Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Egy város a benne élőkben mutatkozik meg igazán

Mesélő színek és formák - Interjú Barabás Zsófival

2018. október 16. - absolut_hu

baraba_s_zso_fi_portre.jpg

Barabás Zsófi tizennégy éve van hivatalosan a pályán; ekkor szerezte meg festő szakon a diplomáját a Magyar Képzőművészeti Egyetemen. Eredetileg tervezőgrafikusnak készült, úgy érezte, hogy ez kiszámíthatóbb jövőképpel jár együtt, de aztán egy belső hang mégiscsak a festés felé irányította. Hogy megérte? Ez nem kérdés: ma ő az egyik legsikeresebb fiatal képzőművész Magyarországon. Október 17-én a HybridArt Space-ben mutatja be három vadonatúj festményét egy csoportos kiállítás keretén belül. Gerlóczy utcai műtermében beszélgettünk vele, ahol felelevenítettük azokat a pillanatokat, amik meghatározóak voltak művészi fejlődésében, szó esett a siker megéléséről, és azt is elárulta nekünk, hogy a budapesti hidakon kívül mit szeret még annyira Budapestben.

Két testvéreddel, Lőrinccel, aki zenész és Benedekkel, aki éppen szobrász szakra jár a Képzőre gyerekkorotoktól kezdve magatokba szívtátok a művészetet édesapátok Barabás Márton műtermében. Ez hogy alakította bennetek azt, hogy a művészi pályát válasszátok?

A Párisi udvarbeli műterem nagyon meghatározó emlék maradt számomra. Ha a mindennapjaidat ilyen légkörben töltöd, akkor az lesz számodra a normális, hogy valaki fest, és nincs fix időbeosztása. Az édesapám otthon volt, amikor hazaértünk az iskolából, be tudtunk menni hozzá a műterembe, bármikor kérhettünk tőle segítséget például a leckében, és az sem zavarta, ha gokárdoztunk körülötte. Tulajdonképpen egy jó értelembe vett káosz jellemezte a helyet; a mai napig emlékszem a földön heverő hangszer darabokra, klaviatúrákra, amikből éppen műalkotásokat készített édesapám. Rengeteg művész járt fel hozzánk, az sem volt ritka, hogy koncerteket tartottak a műteremben. És mindehhez jött a sok utazás. Amikor Lőrinccel kicsik voltunk, előfordult, hogy édesapám ösztöndíjasként külföldre utazott; olyankor édesanyám fogott minket, felültünk a vonatra, és utánamentünk. Mi ezeken a helyeken akklimatizálódtunk. Persze ettől még nem kell, hogy az ember a művész pályát válassza, csak ha közben rájössz, hogy ehhez van affinitásod, akkor ott ennek megvan a táptalaja. Lőrinc tizenegy éves korában kezdett el trombitálni, én meg már gyerekként is mindig rajzoltam, és tizennégy évesen kezdtem komolyabban foglalkozni vele, amikor elkezdtem rajzszakkörbe járni. A kisebbik öcsém Benedek pedig szintén ezt választotta, ő most negyedéves szobrász szakon. A másik fontos dolog pedig, hogy mindenki szeret olyasmivel foglalkozni, amiben jó és ami jó érzéssel tölti el. Nálam részben rajzoláson volt a hangsúly, részben pedig hogy van egy formavilágom, amivel szeretek játszani, és én ezzel kommunikálok a külvilág felé.

Emlékszel arra, hogy mikor csillant meg ez legelőször?

Papírplasztikákkal kezdődött az egész; ezek konkrét épületek voltak; daruk, házak. Inkább illusztráció szerű dolgokat képzelj el. Egyszercsak jött egy gondolat, hogy ezeket feltehetném a falra, és a papír helyett használhatnék fát. A cél az volt, hogy nagyobb és egyszerűbb legyen. Már nem is ábrázolni szerettem volna valamit, inkább hangulatokat akartam megfogalmazni. Az első munkák, amikben ezek a formák megjelentek dekopír fűrésszel készültek rétegelt lemezből, ezen a ponton különösen jól jött az édesapám „kis műterme”, ahogy mi hívtuk. Ekkor készültek el az első reliefek (domborművek- a szerk.) a különböző síkok által kiadott színkombinációkkal. Ez 2002-ben volt, az első önálló kiállításom idejében. Innentől kezdve párhuzamosan készítettem ezeket a reliefeket a vászonképekkel. Mostanában főleg vászonképeket festek.

