Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Egy város a benne élőkben mutatkozik meg igazán


Szürreális világot teremt - Szemző Zsófia művészete

Kis Színes Budapest

2019. november 17. - absolut_hu

screen_shot_2019-11-15_at_12_19_49.png

Szemző Zsófiára jellemző az antropológiai gondolkodásmód, keresi az ember helyét a természetben, kiemel különböző helyzeteket vagy cselekvéseket, szétszed, összegyúr, az ember pedig a munkáit látva úgy érzi, mintha az álom és a valóság határán egyensúlyozna. Művészi látásmódjára valószínűleg hatással volt, hogy kétszer is eltöltött hosszabb időt Franciaországban, valamint több csoportos kiállításon, workshopon és residency programon is részt vett világszerte.

„Főként papír alapú munkákat készítek, de sok esetben ezeket kombinálom tárgyakkal fotókkal vagy videókkal. A nem csak közvetlen, de a tágabb értelemben vett környezetem is  foglalkoztat. Annak valós és elképzelhető eseményei, szereplői. A természetben keresem az emberi helyét. Próbálok értelmezni és szintetizálni. Bambulok, szemlélődök és néha ez koncentrációvá alakul. Érdeklődésem sokszor antropológiai színezetű. A rajz médiumán keresztül építek, rombolok le és rakok össze szituációkat.” – mutatta be Zsófi saját szavaival művészetét.

670a0896_logo_zott.jpg

Munkáinak fontos jellemzője a storytelling, és bár ő nem látja feltétlenül történetmesélésnek a munkáit, örömmel veszi, ha a munkáit látva hasonlóságok fedez fel saját történetével, hiszen ez segít megérteni másokat is. Médium és témák szempontjából is rendkívül sokrétű művészete.

Tovább

Humor és funkcionalitás - Botos Balázs, porcelán designernél jártunk

Kis Színes Budapest

dd2e6785306277_5d77e73a4b209.jpg

Forrás: Botos Balázs Behance oldal

Hogy lesz valaki porcelán designer? Botos Balázs formatervezőként csöppent a porcelánok világába. Az egyetem második évében találkozott komolyabban a kerámiával Kecskeméten a Nemzetközi Kerámia Stúdióban, ahol egyből elbűvölte az anyagszerűsége, a technikája és az ehhez az anyaghoz való gondolkodás szépsége, összetettsége. Innentől kezdve nem is hagyott alább lelkesedése, így amikor elvégezte az egyetemet, visszament a stúdióba, ekkor már főállásban. Egy nagyon izgalmas időszakként tekint vissza erre, az anyaggal való munka és az ott megismert emberek is mind megerősítették abban, hogy folytassa ezt az utat.

Hivatkoztak már rá fekete bárányként, aminek egyik oka lehet, hogy a munkái nem igazán illeszthetőek bele a ma futó kortárs kerámia művészetbe.

„Persze mert te olyan formatervező szemmel nézel mindent! Ezt már nem egyszer hallottam. (nevet) Külsős vagyok, vagyis külsősként érkeztem ebbe a körbe, de úgy gondolom, hogy most már elfogadnak. Máshogyan szemlélem, használom ezt az anyagot, de mindig a legnagyobb tisztelettel, odaadással és persze humorral. Ez segít abban, hogy most már kollégaként, barátként tudok beszélni a szakmában dolgozó vagy szakma közeli emberekkel. Szuper ennek a világnak a részének lenni.” – mesélt Balázs a szakmával való kapcsolatáról.

