Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Egy város a benne élőkben mutatkozik meg igazán

Szemet gyönyörködtető szimmetria - Interjú Hlinka Zsolttal

2018. november 09. - absolut_hu

hlinka_zsolt_portre.jpg

Hlinka Zsolt szeme ösztönösen keresi a városban a gemoterikai formákat és a szimmetriát, így nem meglepő, hogy fotóin is gyakran megjelenik az ezekkel való játék. Egyik legismertebb sorozata az Urban Symmetry a Duna-parti épületeket mutatja be homogén ábrázolással, kiemelve azokat saját környezetükből. Hat évvel ezelőtt nyitotta meg a Focus Galleryt, ahol nemcsak képeit láthatjuk és vásárolhatjuk meg, hanem vele is találkozhatunk személyesen, és beszélgethetünk vele a fotók történetéről. Mi is itt látogattuk meg. Nekünk többek között arról mesélt, hogy talált rá a szálcsiszolt alumínium lemezre való nyomtatásra, milyen módon befolyásolta az elmúlt időszakban emberi kapcsolatait a social media, és azt is elárulta nekünk, hol szeret esti sétákat tenni a városban.

Számodra milyen egy érdekes fotótéma?

Nagyon régóta foglalkoztat a geometria, szeretek vele játszani a képeimen is. Kimondottan tud vonzani, ha  mondjuk egy híd esetében meglátok egy párhuzamot vagy akár egy háromszöget. Ha az életben valami egyenes, azt a képen is szeretem egyenesnek láttatni. Vegyünk egy épületet; a valóságban nem dől, úgyhogy a fotókon is inkább úgy örökítem meg. Persze vannak kivételek; ilyen az Air Corridor sorozatom, ahol viszont adja magát a perspektíva torzulás. A geometrián kívül a szimmetria az, amivel szívesen játszom még. Általánosságban az emberek szeme is inkább a szimmetriát szereti. Lehet azt mondani erre, hogy egy idő után unalmas, de szerintem minden csak tálalás kérdése. A Fővám téri villamos képemen csak vonalak láthatóak, de ahogy ránézel, az agyad egyből összerakja, hogy valójában mit látsz. 

Még ahhoz a generációhoz tartozol, akik annak idején az analóg fényképezőgéppel ismerkedtek meg a fotózással. Hogy élted meg a digitális gépek megjelenését?

Szinte a megjelenéssel egyidőben próbáltam ki a digitális fényképezőgépet. Emlékszem, még annyira kezdetlegesnek tűnt számomra. Nagyon furcsa érzés volt, hogy amikor lenyomtam az exponáló gombot, egész sok idő telt el, amíg sikerült elkattintani. Eleve a számítógép is elég friss élményt jelentett, úgyhogy nagyon élveztem, hogy a képeket fel lehetett tölteni rá. Nekem igazán ekkor kezdődött el az igazi próbálkozás, ott már sokat is lehetett fényképezni, azonnal meg lehetett nézni, és innentől kezdve rohamosan elindult bennem a fényképezés iránti vágy.

Gépmester szakember és nyomdavezető vagy. Hogy kapcsolódik ehhez a fotózás a történetedben? 

Már egy ideje vittük a testvéremmel a nyomdánkat, és egyre inkább zavart, hogy milyen sok rossz minőségű fotóval találkozom a különböző kiadványokban. Már akkor megfogalmazódott bennem, hogy valószínűleg tudnék ezeknél jobbat csinálni. Valójában ez indított el bennem valamit, úgyhogy meg is vettem az első komolyabb fényképezőgépemet, és elkezdtem tanulmányozni, hogy mitől lesz igazán jó egy fotó. Akkor még nem fotóztak ilyen sokan, mint ma, és én is egy jó hobbiként tekintettem rá,  amihez a környezetemből sem kell hozzá kiszakadnom, hiszen a városban elkészíthetem a képeket, utána pedig otthon válogatok, rendszerezek. 

Egyáltalán nem átlagosak azok a technikák, amiken keresztül fizikai formát öltenek a képeid. Hogy találtál rájuk?

