Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Egy város a benne élőkben mutatkozik meg igazán


Vakegér Mule by Bohus Péter

2018. november 19. - absolut_hu

vakege_rmule.jpg

A Vakegér saját Moscow Mule twistje, amiben a gyömbérsör intenzív édes ízét, nemcsak a limelé húzza vissza, hanem Bohus Péter és bartender kollégája által kifejlesztett kakukkfüves citromvüves cordial is. A hely egyik siker itala a Vakegér Mule, ami az izgalmas réz pohárnak is köszönhető. Ahogy valaki kikér egyet, egyből elindul a pultnál a kérdezősködés. Ha pedig egy koktél szép,rossz már nem lehet, mert ahogy a mondás tartja; az emberek nagyrésze már a kinézet alapján eldönti, hogy ízleni fog-e neki az adott ital.

Saját szavaival:

Próbáltam az eredeti receptben szereplő gyömbérsör édességét visszafogni a friss lime lével és a codial csípősségével.

 

Tovább

Könnyűt, gyorsat, mégsem átlagosat - Interjú Bohus Péterrel

bohuspe_ter.jpg

Budapesti bartender körökben elég ritka, ha valaki huzamosabb ideig ugyanabban a bárban dolgozik. Bohus Péter hét éve van a Vakegérben; ráadásul az itallapon kívül más területeken is kiéli kreativitását. Ilyen a nemrég felépített impozáns könyvespolc, amit lehetetlen nem észrevenni a nagy terembe lépve. Érződik, hogy szereti és törődik a hellyel. Sok bartenderrel ellentétben ő abban látja a legnagyobb kihívást egy koktéllap elkészítésénél, hogy olyan italokkal töltse meg, amik a vendég számára érthetőek, számára könnyen elkészíthetőek, mégis van bennük egy kis extra. Élményt szeretne adni, és mindezt megfizethető áron, hiszen a Vakegér közönsége 90%-ban magyarokból áll.

Mik a legfontosabb dolgok, amiket az elmúlt 13 évben megtanultál a bartender szakmáról?

Azt, hogy folyamatosan változik, nem szabad megállni a fejlődésben, folyamatosan képezni kell magunkat, illetve, hogy mindenkinek végig kell járnia a ranglétrát. Az elsőt évet én is poharazóként töltöttem, ezután lettem pultos, majd bartender, most pedig head bartenderként és üzletvezető helyettesként dolgozom.

Mennyire volt tudatos, hogy a bárpult mögött kötöttél ki?

A középiskola után rendőr szakközépbe mentem, de három hét után rájöttem, hogy nem az én világom, ahhoz túlságosan kötött, úgyhogy az egyik barátom által inspirálódva jelentkeztem a vendéglátó szakközépbe. Fogalmam sem volt róla, hogy ez miről szól, de nagyon hamar megszerettem; a pörgés, az italok, a rugalmasság mind meggyőzött.

Amióta fellendült Budapesten a turizmus, és egyre több hely nyílik, lassan eltűnőben vannak azok a felszolgálók, pultosok, akik tanulták a vendéglátást. Ez nem feltétlenül jó.

Megvan az a felső tíz százalék a vendéglátósok között, akik nagyon jól csinálják a dolgukat, amibe beletartozik, hogy komolyan veszik a szakmájukat, és folyamatosan fejlődni próbálnak. Ami egyfelől jó, de közben van, hogy már túltolják ezt a koktél sztorit. Néha azt érzem, félúton elhagytuk a vendégeket, és vannak olyan bartenderek, akik már csak maguknak vagy a kollégáknak készítik az italokat. Nemhogy a vendégek, de sokszor még a vendéglátósok sem tudnak lépést tartani velük. Izgalmas, hogy mindenki egyedi koktélokat készít, de már nincs meg az, ami húsz évvel ezelőtt, hogy megvoltak a sztenderd italok, amiket ha kikértem akár a világ különböző pontjain, hasonlót kaptam. Nincs baj az egyediséggel sem, de nem biztos, hogy minden körülmények között ehhez kellene ragaszkodni. Persze ez az én véleményem. Aztán ott a másik véglet; nagyon sokan alulképzettek a szakmában. A magyar társadalom jelenlegi állapotához tudnám hasonlítani a helyzetet; itt sincs meg a masszív középréteg. Én ezt próbálom hozni; az átlag embert szeretném megszólítani.

