Talán leszögezhetjük, hogy nincs Mészáros Zsuzsihoz hasonló fotós itthon. Olyan, aki ilyen csodás módon idézi meg a régi korokat, és aki így képes létrehozni egy mesebeli fantáziavilágot. Zsuzsi nem egyszerűen fotós; fest, rajzol, ruhát tervez, szobrászkodik, és alkotásaiban összegyúrja mindazt a tudást és tehetséget, amivel rendelkezik. Képi világa néha kicsit komor, máskor nagyon romantikus, de szinte minden esetben érződik benne némi elvágyódás. Izgalmas egyéniség, aki rendkívül tudatos, beszélgetőpartnernek szerény és végtelenül kedves.

Meséld el, hogy kezdődött az egész?

Középiskolában divattervezést tanultam. Ennek kapcsán kezdtem el fotózni, mert az elkészült munkadarabokról mindig kellett vinni képeket a vizsgákra és a kiállításokra. Jellemző rám, hogy azt szeretem, ha minden az én kezemben van, minden tőlem függ, így nem volt olyan meglepő, hogy ezt is magam csináltam. Aztán rájöttem, hogy amivel addig foglalkoztam; a festés, a rajzolás és a szobrászkodás mind összekapcsolható a fotózással. Hát innen indult ez a nagy szerelem.

Jelen pillanatban mekkora szerepet játszik az életeben a fotózás?

Nem gondolom azt, hogy csak a fotózásból fogok megélni, de szeretnék komolyan foglalkozni vele. Az én esetemben fontos, hogy az ember különválassza a munkát és a művészetet. Persze örülök, ha ezt a kettőt össze lehet kapcsolni, vagy egy munka kapcsán szabad kezet kapok, de ez ritka. Azt pedig, hogy milyen helyen van az életemben a fotózás, hát, elég nehéz meghatározni. Eddig egyetemre jártam, most fogok végezni, és ez egy kicsit elvette az időmet attól, hogy a saját ötleteimmel tudjak foglalkozni. Természetesen vannak tervek és álmok, amiket szeretnék megvalósítani, ha végre lerakom ezt az egészet. Szeretném megtartani, hogy a saját kedvtelésemből fotózom.

A fotóid nagyon sok előkészületet igényelnek, hiszen jól átgondolt koncepciókkal dolgozol. Ez mindenképpen meghatározza a stílusodat.

Ez tudatos dolog. Engem a fotózás önmagában nem elégít ki. Számomra ez az egész folyamat izgalmas. Például, hogy ruhákra vadászom, amiket aztán átalakítok. A többi kelléket is gyakran készítem én, ha pedig nem, ócskapiacokon vásárolom meg őket. Ez nekem minimum akkora élvezet, mint fotózni. Ettől érzem annyira a sajátomnak a fotóimat, amik kicsit olyanok, mint a gyermekeim. Minden egyes részlete én vagyok, belőlem jön, a saját kezem munkája. Szerintem ettől tudnak működni.

Be lehet határolni, hogy egy ilyen kép elkészítése nagyjából mennyi időt vesz igénybe?

Ez változó. Vannak képek, amik eszembe jutnak. Ha szerencsém van, egyből megtalálom azokat a dolgokat, amikkel tudok dolgozni. Ezáltal gyorsan megvan a kép elkészítése, mert kiforrott képről beszélünk, amit egy az egyben elkészítek. Viszont amennyi könnyedséggel tud ez járni, annyi nehézséggel is. Ha például nem úgy jön össze, mint ahogy elképzeltem, akkor ott vége a világnak! (nevet) Így vannak olyan fotók, amiken hónapokat vagy akár éveket is csücsülök, más képek meg egyszerűen kipattannak. Az is jellemző rám, hogyha elkészülök egy fotóval, nagyon szeretem tartogatni, időről-időre elővenni, megnézni, hogy mi az, amit még változtatnék rajta. Szeretem őket pihentetni, és amikor késznek érzem őket, akkor kerülnek ki a nagyvilág elé.

Hogy képzeljük magát a fotózást?