670a0948_logo_zott.jpg

Tovább

Városi környezet különböző megfogalmazásmódokban - Interjú Szabó Kristóffal, a KristofLab alapítójával

_pvl0067_logo_zott.jpg

Fotó: Pavel Bogolepov

Szabó Kristóf 2012-ben végezte el a Képzőművészeti Egyetem képgrafika szakát. Az általa létrehozott KristofLab egyfajta ernyőként fogja össze a azokat a művészeti ágakat, amikkel foglalkozik. Egyik fő kutatási területe az ember és annak környezetének kapcsolata, ezt a témát több sorozatban is megörökítette. Emellett zenekarok számára VJ-zik, tanít, táncművészek számára projektál és alkot installációkat és médiaművészeti kiállításokat szervez kurátorként. Művészete szerteágazó, mégis megvan sajátos világa, amibe műtermében engedett nekünk betekintést. Ott többek között arról beszélgettünk, hogy miért is annyira érdekes téma a panelház, mik éppen a futó trendek, ezekhez hogy kapcsolódnak az ő munkái, illetve, hogy mitől más egy táncelőadáson vetíteni, mint egy elektro bulin.

Téged hogy formált Budapest?

Győri vagyok, az egyetem miatt költöztem Budapestre, és maga a költözés is nagy hatással volt rám, de a város környezete folyamatában formál inkább. Eleve a nagyvárosok és kisvárosok közötti különbség nagyon érezhető; a nagyvárosok metódusa teljesen más, ahogy az emberek a környezetükkel élnek közösen. Győr és Budapest között a legszembetűnőbb, hogy ami Győrben kicsi, itt nagyobb volumenben nyilvánul meg, és ez lehet a legprofánabb módon a hajléktalanság, de ugyanúgy a lakótelepek nagysága, az utak szélessége. Valójában a lépték az, ami más, és ebből adódóan az emberek viselkedése és mentalitása is más lesz. Egy kisvárosi példa. Lent voltam Debrecenben egy zenekarral, akiknek éppen VJ-ztem, és az egyik helyi művész végigvezetett minket a belvárosban, ahol minden sétatávolságon belül volt, egy helyre összpontosult, és mindenki ismert mindenkit. Teljesen más a viszonyulás ott egymáshoz és a városhoz.

Mióta foglalkoztat az identitás és a környezet témája?

Már az egyetem alatt is a városi környezettel foglalkoztam, csak más megfogalmazásmódban. Aztán az elmúlt időszakban sokat változott a művészetem, ahogy jobban belemélyedtem a témába, és ahogy egyre inkább az lett a kiindulópont, hogy nekem milyen a viszonyom a várossal és közben magammal. Ebben az is közrejátszott, hogy kikerültem a Képzőművészeti Egyetem amúgy elég zárt közösségéből, máshogy kellett már boldogulni, ez pedig ilyenkor kiszélesíti az ember figyelmét is a világra. Ekkor kezdtem egyre többet foglalkozni a környezetemmel, nem egy magánmitológia jellegű dolgot szerettem volna építgetni a várossal és a gondolataimmal kapcsolatban, hanem egy bensőségesebb viszony kezdett el érdekelni a saját életemhez és a saját magamhoz kötődő érzésekhez kapcsolódóan.

Tovább

Mesebeli Budapest - Tervezd meg a napjaidat Buzás Alizzal

Kis Színes Budapest

absolut_020_logo_zott.jpg

A Bomo Art Budapest 2017-ben indította el limitált kiadású Kortárs Képzőművészek Sorozatát. Erről bővebben Boldizsár Károly, alapító mesélt nekünk itt. Idén Barabás Zsófia és Csató József után Buzás Alizt kérte fel a békeidőket idéző grafikáiról is híres magyar papírmanufaktúra. A fiatal illusztrátor sok hazai projekt mellett külföldi megrendelőknek is dolgozik, nemrég péládul a Washington Post egyik cikkét illusztrálta. Aliz munkái során időről időre visszatér a városi közlekedés, nyugodtan kijelenthetjük, hogy Budapest nagy hatással van művészetére.

