Barabás Zsófi tizennégy éve van hivatalosan a pályán; ekkor szerezte meg festő szakon a diplomáját a Magyar Képzőművészeti Egyetemen. Eredetileg tervezőgrafikusnak készült, úgy érezte, hogy ez kiszámíthatóbb jövőképpel jár együtt, de aztán egy belső hang mégiscsak a festés felé irányította. Hogy megérte? Ez nem kérdés: ma ő az egyik legsikeresebb fiatal képzőművész Magyarországon. Október 17-én a HybridArt Space-ben mutatja be három vadonatúj festményét egy csoportos kiállítás keretén belül. Gerlóczy utcai műtermében beszélgettünk vele, ahol felelevenítettük azokat a pillanatokat, amik meghatározóak voltak művészi fejlődésében, szó esett a siker megéléséről, és azt is elárulta nekünk, hogy a budapesti hidakon kívül mit szeret még annyira Budapestben.
Két testvéreddel, Lőrinccel, aki zenész és Benedekkel, aki éppen szobrász szakra jár a Képzőre gyerekkorotoktól kezdve magatokba szívtátok a művészetet édesapátok Barabás Márton műtermében. Ez hogy alakította bennetek azt, hogy a művészi pályát válasszátok?
A Párisi udvarbeli műterem nagyon meghatározó emlék maradt számomra. Ha a mindennapjaidat ilyen légkörben töltöd, akkor az lesz számodra a normális, hogy valaki fest, és nincs fix időbeosztása. Az édesapám otthon volt, amikor hazaértünk az iskolából, be tudtunk menni hozzá a műterembe, bármikor kérhettünk tőle segítséget például a leckében, és az sem zavarta, ha gokárdoztunk körülötte. Tulajdonképpen egy jó értelembe vett káosz jellemezte a helyet; a mai napig emlékszem a földön heverő hangszer darabokra, klaviatúrákra, amikből éppen műalkotásokat készített édesapám. Rengeteg művész járt fel hozzánk, az sem volt ritka, hogy koncerteket tartottak a műteremben. És mindehhez jött a sok utazás. Amikor Lőrinccel kicsik voltunk, előfordult, hogy édesapám ösztöndíjasként külföldre utazott; olyankor édesanyám fogott minket, felültünk a vonatra, és utánamentünk. Mi ezeken a helyeken akklimatizálódtunk. Persze ettől még nem kell, hogy az ember a művész pályát válassza, csak ha közben rájössz, hogy ehhez van affinitásod, akkor ott ennek megvan a táptalaja. Lőrinc tizenegy éves korában kezdett el trombitálni, én meg már gyerekként is mindig rajzoltam, és tizennégy évesen kezdtem komolyabban foglalkozni vele, amikor elkezdtem rajzszakkörbe járni. A kisebbik öcsém Benedek pedig szintén ezt választotta, ő most negyedéves szobrász szakon. A másik fontos dolog pedig, hogy mindenki szeret olyasmivel foglalkozni, amiben jó és ami jó érzéssel tölti el. Nálam részben rajzoláson volt a hangsúly, részben pedig hogy van egy formavilágom, amivel szeretek játszani, és én ezzel kommunikálok a külvilág felé.
Emlékszel arra, hogy mikor csillant meg ez legelőször?
Papírplasztikákkal kezdődött az egész; ezek konkrét épületek voltak; daruk, házak. Inkább illusztráció szerű dolgokat képzelj el. Egyszercsak jött egy gondolat, hogy ezeket feltehetném a falra, és a papír helyett használhatnék fát. A cél az volt, hogy nagyobb és egyszerűbb legyen. Már nem is ábrázolni szerettem volna valamit, inkább hangulatokat akartam megfogalmazni. Az első munkák, amikben ezek a formák megjelentek dekopír fűrésszel készültek rétegelt lemezből, ezen a ponton különösen jól jött az édesapám „kis műterme”, ahogy mi hívtuk. Ekkor készültek el az első reliefek (domborművek- a szerk.) a különböző síkok által kiadott színkombinációkkal. Ez 2002-ben volt, az első önálló kiállításom idejében. Innentől kezdve párhuzamosan készítettem ezeket a reliefeket a vászonképekkel. Mostanában főleg vászonképeket festek.
Édesapáddal milyen a kapcsolat, mint művész a művésszel?
Nagyon jó; annyira, hogy a Képzőn az utolsó két évben, az egyetem mellett otthon is az ő műtermében is festettem. Ez nagyon izgalmas időszak volt. Jó, hogy ő nem szól bele a dolgaimba; ha megkérdezem, szívesen elmondja a véleményét, de nem mondja meg, hogy mit kellene csinálnom. Egyébként én is csak akkor mondok véleményt az ő munkáiról, ha megkérdez engem. Próbáljuk ezeket a határokat maximálisan tiszteletben tartani. Közben ha tudunk, ott vagyunk egymás kiállításmegnyitóin, támogatjuk egymást. Két külön úton járunk, pont ezért szeretem, ha valakinek nem egyből esik le, hogy ő az apám. Nem azzal kezdődött, hogy a Barabás Marci lánya vagyok.