Édesapáddal milyen a kapcsolat, mint művész a művésszel?

Nagyon jó; annyira, hogy a Képzőn az utolsó két évben, az egyetem mellett otthon is az ő műtermében is festettem. Ez nagyon izgalmas időszak volt. Jó, hogy ő nem szól bele a dolgaimba; ha megkérdezem, szívesen elmondja a véleményét, de nem mondja meg, hogy mit kellene csinálnom. Egyébként én is csak akkor mondok véleményt az ő munkáiról, ha megkérdez engem. Próbáljuk ezeket a határokat maximálisan tiszteletben tartani. Közben ha tudunk, ott vagyunk egymás kiállításmegnyitóin, támogatjuk egymást. Két külön úton járunk, pont ezért szeretem, ha valakinek nem egyből esik le, hogy ő az apám. Nem azzal kezdődött, hogy a Barabás Marci lánya vagyok.

Tovább

Több évtizedes kultúrmisszió - Interjú Winkler Nórával

winklerno_ra_01.jpg

Winkler Nóra neve és arca összeforrt a kultúrával az elmúlt húsz évben; láthattuk TV-ben, hallhattuk rádióban, olvashattuk írásait különböző magazinokban, blogokon, - sőt, könyve is jelent meg - , és rengetegszer találkozhattunk vele pódiumbeszélgetéseken, művészeti eseményeken és aukciókon. Emellett ő a több, mint tíz éve futó Artmagazin társalapítója. Hihetetlen, hogy mekkora energiákat képes mozgatni! Azt mondja, hogy nincs ebben semmi különös, neki ez természetesen jön, hiszen azt csinálja, amit szeret. Most egy nem mindennapi aukció kapcsán ültünk le vele beszélgetni. A szombati ART LOVES DESIGN nem csak a legsztorisabb aukciónak ígérkezik, hiszen Nóra és Topor Tünde (az Artmagazin főszerkesztője- a szerk.) ezen az estén kedvenc történeteiket osztják meg velünk a művészet és a design találkozásának legizgalmasabb anekdotáiból, de az Absolut is jelen lesz welcome drinkjeivel. A lenti interjúban Nóra elmeséli, hogy mi alapján választotta ki az aukciós tárgyakat, kiderül, hogy látja a bölcsészettudományok szerepét a társadalomban, és elárulja, hogy mi adja a fő mozgatórugót a munkája során. 

Szinte beleszédül az ember abba, hogy mennyi mindent csináltál és csinálsz most is. Hogy bírsz ennyi mindent fejben tartani, hogy vagy képes folyamatosan ilyen kreatívan dolgozni, illetve hogy van időd arra, hogy mindenből naprakész legyél a művészet és a kultúra területén?

Szerencsére nagyon érdekelnek ezek a területek, szóval naprakésznek lenni inkább örömjellegű tevékenység. De azt is látom, hogy figyelni kell, óvni, vigyázni az ember képességét a kreatívitásra, ez a terület ugyanúgy ki tud fáradni, mint a láb a futástól. Szóval tudatosan rakok be ürességet, kikapcsolom a telefonom, erdőbe megyek nagy sétákra, nézem a fákat, vagy csak az eget – próbálok teret felszabadítani az agyamban. De néha magamat is meglepem, hogy a legkimerültebb napon is, egyszer csak elindul egy ötlet, és ahogy épül, hirtelen visszatér az erőm és alig várom, hogy megcsinálhassam.

A gazdaságtan helyett végül a bölcsészkart választottad, aminek sokan nem érzik a jelentősségét, pedig a bölcsészettudomány nagyon is fontos a társadalom számára. Te hogy látod ezt a kérdést?