Egy külföldi galériában találkoztam először egy izgalmas keret nélküli képpel. Azonnal utána is jártam, és találtam Németországban egy céget, akik a gyártásával foglalkoznak. Rendeltem tőlük néhány darabot, köztük egy szálcsizolt alumínimumra nyomottat is, amit addig csak neten láttam. Teljesen leesett az állam a látványtól!  És nemcsak nekem. Később bárki jött hozzám, mindenkit lázba hozott, hogy egyáltalán mi ez, hogy készül. Így született meg a galéria ötlete, aztán hat évvel ezelőtt belevágtam.

Tovább

ABSOLUT ART 2.0

absolutcollection-1-e1532032639523.jpg

Keith Haring, Andy Warhol és Michel Roux az ABSOLUT HARING leleplezésének estéjén 

Michel Roux, az Absolut egykori kreatív igazgatója a 80-as évek közepén egy addig még teljesen új marketing stratégia mentén indult el a márkával; a kortársművészetet állította kampányai középpontjába. A pop-art ikonjaként számon tartott Andy Warhollal közösen megalkotta az ABSOLUT WARHOL-t, ami  nem csak a New York-i művész elit körében aratott osztatlan sikert. Innentől kezdve nem volt megállás, az Absolut számos művész zsenivel dolgozott és dolgozik együtt a mai napig, akik egyéni látásmódjukkal és tehetségükkel minden egyes kollaboráció során hozzátesznek valamit a márkához. 

kh-murlas-900x450-c.jpg

Keith Haring Forrás: Artspace.com

Keith Haring pop-art, graffiti művész, társadalmi aktivista, aki nagy hatással volt a 80-as évek New York utcai kultúrájára. Művészetén keresztül olyan témákat boncolgatott, mint a születés, a halál és a háborúk, gyakran bírálta az amerika fogyasztói társadalmat. Munkáiban a hatalom, az erőszak és a háború jelképeit kombinálta a gépvilág, az embertelen technika szimbólumaival. Képeinek szándékosan nem adott címet, mivel nem akarta megzavarni a nézőt a szabad véleményformálásban.

Alkotásainak egyes szereplői, figurái annyira meghatározóak voltak, ahogy önmagukban ikonokká váltak.  Ezek jelentek meg aztán a tömegtermelésre szánt termékeken, amiket többek között saját üzletében, a Pop Shopban árult.  A Sohoban található üzletre úgy tekintett, mint művészetének kiterjesztésére: az ott kapható pólókon, játékokon, jelvényeken vagy éppen mágneseken saját alkotásai voltak láthatóak, az üzlet hangulatát pedig absztrakt fekete-fehér festményei határozták meg, amit teljesen egyedi kereskedelmi környezetet teremtett. A Pop Shop küldetése leginkább az volt, hogy az emberek megismerjék művészetét, és a termékeken keresztül olcsón hozzá is juthassanak. A művészvilág nem hagyta szó nélkül Haring szokatlan műkereskedelmét, sok kritika érte a művészt.

Tovább

Egyszeri és megismételhetetlen - Interjú Szakos Krisztával, az ESZKA alapítójával

eszkaaa.jpg

Szakos Kriszta már nyolc évesen pulóvereket kötött hol kézzel, hol gépen szülei kötödéjében, mégis először fotósnak készült. A Kisképző elvégzése után art directorként dolgozott, aztán valahogy visszatalált a ruhákhoz, divattervezőként szerzett felsőfokú diplomát. Végül az élet visszasodorta a képek világába, azon belül is a mozgóképébe; jelmeztervezőként és stylistként több jelentős nagyjátékfilm munkálataiban is részt és vesz a mai napig. Mi viszont most leginkább az egyedi kötött kabátjairól ismert ESZKA márka kapcsán kérdeztük, amit még 2004-ben hozott létre, és ami azóta beköltözött egy elbűvölő Nagy Diófa utcai üzlethelyiségbe.

Hogy alakult ki ESZKA koncepciója?

