2015-ben Pilsen városa volt Európa Kulturális Fővárosa, aminek keretében felkérték a Tájék művészeti csoportot, köztük Szakács Barnabást landart akciók tervezésére, készítésére. Barnabás tájépítészként az általa vezetett irodájával a Lépték Tervvel, az elmúlt tizenöt évben számos fővárosi és vidéki város közterét újította fel közösségi teret alkotva. Mivel munkája során mindig is arra törekedett, hogy becsempéssze a természetet a városi betondzsungelbe, a pilseni pályázat kapcsán is valami hasonlóban gondolkodott. Projektjében az ember által alakított táj és művészet kapcsolatát vizsgálta. A tájat szó szerint képpé alakítva be akarta vinni a város főterére, a Szent Bertalan katedrális mellé, ahol a teret körbeölelő vendéglátás a testet, a katedrális pedig a lelket szolgálta ki, azonban itt egyetlen fűszál, egyetlen fa sem volt, ami az embert természeti lényegére emlékeztette volna. Óriásplakát méretű, növényi részekből komponált skicc lett volna Barnabás “teremtett” tája az épített környezetben. A teremtés meghiúsult, a Viaplant azonban megszületett. Mivel az alapötlet nem hagyta nyugodni, több éves gondolkodás, tesztelés és fejlesztés következett, ennek eredményeként jött létre a Viaplant, ami a belsőépítészet területén sokféle módon használható növényi részekből készített burkolat. Ma már több termékcsalád is megtalálható a márka repertoárjában a fali panelektől kezdve, a világító design bútorokon és lámpákon át egészen a használati tárgyakig. Barnabással a márka mögötti történetről és annak üzenetéről beszélgettünk, miközben azt is elárulta, hogy neki melyik munkafázis a személyes kedvence ebben a nagyon is összetett folyamatban. Emellett pedig mesélt a termékcsalád legújabb, ikonterméknek szánt tagjáról, a továbbfejlesztetett HEDRON lámpáról.

A természet nemcsak a Viaplant kapcsán jelenik meg a munkádban. Az általad vezetett tájépítész iroda, a Lépték Terv fő missziója, hogy a város, amiben élünk, ne csak biztonságot adó hely legyen, hanem közösségi tér, minél nagyobb zöld területekkel.

Most teljesen másképp tekintünk a közterekre, mint száz évvel ezelőtt, amikor még közel, s távol nem volt ekkora probléma, hogy feléljük a környezetünket. Ma már egy városi zöldfelületre - az egyéb közművekhez hasonlóan - szolgáltatóként kell tekintenünk. Olyan rendszerként kell értelmeznünk, amely ökológiai szolgáltatást nyújt. Irodánk ennek szellemében tervezi közterületeinket, ahol próbálunk összhangot teremteni az élhető zöld környezet, a motorizált közlekedés, a közösségi funkciók és a közműszolgáltatás hatalmas, sokszor nehezen összeegyeztethető igényrendszerében. A köztér a tervezés folyamatában küzdőtér, végeredményében élettér.

A pilseni pályázatra készült munka is pont erről szólt. Később a művészeti alkotást hogyan kezdte el követni a termékfejlesztés gyakorlata, amiből végül megszületett a Viaplant brand?

Egy evolúciós folyamat volt. Az elején egyáltalán nem termékfejlesztésként tekintettem a témára, de a gondolat nem hagyott nyugodni. Ahogy volt időm, újra és újra elkezdtem foglalkozni vele, és fokozatosan sodródtam bele az élménybe, hogy ebben sokkal több van, mint egy egyszeri művészeti projekt. Végül akkor indult el a tudatos márkaépítés, amikor kifejlesztettük azt a gyártástechnológiát, amivel ki tudtuk lépni a teljes kézimunka köréből. Még így is sok része készül manufaktúrában, ami személyessé teszi ugyan a terméket, de költséges az előállítása. Amikor megterveztük az első szerszámot és láttuk, hogy több próbagyártás is sikeres lett, akkor éreztük, hogy ebből lehet valami.

