Dienes Angéla, Viszok Fruzsina, Varga Viktória, Jámbor Zsóka, Csalár Bence (b-j.)

A közösségi média szinte átvette az irányítást az életünk felett, és ennek van jó és rossz oldala is. Egyrészt sokszor inspirál, motivál, amit ott láttunk, másrészt sok esetben negatívan hathat az énképünkre, hamis vágyakat ébreszthet bennünk, és vannak olyan esetek, amikor egyenesen szorongást vált ki. Ha tíz évvel ezelőtt valaki azt mondja, hogy lesznek olyanok, akik abból fognak élni, hogy több tízezren követik őket, valószínűleg nem hittük volna el. Egyik oldalról jó érzés, hogy bárkinek megvan az esélye arra eljuttassa üzenetét, gondolatait nagy tömegekhez, de közben rossz azt látni, hogy milyen hamissá tud válni ez a világ. Csalár Bence ezen az estén a social media hatásairól beszélgetett vendégeivel az Empathy Café&Bistroban izgalmas Absolut koktélok társaságában.

A szereplők:

Viszkok Fruzsi az első youtuberek és vloggerek egyike, aki komoly karriert épített magának a social media által. Volt már Joy címlaplány, saját sminkkollekciója van, és több százezren követik Youtube csatornáján. Sikere többek között őszinte, kellemes stílusában és izgalmas tartalmaiban keresendő.

Azt szoktam mondani, hogy én vagyok az internetes barátnő/szomszédlány; olyan dolgokkal foglalkozom, amik engem érdekelnek, és ezt megosztom azokkal, akikkel azonos ez az érdeklődési kör.

Dienes Angéla pszichológusként saját munkája kapcsán is találkozik azzal a frusztrációval, amit a social media okozhat. Saját életünk összehasonlítása másokéval, ráadásul egy (nem feltétlenül a valóságot tükröző) profil, illetve posztok alapján, szorongást ébreszthet bennünk. Az, hogy legtöbben csak a pozitív élethelyzeteket tárják a nagyvilág elé, hathat saját énképünkre, önbizalmunkra, azt az érzést keltheti bennünk, hogy a mi életünk kevésbé érdekes, izgalmas, sikerekkel teli, mint másoké.

Csoportos tréningekkel és egyéni konzultációval foglalkozom, engem az motivál, hogy az emberek, akik hozzám járnak, úgy érezzék, egyre inkább meg tudják fogalmazni, mire vágynak igazán, mi inspirálja őket. Képesek legyenek új megközelítésben látni saját életük bizonyos aspektusait, feltenni és megválaszolni bizonyos fontos kérdéseket, felfedezni erőforrásaikat, erősségeiket, tudatosabban legyenek jelen az emberi kapcsolataikban és persze jobban érezzék magukat a saját útjukat járva - még akkor is, ha az út sokszor nehéz.

Varga Viktória, divattervező az igazi húsvér nőkben hisz; azokban, akiknek nem szükséges szétfileterzni saját életüket ahhoz, hogy magabiztosak legyenek a mindennapokban. A ViktoriaVarga márka is pont ezekhez a nőkhöz szól.

Engem két dolog motivál legjobban, szeretnék segíteni az embereknek, hogy ugyanúgy megtalálják a hivatásukat, ahogy én, a másik dolog pedig a divattervezéshez kötött, mégpedig, hogy úgy öltöztessek fel minél több hölgyet, hogy azáltal magabiztosságot, nőiességet sugározzanak.

Jámbor Zsóka mindig ügyel, hogy fotóit úgy retusálja, hogy a végeredmény ne egy torzs kép legyen. A helyes arányok, a természetesség megtartása ugyanolyan fontos, mint egy szépen megkreált fotó.

Ami engem motivál a munkámban, hogy az ügyfeleimnek olyan minőségű képi anyagokat készítsek, ami az ő vizuális megjelenésükön javít. A fotózás gyakran kiegészül tanácsadással is arra vonatkozóan, hogy a fotók elkészítésekor mire érdemes koncentrálni. Ez főleg kezdő vállalkozóknál lehet hasznos. Ha pedig kimondottan a retusálásról van szó, olyan retusokat szeretek készíteni, amik relatíve természetesek, nem ugranak le a képről, és olyannak láthatják magukat a képeken a szereplők, ahogyan én látom őket a valóságban.

Tudatos választás?

Viki: Mindig is tudtam, hogy van valami, amit meg szeretnék mutatni a világnak. Nem éreztem, hogy a helyemen lennék, kerestem, hogy mi lehet ez. Öltözködni mindig is szerettem, rendszeresen alakítottam át ruhákat, mert sosem tetszettek olyan formában, ahogy kaphatóak voltak. Aztán egyszercsak összeállt a kép. Egyre többen jöttek oda hozzám, dícsérték meg a ruhát, amit éppen viseltem, és ez olyan magabiztosságot adott, hogy el mertem hinni, van keresnivalóm ezen a pályán. Először stylistként dolgoztam, és már ott rájöttem, hogy egyszerre látom a női testet és a személyiséget, és valahogy érzem, hogy az adott nő mit szeretne megmutatni magából.