Tovább

Szemet gyönyörködtető szimmetria - Interjú Hlinka Zsolttal

hlinka_zsolt_portre.jpg

Hlinka Zsolt szeme ösztönösen keresi a városban a gemoterikai formákat és a szimmetriát, így nem meglepő, hogy fotóin is gyakran megjelenik az ezekkel való játék. Egyik legismertebb sorozata az Urban Symmetry a Duna-parti épületeket mutatja be homogén ábrázolással, kiemelve azokat saját környezetükből. Hat évvel ezelőtt nyitotta meg a Focus Galleryt, ahol nemcsak képeit láthatjuk és vásárolhatjuk meg, hanem vele is találkozhatunk személyesen, és beszélgethetünk vele a fotók történetéről. Mi is itt látogattuk meg. Nekünk többek között arról mesélt, hogy talált rá a szálcsiszolt alumínium lemezre való nyomtatásra, milyen módon befolyásolta az elmúlt időszakban emberi kapcsolatait a social media, és azt is elárulta nekünk, hol szeret esti sétákat tenni a városban.

Számodra milyen egy érdekes fotótéma?

Nagyon régóta foglalkoztat a geometria, szeretek vele játszani a képeimen is. Kimondottan tud vonzani, ha  mondjuk egy híd esetében meglátok egy párhuzamot vagy akár egy háromszöget. Ha az életben valami egyenes, azt a képen is szeretem egyenesnek láttatni. Vegyünk egy épületet; a valóságban nem dől, úgyhogy a fotókon is inkább úgy örökítem meg. Persze vannak kivételek; ilyen az Air Corridor sorozatom, ahol viszont adja magát a perspektíva torzulás. A geometrián kívül a szimmetria az, amivel szívesen játszom még. Általánosságban az emberek szeme is inkább a szimmetriát szereti. Lehet azt mondani erre, hogy egy idő után unalmas, de szerintem minden csak tálalás kérdése. A Fővám téri villamos képemen csak vonalak láthatóak, de ahogy ránézel, az agyad egyből összerakja, hogy valójában mit látsz. 

Még ahhoz a generációhoz tartozol, akik annak idején az analóg fényképezőgéppel ismerkedtek meg a fotózással. Hogy élted meg a digitális gépek megjelenését?

Szinte a megjelenéssel egyidőben próbáltam ki a digitális fényképezőgépet. Emlékszem, még annyira kezdetlegesnek tűnt számomra. Nagyon furcsa érzés volt, hogy amikor lenyomtam az exponáló gombot, egész sok idő telt el, amíg sikerült elkattintani. Eleve a számítógép is elég friss élményt jelentett, úgyhogy nagyon élveztem, hogy a képeket fel lehetett tölteni rá. Nekem igazán ekkor kezdődött el az igazi próbálkozás, ott már sokat is lehetett fényképezni, azonnal meg lehetett nézni, és innentől kezdve rohamosan elindult bennem a fényképezés iránti vágy.

Gépmester szakember és nyomdavezető vagy. Hogy kapcsolódik ehhez a fotózás a történetedben? 

Már egy ideje vittük a testvéremmel a nyomdánkat, és egyre inkább zavart, hogy milyen sok rossz minőségű fotóval találkozom a különböző kiadványokban. Már akkor megfogalmazódott bennem, hogy valószínűleg tudnék ezeknél jobbat csinálni. Valójában ez indított el bennem valamit, úgyhogy meg is vettem az első komolyabb fényképezőgépemet, és elkezdtem tanulmányozni, hogy mitől lesz igazán jó egy fotó. Akkor még nem fotóztak ilyen sokan, mint ma, és én is egy jó hobbiként tekintettem rá,  amihez a környezetemből sem kell hozzá kiszakadnom, hiszen a városban elkészíthetem a képeket, utána pedig otthon válogatok, rendszerezek. 