Ezt az anyagot úgy kell elképzelni, hogy a növények vagy azoknak a részei bekerülnek egy közegbe, két lap közé?

Nagyjából. Egy duplafalú szerszámot használunk a gyártáshoz. Ahhoz, hogy a növényeket elbontó mikroorganizmusok megéljenek, többek között levegőre és vízre van szükségük. Ezt a folyamatot úgy tudjuk megakadályozni, ha ettől hermetikusan elzárjuk. Amikor kiderült, hogy véghezvihető ez a tartósítási folyamat, adta magát, hogy a sorozatgyártás is lehetséges. Ami nagyszerű, hogy egy tartós és nagy igénybevételnek kitehető, felújítható anyagot kapunk, ami a belsőépítészeti felhasználásnál nagyon fontos. Így nem csak dekorációra, hanem funkcionális felületeken is használható.

Koralevics Rita képzőművésznek készült, és nem gondolta volna pályája elején, hogy egyszer majd papírhulladékból készült lámpákat fog készíteni, amik meghódítják a fél világot. A Paper Up! megszületése valójában pont annak köszönhető, hogy babája érkezése miatt kicsit el kellett távolodnia az alkotástól. A kreativitás azonban utat tör magának, így történhetett, hogy egyszercsak elkezdett papírhulladékból kis tárgyakat készíteni, és a pozitív visszajelzések után már nem is volt kérdés, hogy ezen az úton halad tovább. Hogy ez pont akkor valósult meg, amikor egyre nagyobb figyelmet kap a fenntarthatóság, csak külön pozitívum. Az, hogy a lakberendezési tárgyak újrahasznosított anyagból készülnek, egy cseppet sem vesz el az esztétikai értékükből. Ezt bizonyítják a folyamatos külföldi megkeresések, legyen szó magazin szereplésekről, egyetemi megkeresésekről vagy az egyre bővülő vevőkörről. Ritával műhelyében találkoztunk, ahol nemcsak lámpáit csodálhattuk meg, hanem kicsit beleshettünk az alkotási folyamatba is, és azt is megtudtuk, hogy mi lesz a Paper Up! sztori következő fejezete.

Igaz, hogy a Paper Up nem tudatos váltás döntése volt?

Szerencsére nem tudja az ember, hogy mi jön esetleg szembe vele, merre viszi az útja. Még engem is meglepett ez a fordulat. Az akkori önmagam úgy gondolta az egyetem elvégzése után, hogy képzőművészettel fogok foglalkozni. És úgy is tűnt, hogy ez az én pályám; egy V. kerületi menő galéria képviselt, voltak eladásaim és teljesen önazonosnak éreztem, amit csinálok. Csak éppen azzal nem számoltam, hogy 29 éves koromra anyuka leszek. Végül ez hozta a fordulatot. Aki képzőművészettel foglalkozik, intenzíven éli meg önmagát és a kívülről érkező hatásokat, de mivel nálam más került a fókuszba, és már nem én voltam a főszereplője az életemnek, kicsit eltávolodtam ettől a világtól. Az sem működött, hogy napokat töltsek a műhelyben, hiszen az a fajta alkotás is teljes embert kíván. Így a szitagépet felváltották más eszközök, amiket otthon is tudtam használni, illetve áttértem a számítógépes grafikákra. Három évig ez így ment, aztán elkezdtem papírral kísérletezni. Ez még akkor inkább képzőművészeti alkotási folyamat volt, egy tárgyat szerettem volna elkészíteni, de még nem tudtam, hogy melyik anyag lenne hozzá a legideálisabb. Már akkor is ezen a telepen voltam, és teljesen kézenfekvőnek tűnt a papír, ami hegyekben állt az itt működő nyomda miatt. Igaz, így is nagy meglepetés volt számomra, hogy egy maroknyi papírhulladékból mi lesz.