Lehet hogy sokan azt hiszik, a bölcsészettudomány szuperspecialistákat képez, akik a világtól elzárt kis kuckókban valami nagyon partikuláris dolgon bindzsiznek? Holott a humán tudományok nagyon is az életről szólnak, kultúramenedzseléstől, oktatásig, urbanisztikáig, formakultúráig. Sok olyan megoldás jön innen, amit jó esetben észre sem veszünk, mert kényelmesen működik, figyelembe veszi az emberek igényeit. Persze a gazdaságtan sem csak számok és adatok özöne, abban is benne van az emberi működés, viselkedés, kultúra.

Tovább

Műgyűjtő gyűjtemény nélkül - Interjú Kováts Lajossal, a Blitz Galéria alapítójával

kova_tslajos_blitz.jpg

Kováts Lajos az egyik legismertebb név műkereskedő körökben. Zenésznek indult, végül beszippantotta a kortársművészet. A 80-as években régiségboltot nyitott, majd a 90-es évek legelején létrehozta a Blitz Galériát, ahol egyedüliként foglalkozott modern század eleji művészek alkotásaival. Ez akkor merész ötletnek tűnt még szakmai körökben is. Az idő őt igazolta, a Blitz a mai napig működik, és az idők folyamán sikerült megtartania azt a frissességet, ami szükséges ahhoz, hogy adaptálódni tudjon a jelenkorhoz. Bár az október 25-i fotó aukció apropójából ültünk le vele beszélgetni, szerencsére volt időnk egy kis időutazásra is, és azt is megtudtuk, hogy mi történt a gyűjtői tradíciókkal itthon.

Emlékszel arra, hogy mikor szerettél bele a kortársművészetbe?

Általános iskolában volt egy osztályfőnököm, aki elvitt minket egy Kassák kiállításra, a Rókus-kápolna melletti Fényes Adolf Terembe. Engem akkor ott teljesen a hatása alá kerített Kassák festészete. Egyébként ma már nem rajongok érte, de ott, akkor teljesen letaglózott!

Később hogy nyílt ki számodra a képzőművészet világa?

Azt gondolom, hogy aki ezzel foglalkozik, annak ez egy folyamatos tanulás, rácsodálkozás, megnyílás akár olyan dolgok felé is, amit lehet, hogy mondjuk húsz évvel azelőtt még elutasított. Egyszercsak megérti az agya, vagy éppen a szeme. A 70-es évek végén, 80-as évek elején barokk és biedermeier vízfejű portrékat gyűjtöttem. Nagyon tetszett ezeknek a groteszksége. A portrék iránti érdeklődésem amúgy később is megmaradt. Egyébként soha nem lettem gyűjtő a szó szoros értelmében. Nem ragaszkodom tárgyakhoz. A legtöbb tradíció figyelmeztet a mulandóságra és a meztelenül vagy üres zsebbel való távozásra. Nincs értelme gyűjteni, felhalmozni, inkább az elengedést érdemes gyakorolni. Persze voltak anyagok, amiket összegyűjtöttem, de ennek mindig volt valami oka vagy célja. A MEO alapításakor az volt a terv, hogy az évek alatt felépítünk egy komoly gyűjteményt, ami saját idejében jön létre, de amikor a sztori megszakadt, a gyüjtemény is szétszóródott. Aztán a 90-es évek végén nem értettem, hogy miért nem foglalkozik senki a 60-as évek magyar művészetével, így összeszedtem rengeteg mindent az iparterves  művészektől. Ezt sem öncélúan tettem, hanem azért, hogy megmutathassam, hogy van, hogy létezik egy nagyon fontos pillanat a 60-as években, amikor szinkronba kerültünk a nagyvilággal, ritka kivételes alkalom volt a trend követő magyar művészet történetében. Elég fura, hogy csak mára ért be ez – úgy húsz évvel később - ,most kezdtek el foglalkozni ezekkel a művészekkel, művekkel a kortárs galériák.