Egyáltalán nem átlagosak azok a technikák, amiken keresztül fizikai formát öltenek a képeid. Hogy találtál rájuk?

Egy külföldi galériában találkoztam először egy izgalmas keret nélküli képpel. Azonnal utána is jártam, és találtam Németországban egy céget, akik a gyártásával foglalkoznak. Rendeltem tőlük néhány darabot, köztük egy szálcsizolt alumínimumra nyomottat is, amit addig csak neten láttam. Teljesen leesett az állam a látványtól!  És nemcsak nekem. Később bárki jött hozzám, mindenkit lázba hozott, hogy egyáltalán mi ez, hogy készül. Így született meg a galéria ötlete, aztán hat évvel ezelőtt belevágtam.

Tovább

ABSOLUT ART 2.0

absolutcollection-1-e1532032639523.jpg

Keith Haring, Andy Warhol és Michel Roux az ABSOLUT HARING leleplezésének estéjén 

Michel Roux, az Absolut egykori kreatív igazgatója a 80-as évek közepén egy addig még teljesen új marketing stratégia mentén indult el a márkával; a kortársművészetet állította kampányai középpontjába. A pop-art ikonjaként számon tartott Andy Warhollal közösen megalkotta az ABSOLUT WARHOL-t, ami  nem csak a New York-i művész elit körében aratott osztatlan sikert. Innentől kezdve nem volt megállás, az Absolut számos művész zsenivel dolgozott és dolgozik együtt a mai napig, akik egyéni látásmódjukkal és tehetségükkel minden egyes kollaboráció során hozzátesznek valamit a márkához. 

kh-murlas-900x450-c.jpg

Keith Haring Forrás: Artspace.com

Keith Haring pop-art, graffiti művész, társadalmi aktivista, aki nagy hatással volt a 80-as évek New York utcai kultúrájára. Művészetén keresztül olyan témákat boncolgatott, mint a születés, a halál és a háborúk, gyakran bírálta az amerika fogyasztói társadalmat. Munkáiban a hatalom, az erőszak és a háború jelképeit kombinálta a gépvilág, az embertelen technika szimbólumaival. Képeinek szándékosan nem adott címet, mivel nem akarta megzavarni a nézőt a szabad véleményformálásban.

Alkotásainak egyes szereplői, figurái annyira meghatározóak voltak, ahogy önmagukban ikonokká váltak.  Ezek jelentek meg aztán a tömegtermelésre szánt termékeken, amiket többek között saját üzletében, a Pop Shopban árult.  A Sohoban található üzletre úgy tekintett, mint művészetének kiterjesztésére: az ott kapható pólókon, játékokon, jelvényeken vagy éppen mágneseken saját alkotásai voltak láthatóak, az üzlet hangulatát pedig absztrakt fekete-fehér festményei határozták meg, amit teljesen egyedi kereskedelmi környezetet teremtett. A Pop Shop küldetése leginkább az volt, hogy az emberek megismerjék művészetét, és a termékeken keresztül olcsón hozzá is juthassanak. A művészvilág nem hagyta szó nélkül Haring szokatlan műkereskedelmét, sok kritika érte a művészt.

Tovább

Egyszeri és megismételhetetlen - Interjú Szakos Krisztával, az ESZKA alapítójával

eszkaaa.jpg

Szakos Kriszta már nyolc évesen pulóvereket kötött hol kézzel, hol gépen szülei kötödéjében, mégis először fotósnak készült. A Kisképző elvégzése után art directorként dolgozott, aztán valahogy visszatalált a ruhákhoz, divattervezőként szerzett felsőfokú diplomát. Végül az élet visszasodorta a képek világába, azon belül is a mozgóképébe; jelmeztervezőként és stylistként több jelentős nagyjátékfilm munkálataiban is részt és vesz a mai napig. Mi viszont most leginkább az egyedi kötött kabátjairól ismert ESZKA márka kapcsán kérdeztük, amit még 2004-ben hozott létre, és ami azóta beköltözött egy elbűvölő Nagy Diófa utcai üzlethelyiségbe.

Hogy alakult ki ESZKA koncepciója?

