Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Egy város a benne élőkben mutatkozik meg igazán


A csajok, akik nem féltek fejest ugrani a budapesti undergroundba - Interjú Koltay Annával és Turán Eszterrel

2018. augusztus 07. - absolut_hu

bpunderground_logo_zott.jpg

Fotó: Cseke Dorka

Koltay Anna és Turán Eszter körülbelül három évvel ezelőtt egy koncert kellős közepén kezdett el ötletelni egy zenei szubkultúrákból álló sorozatról. Mindkettőjük fejében ott motoszkált régóta egy álom formájában, de a megvalósítás még váratott magára, egészen a szerencsés találkozásig. Végül megszületett a BP Underground, azóta pedig túl vannak két sikeres részen. Tavaly nyáron jött ki az első, ami a punk/hardcore szubkultúrát érinti, most pedig itt a második rész, a magyar hip-hop legfontosabb kulcsfiguráival. Hogy mennyire volt meredek ötlet nőként a férfiak által dominált világhoz nyúlniuk, vagy hogy mi motiválta őket a filmek készítése során; többek között erről is szó esik a lenti interjúban, mint ahogy arról is, hogy mit jelentett számukra a ’90-es 2000-es években ezekben a szubkultúrákban benne lenni.

Több budapesti szubkultúrában voltatok, vagytok benne. Ez miért volt fontos nektek, és mi maradt meg belőle?

Eszter: Nagyon érdekes, mert nekem ez nagyjából az anyatejjel jött. Fiatal értelmiségi szülők gyerekeként úgy nőttem fel, hogy otthon jelen volt az ellenkultúra. Az apukám folyton a Fiatal Művészek Klubjába járt az Andrássy-n és többek között olyan lemezek szóltak nálunk, mint az A. E. Bizottság. Egyébként hamar elkezdett érdekelni a zene. Nagyon izgalmas közegben voltam általános iskolás, már 11-12 évesen Cure-t , Depeche Mode-ot, meg mindenféle alter zenét hallgattunk a barátaimmal. Az is nagy hatással volt rám, hogy Óbudán nőttem fel, ami a punknak és a rock and rollnak az egyik fellegvára volt. A Zichy kastély mellett lógtak a skinheadek, a rockerek és a punkok, én pedig ott tátottam a szám. Innen pedig csak egy ugrás volt kicsit később a legendás Nyugati téri Totalcar, a Moszkva tér, a hardcore-punk közeg. Inkább kívülről néztem ezt a szcénát, hisz én egy orrbavalós rocker kiscsaj voltam, de közülük kerültek ki részben a  barátaim.

Mi vonzott téged leginkább ebben az egészben?

Eszter: Ha keresed önmagad, akkor nem feltétlenül a műanyag pop világ felé fordulsz. Szerintem mindenképp ez az öndefiniálás az, ami miatt az ember elkezd szélesebb zenei spektrumot hallgatni, nézni. És a közeg is hozzásegített ehhez; a szüleim, a baráti köröm, az egész óbudai milliő, aztán a Moszkva tér, vagy akár amikor elköltöztünk II. kerületbe. Még pont beleestem abba a korszakba, amikor nem volt internet; ez az az időszak volt, amikor utána kellett menni a dolgoknak. Egészen Bécsig kellett utazni, hogy beszerezz például egy bársony Martens bakancsot. Nekem ez egyébként egy organikus fejlődés volt; ami kezdődött az alter-korszakkal, aztán irgalmatlanul gyorsan belecsöppentem a rock szcénába, majd a barátom megalapította az egyik legmenőbb magyar hardcore zenekart, akkor nyilván értek ilyen hatások is, és amúgy is, a Totalcar-ban együtt szórakozott minden szubkultúra képviselője. Aztán külföldön tanultam, lett egy amerikai barátom, és ott jött a hip-hop. Ha lehet ilyet mondani, én inkább az intellektuálisabb, főleg keleti-parti hip-hopot kedvelem, komoly üzenettekkel és társadalmi problémákkal foglalkozó szövegekkel, jazzes alapokkal. Aztán egy csomó időnek el kellett telnie ahhoz, hogy újra visszataláljak a rock zenéhez, de végül is nyilván nagyon meghatározó miket hallgat az ember tizenévesen. Szerintem egyébként teljesen belefér az, ha valaki különböző korszakaiban más szubkultúrákhoz vonzódik kicsit jobban. Az biztos, hogy nekem a munkámban is nagyon meghatározó az, hogy a saját szubjektív szűrőmön szűröm meg azt, hogy mi a jó, ki a jó. Tizenkét éves koromtól kezdve ilyen vagyok. Szerintem nagyon sok mindent hordoz magával az ember a tizenéves énjéből.  Az, hogy mindenről tudni kell, mindenhol ott kell lenni, már nyilván megszűnt, nem tudok, és nem is akarok ott lenni mindenhol, de a koncertek fontosak most is. Jó új dolgokkal találkozni a mai napig. 

Anna, a te utad hogy alakult?

Anna: Hasonlít Eszteréhez, bár tíz évvel később indult. Édesapám a beat generáció tagja volt, az első filmjét az Illés zenekarról készítette. Otthon nálunk a Led Zeppelin, az AC/DC és a Rolling Stones szólt, folyamatosan koncertekre jártunk. Először magyar rockzenéket kezdtem el hallgatni, főleg a Tankcsapda, Junkies, Auróra, Black-Out vonalat. Aztán a 2000-es évek elején az ő előzenekaraik már a kicsit keményebb zenekarok lettek, az akkor futó metal, metalcore, hardcore bandák, mint az Insane, a Subscribe, az Idoru vagy a Bridge To Solace. A rockzene keményebb ágával így találkoztam először, és aztán egyből az lett az irányom. 

Tovább