Mi volt az első tárgy, amit így készítettél?

Egymásba helyezett poharakat vontam be. Ezzel a decoupage technikával megkaptam a másolatukat, ami csak sejtetette azt, ami alattuk volt. Aztán a poharak, tányérok után jöttek a gyümölcsök és sok más dolog. Valójában amit csak tudtam, becsomagoltam. (nevet) Vittem haza a papírt, beáztattam, a botmixerrel összeaprítottam, és az ablakpárkányon megszárítottam a tárgyakat. Ekkor még fogalmam sem volt, hogy mire fogom használni őket, úgyhogy végül kimentem velük a karácsonyi WAMPra, ahol hamar el is kapkodtak mindent. Ott találkoztam Torma Beatrix fotóssal, aki stylist is, és neki is adtam pár darabot egy enteriőr fotózáshoz az Otthon magazin számára. Utána már jött egyik lehetőség a másik után.

Az új életedet hátrahagyva belépve az újba, volt benned hezitálás?

Könnyen ment, mert elkapott a szele, és úgy éreztem, hogy egy végtelen út nyílt meg előttem, ebből az alapanyagból bármit el tudok készíteni. Láttam, hogy más anyagokkal, például fűrészreszelékkel, természetes anyagokkal vegyítve milyen sokféle lehetőség van benne, milyen izgalmas textúrákat és színeket tudok kihozni belőle. Mivel lendületbe hozott, nem volt bennem félelem.

Az Undersea Bikini Szomolányi Szandra, azaz Dézi és Tóth Móni saját tündérmeséje. Persze az, hogy ma egy nemzetközileg is kedvelt és sikeres fürdőruhamárkát visznek, nem hullt csak úgy az ölükbe, mindez tudatos és kemény munka gyümölcse. A brand azonban nem szimplán ultra menő fürdőruhákat kínál, sokkal több van mögötte; egy olasz alapanyaból az ECONYL®-ből készül minden egyes darab itthon. De mi köze van a két lánynak az óceánok világához, mitől olyan különleges az általuk választott anyag, és mi motiválta őket arra, hogy 2018-ban belevágjanak az Undersea-be?

Móni és Dézi gyerekkoruktól kezdve ismerik egymást, és ezalatt az idő alatt töbször is keresztezte útjuk a másikét, de valójában fiatal felnőttként mélyült el barátságuk. Azon, hogy annak idején ismerettségük kezdetén a fotózással hobbiként foglalkozó Dézi pont Mónit szemelte ki fürdőruhafotózásra, ma már csak nevetnek. Akkor még nem gondoltál, hogy egyszer pont egy fürdőruhamárkát alapítanak majd együtt. Ahogy a legtöbb huszonéves, ők is elkezdték életüket építeni, Dézi itthon a divatiparban helyezkedett el, Móni pedig pénzügyvonalon szerzett diplomát. Akkor még nem is sejtette, hogy az általa gyűlölt területen elsajátított ismeret egyszer majd hasznos lesz egy szerelem projekt kapcsán. Mindkét lány egészen fiatal korától hatalmas rajongója a természetnek, az állatoknak, és ez a szeretet csak tovább mélyült közös utazásaik során. Sajnos ezeken az utakon a sok csodálatos élmény mellett sokszor mellbe vágta őket a környezetszennyezés természetre sújtó hatása. Volt, hogy még az amúgy legeldugodtabb óceáni partszakaszokon is szeméthalomba ütköztek. Egy idő után elkezdte foglalkoztatni őket, hogy ők mit tehetnének ez ellen, és egyáltalán mivel tudnák visszaadni a természetnek azt a sok jót, amit kaptak tőle. Közben Dézi kiábrándulva a divatiparból először Ausztráliába, majd egy spanyol kis szigetre Fuerteventura költözött, ahol továbbra is fotósként dolgozott, Móni, pedig ha tehette meglátogatta. 2017 nyarán Dézi sehol sem talált magának olyan bikini, amit szívesen hordott volna, ahogy Móni sem, így elhatározták, hogy akkor terveznek maguknak. Így született meg a fenntartható bikini márka ötlete, ami már megjelenésével egy időben hatalmas médiaérdeklődést váltott ki itthon.