Nem szerettem volna semmilyen hiányt pótolni, és nem is akartam mindenképpen ruhaipari céget alapítani. Egyszerűen volt egy vízióm. Minden onnan indult ki, hogy szeretem a színeket és a mintákat, és azt éreztem, hogy ezt jó lenne valahogy összekötni a fotózással, amit a Kisképzőn tanultam és a divattervezéssel, ami a második szakmám. Ez végül össze is jött a jelmeztervezés és a styling által, hiszen ott kamera mellett dolgozom. Az ESZKA neve még 2004-ben fogant meg. Egyből nagyon jó visszajelzéseket kaptam, ez pedig megerősített abban, hogy érdemes kezdeni vele valamit. Így visszagondolva, pedig sehova sem passzoltam. Ennél jobban nem is alakulhatott volna, aminek az is lehet a titka, hogy soha nem erőltettem semmit, egyszerűen kifejlődött magától ez az egész. Volt olyan időszak, hogy éppen nem találtam varrodát vagy varrónőt, akkor egyszerűen nem csináltam, inkább a filmezésre koncentráltam, és kivártam, amíg újra adottak voltak a feltételek.

Én most sem tudok itthon egy hasonló márkát sem mondani. Ráadásul a te ruháid az átlag magyar design márkákhoz képest jóval elérhetőbbek.

Nagyon szerencsés vagyok, rajtam kívül egy tervezőnek sincs gyártósor a háta mögött. Mivel nekem ez adott, ezért sokkal jobb árakkal tudok dolgozni. Nekem az a fontos, hogy az emberek örüljenek az ESZKA daraboknak. Sokan erősködnek, hogy egy magyar designer terméknek drágának kell lenni, már csak a presztizs érték miatt is, de engem ez nem érdekel. Egy márka esetében nagyon fontos, hogy hiteles legyen; legyen minőségi, legyen mögötte egy jó ötlet. Aki ezt nem tudja hozni, az nagyon rövid időn belül lemorzsolódik.

Tovább

Tudatalatti kiáltás - Interjú Dobos Tamással

doboslogo.jpg

Dobos Tamás 28 éves korában váltott; otthagyta az alkalmazott fotózást. Tehetségét sokan felismerték, sokan szerettek vele dolgozni, ő viszont úgy érezte, hogy megfáradt számára a dolog. Ekkor jelentkezett a Filművészeti operatőr szakára. Jó döntésnek bizonyult, 2014-ben az Év Operatőránek választották, jelenleg egyik kedvenc rendezőjével Milcho Manchevskivel dolgozik egy új filmen, a fotózás pedig megmaradt szerelemnek. Sajátos képi világú, különösen érzékeny művész, aki képes úgy láttatni az embert, ahogy senki más itthon. A Blitz Galéria október 25-i fotós aukciójának művészei közül ő volt az Absolut kedvenc, és legnagyobb örömünkre alkalmunk is nyílt vele beszélgetni. A lenti interjúban sok olyan dologra is fény derül, amit eddig még nem tudhattunk a fotóművészről.

Nagyon foglalkoztatott fotós voltál itthon. Mikor érezted azt, hogy elég a magazinfotózásból?

Huszonnyolc voltam, amikor azt éreztem, hogy ennek vége. Eljutottam odáig, hogy már nem tudtam volna ezt olyan szinten tovább csinálni, ahogy elvártam magamtól. Egyrészt futószalagszerű volt az egész, másrészt a közeget sem éreztem magaménak már. Közben pedig megtapasztaltam, hogy látszik a minőségen, ha nem pakolom bele magam. Ezt pedig nem akartam. Amúgy is, félgőzzel semmit sem jó csinálni. Ez volt az az időszak, amikor a Filmművészetire jelentkeztem, és mivel szerencsémre felvettek, nem kellett azon gondolkodnom, hogy merre tovább. Mert mindenképpen váltottam volna. Nem bántam meg, mert a fotográfiából pont az maradt meg, ami addig fontos volt; az autonóm és a portré része azóta is itt van velem. Nem is akarom feladni, ez olyan jó mentsvár számomra.

Most min dolgozol?