Szívesen kísérletezik új technikákkal, és ez magával hozza illusztrációs stílusának fejlődését is. Pont ezt szereti legjobban munkájában, ettől érzi igazán változatosnak:

„Érdekes dolog visszanéznem akár a fél évvel ezelőtt készült munkáimat, hogy mai szemmel mennyire máshogy csináltam volna meg őket. Ez nem egyfajta negatív szemlélet, csak jó látni azt, hogy viszonylag rövid idő alatt is képes alalkulni, fejlődni a látásmódom és a technikám. Legjobban a sketchbookomba, Posca filcekkel szeretek dolgozni, de ezt inkább kikapcsolódásként csinálom. Viszont ennek köszönhetően mostanában több olyan megkeresésem is érkezett, ahol kifejezetten ezzel a technikával szeretné a megrendelő, hogy elkészítsem az illusztrációkat.”- avatott be minket minket a klusszitatitkokba.

screen_shot_2019-09-25_at_22_31_44.png

A Vásárcsarnok, a 8 piac a világ körül projekt egyik szereplője

Sok munkája árulkodik arról, hogy Budapest milyen jelentős szerepet tölt be életében. Egy egyetemi feladat kapcsán készült el a 47-es villamosról szóló füzet, ami aztán annyira megteszett az embereknek, hogy többen is meg szerették volna vásárolni. Aliz azonban úgy döntött, hogy még ennél is izgalmasabb dologgal rukkol elő; ez lett a Köszöntjük kedves utasainkat könyv, amit férjével együtt készített el, és aminek hatalmas sikere lett:
„A 47-es villamosról szóló füzet egy egyetemi feladat megoldásaként készült, ahol annyi témabeli megkötés volt, hogy valami olyan dologról kell szólnia, amit nagyon szeretek. Akkoriban a Gellért térnél laktam és minden nap a 47-es villamossal jártam, imádtam mint tárgyat és mint szimbólumot is. A hangját, a csillámpadlót, az üléseit, mindent. Úgy döntöttem, hogy picit utánanézek jobban, és minél több izgalmas részletet tudtam meg róla, annál jobban élveztem a munkát. A Köszöntjük kedves utasainkat azért jött létre, mert sokan kerestek meg azzal, hogy szeretnék megvenni a villamosos füzetet, de én nem éreztem, hogy egy csupán 12 oldalas kiadvány megérett erre a célra. Felmerült tehát, hogy ki kellene bőviteni további járművekkel az egészet, és mivel a férjem is hasonlóan vonzódik a témához, egyértelmű volt, hogy megtaláltam a könyv íróját. Az egész folyamatot ketten csináltuk végig, aminek voltak könnyebb és nehezebb időszakai. A legnehezebb biztosan a klasszikus értelemben vett kereskedés volt. A könyv körüli hype hullámokban tört ránk, és főleg karácsony előtt tetőzött, így megfelelő tapasztalat és infrastruktúra híján voltak olyan napok, amikor reggel 6-tól éjfélig számláztunk, csomagoltunk, futárt intéztünk, csomagolóanyagért futkostunk. Ez alatt az időszak alatt fogalmazódott meg bennem az, hogy hiába szuper a saját dolgaidat árulni, én inkább rajzolni szeretnék az erre szánt időben is. A mai napig jó páran megkeresnek egyébként azzal, hogy szeretnének vásárolni a könyvből, de mivel ez egy sorszámozott, csupán 1000 példányban megjelent limitált kiadás volt, nem tervezzük az újranyomást.”- osztotta meg velünk a Köszöntjük kedves utasainkat háttértörténetét.