Móni és Dézi az Undersea alapítói

„Amikor elindult az Undersea valóban nagyon gyorsan híre ment. Azóta rengeteg lehetőséget kaptunk a márka bemutatására, különböző platformokon: előadások, interjúk, TV-s szereplések, fesztiválokon való részvétel formájában. Amit kiemelnék ezek közül, hogy szerepelhettünk a Forbes magazinban és egy éve sikeres együttműködésben állunk a Four Seasons Hotels-szel. Külföldi rendeléseink aránya is lassan eléri az 50%-ot. Nagyon sokat tanultunk, fejlődtünk szakmailag és most készülünk kidobni a harmadik női és első férfi kollekciónkat.”- mesélt Móni az elmúlt két évről, amióta elindították a márkát.

Azt mondják, hogy a 2020-as év meghatározó lehet a divatipar szempontjából. Egyre nagyobb az érdeklődés a fenntartható divat irán, még a nagy multinacionális cégek is elkezdtek lépéseket tenni ez irányba. A kis tervezők között is egyre többen foglalkoznak a témával, lehetséges, hogy egy újabb divatforradalom előtt állunk? Ferencz Borbála upcycling és recycling tervező, akit a műanyag iránti rajongása indított el ezen az úton. A Kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezői Egyetem támogató közegének köszönhetően már ezekben az években sikerült több helyen megmérettetnie magát, a tavalyi év pedig különösen sűrű és sikeres volt szakmai szempontból számára. Kollekcióiban szívesen feszegeti a genderhatárokat, mégha nem is a megszokott módon. Jó ideje foglalkoztatja a feminizmus, nemrég pedig összefogott a Nemnőügy csapatával, aminek kiteljesedése egy izgalmas esti program formájában valósul meg most szombaton.  ‘Az én feminizmusom’ esemény egy szubjektív állásfoglalás Pór Ágnes, Meyer Eszter-Virág, a Nemnőügy alapítói és Ferenczi Borbála részéről; mert ők azt vallják, hogy „a feminizmus pont olyan ezerarcú, ahányan azt valljuk.” Erről is beszélgettünk Borival, ahogy a Borbála márka elmúlt egy évének legkiemelkedőbb eseményeit is megosztotta velünk.

Az elmúlt évben több nemzetközi kifutóra, kiállításra is kikerültél, ami elég nagy váltás lehetett annak a fiatal lánynak, aki pár évvel ezelőtt otthon, sorozatnézés közben alakítgatta az ékszereit. Könnyen fel tudtad venni a ritmust?

Bár gyorsan történt minden, de közben az egyik lehetőség adta a másikat, így nem igazán fogtam fel, hogy mi történik; egyrészt annyira beszippantottak a feladatok, másrészt mindig a következő cél lebegett a szemem előtt. Pont ezért előfordult, hogy mások szóltak, hogy álljak meg egy pillanatra, és örvendjek egy kicsit a sikereknek. Nem mondom, hogy nem volt fárasztó, de rengeteg örömöt adott. Mindenképpen pozitív folyamatként éltem meg, mert azzal foglalkoztam, amit szeretek. Amúgy is az a típus vagyok, aki keresi a lehetőségeket és a hasonló gondolkodású embereket, akikkel lehet kapcsolódni.

Ez a fajta aktív hozzáállás már az egyetemen is jellemző volt rád?