Éppen egy film után vagyok. Az ember ilyenkor érzi, hogy mennyire megterhelte a forgatás, ami általában hihetetlen energia befektetéssel és összgondolkodással jár. Most egy Milcho Manchevski rendezésű filmen dolgozom, ami hatalmas megtiszteltetés számomra, mert ő rendezte még a 90-es években az egyik kedvencemet, az Eső előtt című filmet. Annak idején többször megnéztem a moziban, sőt, a filmzenéjét is beszereztem. Egyszercsak nyáron csörgött a telefonom, hogy Manchevski szeretne látni tőlem pár referenciaanyagot, végül engem választott a legújabb filmjéhez. Ez az egyik legfontosabb állomás lehet az életemben.

Tovább

UnBound - The Unexpected Constellation

Interjú a művészekkel

44389174_10156739126578351_6483021183603179520_o.jpg

Fotó: Csudai Sándor

Folytatódik az Art Moments egyik kiemelt programjaként megvalósult UnBound - The Unexpected Constellation kiállításról szóló anyagunk.  A koncepcióról és a kurátori munkáról itt mesél Sárvári Zita, Barabás Zsófival készült interjúnkat pedig itt találjátok.  Papp Anna-Bella, Kiss Adrán és Bruno Baptistelli számára is volt pár kérdésünk, a velük készült beszélgetést most olvashatjátok. Aki nem volt ott a megnyitón, az október 30-ig még megtekintheti a HybridArt Space-ben, sőt aznap 18:30-től az egész csapattal találkozhat, akik tárlatvezetést tartanak. 

Tovább

UnBound - The Unexpected Constellation kiállítás

Képes beszámoló és interjú Sárvári Zita, kurátorral

_93b4267_1.jpg

Fotó: Sin Olivér

Egyszerűség, redukált gesztusok, ismétlődés, különlegesen megmunkált felületek, monokróm paletta vagy vonal vezette rajz; ezekkel a kulcsszavakkal lehetne körvonalazni az Unbound- The Unexpceted Constellation című kiállítás négy fiatal kortárs képzőművészét. A Bruno Baptistelli, Barabás Zsófi, Kiss Adrián és Anna-Bella Papp munkáit bemutató kiállítás október 17-én nyílt a HybridArt Space-ben az Art Moments egyik programjaként, ahol az Absolut is ott volt.

sa_rva_ri_zita_portre_photocredit_ma_tya_ssy_jo_na_s_socie_te_budapest.png

Fotó: Mátyássy Jónás (Société)

A megnyitó képes beszámolóját lent láthatjátok, de előtte jöjjön egy interjú Sárvári Zita, kurátorral.

Mikor fogalmazódott meg benned a kiállítás ötlete?

Barabás Zsófi kért fel egy közös munkára tavasszal, aki már régóta szeretett volna együtt dolgozni velem. Megtisztelő volt a felkérés. Azon kezdtem el akkor gondolkodni, hogyan mutathatnám meg a közönségnek a mindenki által jól ismert művész egy másik oldalát.

Mi inspirált a koncepció kitalálásában?

Egy kurátori munkánál mindig valaminek a hiánya inspirál, amelyet próbálok a legfrissebb művészeti irányzatok mentén artikulálni, megmaradva a saját érdeklődési köröm határain belül. Ez egy elég automatikus folyamat. Meglévő jelentéses művészeti fragmentumokkal dolgozom, felbontva a már létező rendszereket és dekonstruktív módon újakat építek belőlük. A csillogó, színes és futurista kortárs művészeti trendek mellett, egy visszafogott, monokróm teret szerettem volna alkotni. Olyan képzőművészeket kértem végül fel a csoportos kiállításra, akiknek az alkotói praxisán belül hangsúlyos szerepet kap különböző koncepciók mentén a felület kialakítás, a repetitív munkamódszer, a struktúrák alkalmazása.

