

Az első zenekaromban, ami egy nu-metal zenekar volt, 14 évesen kerültem be gitárosként. Miután “lezongoráztam” 7-8 metal zenekart, amikből aztán nem lett semmi, egy időre elszontyolodtam. Abba is hagytam az egészet, főiskolára jártam. Kezdtem elhinni, hogy ez már nem fog összejönni, és majd a diplomámmal keresek egy állást, és az majd jó lesz. Ez így is lett. Ahogy végeztem, rögtön elhelyezkedtem egy reklámügynökségnél, accountoskodtam. Két évre feladtam az álmomat. Aztán kezdtem rosszul érezni magam. Hiába volt jó a munka, hiába voltam kreatív emberekkel körülvéve, ez nem az a fajta kreatívitás, amiben én jól érzem magam. Elkezdtem magamat szuggerálni, éreztem, hogy tennem kell valamit. Tudtam, hogyha én magam nem vagyok boldog, akkor magam körül sem tudok boldogságot teremteni, ezért ki kell találnom valamit. Hirtelen felindulásból elutaztam külföldre, de néhány hét leforgása alatt rájöttem, hogy azért utaztam el, hogy visszajöjjek és maradjak. Nem fogom fel, miért kellett ezért elutaznom, de ha így jöttem rá, akkor így jöttem rá. Ekkor már tudtam, hogy nem szabad abbahagyni a zenélést. Masszívan ráfeküdtem, elővettem minden dalt, még azokat is, amiket 16 éves koromban írtam, újból átgondoltam és felvettem őket. Nagyon sokat segített ebben akkor Toldi Miki (a Magashegyi Underground dobosa és zeneszerzője- a szerk.). Kristóf Norbival is sokat dolgoztam együtt abban az időben, aki szintén végig támogatott. Nekik köszönhetem, hogy mertem csak ezzel foglalkozni, és mertem elhinni, hogy csinálhatom ezt anélkül, hogy attól félnék, hogy sikertelen leszek benne.

 Hogy jött képbe az, amit most csinálsz?

Először Dexterrel (a SONYA zenekar basszusgitárosa- a szerk.) kezdtem el a felvételeket. Vele kezdtem el a felvételeket. Neki említettem, hogy zenekart szeretnék a dalaimhoz. Első körben nemet mondott a felkérésemre (nevet), mert akkor már játszott valahol, de néhány nap múlva szerencsére meggondolta magát. Akkor jött az ötlet, hogy felvegyük a Kitchenfloort (végül Viva Comet díjas lett- a szerk.), és az egyszámos projektből egyszer csak zenekar lett.

 A zenélés előtt táncoltál. Mit tanultál abból az időszakból?

Kilenc évig táncoltam, és nem is mindegy, hogy mikor; öt éves koromtól tizennégy éves koromig. Hét voltam, amikor elkezdtem gitározni, és egy ideig párhuzamosan ment is a kettő. Tiniként jött a lázadás és választottam, természetesen a gitárt. A tánc sokat segített abban, hogy a ritmusérzékem kifejlődjön. A stúdióban például gyakran kerülünk olyan helyzetbe, hogy úgynevezett tak jelre kell játszanunk, és nem árt, ha pontos vagy, mert ilyenkor a többiektől sem veszed el az időt. Engem már párszor meg is dicsért Dexter (nevet), és ezt a táncnak tudom be. A másik, hogy az sem mindegy, hogy milyen a mozgáskoordinációd, mennyire tudod különválasztani a kezedet a lábadtól. Ez színpadon fontos lehet. Ez az egész zene dolog bennem volt a kezdetektől: például három évesen nem a Cartoon Networköt néztem, hanem az MTV-t. Emlékszem, folyamatosan rádió műsorokat gyártottam otthon, kazettáról kazettára.

Tudj meg többet Sonyáról!