Az alapképzés alatt inkább ültem, hallgattam és emésztettem a sok információt. Persze közben ott is volt verseny, és az Erasmus lehetőségeket is kihasználtam; többek között Pécsett is tanultam kerámiázni, mert úgy éreztem, hogy egy kicsit jó lenne kitekinteni a divat világából. Voltam gyakorlaton a Nubunál és Finnországban, végül visszamentem az egyetemre, hogy megcsináljam a mesterképzést. Az, hogy ennyire aktív voltam, az egyetemnek is köszönhető, mert sokszor elvárás volt részt venni egy-egy versenyen, és úgy általában támogattak minket egyaránt a gyakorlati dolgokban és abban is, hogy keressük a lehetőségeket. A san francisco-i Arts Of Fashionre is az iskola segítségével kerültem ki, a szakmai támogatás mellett, közvetve a szponzorkeresésben is segítettek. Nekem az ott adott is egy nagy löketet; jó volt ilyen sokszínű, globális társasággal találkozni, és látni, hogy mindenki küzd a maga területén valamivel. Pont akkor fejeztem be az egyetemet, így jó indulópont volt ahhoz, hogy megpróbáljak a saját lábamon megállni mindenféle szervezeti támogatás nélkül.

Vetlényi Almát tavaly beválasztotta a magyar Forbes a „30 sikeres magyar 30 alatt” listájára, ami már csak azért is nagy szó, mert mindössze három éve robbant be a köztudatba, amikor elnyerte a “Legjobb magyar divattervező”-nek járó díjat a Gombold Újra nemzetközi divattervezői pályázaton, és még ugyanabben az évben övé lett „Az év fiatal divattervezője” díja a Marie Claire tervezői pályázatán. Akkor mindkét elismerés nagy motivációt adott számára ahhoz, hogy elkezdje saját márkája építését, közben pedig több magyar designernek is betervezett annak köszönhetően, hogy felfigyeltek munkáira a pályázatoknak kapcsán. Márkájának fő jegyei a játékosság és a fenntarthatóság, mindez egy sajátos és izgalmas szemléletmódnak bontakozik ki. Fő inspirációs forrásai közé tartoznak a generációk közti különbségek és azonosságok, a természet és a fotográfia. December közepétől már egy új showroomban vár mindenkit; a nyitóbulin az Absolut is jelent volt.

„Az új showroom költözésből adódóan nyílt meg új helyszínen. Ez egy barátságos lakás-showroom.- kezdte új showroomjának bemutatását a fitaal tervező,- Nagyon fontos számomra a személyesség, így kézenfekvő volt, hogy a tér, amit kialakítok, egyben az otthonom is legyen, és ezzel együtt, aki meglátogat, engem is megismerjen. Mert ha a ruháimat megismeri valaki, azzal engem is megismer valamilyen szinten. A showroomba előzetes egyeztetés alapján tudnak feljönni a vendégek, ahol a ruhákat fel is próbálhatják, beszélgethetünk egy kávé mellett, és akár személyre szabva megrendehetik vagy a helyszínen megvásárolhatják az egyes darabokat. Nem utolsósorban pedig további, kollekciókhoz köthető eseményeket és workshopokat is tervezek ide jövőre. Eze kívül nemsokára több platformon, helyszínen is el lehet majd érni ruhadarabjaimat, de továbbra is megmarad a személyes találkozóra való lehetőség a showroomban azok számára, akik mélyebben meg szeretnének ismerkedni a ruhadarabjaik mögöttes tartalmával.”

Mohácsi Nusihoz mindig is közel állt a természet, de mégis egy ázsiai utazás volt az, ami elindította egy sokkal tudatosabb élet felé. Azóta eltelt pár év, ő pedig amellett, hogy felépítette a Shamo bags márkát, különböző workshopokon és előadásokon népszerűsíti a környzettudatos, és a (lehetőségekhez képest) hulladékmentes, egyszerű életet. Ma már a táskákon kívül a Shamo for ZEROheroes név alatt olyan tartós, évekig használható eszközöket ajánl az eldobható verziók helyett, mint a függönyökből újrahasznosított zsákok, fából készült evőeszközök vagy a gyékény bevásárló kosarak. Mégis hogy lehet ma Magyarországon egy fenntartható márkát működtetni? Milyen kihívások elé állítják az embert a körülményei? Mi a reális hozzáállás a fenntarthatósághoz? Többek között ezekről beszélgettünk a Shamo bagsnek is otthont adó CikkCakk Stúdióban.

