Weiler Péter neve mára összeforrt a különleges, nem mindennapi helyzetekkel. Művészete rendkívül sokoldalú, a képzőművészettől az íráson át a társadalmi kérdések performansz-szerű boncolgatásáig. Talán a kíváncsiság, a világra való rácsodálkozás, ami folyton viszi előre. Folyamatosan azon pörög, hogy tudna valami újat nyújtani az embereknek. Az elmúlt években sikeresen hozta ezt a maga felé felállított elvárást; hütte party a Design Terminalban, kiállítás a köveskáli buszterminálban, személyes határzár állítása a Keletinél, és még sorolhatnánk megmozdulásait. Különleges színfoltja a magyar kulturális életnek, aki tudatosan, optimistán és valami eszméletlen könnyedséggel teljesíti ki művészetét. A vele készített interjú is mind ezt támasztja alá.
Korán összehoztad a művészetet a “biznisszel”, hiszen már kisgyerekkorodban képregényeket rajzoltál, amiket aztán eladtál az iskolatársaidnak. Ez nem kimondottan szokványos, nem?
A szüleim építészek, és mivel tele volt a lakás építészeti és művészeti albumokkal, nagyon hamar megismerkedtem velük. Érdekelhetett volna más is, mégis ezeket vettem le a könyvespolcról. Kíváncsi lettem, hogy milyen az, amikor valamit teremt az ember. Rajzolgatással indult, aztán egyre inkább projectként fogtam fel, és valóban, már nyolc évesen is így álltam hozzá. A képregényemnek címlapja volt, tartalomjegyzéke, és azt is elképzeltem, hogy majd hogy fogom ezt értékesíteni a suliban. Rotringhegy volt a fizetőeszköz, úgyhogy a képregényekért rotringhegyet kaptam fizetségül. (nevet)
A képregényeken kívül még mi mozgatott akkor?
Az első nagy sokkoló élmény a Hófehérke és a hét törpe volt. A szüleim elvittek a moziba, és ugye ez az első egész estét Disney animációs film még a 30-as évekből. Én a 70-es években születtem, és bár a film már akkor elég öreg volt, mégis elementáris erővel hatott, hogy a rajzok mozognak. Egyébként máig lenyűgöző az a mozi. Ennek hatására egyre jobban elkezdtem foglalkozni az animációval. Élveztem, hogy látványt hozok létre.
Amerikába kerültél végül főiskolára. Milyen hatással volt rád?
2 és fél évig jártam suliba. Nagyon nagy élmény volt, hogy Philadelphiaban vagyok, ami közel van New Yorkhoz, tele felhőkarcolókkal. Hiába hordozta egy világváros külső jegyeit, mégis inkább kisvárosi hangulata volt. Ez az a tipikus hétvégén kiürülő város, ahol aztán egyszercsak rengeteg időm lett arra, hogy a tanulás mellett a könyvtárban művészeti könyveket böngésszek, vagy végignézzem például Bergman össze filmjét. Valamivel el kellett üssem az időt. Ezenkívül meg galériákat látogattam. A 2. és 3. utca tele van kis galériákkal. Akkor minden hónap első péntekjén galéria est volt. Az egész város tudta, hogy akkor oda kell menni, mert egy utcabál-szerű esemény keretén belül sorra nyíltak a kiállítások. Nem olyan nagyváros, mint Budapest, de valahogy mégis olyan tömeg hömpölygött, ahogy az emberek mentek át az egyik helyről a másikra, hogy olyan érzésem volt, mintha egy nagy show-n lettem volna. Amerikában hatalmas ereje van a képzőművészetnek, és ezt jó lenne Magyarországon megteremteni. Nemhogy közösen szervezett galériaestek nincsenek, de izgalmas kiállításmegnyitókról is csak ritkábban hallunk. Éppen ezért bármit csinálok, mindig célom a megvalósítás során, hogy élményt adjak. Mindig figyelek arra, hogy a megnyitóim többek legyenek, minthogy csak képek lógnak a falon. Általában egy egész estét élményt kap az, aki eljön.
Ez számodra a legfontosabb nézőpont vagy hozzáállás, amit Amerikából hazahoztál magaddal?
A legalapvetőbb inkább a művészet fontossága, illetve, hogy a művészet mennyire meghatározhatja egy város mindennapjait vagy az emberek szépérzékét. Pécs után Budapesten nőttem fel, és mióta itt élek, el is telt 20 év. Ezalatt az idő alatt rengeteg minden rárakódott az amerikai élményekre, már jól elkeveredett a kelet-európai kultúrával. Éppen ezért a munkáim nagyrészt olyan dolgokról szólnak, amiket itthon tapasztalok, az emberekről, a romkocsmákról, a metróról, a Balatonról, és ezek keverednek ezzel a színes pop artos világgal.
Olvasd el a teljes interjút!