Tovább

A papír bódító illata – Interjú Boldizsár Károllyal, a Bomo Art Budapest alapítójával


absolut_015_logo_zott.jpg
Boldizsár Károlyt egy velencei utazás inspirálta arra, hogy létrehozza a Bomo Artot. A velencei stílusú könyvespolcokat aztán végleg felváltották a naplók, kis füzetek, fotóalbumok, könyvjelzők. Szépen lassan kialakult egy nagyon komoly portfólió, ami ma már nemcsak a Régi posta utcában található csöppnyi boltot tölti meg, hanem egy tágas üzlethelyiséget is a Várkert Bazárban. A Bomo sikersztori viszont nem áll meg országhatáron belül; több helyen is jelen van a márka a nagyvilágban, az elmúlt időszakban például Dakarból és Madagaszkárról is érdeklődtek. Károlyék titka abban rejlik, hogy megtalálták az egyensúlyt a hagyománytisztelet és az újító megoldások között, így tudnak frissek, izgalmasak maradni.  Hollósi Éva, képzőművész közreműködésével minden évben több új dizájn is születik, de a régi jól bevált Bomo hangulat megmarad, ahogy a legsikeresebb grafikák is. Folyamatosan születnek művész kollabok is, amik tovább színesítik a kínálatot.  A héten debütál képzűművészeti sorozatuk harmadik része Buzás Aliz, illusztrátorral, így Károllyal nemcsak a múlt, hanem a jelen kapcsán is bőven volt miről beszélgetni.

Véletlenül alakult úgy, hogy már eleve a nyomdaiparban kezdtél el dolgozni, vagy ez összefüggésbe hozható a könyvek iránti szereteteddel?

A 80-as évek végén 90-es évek elején még teljesen általános volt, hogy aki nem tanult különösebben jól, az szakiskolába ment. Mivel nem jeleskedtem a tanulásban, az általános gépkezelői és karbantartó  iskolában folytattam a tanulmányaimat. Ott viszont hamar kiderült, hogy nem megy a matek és a műszaki rajz, így aztán édesapámnak köszönhetően átvettek a nyomdaipari suliba, ahol az elejétől kezdve jól éreztem magam, és végül offset gépmesterként végeztem. Egyébként a nyomdáról, ahol gyakorlaton voltam,  vannak jó gyerekkori emlékeim is, ugyanis apu dolgozott nekik, és napi szinten járt oda, én pedig a nyári szünetben gyakran elkísértem. A mai napig emlékszem a pepsi-s, schweppes-es címkékre, amiket éppen akkor előttem nyomtattak.  

Végül minek a hatására született meg a Bomo Art?

Egy velencei utazással kezdődött minden; ott szívtam magamba ezt az ódon hangulatú, klasszikus, vintage stílust. Amúgy sokszor azt hiszik, hogy olasz márka vagyunk, de szerintem van különbség a kinti üzletek és a Bomo között; mégpedig, hogy azok a boltok úgy egyben nagyon jól néznek ki, de ha leemelsz bármit a polcról, közelről már nem olyan jó minőségű a termék. Engem pont az inspirált, változtatni akartam ezen. A minőség az elejétől kezdve fő szempont nálunk, és az, hogy ezt hozni is tudjuk, főleg azoknak a szakembereknek köszönhető, akik a műhelyben dolgoznak. 

Tovább

Színes ábrák és megannyi üzenet - Interjú Forrai Ferenccel

026_logo_zott.jpg

Fotó: Bodnár Dávid

Forrai Ferenc művészetére a tömör, geometrikus, szimbólumokban gazdag, absztraktív stílus jellemző, amit mesterien használ fel az őt megérintő irodalmi művek és saját élete feldolgozásához. A mai napig úgy érzi, hogy az igazán nagy pillanatok munka közben jönnek. 2016-ban a Design Hét apropójából készített Négyszöglet sorozata a Visegrádi Négyek irodalmi mesterműveit dolgozza fel az ő szemszögéből. Ennek következő állomása idén szintén a Design Héten lesz egy kiállítás keretén belül. Addig pedig újabb és újabb töredékek jelennek meg a Hype and Hyper oldalon, ilyen módon online lábat is hozzátéve ehhez a komplex műhöz. Ferkóval többek között a művészeket kihívások elé állító alkalmazott lét és a szabad alkotás közötti egyensúly megtartásáról, a siker különböző aspektusairól és a Budapest tematikával kapcsolatos terveiről beszélgettünk művészlakásában.