A Shamo Bags elindítása előtt egy ázsiai út hatására kezdtél máshogy tekinteni a világra. Mik voltak ezek az élmények?

Mivel ez egy hosszabb út volt, a hazaérkezés után jóideig volt mit emésztgetni a kint megéltek után. Az egyik legmeghatározóbb élmény, amivel ott találkoztam, az a textilművesség volt, és ennek a hagyománynak az élő volta. Igaz, már ott sem annyira élő, mint évtizedekkel ezelőtt, de a népviselet még mindig jobban jelen van az emberek életében, mint itthon. Már eleve az megragadott, hogy ezeknek az öltözékeknek milyen gazdag a jelentése. Végül nemcsak a textilművesség folyamatait láthattam ott, hanem úgy általánosságban a kézművességet, aminek ugyanúgy helye van az utcákon, nem úgy, mint itthon, ahol már csak keresve találunk ilyet. Engem pont az fogott meg annyira, hogy kint minden ott zajlik az ember szeme előtt. Számomra egy életre szóló élmény volt az ott élő emberek művészete és életmódja egyaránt, és a mai napig vissza-visszanyúlok a munkám során ehhez az utazáshoz.

Filmesként végeztél. Korábban is foglalkoztatott bármilyen kétkezi tevékenység?

A rajzolás volt a kedvenc elfoglaltságom gyerekkoromban, de kipróbáltam a hímzést, és gyakran fűztem gyöngyöt a szabadidőmben. A varrás viszont kifejezetten ennek az utazásnak a hatására jött az életembe. Egy táska indította el a gondolatot bennem. Még kint találtam az egyik piacon egy gyönyörű kézzel hímzett darabot, az egyik kedvenc törzsem mintáival. Most már tudom, hogy a levetett ruháik darabjaiból készítették, kimondottan turisták számára, ők ebben a formában nem viselték soha. Egyébként a nagymamám varrónő volt, de végül magamtól tanultam megvarrni. Az első lépéseket a Youtube és blogok segítségével tettem meg, aztán elmentem egy pár hónapos alapozóra egy ismerőshöz.

Hegedűs Dóra azon kevés divattervezők közé tartozik, akik a férfiakat vették célba. Tavalyi diplomakollekciójában nagyon jó érzékkel ötvözte a street-weart olyan klasszikus, múltba tekintő elemekkel, mint a fodros ingek vagy a viktoriánus kor férfidivatjára jellemző fűző. A vele készített nagy interjúnkat itt olvashatjátok. A 2019-es év új fordulatot hozott a tervezőnek, meglépte azt, amit már jóideje tervezgetett; DÜSK néven folytatja.

„A névváltoztatást már évek óta szükségesnek éreztem, mert a márkám szellemiségéhez és a közvetített értékekhez úgy érzem, jobban passzol az egyedi márkanév. Az utóbbi időben egyre többen lépnek ki a hazai divat és design piacra saját nevükkel, viszont így sokkal nehezebb megjegyezni és megkülönböztetni a sok tervezőt és márkát. Ráadásul úgy alakult, hogy a szakmában jelenleg nagyon sokan viseljük a Dóra nevet, így számomra régóta evidens volt, hogy egyszer eljön az a pont, amikor szeretném magam jobban megkülönböztetni a többi márkától.” – ecsetelte a névváltoztatása miértjét.

