Lotfi Begi ma az egyik legfelkapottabb producer itthon. Az általa készített remixek szinte biztos a rádiók lejátszási listáin kötnek ki, legtöbb esetben a legelőkelőbb helyeken. Legtöbben a Compact Discoból ismerik, de azt csak kevesen tudják, hogy az elektronikus zene mellett, a keményebb műfajokért is rajong, jó ideig pedig a legnagyobb nevű zenekarokkal dolgozott koncertszervezőként. Itthon általában sokrétűnek kell lenni annak, aki érvényesülni szeretne a zeneiparban, és pont emiatt az elmúlt húsz év kitermelt magának jó pár olyan kulcsfigurát, akik a zenészlét mellett fontos szerepet töltenek be a háttérmunkálatokban is; menedzserkednek, szerveznek, kiadóban dolgoznak. Begi ennek a „klubnak” az egyik oszlopos tagja. Május 26-án a Yellow Budapest ELYXIR II. partyján lép fel, ennek apropójából beszélgettünk vele a kezdetekről, rajongásról, tét nélküli alkotásról és Budapestről.
Lassan húsz éve foglalkozol zenével. Sosem volt olyan érzésed, hogy elég volt, váltasz?
Érdekes, mostanában többször előkerült ez a téma a velem készített interjúk során, remélhetőleg nem azzal a célzással, hogy ideje lenne abbahagynom. (nevet) Nekem egyszerűen létkérdés a zene. Lehet, hogy ezek most nagy szavaknak tűnnek, de el sem tudom képzelni, hogy mással foglalkozzak. Soha nem történt meg velem, hogy elbizonytalanodtam volna. Lehet, hogy a szüleimnek voltak olyan gondolataik, hogy majd kinövöm, és lesz valami más „rendes” munkám, ezért hagytak, hogy azt csináljam, amit szerettem volna, de az elejétől kezdve nagyon komolyan gondolom ezt az egészet, így maradtam a zenélésnél. Ha mégis valami folytán váltanom kellene, akkor a konyha felé venném az irányt, mert a főzés a másik olyan terület, amit nagyon szeretek. Ez viszont csakis akkor történhetne meg, ha arra lennék kényszerítve.
Ezalatt a hosszú idő alatt viszont szinte minden területét megjártad a zeneiparnak. A saját produkcióidat azért tudod annyira profin vinni, mert zenei háttérmunkásként megtanultad a receptet, vagy a zenélés által megtapasztalt dolgok segítettek abban, hogy jól végezd a dolgodat, például a Magneoton/Warnernél, ahol A&R pozícióban dolgoztál egy ideig?
Mindig ösztönösen csináltam a dolgaimat, emellett pedig van benne egy céltudatosság is az elejétől kezdve. Az álmaim eléréséhez végéig kellett járnom azt a bizonyos szamárlétrát, amit manapság úgy látok, hogy a fiatalok szívesen megúsznának. Plakátot ragaszkodtam, szórólapot osztottam az elején, hogy egyről a kettőre jussak. Egyébként pont egy ilyen munka kapcsán sikerült bekerülnöm a Hegyalja Fesztivál szervező csapatába. Elkaptam az irodájukban egy beszélgetést; éppen külföldi zenekarokat kerestek. Szóltam nekik, hogy akkor majd én hozok. A kezdeti döbbenetet nevetés követte, aztán a főnök mégiscsak azt mondta, hogy tessék, van egy hetem, hogy szerezzek egy nagyobb nevű külföldi zenekart. Leültem a gép elé, felkutattam az általam ismert bandákat, és megkerestem a Sepulturat, akik igent mondtak. Teljesen meseszerű a történet, de tényleg így volt! Azon a nyáron játszottak is a Hegyalján. Ez az eset végleg tudatosította bennem, hogy az ember bármit elérhet, csak hinnie kell benne, és keményen dolgozni mellé. Az általad említetted kapcsolódásnak biztos van logikája, és az, hogy én azért tudom-e ennyire effektíven intézni a saját produkcióimat, mert beleláttam a háttérmunkába, simán benne lehet a pakliban. Ami miatt viszont abbahagytam azt, azért van, mert rájöttem, hogy azt az energiát, amit a különböző zenekarokba fektettem, saját magamra is felhasználhatom, ez pedig jóval nagyobb megtérüléssel járhat.
Gondolom, sok élménnyel is gazdagabb lettél. Ki volt rád a legnagyobb hatással?
Nagy élmény volt olyan zenekarokkal együtt dolgozni, akiket gyerekkoromban bálványoztam, és közülük is Lemmy (Lemmy Kilmister, a Motörhead egykori énekese- a szerk.) a legnagyobb. A legutolsó budapesti koncertjén, ami a Szigeten volt, engem hívott, hogy szerezzek már neki pár dolgot a Terror Házából. (Lemmy köztudottan nagy rajongója volt a II. világháborús relikviáknak. - a szerk.)