Tovább

Valami megmagyarázhatatlan fura érzés - Interjú Neményi Mártonnal

neme_nyi_ma_rton_portre_logo_zott.jpg

Nagyon kevés olyan nézőponttal rendelkező szociofotós van itthon, mint Neményi Márton. Ő az, aki képes a legsúlyosabb helyzetekben is megtalálni a humort, úgy, hogy közben semmit sem sérül a történet etikai szempontból. Hosszú út vezetett számára odáig, hogy elismerjék és elismerje saját magát. Ez persze nem jelenti azt, hogy ma már nem merülnek fel benne kérdések. A flow élmény, amit fotózás közben átél, és a hit abban, hogy még lesz igazán jól elkapott pillanat, viszont viszi előre. A lenti interjúban mesélt arról, hogy készült egy-egy felkapott sorozata, miért jó, ha valami bizarr, és miért zseniális Budapest fotós szemmel.

Mi volt először, az írás vagy a fotózás?

Magyar szakon végeztem, úgyhogy írni már ott írtam, és tudtam, hogy azt majd valamikor valahol hasznosítani fogom. Onnan aztán az BKF-re ( ma már Metropolitan Egyetem - a szerk.) mentem újságíróképzőbe, ott már erre a pályára is készültem. Annyira, hogy már az első félév után elkezdtem külsősként dolgozni. Persze ilyenkor az ember azt gondolja, hogy ha például megjelenik egy cikke a Magyar Narancsban, akkor ő már egyből foglalkoztatott újságíró lesz. Hát nem így volt. Ennek ellenére szépen elkezdtem bedolgozni magam, először a Zoom.hu hírportálnál lettem hírszerkesztő, majd kultúrrovat-vezető, ami nagyon menőn hangzik, de inkább csak szárnypróbálgatás volt. Ott éreztem először, hogy valami eszméletlen menőség árad a fotórovat szobájából. Három teljesen különböző stílusú fotós dolgozott éppen; az elismert fotóművész, Vancsó Zoltán, a fiatal punk, Kummer János, és egy akkor még kezdő, de nagyon-nagyon tehetséges fotóriporter, Ajpek Orsolya. Akkor még ők is csak kísérleteztek, hogy hogy működnek a képek az online felületen, viszont nagyon kreatívak voltak. Tetszett, elkezdtem körülöttük sündörögni. Már előtte is szerettem fotózni, de valójában ott csípődött be nekem ez az egész. Elkezdtem a tudósításaim mellé fotókat is lőni, ők pedig rá-ránéztek a képeimre, és ha úgy látták, hogy jók, akkor le is közölték, én pedig cserébe segítettem nekik szövegeket, képaláírásokat kitalálni.

Ezek szerint teljesen autodidakta módon sajátítottad el a tudást?

Pontosan! Amikor bekerültem a 24.hu-hoz, már tudatosan próbáltam ellesni a fotóskollégák trükkjeit, és továbbra is kikértem a véleményüket. Inkább kívülállóként tekintettek rám, nagyon sok idő volt, mire végre elfogadtak fotósként. Kellett hozzá pár sajtófotó-kiállítás, amik egyébként nekem is nagyobb bátorságot adtak.

Ha már a bátorságot említetted; egy fotóriporterben bőven kell lennie bátorságnak, nem?

Mélyvíz ez nekem, már csak az introvertságom miatt is. Nagyon sokat köszönhetek Glódi Balázsnak, akinek először csak besegítettem a CotCot Street Fashion rovatába, majd át is vettem tőle. Ott meg kellett tanulnom kezelni azokat a helyzeteket, amik egy ilyen típusú embernek, mint én, nagyon nehezek: például idegeneket leszólítani, és nem magamra venni, ha elhajtanak. Egy idő után eljutottam oda, hogy már nem jelentett gondot egyik sem. Ehhez viszont kellett az is, hogy kiépítsek egy saját szabályrendszert, ami szerint dolgoztam. Lehet, hogy ezért pár dologból kimaradtam, de ennek és a rutinnak köszönhetően egyre több sikerélmény ért.

Tovább

Old (but funky) Town by Karai Ákos

 

dsc00942_web.jpg

Karai Ákos, a Mazel Tov bartendere egy különleges, mégis pofonegyszerű recepttel lepett meg bennünket. Nemcsak közel-keleti ételek mellé tökéletes választás ez a koktél, bármikor meglepheted vele vendégeidet, ők pedig biztos jóideig nem kerülnek ki a varázsa alól. A Macabee sör szépen balanszba hozza az amúgy passion gyümölcs édességét, így a kevésbé édesszájúak is imádni fogják az italt.