Nem szerettem volna semmilyen hiányt pótolni, és nem is akartam mindenképpen ruhaipari céget alapítani. Egyszerűen volt egy vízióm. Minden onnan indult ki, hogy szeretem a színeket és a mintákat, és azt éreztem, hogy ezt jó lenne valahogy összekötni a fotózással, amit a Kisképzőn tanultam és a divattervezéssel, ami a második szakmám. Ez végül össze is jött a jelmeztervezés és a styling által, hiszen ott kamera mellett dolgozom. Az ESZKA neve még 2004-ben fogant meg. Egyből nagyon jó visszajelzéseket kaptam, ez pedig megerősített abban, hogy érdemes kezdeni vele valamit. Így visszagondolva, pedig sehova sem passzoltam. Ennél jobban nem is alakulhatott volna, aminek az is lehet a titka, hogy soha nem erőltettem semmit, egyszerűen kifejlődött magától ez az egész. Volt olyan időszak, hogy éppen nem találtam varrodát vagy varrónőt, akkor egyszerűen nem csináltam, inkább a filmezésre koncentráltam, és kivártam, amíg újra adottak voltak a feltételek.

Én most sem tudok itthon egy hasonló márkát sem mondani. Ráadásul a te ruháid az átlag magyar design márkákhoz képest jóval elérhetőbbek.

Nagyon szerencsés vagyok, rajtam kívül egy tervezőnek sincs gyártósor a háta mögött. Mivel nekem ez adott, ezért sokkal jobb árakkal tudok dolgozni. Nekem az a fontos, hogy az emberek örüljenek az ESZKA daraboknak. Sokan erősködnek, hogy egy magyar designer terméknek drágának kell lenni, már csak a presztizs érték miatt is, de engem ez nem érdekel. Egy márka esetében nagyon fontos, hogy hiteles legyen; legyen minőségi, legyen mögötte egy jó ötlet. Aki ezt nem tudja hozni, az nagyon rövid időn belül lemorzsolódik.

Tovább

Tudatalatti kiáltás - Interjú Dobos Tamással

doboslogo.jpg

Dobos Tamás 28 éves korában váltott; otthagyta az alkalmazott fotózást. Tehetségét sokan felismerték, sokan szerettek vele dolgozni, ő viszont úgy érezte, hogy megfáradt számára a dolog. Ekkor jelentkezett a Filművészeti operatőr szakára. Jó döntésnek bizonyult, 2014-ben az Év Operatőránek választották, jelenleg egyik kedvenc rendezőjével Milcho Manchevskivel dolgozik egy új filmen, a fotózás pedig megmaradt szerelemnek. Sajátos képi világú, különösen érzékeny művész, aki képes úgy láttatni az embert, ahogy senki más itthon. A Blitz Galéria október 25-i fotós aukciójának művészei közül ő volt az Absolut kedvenc, és legnagyobb örömünkre alkalmunk is nyílt vele beszélgetni. A lenti interjúban sok olyan dologra is fény derül, amit eddig még nem tudhattunk a fotóművészről.

Nagyon foglalkoztatott fotós voltál itthon. Mikor érezted azt, hogy elég a magazinfotózásból?

Huszonnyolc voltam, amikor azt éreztem, hogy ennek vége. Eljutottam odáig, hogy már nem tudtam volna ezt olyan szinten tovább csinálni, ahogy elvártam magamtól. Egyrészt futószalagszerű volt az egész, másrészt a közeget sem éreztem magaménak már. Közben pedig megtapasztaltam, hogy látszik a minőségen, ha nem pakolom bele magam. Ezt pedig nem akartam. Amúgy is, félgőzzel semmit sem jó csinálni. Ez volt az az időszak, amikor a Filmművészetire jelentkeztem, és mivel szerencsémre felvettek, nem kellett azon gondolkodnom, hogy merre tovább. Mert mindenképpen váltottam volna. Nem bántam meg, mert a fotográfiából pont az maradt meg, ami addig fontos volt; az autonóm és a portré része azóta is itt van velem. Nem is akarom feladni, ez olyan jó mentsvár számomra.