A legtöbb képet ismerősökkel csinálom, olyanokkal, akik fontosak nekem, közel állnak hozzám, vagy megfognak, így az egész fotózás baráti légkörben zajlik. Ha bárki látja a folyamatot, nem gondolná, hogy ebből milyen végeredmény születik. Minden házi, tákolt, kreativitásból van megoldva.

Van egy másik szenvedélyed, a régi családi fotók gyűjtése. Mi vonz annyira bennük?

Egészen kiskoromig vezethető vissza a régiségek iránti vonzalmam. Elég sok kép maradt a régi családi albumokból, és már gyerekként is imádtam ezeket nézegetni. Hiába vannak más emberek a képeken, magamat látom bennük, meg azt a környezetet, amiben felnőttem. Mégiscsak fotográfiák, amik olyan világot hoznak vissza, ami már nincs. Szerintem rossz korba születtem. A másik oka pedig, hogy imádom az analóg technikát, a régi archaikus eljárásokat.

Ezeket a képeket fel is használod?

Vannak ötleteim, hogy mit lehetne belőlük kihozni. Jelenleg nagy bőröndökben állnak otthon, egyelőre ott tart a folyamat, hogy próbálom őket rendezgetni, csoportosítgatni, archiválni, digitalizálni, és talán egyszer valami majd kiforr belőle.

Nagyon sok képen egy nagyon erősnek tűnő, karakteres nő áll előttünk. Ez köthető a feminizmushoz? Egyáltalán van valami kötődésed ehhez a témához?

Az, hogy ennyiféleképpen jelenítem meg magamat vagy a modelljeimet szerintem onnan ered, hogy mélyen valahol mindenkiben több személyiség lakozik, attól függően, hogy éppen melyik kerül felszínre. Én azt élvezem a legjobban ezekben a szerepekben, hogy olyan ruhákban, olyan szituációkban tudok megmutatkozni, ahogy a mindennapi életben, az utcán nem lehetséges. Konkrétan a feminizmus nem mérvadó, és nem is nyomja rá a bélyegét a képeimre, nem ezért vannak női modelljeim, hogy ehhez kapcsoljam, hanem egyszerűen a képeimnek ez az álmodozós, elvágyódós, kalandozós világa inkább a nőkhöz köthető. Inkább ők szeretnek ilyen szerepekbe bújni, és tudják befogadni legjobban az ilyen jellegű képeket.

Kik azok a nők, akikre felnézel?

Lehet, hogy furcsán hangzik, de inkább férfiak vannak. (nevet) Imádom a filmeket, és sokkal inspirálóbbak számomra, mint a fotók vagy bármi más művészethez köthető dolog. David Lynch az egyik kedvenc rendezőm, imádom megnézni a filmjeit, kibogozni, megérteni. Akár százszor is képes vagyok megnézni őket! Azt hiszem kijelenthetem, hogy ő inspirál a legjobban.

Összeírtam pár dolgot, kérlek reflektálj rájuk!

Viktoriánus kor

Hát igen. Akkor kellett volna születnem. Teljesen másról szólt, mint a mai világ. Nagyon szeretem az akkori divatot, azt, hogy az emberek mennyire adtak magukra, amikor az utcára mentek. Az építészet, a terek, minden összhangban volt egymással. Ezt nagyon hiányolom a mai világból.

Antik tárgyak

Főleg azokat az antik tárgyakat szeretem, amiken látszik, hogy történetük van. Koszosak, kopottak, szétestek, már valakit végigkísértek az életben. Nagyon sok antik tárgyam van otthon. A lakás úgy néz ki, mint egy múzeum, nem is férek már el. Néha olyan dolgokat találok otthon, amikről már el is feledkeztem. Igen, valamikor kellene egy kastély is, úgy lesz teljes a kép. (nevet)

Type O Negative

A tinédszer korom meghatározó ikonikus zenekara egy magávalragadó énekessel. Szeretem az érdekes embereket. A szépséget is máshogy látom, mint az átlag. Peter Steele is egy olyan ember volt, akinek annyira karakteres és beszédes arca volt, ami elbűvölt. Nagyon szívesen dolgoznék hasonló kaliberű emberekkel.