Alkalmazott grafikusként dolgozol, de az mindig nagyon fontos volt számodra, hogy a szabad alkotásra is legyen időd. Nem mindig egyszerű megtartani az egyensúlyt, főleg akkor, ha az ember szakmája nagyon hasonló ahhoz, amit szabadidejében is csinál. Te hogy találtad meg az egyensúlyt a munkád és a művészeted között, és hogy tudod fenntartani? Vannak erre módszereid vagy ösztönösen jön?

Bár egyszerűnek tűnik, de ez egy eléggé összetett kérdés. Valóban nehéz megtalálni és fenntartani az egyensúlyt, mert bármennyire is jobban kedvelem a szabad alkotást, be kell látni, hogy ebből jóval kevesebb bevételem van, valamiből pedig meg kell élni. Az alkalmazott vonalat is imádom, mert az is mindig nagy kihívás, hogy valaki számára megfogalmazzak egy márkát vizuálisan, elindítsam egy olyan úton, amit ő elképzelt. Többnyire az arányok a fontosak; az, hogy ki milyen arányrendszert épít fel magának. Ez a munkában is és az életben is visszatükröződik. Alkalmazott grafikusként a munkáim nagy része a boros vonalhoz kapcsolódik, ahol viszonylag nagyobb szabadságot kapok, mint egy általános alkalmazott megbízás során. Ez is segít abban, hogy ezt a vonalat is így tudjam vinni. A szabad alkotás és az alkalmazott terület közötti egyensúly megtartása azért is nehéz, mert az autonóm, egyéni munkához szükséges feltételeket az alkalmazott vonalból kell kigazdálkodnom. Gondolok itt egyrészt a projektek finanszírozására, viszont ez nem csak abból áll, hogy megveszem a papírt, a tintát vagy a festéket, mert az idő az, ami igazán sokba kerül. De igazából ez nem is érdekel, mert imádom a szabad alkotást. Ha elsődlegesen a pénzkereset motiválna, akkor elveszíteném a szabadságot. Nem akarom fix pontokhoz, megtervezett irányhoz kötni, mint az alkalmazott vonalat, inkább maradjon meg a szabadság és az az erős szubjektivitás, ami belőlem jön. Ami fontos, hogy nem tudom külön választani az élet más részeitől, mert mindenben benne van, azt dolgozom fel, amit megélek, átélek.

Tovább

Furcsa formák - Interjú Keresztes Zsófiával

670a2312_logo_zott.jpg

Keresztes Zsófiát mindig is a furcsa dolgok érdekelték; ő a groteszk, már-már morbidba forduló témákban is megtalálja a szépséget. Művészete megosztó, és eddig nehezen talált utat a hazai közönséghez. Tavaly azonban megkapta az egyik legrangosabb hazai szakmai elismerést, legnagyobb meglepetésére, Esterházy díjas lett. Júliusban közös kiállítása nyílt Tom Volkaerttel. Az Everybody Needs Art kiállítóterasza a galériák sterilitásával ellentétben inkább kísérletezősebb helyszín, ahol mindkét művész szobrai jól érvényesültek. Zsófia nem most dolgozott együtt Bencze Péter kurátorral, több külföldi kiállításában is segített már az Everybody Needs Art alapítója. A Sunbaked Thirst with Love Finisszázsán az Absolut is ott volt.

Tom Volkaerttel volt már a kiállítás előtt is kapcsolódási pontod?

Igen, ez alapvetően egy online ismeretség volt, az Instagramon keresztül találkoztunk egymás munkáival először, majd ugyanaezen a platformon kezdtünk el chatelni. Többször szóba került, hogy mennyire szeretnénk egy közös kiállítást, és viccelődtünk is vele, hogy vajon mikor lesz egy olyan kurátor, aki lát fantáziát ebben a párosban, végül Peti lett az, és három év után teljesült a vágyunk. (nevet) Tom munkáiban is ugyanúgy megjelennek az elfolyó, szervekre utaló elemek. Első ránézésre absztrakt formavilágúak a munkái, de ha tovább vizsgálod, konkrét motívumokat is felfedezel benne, egy-egy groteszk arcot, testrészeket.