Most min dolgozol?

Éppen egy film után vagyok. Az ember ilyenkor érzi, hogy mennyire megterhelte a forgatás, ami általában hihetetlen energia befektetéssel és összgondolkodással jár. Most egy Milcho Manchevski rendezésű filmen dolgozom, ami hatalmas megtiszteltetés számomra, mert ő rendezte még a 90-es években az egyik kedvencemet, az Eső előtt című filmet. Annak idején többször megnéztem a moziban, sőt, a filmzenéjét is beszereztem. Egyszercsak nyáron csörgött a telefonom, hogy Manchevski szeretne látni tőlem pár referenciaanyagot, végül engem választott a legújabb filmjéhez. Ez az egyik legfontosabb állomás lehet az életemben.

Tovább

UnBound - The Unexpected Constellation

Interjú a művészekkel

44389174_10156739126578351_6483021183603179520_o.jpg

Fotó: Csudai Sándor

Folytatódik az Art Moments egyik kiemelt programjaként megvalósult UnBound - The Unexpected Constellation kiállításról szóló anyagunk.  A koncepcióról és a kurátori munkáról itt mesél Sárvári Zita, Barabás Zsófival készült interjúnkat pedig itt találjátok.  Papp Anna-Bella, Kiss Adrán és Bruno Baptistelli számára is volt pár kérdésünk, a velük készült beszélgetést most olvashatjátok. Aki nem volt ott a megnyitón, az október 30-ig még megtekintheti a HybridArt Space-ben, sőt aznap 18:30-től az egész csapattal találkozhat, akik tárlatvezetést tartanak. 

Tovább

UnBound - The Unexpected Constellation kiállítás

Képes beszámoló és interjú Sárvári Zita, kurátorral

_93b4267_1.jpg

Fotó: Sin Olivér

Egyszerűség, redukált gesztusok, ismétlődés, különlegesen megmunkált felületek, monokróm paletta vagy vonal vezette rajz; ezekkel a kulcsszavakkal lehetne körvonalazni az Unbound- The Unexpceted Constellation című kiállítás négy fiatal kortárs képzőművészét. A Bruno Baptistelli, Barabás Zsófi, Kiss Adrián és Anna-Bella Papp munkáit bemutató kiállítás október 17-én nyílt a HybridArt Space-ben az Art Moments egyik programjaként, ahol az Absolut is ott volt.

sa_rva_ri_zita_portre_photocredit_ma_tya_ssy_jo_na_s_socie_te_budapest.png

Fotó: Mátyássy Jónás (Société)

A megnyitó képes beszámolóját lent láthatjátok, de előtte jöjjön egy interjú Sárvári Zita, kurátorral.

Mikor fogalmazódott meg benned a kiállítás ötlete?

Barabás Zsófi kért fel egy közös munkára tavasszal, aki már régóta szeretett volna együtt dolgozni velem. Megtisztelő volt a felkérés. Azon kezdtem el akkor gondolkodni, hogyan mutathatnám meg a közönségnek a mindenki által jól ismert művész egy másik oldalát.

Mi inspirált a koncepció kitalálásában?

Egy kurátori munkánál mindig valaminek a hiánya inspirál, amelyet próbálok a legfrissebb művészeti irányzatok mentén artikulálni, megmaradva a saját érdeklődési köröm határain belül. Ez egy elég automatikus folyamat. Meglévő jelentéses művészeti fragmentumokkal dolgozom, felbontva a már létező rendszereket és dekonstruktív módon újakat építek belőlük. A csillogó, színes és futurista kortárs művészeti trendek mellett, egy visszafogott, monokróm teret szerettem volna alkotni. Olyan képzőművészeket kértem végül fel a csoportos kiállításra, akiknek az alkotói praxisán belül hangsúlyos szerepet kap különböző koncepciók mentén a felület kialakítás, a repetitív munkamódszer, a struktúrák alkalmazása.