Mesék

Andersen és a Grimm meséken nevelkedtem, imádom őket. Bizonyos képeimen meg is jelenik a meseszerű hangulat, persze nem az a mézes-mázos fajta, ami általában eszébe jut az embernek a mese szó hallatán. Azokat a történeteket szeretem a legjobban, aiknek valóság alapjuk van, de mégsem történhetnének meg.

Lehet azt mondani, hogy a képeid történeteket mesélnek el?

Igen. A képeim témáit a saját tapasztalataimból, vágyaimból merítem, és ezekből építem is fel. Ezek egy bizonyos történetet vagy életszakaszt foglalnak össze. A legjobb az egészben, hogy ezek a képek olyan embereknek is mesélnek, akik nem ismernek, vagy nem tudják a fotó háttértörténetét.

Mit érzel az eddigi legnagyobb sikerednek?

A Nikon pályázatot, a Nikon 24/7-et. (Zsuzsi lett a 2013-as Nikon 24/7 fődíjasa.- a szerk.) Ez volt a legnagyobb elismerés, amit itthon kaptam. Voltak előtte kiállításaim is, amik nagyon fontosak számomra. Ezek közül a soproni kiállításom volt a kedvencem.

A fashion fotózás egy kisebb vadhajtása a munkásságodnak?

Szeretnék a divatfotózással foglalkozni. Ezzel vissza is nyúlnék a kezdetekhez. Ez az átmenet a művészet és aközött, hogy meg is tudjak élni akár belőle. Ez lenne az a területe fotózásnak, amit szívvel-lélekkel tudnék csinálni, miközben mégis munka.

Kikkel dolgoztál együtt?

Abonyi Almát emelném ki, vele nagyon jó barátságot ápolok, imádom a munkáit is. Elsőre megtaláltuk a közös hangot.

A képeidnek nagyon fontos része az utómunka.

Ez szintén ahhoz köthető, hogy szeretek álmodozni, és nem feltétlenül gondolom azt, hogy a valóságot kellene megörökíteni. Azt mindenki látja! Az utómunkával tudok olyan pluszt adni a képeimhez, amitől még sajátosabb lesz a végeredmény. Ráadásul az utómunkával akár a festészetet is bele tudom csempészni. Folyamatosan fotózom felületeket, amiket aztán a képeimnél felhasználok, és olyan abszurd helyzeteket tudok megteremteni ezáltal, amit a valóságban nem lehetne, vagy csak nagyon nehezen.

Fotósok között van példaképed?

Gregory Crewdson a leginspirálóbb figura. Úgy készít elő egy képet, mintha egy filmet forgatnának. Ott is az előkészületeken van a hangsúly, ami rendkívül fontos, hiszen létfontosságú a megrendezett fotók esetében.

Öt év múlva hogy látod a kapcsolatodat a fotózással?

Remélem, hogy öt év múlva is meg tudom tartani, hogy szerelemből fotózzak, és olyan dolgokat, amik közel állnak hozzám. Van egy nagy project, amit elkezdtem. Ennek az alapja egy pszichológiai teszt. 566 kérdésből áll, és amikor a kezembe kaptam, és elkezdtem olvasgatni, egyből beugrottak képek. Az a tervem, hogy minden egyes kérdésre fotózok egy képet, ami jellemző rám, azt magammal, ami pedig nem, másokkal. Ez nagyon mozgat most. Van egy másik projectem Almával, ahol készült rólam egy brüszt. Ebből szeretnék egy sorozatot; rengeteg szobrot készíteni magamról, és ezt valahogy összehozni a fotográfiával.

Milyen a kapcsolatod Budapesttel?

Budapesten születtem, de a kertvárosi részen nőttem fel és vidéken is rengeteg időt töltöttem. A belvárossal a középiskola alatt ismerkedtem meg. Teljesen más volt minden, mint az addig megszokott környezetem. Minél több időt töltöttem itt, annál jobban felfedeztem a várost. Szeretem a kettősségét, és amik leginkább megragadtak, azok az eldugodtabb helyek, üresen maradt épületek, régi lépcsőházak. Ott, ahol kicsit megáll az idő, és ki lehet szakadni a nyüzsgésből. De egyre több az olyan modern tér és köztéri szobor is, ami megfog, és beindítja a fantáziámat.