A Magyar Képzőművészeti Egyetemre jártál, festő szakra. Hogy jutottál el oda, hogy egyszer csak elkezdtek lemászni a képek a falról, és átalakultak szobrokká?

Még a Kisképzőben kerámiaszakos voltam, onnan ered ez a fajta térbeli látásmódom. Azalatt az idő alatt szigorúan funkcionális tárgyakat készítettünk, nekem ez a hozzáállás akkoriban megpecsételte az agyaghoz való viszonyomat, és nem tudtam megregadni benne azt a fajta szabadságot amiről, azt gondoltam szükséges ahhoz, hogy a képzőművészet terepén ki tudjak teljesedni. Így jött a festészet. Úgy gondoltam, hogy festészeti eszközökkel jobban meg tudok majd valósítani egy-egy olyan koncepciót, amit elképzeltem. Ma már teljesen másképp látom, és egy ideje vágyom is arra, hogy újból agyaggal dolgozhassak. Valószínű ezért is tetszenek annyira Tom szobrai, mert abban ahogy ehhez az anyaghoz nyúl, benne van egy olyasfajta bátorság, amit én akkoriban, amikor előszőr volt rá esélyem, nem tudtam meglépni.

Tovább

Lelki lenyomatok - Interjú Tripoval

003_logo_zott.jpg

Tripsánszki Dávid művészetének mozgatórugója saját lelke és az élet adta helyzetek, amik hol gyötrik, hol pedig az egekbe emelik. Munkáira láthatóan nagy hatással van a pop kultúra és a street art, mégis sajátos a művészete. Képei, legyenek azok budapesti szórakozóhelyeken, műgyűjtők falán vagy éppen pólókon - Tripo kollaborált a Dorko-val is, – nagyon mélyen gyökerező gondolatokat, érzéseket közvetítenek. Mi arra voltunk kíváncsiak, hogy ki van az alkotások mögött, mi indítja be az alkotói ösztönt, és miért is annyira fontos számára szép dologokat teremteni a semmiből.

Nagyon karakteresek a képeid. Hogy alakult ki a stílusod?

A stílusom kialakulása magától történt. Nem erőltettem semmit, talán csak a legelején, mikor tudatosult bennem, hogy nem én vagyok a legjobb rajzos a földön. Tudod, ez az a kis düh, hogy nem te vagy a legfaszább. Biztos sokaknak ismerősek ezek a gyermekkori sóvárgások. Aztán beletörődtem, és ahogy a jellemem fejlődött, vonzotta a technikákat. Lépésről lépésre az élet maga alakította úgy ki a sorsom, hogy a stílusom maga az életszemléletemmé és életmódommá váljon. Nyíregyházáról indultam, gördeszkás voltam. Ha most nagyon röviden összegeznem kéne, hogyan jutottam idáig, csúnya szóval élnék; sokat szívtam. De úgy rendesen! Nem szeretek a múltban élni, nagyon hajlamos vagyok rá, ez sokszor rányomja a bélyegét arra, hogy érzem magam, de most jó kedvem van. Szóval sokat szenvedtem, nem volt egyszerű, most sem az, de itt vagyok. Most jó!

Szinte minden képedben van egy csavar, egy részlet, ami megbontja a harmóniát. Ez mennyire tudatos; előre tervezel vagy spontán alakítod ezeket?