Tovább

Mesélő színek és formák - Interjú Barabás Zsófival

baraba_s_zso_fi_portre.jpg

Barabás Zsófi tizennégy éve van hivatalosan a pályán; ekkor szerezte meg festő szakon a diplomáját a Magyar Képzőművészeti Egyetemen. Eredetileg tervezőgrafikusnak készült, úgy érezte, hogy ez kiszámíthatóbb jövőképpel jár együtt, de aztán egy belső hang mégiscsak a festés felé irányította. Hogy megérte? Ez nem kérdés: ma ő az egyik legsikeresebb fiatal képzőművész Magyarországon. Október 17-én a HybridArt Space-ben mutatja be három vadonatúj festményét egy csoportos kiállítás keretén belül. Gerlóczy utcai műtermében beszélgettünk vele, ahol felelevenítettük azokat a pillanatokat, amik meghatározóak voltak művészi fejlődésében, szó esett a siker megéléséről, és azt is elárulta nekünk, hogy a budapesti hidakon kívül mit szeret még annyira Budapestben.

Két testvéreddel, Lőrinccel, aki zenész és Benedekkel, aki éppen szobrász szakra jár a Képzőre gyerekkorotoktól kezdve magatokba szívtátok a művészetet édesapátok Barabás Márton műtermében. Ez hogy alakította bennetek azt, hogy a művészi pályát válasszátok?

A Párisi udvarbeli műterem nagyon meghatározó emlék maradt számomra. Ha a mindennapjaidat ilyen légkörben töltöd, akkor az lesz számodra a normális, hogy valaki fest, és nincs fix időbeosztása. Az édesapám otthon volt, amikor hazaértünk az iskolából, be tudtunk menni hozzá a műterembe, bármikor kérhettünk tőle segítséget például a leckében, és az sem zavarta, ha gokárdoztunk körülötte. Tulajdonképpen egy jó értelembe vett káosz jellemezte a helyet; a mai napig emlékszem a földön heverő hangszer darabokra, klaviatúrákra, amikből éppen műalkotásokat készített édesapám. Rengeteg művész járt fel hozzánk, az sem volt ritka, hogy koncerteket tartottak a műteremben. És mindehhez jött a sok utazás. Amikor Lőrinccel kicsik voltunk, előfordult, hogy édesapám ösztöndíjasként külföldre utazott; olyankor édesanyám fogott minket, felültünk a vonatra, és utánamentünk. Mi ezeken a helyeken akklimatizálódtunk. Persze ettől még nem kell, hogy az ember a művész pályát válassza, csak ha közben rájössz, hogy ehhez van affinitásod, akkor ott ennek megvan a táptalaja. Lőrinc tizenegy éves korában kezdett el trombitálni, én meg már gyerekként is mindig rajzoltam, és tizennégy évesen kezdtem komolyabban foglalkozni vele, amikor elkezdtem rajzszakkörbe járni. A kisebbik öcsém Benedek pedig szintén ezt választotta, ő most negyedéves szobrász szakon. A másik fontos dolog pedig, hogy mindenki szeret olyasmivel foglalkozni, amiben jó és ami jó érzéssel tölti el. Nálam részben rajzoláson volt a hangsúly, részben pedig hogy van egy formavilágom, amivel szeretek játszani, és én ezzel kommunikálok a külvilág felé.

Emlékszel arra, hogy mikor csillant meg ez legelőször?

Papírplasztikákkal kezdődött az egész; ezek konkrét épületek voltak; daruk, házak. Inkább illusztráció szerű dolgokat képzelj el. Egyszercsak jött egy gondolat, hogy ezeket feltehetném a falra, és a papír helyett használhatnék fát. A cél az volt, hogy nagyobb és egyszerűbb legyen. Már nem is ábrázolni szerettem volna valamit, inkább hangulatokat akartam megfogalmazni. Az első munkák, amikben ezek a formák megjelentek dekopír fűrésszel készültek rétegelt lemezből, ezen a ponton különösen jól jött az édesapám „kis műterme”, ahogy mi hívtuk. Ekkor készültek el az első reliefek (domborművek- a szerk.) a különböző síkok által kiadott színkombinációkkal. Ez 2002-ben volt, az első önálló kiállításom idejében. Innentől kezdve párhuzamosan készítettem ezeket a reliefeket a vászonképekkel. Mostanában főleg vászonképeket festek.