Tovább

Mesélő színek és formák - Interjú Barabás Zsófival

baraba_s_zso_fi_portre.jpg

Barabás Zsófi tizennégy éve van hivatalosan a pályán; ekkor szerezte meg festő szakon a diplomáját a Magyar Képzőművészeti Egyetemen. Eredetileg tervezőgrafikusnak készült, úgy érezte, hogy ez kiszámíthatóbb jövőképpel jár együtt, de aztán egy belső hang mégiscsak a festés felé irányította. Hogy megérte? Ez nem kérdés: ma ő az egyik legsikeresebb fiatal képzőművész Magyarországon. Október 17-én a HybridArt Space-ben mutatja be három vadonatúj festményét egy csoportos kiállítás keretén belül. Gerlóczy utcai műtermében beszélgettünk vele, ahol felelevenítettük azokat a pillanatokat, amik meghatározóak voltak művészi fejlődésében, szó esett a siker megéléséről, és azt is elárulta nekünk, hogy a budapesti hidakon kívül mit szeret még annyira Budapestben.

Két testvéreddel, Lőrinccel, aki zenész és Benedekkel, aki éppen szobrász szakra jár a Képzőre gyerekkorotoktól kezdve magatokba szívtátok a művészetet édesapátok Barabás Márton műtermében. Ez hogy alakította bennetek azt, hogy a művészi pályát válasszátok?

A Párisi udvarbeli műterem nagyon meghatározó emlék maradt számomra. Ha a mindennapjaidat ilyen légkörben töltöd, akkor az lesz számodra a normális, hogy valaki fest, és nincs fix időbeosztása. Az édesapám otthon volt, amikor hazaértünk az iskolából, be tudtunk menni hozzá a műterembe, bármikor kérhettünk tőle segítséget például a leckében, és az sem zavarta, ha gokárdoztunk körülötte. Tulajdonképpen egy jó értelembe vett káosz jellemezte a helyet; a mai napig emlékszem a földön heverő hangszer darabokra, klaviatúrákra, amikből éppen műalkotásokat készített édesapám. Rengeteg művész járt fel hozzánk, az sem volt ritka, hogy koncerteket tartottak a műteremben. És mindehhez jött a sok utazás. Amikor Lőrinccel kicsik voltunk, előfordult, hogy édesapám ösztöndíjasként külföldre utazott; olyankor édesanyám fogott minket, felültünk a vonatra, és utánamentünk. Mi ezeken a helyeken akklimatizálódtunk. Persze ettől még nem kell, hogy az ember a művész pályát válassza, csak ha közben rájössz, hogy ehhez van affinitásod, akkor ott ennek megvan a táptalaja. Lőrinc tizenegy éves korában kezdett el trombitálni, én meg már gyerekként is mindig rajzoltam, és tizennégy évesen kezdtem komolyabban foglalkozni vele, amikor elkezdtem rajzszakkörbe járni. A kisebbik öcsém Benedek pedig szintén ezt választotta, ő most negyedéves szobrász szakon. A másik fontos dolog pedig, hogy mindenki szeret olyasmivel foglalkozni, amiben jó és ami jó érzéssel tölti el. Nálam részben rajzoláson volt a hangsúly, részben pedig hogy van egy formavilágom, amivel szeretek játszani, és én ezzel kommunikálok a külvilág felé.

Emlékszel arra, hogy mikor csillant meg ez legelőször?

Papírplasztikákkal kezdődött az egész; ezek konkrét épületek voltak; daruk, házak. Inkább illusztráció szerű dolgokat képzelj el. Egyszercsak jött egy gondolat, hogy ezeket feltehetném a falra, és a papír helyett használhatnék fát. A cél az volt, hogy nagyobb és egyszerűbb legyen. Már nem is ábrázolni szerettem volna valamit, inkább hangulatokat akartam megfogalmazni. Az első munkák, amikben ezek a formák megjelentek dekopír fűrésszel készültek rétegelt lemezből, ezen a ponton különösen jól jött az édesapám „kis műterme”, ahogy mi hívtuk. Ekkor készültek el az első reliefek (domborművek- a szerk.) a különböző síkok által kiadott színkombinációkkal. Ez 2002-ben volt, az első önálló kiállításom idejében. Innentől kezdve párhuzamosan készítettem ezeket a reliefeket a vászonképekkel. Mostanában főleg vászonképeket festek.

Édesapáddal milyen a kapcsolat, mint művész a művésszel?