Zsóka: Tizenhat évesen választottam a fotós pályát, a retusálás pedig később választott engem. Még a főiskolai szakmai gyakorlat alatt kezdtem el nagyobb képszámokat retusálni egy budapesti stúdióban. Nagyon megtetszett, hogy a fotók részleteit sokkal jobban tudom kontrollálni, és azokat a dolgokat el tudom távolítani, amik elvesznek a kép tökéletességéből; mindezt teszem a saját értékrendszerem és ízlésem szerint. A retusnál a tudatosság a harmonikus összhatásra való törekvésben jelenik meg. Az én erősségem a portrékészítés, és erre tudatosan próbálok is ráerősíteni.

Angéla: Már nagyon fiatalon érdeklődtem a különböző személyiségtípusok iránt, szerettem figyelni az embereket, hogy ki miért viselkedik úgy, ahogy, de teljesen más pályára készültem. A pszichológiát végül azért kezdtem el, mert érdekelt, aztán nagyon hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ennél sokkal többről van szó: annyira szeretem, hogy ez a hivatásom.

Fruzsi: Nálam hobbiszinten indult az egész kilenc éve. Egy amerikai youtuber lány inspirált arra, hogy én is belevágjak, egyszerűen tetszett a személyisége. Annyira pozitívnak és magabiztosnak tűnt, és ez motivált. Akkor még nem voltak itthon Youtube csatonák, így a saját magam szórakoztatására kezdtem el, annyira, hogy még a barátaimnak sem mondtam el, hogy ezt csinálom. Ennek az is az oka, hogy sosem szerettem szerepelni, főleg nem kamera előtt. Engem a mai napig nem a szereplés vágy hajt, hanem egy belső motivációs, egy belső tűz. Már rég kiégtem volna, ha csak az üzleti része érdekelt volna. Ma ezért is rizikós elkezdeni, mert sokan csak a karrierlehetőséget látják benne, pedig mindenkinek van olyan időszaka az elején, amikor senki nem nézi a videóit, így ha nincs meg az őszinte érdeklődés a téma iránt, akkor az ember egyszerűen abbahagyja.

Első benyomás

Fruzsi: Régen sokkal több volt a termékelhelyezés nálam, mégsem foglalkozott vele senki; egyszerűen csak kiraktam a kedvenc dolgaimat az asztalra. Ma már ezt nem teheted meg, mert az egyértelműen reklám a követők számára. Pedig régen is arról szólt ez az egész, hogy meg szerettem volna osztani másokkal, hogy mi a véleményem különböző dolgokról, amiket kipróbáltam. Annyira furcsa ez a kettősség; hogy sokan túl soknak látják a termékmegjelenítéseket, pedig régebben ennél több volt.

Viki: Én a saját márkám kapcsán kerültem kapcsolatba az Instagrammal; tavaly léptem fel először oda, addig csak Facebookon voltam megtalálható. Nem szerettem volna megmutatni magamat és az életemet, én azt szeretném, ha a munkáim beszélnének helyettem. Más brandeknél is mindig azok az oldalak voltak az izgalmasak számomra, akik eszerint posztoltak. Vagy legalábbis a termékek voltak túlsúlyban. Egy tervezőnél is az a fontos számomra, hogy azt mutassa meg, hogy ő mennyire jól érzi magát a saját ruhájában, hogy önazonos legyen, és a képei egy bizonyos hangulatot adjanak át.

Angéla: Rengeteg aspektusa van annak, hogyan hat ránk az online világ. Például milyen érzéssel tölti el az embereket, hogy ott a késztetés, hogy folyamatosan online kell lenni, ha nem akarunk lemaradni valamiről. Erről szól a FOMO (Fear Of Missing Out, magyarul: félni, hogy lemaradok valamiről- a szerk.) jelenség. Arra sincs etikett, hogy mennyi időn belül kell reagálni egy üzenetre. Vegyük a Messengert; ha például nem válaszolsz, azt hogy veszi a másik; személyes sértésnek, vagy eszébe jut, hiába voltál nemrég online, mégsem volt időd ezzel foglalkozni, és nem udvariatlanságból nem válaszolsz. Készültek kutatások arról is, hogy a social media hogyan hathat a mentális jóllétre: a gyakrabban posztolóknál hozhatja azt az örömöt, hogy meg tud osztani magáról valamit másokkal (mindemellett ne felejtsük el ennek az egyéb hozadékait, például, hogy vannak-e emellett személyes kapcsolódásai is, amelyekben mindez szintén megvalósulhat, vagy csak a kapcsolódás hamis illúziója ez az online térben), a csak szemlélődők esetében pedig erősödhet az összehasonlítgatásból eredő szorongás. Persze ez nem minden esetben törvényszerű, függ attól is, mennyire mély önismerettel rendelkezik az ember.