Édesapáddal milyen a kapcsolat, mint művész a művésszel?

Nagyon jó; annyira, hogy a Képzőn az utolsó két évben, az egyetem mellett otthon is az ő műtermében is festettem. Ez nagyon izgalmas időszak volt. Jó, hogy ő nem szól bele a dolgaimba; ha megkérdezem, szívesen elmondja a véleményét, de nem mondja meg, hogy mit kellene csinálnom. Egyébként én is csak akkor mondok véleményt az ő munkáiról, ha megkérdez engem. Próbáljuk ezeket a határokat maximálisan tiszteletben tartani. Közben ha tudunk, ott vagyunk egymás kiállításmegnyitóin, támogatjuk egymást. Két külön úton járunk, pont ezért szeretem, ha valakinek nem egyből esik le, hogy ő az apám. Nem azzal kezdődött, hogy a Barabás Marci lánya vagyok.

Tovább

Több évtizedes kultúrmisszió - Interjú Winkler Nórával

winklerno_ra_01.jpg

Winkler Nóra neve és arca összeforrt a kultúrával az elmúlt húsz évben; láthattuk TV-ben, hallhattuk rádióban, olvashattuk írásait különböző magazinokban, blogokon, - sőt, könyve is jelent meg - , és rengetegszer találkozhattunk vele pódiumbeszélgetéseken, művészeti eseményeken és aukciókon. Emellett ő a több, mint tíz éve futó Artmagazin társalapítója. Hihetetlen, hogy mekkora energiákat képes mozgatni! Azt mondja, hogy nincs ebben semmi különös, neki ez természetesen jön, hiszen azt csinálja, amit szeret. Most egy nem mindennapi aukció kapcsán ültünk le vele beszélgetni. A szombati ART LOVES DESIGN nem csak a legsztorisabb aukciónak ígérkezik, hiszen Nóra és Topor Tünde (az Artmagazin főszerkesztője- a szerk.) ezen az estén kedvenc történeteiket osztják meg velünk a művészet és a design találkozásának legizgalmasabb anekdotáiból, de az Absolut is jelen lesz welcome drinkjeivel. A lenti interjúban Nóra elmeséli, hogy mi alapján választotta ki az aukciós tárgyakat, kiderül, hogy látja a bölcsészettudományok szerepét a társadalomban, és elárulja, hogy mi adja a fő mozgatórugót a munkája során. 

Szinte beleszédül az ember abba, hogy mennyi mindent csináltál és csinálsz most is. Hogy bírsz ennyi mindent fejben tartani, hogy vagy képes folyamatosan ilyen kreatívan dolgozni, illetve hogy van időd arra, hogy mindenből naprakész legyél a művészet és a kultúra területén?

Szerencsére nagyon érdekelnek ezek a területek, szóval naprakésznek lenni inkább örömjellegű tevékenység. De azt is látom, hogy figyelni kell, óvni, vigyázni az ember képességét a kreatívitásra, ez a terület ugyanúgy ki tud fáradni, mint a láb a futástól. Szóval tudatosan rakok be ürességet, kikapcsolom a telefonom, erdőbe megyek nagy sétákra, nézem a fákat, vagy csak az eget – próbálok teret felszabadítani az agyamban. De néha magamat is meglepem, hogy a legkimerültebb napon is, egyszer csak elindul egy ötlet, és ahogy épül, hirtelen visszatér az erőm és alig várom, hogy megcsinálhassam.

A gazdaságtan helyett végül a bölcsészkart választottad, aminek sokan nem érzik a jelentősségét, pedig a bölcsészettudomány nagyon is fontos a társadalom számára. Te hogy látod ezt a kérdést?