Nagyon jó; annyira, hogy a Képzőn az utolsó két évben, az egyetem mellett otthon is az ő műtermében is festettem. Ez nagyon izgalmas időszak volt. Jó, hogy ő nem szól bele a dolgaimba; ha megkérdezem, szívesen elmondja a véleményét, de nem mondja meg, hogy mit kellene csinálnom. Egyébként én is csak akkor mondok véleményt az ő munkáiról, ha megkérdez engem. Próbáljuk ezeket a határokat maximálisan tiszteletben tartani. Közben ha tudunk, ott vagyunk egymás kiállításmegnyitóin, támogatjuk egymást. Két külön úton járunk, pont ezért szeretem, ha valakinek nem egyből esik le, hogy ő az apám. Nem azzal kezdődött, hogy a Barabás Marci lánya vagyok.

Tovább

Több évtizedes kultúrmisszió - Interjú Winkler Nórával

winklerno_ra_01.jpg

Winkler Nóra neve és arca összeforrt a kultúrával az elmúlt húsz évben; láthattuk TV-ben, hallhattuk rádióban, olvashattuk írásait különböző magazinokban, blogokon, - sőt, könyve is jelent meg - , és rengetegszer találkozhattunk vele pódiumbeszélgetéseken, művészeti eseményeken és aukciókon. Emellett ő a több, mint tíz éve futó Artmagazin társalapítója. Hihetetlen, hogy mekkora energiákat képes mozgatni! Azt mondja, hogy nincs ebben semmi különös, neki ez természetesen jön, hiszen azt csinálja, amit szeret. Most egy nem mindennapi aukció kapcsán ültünk le vele beszélgetni. A szombati ART LOVES DESIGN nem csak a legsztorisabb aukciónak ígérkezik, hiszen Nóra és Topor Tünde (az Artmagazin főszerkesztője- a szerk.) ezen az estén kedvenc történeteiket osztják meg velünk a művészet és a design találkozásának legizgalmasabb anekdotáiból, de az Absolut is jelen lesz welcome drinkjeivel. A lenti interjúban Nóra elmeséli, hogy mi alapján választotta ki az aukciós tárgyakat, kiderül, hogy látja a bölcsészettudományok szerepét a társadalomban, és elárulja, hogy mi adja a fő mozgatórugót a munkája során. 

Szinte beleszédül az ember abba, hogy mennyi mindent csináltál és csinálsz most is. Hogy bírsz ennyi mindent fejben tartani, hogy vagy képes folyamatosan ilyen kreatívan dolgozni, illetve hogy van időd arra, hogy mindenből naprakész legyél a művészet és a kultúra területén?

Szerencsére nagyon érdekelnek ezek a területek, szóval naprakésznek lenni inkább örömjellegű tevékenység. De azt is látom, hogy figyelni kell, óvni, vigyázni az ember képességét a kreatívitásra, ez a terület ugyanúgy ki tud fáradni, mint a láb a futástól. Szóval tudatosan rakok be ürességet, kikapcsolom a telefonom, erdőbe megyek nagy sétákra, nézem a fákat, vagy csak az eget – próbálok teret felszabadítani az agyamban. De néha magamat is meglepem, hogy a legkimerültebb napon is, egyszer csak elindul egy ötlet, és ahogy épül, hirtelen visszatér az erőm és alig várom, hogy megcsinálhassam.

A gazdaságtan helyett végül a bölcsészkart választottad, aminek sokan nem érzik a jelentősségét, pedig a bölcsészettudomány nagyon is fontos a társadalom számára. Te hogy látod ezt a kérdést?

Lehet hogy sokan azt hiszik, a bölcsészettudomány szuperspecialistákat képez, akik a világtól elzárt kis kuckókban valami nagyon partikuláris dolgon bindzsiznek? Holott a humán tudományok nagyon is az életről szólnak, kultúramenedzseléstől, oktatásig, urbanisztikáig, formakultúráig. Sok olyan megoldás jön innen, amit jó esetben észre sem veszünk, mert kényelmesen működik, figyelembe veszi az emberek igényeit. Persze a gazdaságtan sem csak számok és adatok özöne, abban is benne van az emberi működés, viselkedés, kultúra.

Tovább