Fotó: Pavel Bogolepov
Szabó Kristóf 2012-ben végezte el a Képzőművészeti Egyetem képgrafika szakát. Az általa létrehozott KristofLab egyfajta ernyőként fogja össze a azokat a művészeti ágakat, amikkel foglalkozik. Egyik fő kutatási területe az ember és annak környezetének kapcsolata, ezt a témát több sorozatban is megörökítette. Emellett zenekarok számára VJ-zik, tanít, táncművészek számára projektál és alkot installációkat és médiaművészeti kiállításokat szervez kurátorként. Művészete szerteágazó, mégis megvan sajátos világa, amibe műtermében engedett nekünk betekintést. Ott többek között arról beszélgettünk, hogy miért is annyira érdekes téma a panelház, mik éppen a futó trendek, ezekhez hogy kapcsolódnak az ő munkái, illetve, hogy mitől más egy táncelőadáson vetíteni, mint egy elektro bulin.
Téged hogy formált Budapest?
Győri vagyok, az egyetem miatt költöztem Budapestre, és maga a költözés is nagy hatással volt rám, de a város környezete folyamatában formál inkább. Eleve a nagyvárosok és kisvárosok közötti különbség nagyon érezhető; a nagyvárosok metódusa teljesen más, ahogy az emberek a környezetükkel élnek közösen. Győr és Budapest között a legszembetűnőbb, hogy ami Győrben kicsi, itt nagyobb volumenben nyilvánul meg, és ez lehet a legprofánabb módon a hajléktalanság, de ugyanúgy a lakótelepek nagysága, az utak szélessége. Valójában a lépték az, ami más, és ebből adódóan az emberek viselkedése és mentalitása is más lesz. Egy kisvárosi példa. Lent voltam Debrecenben egy zenekarral, akiknek éppen VJ-ztem, és az egyik helyi művész végigvezetett minket a belvárosban, ahol minden sétatávolságon belül volt, egy helyre összpontosult, és mindenki ismert mindenkit. Teljesen más a viszonyulás ott egymáshoz és a városhoz.
Mióta foglalkoztat az identitás és a környezet témája?
Már az egyetem alatt is a városi környezettel foglalkoztam, csak más megfogalmazásmódban. Aztán az elmúlt időszakban sokat változott a művészetem, ahogy jobban belemélyedtem a témába, és ahogy egyre inkább az lett a kiindulópont, hogy nekem milyen a viszonyom a várossal és közben magammal. Ebben az is közrejátszott, hogy kikerültem a Képzőművészeti Egyetem amúgy elég zárt közösségéből, máshogy kellett már boldogulni, ez pedig ilyenkor kiszélesíti az ember figyelmét is a világra. Ekkor kezdtem egyre többet foglalkozni a környezetemmel, nem egy magánmitológia jellegű dolgot szerettem volna építgetni a várossal és a gondolataimmal kapcsolatban, hanem egy bensőségesebb viszony kezdett el érdekelni a saját életemhez és a saját magamhoz kötődő érzésekhez kapcsolódóan.