Lehet hogy sokan azt hiszik, a bölcsészettudomány szuperspecialistákat képez, akik a világtól elzárt kis kuckókban valami nagyon partikuláris dolgon bindzsiznek? Holott a humán tudományok nagyon is az életről szólnak, kultúramenedzseléstől, oktatásig, urbanisztikáig, formakultúráig. Sok olyan megoldás jön innen, amit jó esetben észre sem veszünk, mert kényelmesen működik, figyelembe veszi az emberek igényeit. Persze a gazdaságtan sem csak számok és adatok özöne, abban is benne van az emberi működés, viselkedés, kultúra.

Tovább

Műgyűjtő gyűjtemény nélkül - Interjú Kováts Lajossal, a Blitz Galéria alapítójával

kova_tslajos_blitz.jpg

Kováts Lajos az egyik legismertebb név műkereskedő körökben. Zenésznek indult, végül beszippantotta a kortársművészet. A 80-as években régiségboltot nyitott, majd a 90-es évek legelején létrehozta a Blitz Galériát, ahol egyedüliként foglalkozott modern század eleji művészek alkotásaival. Ez akkor merész ötletnek tűnt még szakmai körökben is. Az idő őt igazolta, a Blitz a mai napig működik, és az idők folyamán sikerült megtartania azt a frissességet, ami szükséges ahhoz, hogy adaptálódni tudjon a jelenkorhoz. Bár az október 25-i fotó aukció apropójából ültünk le vele beszélgetni, szerencsére volt időnk egy kis időutazásra is, és azt is megtudtuk, hogy mi történt a gyűjtői tradíciókkal itthon.

Emlékszel arra, hogy mikor szerettél bele a kortársművészetbe?

Általános iskolában volt egy osztályfőnököm, aki elvitt minket egy Kassák kiállításra, a Rókus-kápolna melletti Fényes Adolf Terembe. Engem akkor ott teljesen a hatása alá kerített Kassák festészete. Egyébként ma már nem rajongok érte, de ott, akkor teljesen letaglózott!

Később hogy nyílt ki számodra a képzőművészet világa?

Azt gondolom, hogy aki ezzel foglalkozik, annak ez egy folyamatos tanulás, rácsodálkozás, megnyílás akár olyan dolgok felé is, amit lehet, hogy mondjuk húsz évvel azelőtt még elutasított. Egyszercsak megérti az agya, vagy éppen a szeme. A 70-es évek végén, 80-as évek elején barokk és biedermeier vízfejű portrékat gyűjtöttem. Nagyon tetszett ezeknek a groteszksége. A portrék iránti érdeklődésem amúgy később is megmaradt. Egyébként soha nem lettem gyűjtő a szó szoros értelmében. Nem ragaszkodom tárgyakhoz. A legtöbb tradíció figyelmeztet a mulandóságra és a meztelenül vagy üres zsebbel való távozásra. Nincs értelme gyűjteni, felhalmozni, inkább az elengedést érdemes gyakorolni. Persze voltak anyagok, amiket összegyűjtöttem, de ennek mindig volt valami oka vagy célja. A MEO alapításakor az volt a terv, hogy az évek alatt felépítünk egy komoly gyűjteményt, ami saját idejében jön létre, de amikor a sztori megszakadt, a gyüjtemény is szétszóródott. Aztán a 90-es évek végén nem értettem, hogy miért nem foglalkozik senki a 60-as évek magyar művészetével, így összeszedtem rengeteg mindent az iparterves  művészektől. Ezt sem öncélúan tettem, hanem azért, hogy megmutathassam, hogy van, hogy létezik egy nagyon fontos pillanat a 60-as években, amikor szinkronba kerültünk a nagyvilággal, ritka kivételes alkalom volt a trend követő magyar művészet történetében. Elég fura, hogy csak mára ért be ez – úgy húsz évvel később - ,most kezdtek el foglalkozni ezekkel a művészekkel, művekkel a kortárs galériák.