Saját szavaival

Az italnak a sör adja a savasságát, az Aperol és a passion fruit a gyümölcsösségét, ami a vaníliás vodkával kiegészítve egy nagyon komplex italt eredményez.

Tovább

Ékszerek Éjszakája - FINISSAGE díjátadó

Képes beszámoló és interjúk a díjazottakkal

5r5a9319r.jpg

Fotók: Piti Marcell

Szeptember 23-án vasárnap az Ékszerek Éjszakája utolsó programján azért is volt nagy öröm számunkra ott lenni, amellett, hogy egy nagyon jó hangulatú bulival zárhattuk az eseményt, hanem azért is, mert három különösen tehetséges ékszertervező kapott szakmai elsimerést. A KÉK - Kortárs Építészeti Központban szervezett FINISSAGE program során három díj (Marie Claire, FISE, ÉÉB) került kiosztásra Visy Dóri, Szilágyi Sapi és Biró Zsófia Gizella nyertek el. Most mindhármójukkal megismerkedhettek kicsit közelebbről, előtte azonban jöjjön pár pillanatkép az eseményről.

5r5a8907r.jpg

5r5a9111r.jpg

Tovább

Brightful Haifa by Karai Ákos

 web_02_3.jpg

Karai Ákos szereti az édesebb koktélokat, és bár sok bartendertől távol áll ez az ízvilág, ő a bizonyíték arra, hogy az édesszájúak is megtalálhatják számításukat a budapesti éjszakában, ez esetben a Mazel Tov barpultjánál. A koktél a citrom peelnek köszönhetően nemcsak finom, de frissítő hatású is. 

Saját szavaival

A második ital a klasszikus Vodka Martini twistje. Alapjában véve nem vagyok oda a klasszikusokért, nekem túl alkoholhangsúlyosak, ezért ebbe az italba is belecsempésztem magamat és az édesszájúságomat a pezsgő cordiallal és a narancs bitterrel. 

Tovább

Urban Heroes kiállítás a Blitz Galériában

Művész interjúk 2. rész

20180906_192455.jpg 

JAKÓCS DORKA

Jakócs Dorka, mint művészetében, mint megjelenésében vad, zabolátlan energiákat közvetít. Rengeteg területen kipróbálta már magát: tervezett a BP Shopnak, jó párszor láthattuk festményeit kiállítva a budapesti galériákban, most pedig leginkább a tetoválás tölti ki mindennapjait. Kíváncsiak voltunk, hogy ő hogy látja magát, mennyit változott egy évtized alatt, emellett elárulta nekünk alkotási folyamatának módszerét, és azt is megtudtuk tőle, hogy már jóideje az underground jégkorszakát éljük.

Hogy írnád le az elmúlt 10 évet? Honnan hova jutott Jakócs Dorka?

Oda jutottam ahova hagytam, hogy sodorjanak azok a lehetőségek, amiket képes voltam bevonzani azáltal, hogy mindig is nyitott voltam az új lehetőségekre. Szeretek úszni ismeretlen mélyvizekben, új úszásnemeket tanulva, és ezeken a vizeken hajózva mindig volt egy távoli pont, amin tartottam a szemem, a szabad önkifejzés vilagító tornyán. Ha konkrétan kell megfogalmaznom, akkor a fejlődést, változást a következőképpen tudom leírni: graffitiből grafika, animációból ruhadesign, festészetből tetoválás. Óvodás koromban tudtam már, hogy rajzolni szeretek, és szeretnék is egész életemben, emelett szorosan kitartva haladtam előre. Jelenleg ott vagyok, ahol lennem kell, és mindig is ott voltam.

Melyik az a közösségi forum, amit a leginkább szeretsz használni arra, hogy át tudd adni a művészetedet?