Vecsei Zsófi mindig is tudta, hogy valami igazán kreatív dolgot szeretne csinálni az életben, aztán egy rövid kerülő után, amit a művészettörténet szak jelentette számára, szépen lassan megtalálta a hivatását a kalapkészítésben. Három éve indította el saját márkáját, a Vecsei Millinery-t, ami azonnal hatalmas siker lett szakmai körökben. Nemcsak a hazai divatmagazinok ünnepelték Zsófit, hanem időről időre a zenei színpadokon is fel-feltűnnik a brand hol klasszikusabb, hol pedig merészebb modelljei. A Vecsei Millinery sub brandjeként a héten debütál a TAU, ami egy jóval elérhetőbb árkategóriájú vonal lesz, persze úgy, hogy a Vecsei egyéniség és a magas minőség marad. December 4-én, szerdán a Margot Budapestben egy finom Absolut ital mellett ti is megnézhetitek testközelből a TAU kínálatát. Mi még az előkészületek kellős közepén csíptük el Zsófit műhelyében, ahol nemcsak megmutatta új brandjének darabjait, hanem beszélgettünk az angol versus magyar kalapviselési tradíciókról, a trendekről és arról is, hogy minek köszönhető, hogy ő annak idején beleszeretett a kalapokba.

Már többször hallhattunk arról, hogy mi vezetett a kalapkészítés mesterségéhez. Ilyenkor mindig szóbakerül Várhegyi Éva, akihez beprotezsáltak annak idején. És milyen jól tették! Benned mikor fordult komolyra a dolog?

Az első pillanattól kezdve nagyon tetszett az ötlet, hogy valaki kalapokat készít, de nem tudtam, hogy ez mit jelent a valóságban. Emlékszem, hogy amikor először jártam Éva néninél, az volt bennem, hogy miért is ne nézném meg, hiszen nagyon izgalmasan hangzott. Ekkor éppen Bécsbe jártam művészettörténet szakra, így amikor az egyetemen szünet volt, egyből mentem Éva nénihez és aztán minden szabad időmet ott töltöttem. Ahhoz, hogy elkötelezzem magam a kalapkészítés mellett, kellett, hogy rendszeresen járjak és dolgozhassak ott.

Mi volt, ami ekkora hatással volt rád?

Magával ragadott Éva néni szalonja, a kalapok sokszínűsége, az, hogy mindent kézzel készítenek. Nagyon jól éreztem magamat ott és meg volt a kölcsönös szimpátia az elejétől kezdve. Így mindig szívesen jártam be, igyekeztem a monoton munkafolyamatokat is nyitottan befogadni és nagyon boldogan vettem részt különleges feladatokban. Nagy élmény volt, hogy nem csak a munkafolyamatokba kaptam betekintést, hanem a vásárlók kiszolgálásába is.

Angliában is dolgoztál. Náluk nagy hagyománya van a kalaphordásnak. Mi volt az a plusz, amit inspirációként hazahoztál magaddal?

A fejdíszeket tartom a legfőbb plusznak. Angliában hagyománya van annak, hogy ünnepi alkalmakkor az öltözéküket kalappal, vagy fejdísszel koronázzák, míg a hétköznapokban is sokkal bevállalósabban öltözködnek.

Forrás: Tallin Design Festival

Manapság egyre több szó esik arról, hogy a műanyag milyen mértékben károsítja a Földet. Mégis van-e bármi jó, amit ki lehet hozni belőle? Többek között ez a kérdés foglalkoztatja Huszár Katalin, textiltervezőt, amikor különböző műanyagokkal kísérletezik. Persze nem volt ez mindig így, egy sokkal természetesen anyag iránti szenvedélye vezetett odáig, hogy a MOME Textilszakán elknyarodjon a műanyagok szerteágazó világába.

„Egészen pici koromtól fogva vonzott a bőr, mint anyag. Ha így visszagondolok, mindig megszagoltam, megtapintottam egy-egy táskát, kesztyűt, cipőt a boltokban, és próbáltam eldönteni, vajon valódi bőrből készítették-e. Pályaválasztásnál abban voltam biztos, hogy valami kreatív dolgot szeretnék majd tanulni, és mivel a kiegészítőtervezés különösen érdekelt, a bőrművességet választottam. Az egyetem után indítottam egy asUstrap nevű márkát és egyedi fényképezőgép pántokat készítettem bőrből. Akkor erre nem tudtam annyi energiát szánni, ami ahhoz lett volna szükséges, hogy be is robbanjon. Ezt az utat egyelőre félretettem, most jobban lekötik a figyelmemet más anyagok.” - mesélt nekünk Kata a bőrrel való kapcsolatáról.