Tovább

Valami megmagyarázhatatlan fura érzés - Interjú Neményi Mártonnal

neme_nyi_ma_rton_portre_logo_zott.jpg

Nagyon kevés olyan nézőponttal rendelkező szociofotós van itthon, mint Neményi Márton. Ő az, aki képes a legsúlyosabb helyzetekben is megtalálni a humort, úgy, hogy közben semmit sem sérül a történet etikai szempontból. Hosszú út vezetett számára odáig, hogy elismerjék és elismerje saját magát. Ez persze nem jelenti azt, hogy ma már nem merülnek fel benne kérdések. A flow élmény, amit fotózás közben átél, és a hit abban, hogy még lesz igazán jól elkapott pillanat, viszont viszi előre. A lenti interjúban mesélt arról, hogy készült egy-egy felkapott sorozata, miért jó, ha valami bizarr, és miért zseniális Budapest fotós szemmel.

Mi volt először, az írás vagy a fotózás?

Magyar szakon végeztem, úgyhogy írni már ott írtam, és tudtam, hogy azt majd valamikor valahol hasznosítani fogom. Onnan aztán az BKF-re ( ma már Metropolitan Egyetem - a szerk.) mentem újságíróképzőbe, ott már erre a pályára is készültem. Annyira, hogy már az első félév után elkezdtem külsősként dolgozni. Persze ilyenkor az ember azt gondolja, hogy ha például megjelenik egy cikke a Magyar Narancsban, akkor ő már egyből foglalkoztatott újságíró lesz. Hát nem így volt. Ennek ellenére szépen elkezdtem bedolgozni magam, először a Zoom.hu hírportálnál lettem hírszerkesztő, majd kultúrrovat-vezető, ami nagyon menőn hangzik, de inkább csak szárnypróbálgatás volt. Ott éreztem először, hogy valami eszméletlen menőség árad a fotórovat szobájából. Három teljesen különböző stílusú fotós dolgozott éppen; az elismert fotóművész, Vancsó Zoltán, a fiatal punk, Kummer János, és egy akkor még kezdő, de nagyon-nagyon tehetséges fotóriporter, Ajpek Orsolya. Akkor még ők is csak kísérleteztek, hogy hogy működnek a képek az online felületen, viszont nagyon kreatívak voltak. Tetszett, elkezdtem körülöttük sündörögni. Már előtte is szerettem fotózni, de valójában ott csípődött be nekem ez az egész. Elkezdtem a tudósításaim mellé fotókat is lőni, ők pedig rá-ránéztek a képeimre, és ha úgy látták, hogy jók, akkor le is közölték, én pedig cserébe segítettem nekik szövegeket, képaláírásokat kitalálni.

Ezek szerint teljesen autodidakta módon sajátítottad el a tudást?

Pontosan! Amikor bekerültem a 24.hu-hoz, már tudatosan próbáltam ellesni a fotóskollégák trükkjeit, és továbbra is kikértem a véleményüket. Inkább kívülállóként tekintettek rám, nagyon sok idő volt, mire végre elfogadtak fotósként. Kellett hozzá pár sajtófotó-kiállítás, amik egyébként nekem is nagyobb bátorságot adtak.

Ha már a bátorságot említetted; egy fotóriporterben bőven kell lennie bátorságnak, nem?

Mélyvíz ez nekem, már csak az introvertságom miatt is. Nagyon sokat köszönhetek Glódi Balázsnak, akinek először csak besegítettem a CotCot Street Fashion rovatába, majd át is vettem tőle. Ott meg kellett tanulnom kezelni azokat a helyzeteket, amik egy ilyen típusú embernek, mint én, nagyon nehezek: például idegeneket leszólítani, és nem magamra venni, ha elhajtanak. Egy idő után eljutottam oda, hogy már nem jelentett gondot egyik sem. Ehhez viszont kellett az is, hogy kiépítsek egy saját szabályrendszert, ami szerint dolgoztam. Lehet, hogy ezért pár dologból kimaradtam, de ennek és a rutinnak köszönhetően egyre több sikerélmény ért.

Tovább