Nincs kedvenc. Sőt, a social media használata sokszor kényszer, anakronisztikussá válik az ember, ha nem használja ezeket. Szavai süket fülekre találnak, ha nem ott beszél, ahol mások azt hallhatják.Viszont bekígyózik az ember tudatába, és a visszacsatolások miatt pozitív térnek érzi. Nem használom tudatosan, például nem hirdettem még. Alapvetően akkor leszünk boldogok, ha minél kevesebb az a körülmény, amitől függővé tesszük azt. De használok majdnem mindent, kaotikusan és őszintén.

Mennyire spontán a művészeted, persze a tetoválást leszámítva? Rákészülsz egy-egy munkára, vagy hagyod, hogy az érzéseid és a kezed vezessenek?

Klasszikus iskolát követek, vázlatokból lesznek a festmények. Maga az ötletskiccelés spontán és asszociatív: ha megragad a vázlataimban valami, akkor azt tovább emelem festmény szintjére. Mint az automatikus írásnál, ez automatikus képalkotás során is a tudattalan folyamatok kerülnek felszínre, így megláthatom magamat, magamon keresztül pedig a világot.

Tovább

Egyedi csillogás - Interjú az Ékszerek Éjszakája szervezőivel

e_kszerek_csop.jpg

Fotó: Piti Marcell

Az év elején a több éve működő Ékszerek Éjszakáját egy új csapat vette át. A FISE (Fiatal Iparművészek Stúdiója Egyesület- a szerk.) által biztosított hátországgal a hat tagból álló H6 Contemporary Jewelry Group egyik legjelentősebb lépése az volt, hogy az eseményt nemzetközi szintre léptette, aminek fő célja a külföldi tehetséges ékszertervezők megismertetése itthon, egyúttal pedig a hazai designerek inspirálása, motiválása, a magyar színtér fellendítése. A rendezvény zárónapján, vasárnap kerül sor az Ékszerek Éjszakája egyik főprogramján, a 42+1 kiállításon résztvevő művészeket jutalmazó díjátadóra is, ahol az Absolut is ott lesz. A lányok Börcsök Anna, Fazekas Veronika, Fekete Fruzsi, Horányi Kinga, Neuzer Zsófia, Tengely Nóra örömmel meséltek nekünk a változásokról, a hazai ékszertervezők lehetőségeiről és természetesen arra is kíváncsiak voltunk, hogy mit csinálnak külön-külön.

Anna: Négy évvel ezelőtt indult az Ékszerek Éjszakája a FISE kezdeményezésével; ezalatt az idő alatt a hét tervező Dés-Kertész Dóra, Kerékgyártó Szilvia, Besnyői Rita, Huber Kinga, Kecskés Orsolya, Stomfai Krisztina és Vékony Fanni működtették az eseményt. Mi 2018. elején kerültünk képbe, mert az előző szervezők azt érezték, csak úgy tud ez a rendezvény tovább fejlődni, ha bevonnak új csapattagokat a szervezésbe.

Vera: A legfontosabb változtatás az volt, hogy nemzetközi szintre emeltük az eseményt. Meghirdettünk egy nyílt pályázatot, ami a SZIMBIÓZIS nevet kapta. A pályázó művészeknek több, mint a fele más országból pályázott, ők a Klimt02 oldalról találtak meg minket, és a beérkezett munkákat szintén egy nemzetközi független zsűri bírált el.

Zsófi: Ők Gisbert Satch, Réka Lőrincz, művészek, utóbbi egyben az esemény fővédnöke is, Spengler Katalin, műgyűjtő, Dan Piersinaru, az Autor Magazin és Kortársékszer vásár alapítója, Horányi Attila, művészettörténész, Oltai Kata, művészettörténész, kurátor és Dr. Pandul Ildikó, a Magyar Iparművészeti Múzeum főmuzeológusa. Direkt nemcsak designereket választottunk erre a feladatra. A bejutott tervezők munkáit egy kiállításon mutatjuk be a KÉK - Kortárs Építészeti Központban a rendezvény ideje alatt.