Hogy jutott el Kata a bőrtől a műanyagig? Elmondása szerint ennek elég egyszerű oka volt. Bőrművesként kissé elveszve érezte magát a textiltervező képzésen, ezért úgy döntött, hogy ha úttörőként is, de kipróbál egy új utat. Mivel számára minden elérhető ’textiles’ technika új volt, elkezdett más irányokban gondolkodni, és a kísérletezés során a műanyagokat is kipróbálta. Az egyetem második félévében Észtországba utazott, ahol ismét bőr-kiegészítő tervezést tanult, újra otthonosan szeretett volna mozogni ezen a terepen. Aztán azt vette észre a tervezések során, hogy színes műanyaghálót meg szívószálat használ még egy táska vagy cipő tervezésénél is.

„Rájöttem, hogy ez a fajta nyitott hozzáállás az anyagokhoz, a kísérletező szemlélet az, ami engem inspirál és a szokatlan anyagtársításokra kezdtem fókuszálni. Bár jelenleg valóban a műanyagok állnak a projektjeim központjában, a jövőben szeretnék újra természetes anyagokra váltani, viszont a játékos hozzáállást és a kísérletezést megtartva.”

Fotó: Bodnár Dávid

A Design Héten tartotta három napos megnyitó eseménysorozatát a SISKO Studio csapata. A csütörtöki nyitóbulin az új termékeken kívül Absolut welcome drinkkel várták az érdeklődőket. A csapattagok közül most Papp Virág, a virágéknál tervezőjével ismerkedhettek meg. Virág nagyon izgalmas egyéniség, és ezáltal a virágéknál sem átlagos ruhamárka. A vele való beszélgetés során azt próbáltuk megfejteni, hogy mik azok a dolgok, amik a brandet azzá tették, amit ma látunk. Szóba került az őszinteség, mint kulcsfogalom, a feminizmus, egy barcelonai lány alkotócsapat, és azt is megtudtuk, hogy ő hogy látja a SISKO csapatát.

Virágéknál ég a világ… Ez a név annyira adja magát. Miért ez, és hogy kapcsolódik hozzád?

Igen, pont ebből a mondókából ered a név. És az egészben az a legviccesebb, hogy amikor gyerekkoromban hallottam, mindig úgy képzeltem el, hogy amikor Virágéknál ég a világ, összegyűlnek a boszorkányok, és békát esznek vacsorára. Már ott elkezdődött valami! (nevet)  

Az első szó, ami az embernek eszébe jut a márkáról, az a nőiség. Miért olyan fontos ez számodra?

A nőiség kérdése már egészen korán elkezdett érdekelni. Régóta kutatom, hogy ez pontosan mi, illetve mit tud jelenteni a társadalmi normákon túl, hogy lehet ebben elmélyülni. Mindig is erősebb női karakter voltam azokban a közösségekben, amikhez tartoztam, ezzel általában kilógtam a sorból, és emiatt végig foglalkoztatott, hogy mi az ami meghatározza, hogy ki mitől nagyon vagy kevésbé nőies. 

Most hol tartasz ebben a megismerésben? 

Most ott, hogy ez egyáltalán nem fekete és fehér; sőt, folyamatosan változik, rengeteg árnyalata van, és sokszor nem is lehet ezeket a minőségeket nőiesnek vagy éppen férfiasnak kategorizálni. Mindenkiben van mindenből, itt az a kérdés, hogy éppen melyik oldalra billen át a mérleg, hogy éppen miből van több és kevesebb, és hogy lehet ebben evickélni. Valamiféle egyensúlyra törekszem.