Minden képem koncepcióját, térben való elhelyezkedését előre megtervezem; fekete – fehérben, Phototosopban, szinte papírmetszettként. Ez körülbelül olyan, mintha egy óvodás kisgyerek összevágna lapokból egy Kariajit anyunak. Eléggé rosszak. Látnod kellene néhány megrendelőm arcát, amikor megmutatom nekik! Szörnyű! (nevet) Többször gondoltam azt, hogy na, most fogják visszamondani a megrendést. Nem értik, hogy lesz ebből az, amit megbeszéltünk. A harmónia megbomlása akkor keletkezik be, mikor a megrendelő agyát, szívét, bizalmát elnyerem. Amikor elhiszi, hogy képes vagyok rá, és az élet azért vezette hozzám, hogy ahogy én mondom, egy szakrális energiapontot helyezzek el a lakásában vagy éppen a helyére. Amikor ez megvan, kezdődhet az alkotás maga. Nehéz folyamat ez, és súlyos lelki dolgok jönnek ki. Azért általában nem szép és kedves dolgok jönnek ki, és a végén mindig nagyon boldog mindenki. Sokszor előfordul, hogy kések egy képpel. Ennek az az oka, hogy emberek nem képeket vesznek tőlem, hanem egy adott életciklusom lelki lenyomatát. Talán ez adja azt a plusz csavart, amit említettél.

Tovább

Camera Lucida kiállítás képes beszámoló

Q&A Ember Sárival és Esterházy Marcellal

2019_06_22_camera_lucida_megnyito_mng_mu_ze_j_1.jpg

Tranker Kata, Schuller Judit Flóra, Puklus Péter, Mélyi József és Horváth Lili (b-j.) Fotó: Soltész Vince

Augusztus 25-ig látható a Magyar Nemzeti Galériában a Camera Lucida pop-up kiállítás, aminek a megnyitóján mi is ott voltunk. Horváth Lili, kurátor itt mesélt arról, hogy kapcsolódik ez a jelenleg futó Fortenpan tárlathoz, és három kiemelkedően tehetséges fiatal művésztől; Puklus Pétertől, Schuller Judit Flórától és Tranker Katától megtudhattátok, hogy ők hogy kapcsolódnak a témához. Most a kiállítást megnyitó művészettörténész, Mélyi József személyes ajánlását olvashatjátok, valamint Esterházy Marcell és Ember Sári mesélnek arról, hogy az ő munkáikban és életükben milyen szerepet játszik a múló idő.

Mélyi József, művészettörténész pár gondolata a kiállításról: "Hosszú évek óta ugyanúgy foglalkoztat a személyes és kollektív emlékezet viszonya, mint számos magyar művészt. A legérdekesebb számomra a különböző korosztályokhoz tartozó alkotók eltérő megközelítésmódja, a művekből kiolvasható történelmi-társadalmi-művészettörténeti rétegek sora. És hogy miért érdemes megnézni a kiállítást? Mert ésszel összerakott. Mert ma ritkaságnak számít, hogy a kortárs képzőművészet hazai közegének legfontosabb alkotói közül öt együtt mutassa be közös gondolati szálra felfűzhető műveit. Mert a művek már valóban most megérdemelnék, hogy egy közgyűjteménybe kerüljenek."

Tovább

Magunkra hagyva az idővel - Camera Lucida pop-up kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában

event_cover_final_jav.jpg

Június 22-én a Múzeumok Éjszakája keretén belül egy különösen izgalmas pop-up kiállítás nyílik a Magyar Nemzeti Galériában a Fortepan tárlatra reflektálva. A Camera Lucida olyan kortárs képzőművészek munkáit mutatja be, akiknek alkotói gyakorlatában meghatározó szerepet tölt be a családi archívum kutatása, az emlékezet és a múltfeldolgozás folyamatának vizsgálata. A kiállított kortárs művek érdekessége, hogy az idő hagyományos, egy képi pillanatba sűrítése helyett nem csupán képi tartalmaik, hanem időbeliségük is önálló jelentéssel telítődik, mintha egy elképzelt idő-fenomenológiai kutatás rekvizitumaira bukkannánk a kiállítótérbe lépve. Akár egy Tarkovszkij-film: a tárlat megfosztja az időt a dramaturgiai objektivitástól, magára hagyva a nézőt az idővel. Horváth Lili, kurátor mesélt nekünk arról, hogy számára miért fontos ez a kiállítás, mit takar a cím, milyen lehetőségeket látott Budapest kulturális és művészeti életében miután hazaköltözött öt év németországi tartózkodás után, és három alkotójának nézőpontját is megismerhetitek a Camera Lucida kapcsán.