Nóri: A SZIMBIÓZIS mellett további 42 kiállítás nyílik majd szerte a fővárosban plusz egy Pécsett, ami tulajdonképpen az eddigi évek vonalát viszi tovább, aminek legfontosabb célkitűzése, hogy a hazai alkotók sokszínűségét bemutassa és megismertesse a nagyközönséggel. Itt elsősorban magyar alkotókkal találkozhatunk, akik ugyanúgy pályázat útján kerültek a programba, ahogy a SZIMBIÓZIS esetében.

Tovább

Urban Heroes kiállítás a Blitz Galériában

Művész interjúk 1. rész

40365448_1494807923997920_43692285690380288_o_1.jpg

Még a héten (szeptember 21-ig) látogatható a Blitz Galériában az Urban Heroes kiállítás, ami a hazai urban art legizgalmasabb művészeti gyűjtötte össze. Amíg Londonban már mindennapos, hogy a street art művészek bekerülnek a legfontosabb aukciósházakba, és kiemlekedően magas leütésekkel találnak gazdára munákik, addig itthon ezt a művészeti ágat, főleg a graffitit, sokan még mindig a vandalizmus egyik formájának tartják. Ez a kezdeményezés nemcsak azért fontos, mert legitimizálja az urban artot hanem azért is, mert így lehetőségük van az alkotóknak arra, hogy a műgyűjtő réteg elé kerüljenek munkáik. Mi most kiválasztottunk néhány művészt, akikkel most kicsit jobban megismerhedhettek.

gyarmati_portre_02jpg.jpg

GYARMATI ZSOLT

Gyarmati Zsolt több, mint húsz éve dolgozik képzőművészként. A kétezres évek elején kialakult pánikbetegsége kapcsán tapasztalta meg, hogy az „ecset”, azon túl, hogy önkifejezési eszköz, terápiás célra is használható. Korai képeire leginkább az aprólékos és bonyolult digitális tervezettség a jellemző, az idő múlásával azonban egyre inkább a minimalizmus felé mozdult. Londoni és berlini képviseletének köszönhetően egyre több képe talál otthonra külföldi magángyűjteményekben, de a magyar közgyűjteményekben is fellehetők alkotásai. A lenti interjúban többek között mesélt nekünk a rá jellemző alkotási folyamatról, a képei által kiváltott pillanatnyi megnyugvásról, és természetesen a Blitz Galéirában látható munkáiról is.

Számodra a művészet terápia, amit fel is vállalsz, nyíltan kommunikálsz. Úgy tudom, hogy mindennek a kezdete a pánikbetegséged volt. Hogy ismerted fel annak idején, hogy ezek a képek segítenek neked?

Valóban az alkotás folyamata segített nekem abban, hogy legyőzzem a démonjaimat, de ezek nem csupán a saját magam által kreált szörnyek, hanem mások félelméből is táplálkozó kinyilatkoztatások. A festményeimen megjelenő kétdimenzióba fagyott jelek tanulmányozhatóvá válnak azáltal, hogy belefagynak a kép terébe, így fokozatosan elveszítve félelmetes jellegüket.

A munkáidban ott a káosz, a társadalomkritika és a saját félelmeid; ezek keverednek egymással. Nádudvari Noémi azt mondja a rólad készült portréfilmben, hogy a képeidet látva őt kimondottan nyugalom tölti el. Célod a feloldozás?

Túltelítettségükben – egy tetszőleges ponton – ideiglenesen lefékezett pillanatoknak nevezném a munkáimat. Talán frissességük is ebből a látszólagos esetlegességből fakad. A képek gyakran korábbi alkotásokból nőnek tovább, nem ritkán éveken keresztül készülnek; rétegek rakódnak egyre az előző rétegekre. Genealógiájuk végül alig felfejthető, s mivel a folytathatóság illúzióját is keltik, elmondhatom, hogy ha egy horizontális időtengelyen próbálnám kijelölni a helyüket, origópontjuk behatárolhatatlan lenne, ahogy a sík másik végpontja is a végtelen felé mutatna. Szóval nem hiszem, hogy magukban hordoznák a feloldozás alapegységeit, de talán segítenek megragadni, megérteni a pillanatot ezáltal egy pillanatnyi megnyugvást adva.

Tovább