horvath_lili_portre.jpg

Nemrég költöztél vissza Budapestre. Milyen változást látsz öt évvel ezelőtthöz képest?

Úgy érzem, hogy a lényeges változás nema körülményekben következett be, hanem sokkal inkább bennem zajlott le. Master tanulmányaim megkezdése után elég hamar eldöntöttem, hogy Németországban szeretnék maradni ezért, már egyetem mellett elkezdtem dolgozni, és a másoddiplomám megszerzése után is néhány évet kint töltöttem. Sokáig el sem tudtam képzelni, hogy egyszer újra Budapesten éljek. Erről a pontról kiindulva aztán elég hosszú mentális utat jártam be odáig, hogy azt éreztem, haza kell jönnöm, mert nekem most itt van dolgom. A belső trip mellett persze külső hatások is értek, és bár döntésemet nem tudnám egyetlen élményre redukálni, mégis a mai napig élénken emlékszem Molnár Zsolt szuper szóló kiállítására, az Agro-Wave-re, amit tavaly márciusban a Kisteremben láttam, és ami időben nagyjából egybeesett azzal, hogy elhatároztam, hazatérek. Felismertem, hogy Budapest egy végtelenül izgalmas hely most, bázisa egy a maga nemében páratlan, pulzáló kortárs képzőművészeti közegnek, olyan fiatal, kvalitásos alkotókkal, akikből hasonló koncentrációban – tapasztalatom szerint – még a kortárs művészet nagy európai központjának számító Berlinben sem lehet találni. Úgy éreztem ezért az unikális adottságért tenni érdemes és tenni szeretnék, és ha rendszerszintű problémákat nem is tudok orvosolni, legalább a saját lehetőségeimhez mérten hozzájárhatnék egy működőképesebb intézményrendszer létrehozásához. Azt hiszem el kellett mennem ahhoz, hogy friss szemmel tudjak nézni rá, és igazán tudjam értékelni Budapestet s az itteni közeget.

Mit tudnak adni az általad kitalált pop up kiállítások a Magyar Nemzeti Galériának?

Bár a kiállítások ötletét részemről inkább a másik oldal, a kiállító művészeké motiválta, valamint az alapvető hiány, hogy a fiatal generáció, ritkán, és akkor is leginkább csak pályázatokhoz kapcsolódó beszámoló kiállítások formájában, kap bemutatkozási lehetőséget a patinás művészeti intézményekben. Mégis úgy gondolom, a sorozat által hozzásegítem a Nemzeti Galériát is azon folytonosság tényleges megteremtéséhez, ami intézményi funkciójából eredően feladata: a legfontosabb közgyűjteményként nyomon követni és dokumentálni a magyar képzőművészet alakulását. A nagy, időszaki tárlatokhoz kapcsolódó pop-up kiállítások hidat teremtenek a kurrens képzőművészeti törekvésekhez, friss tendenciákhoz, azáltal, hogy rendszeres platformot biztosítanak az azokat képviselő és alakító, fiatalabb alkotói generáció számára. Másrészt, az intézmény koordinátarendszerén belül, reményeim szerint, a frissesség, újdonság érzetét is adják látogatóinknak az épületnek mindig más-más részében installált pop-up tárlatok, amik afféle próbaüzemnek is tekinthetőek, vagy például terepnek a gondolati játékra, túlmutatva a múzeumi kiállítások hagyományos interpretációs eszközein.

Tovább