Zsóka: Még az IWIW-vel kezdődött nálam ez a fajta jelenlét; ezután következett a Facebook, ami akkor még inkább közösségépítő platformként volt jelen hirdetések nélkül. Ahogy egyre több lett a felhasználó, a személyes jelenlét nálam teljesen háttérbe szorult, és mostanra odáig jutottam, hogy már az Instát is nehezemre esik használni. Még üzleti szempontból sem vagyok igazán aktív, mert nem vagyok rákényszerítve.

Valóság vs. idealizált élet

Fruzsi: Én azokat a tartalmakat szeretem nézni, amik pozitívak, inspirálnak és örömmel töltenek el, és eszerint is gyártom a sajátjaimat. Ez szerintem nem jelenti azt, hogy hazugság lenne, mert szűrt csatornákként használom a social media platformokat. Sajnos sokan elfelejtik, hogy ez csak egy szelete az életnek. Én ezekre úgy tekintek, hogy mások számára hasznosak vagy szórakoztatóak. Egyre többen foglalkoznak más témákkal is, és ezek a drámák azért váltanak ki nagy visszhangot, mert az embereknek jó érzés látni, hogy másoknak is vannak problémáik. Könnyű velük azonosulni. Nem baj, hogy vannak ilyenek is, nem kell mindig csak a tökéletes dolgokat megmutatni, de szerintem az sem szükséges, hogy minden problémánkat megosszuk. Nekem eleve jó érzés kirakni egy pozitív posztot, hiszen olyankor újra átélem azt az élményt, a negatívat pedig próbálom elfelejteni, ezért a social media felületeken sem engedek nekik teret.

Angéla: Az biztos, hogy nem mindenkinek könnyű kirakni egy nem filterezett, nem retusált és nem mesterségesen megkomponált darabkát az életéből egy olyan platformon, ahol senki nem ezt teszi. Például, hogy pocsék hétvégém volt, ha mindenki csak a szuper élményeit osztja meg. A retusált celebritásokat látva az lesz az érzésünk, hogy nekik tényleg így telnek a mindennapjaik, és emellett még inkább az a késztetésünk, hogy nekünk is valami nagyon pozitív dolgot kellene megosztanunk. Ugyanakkor arra sokszor szintén nagyon nehéz jól reagálni, ha valaki rosszul van. Ez egyáltalán nem az a platform, ahol érdemben lehet segíteni egy mentális betegséggel küzdő embernek. Ha például valaki leírja, hogy nagyon rosszul van, felkelni sincs kedve, és utálja a világot vagy nagy baj van, talán sokan nem is tudnak ezzel mit kezdeni, vagy ha reflektálnak is ezekre az üzenetekre, valójában nem sokat tudnak tenni ilyenkor, legfeljebb megpróbálják megnyugtatni, biztatni, biztosítani, hogy együttéreznek, gondolnak rá, ami jóleső érzés persze, de gyakori az is, hogy azt írják: "ne aggódj, minden rendben lesz", holott ebben senki sem lehet biztos. Komoly esetben fontos lenne felhívni a figyelmet arra, hova lehet szakszerű segítségért fordulni, kisebb problémánál pedig mikor tudnak találkozni és személyesen segíteni az illetőnek azok, akik tényleg közel állnak hozzá, akikkel még a félelmeit, kétségeit is meg tudja beszélni, mert ilyenkor a legfontosabb a személyes jelenlét!

Zsóka: Nagy mázli, hogy ma már a telefonok jó képeket tudnak készíteni, így már nem kell a fotóstáskát őrizgetni a nyaralás alatt. Általában ezeket a fotókat magamnak vagy egy szűkebb baráti körnek készítettem, de egy idő után teher lett, úgy éreztem, mintha dolgoznék. Bár szeretek igényes képeket nézegetni, és örülök, ha tetszenek a saját fotóim is másoknak, de az hogy megmutassam magam a posztolás által és a lájkggűjtés nem motivál.

Viki: A modellválasztás során az a meghatározó, hogy az adott kollekciót mi inspirálta. Általában az utazás ilyen, és nekem az a fontos, hogy az adott hölgy illjen az adott városhoz vagy országhoz. A kisugárzás a mérvadó, és az, hogy az amúgy 30 és 50 közötti célcsoportom is tudjon vele azonosulni. Mivel a modellek nagyrésze 20 év alatti, azt szoktam megnézni, hogy tudom úgy nővé varázsolni a modellt, hogy át tudja adni azt az életérzést, amit közvetíteni szeretnék.

A social media pozitívumai

Angéla: Ha valaki tudja tudatosan használni a social mediát, valóban gazdagíthatja kapcsolódásait. Arra gondolok, hogy ha ez nem helyettesíti, inkább kiegészíti a személyes kommunikációt, hiszen az mondjuk nehézségekbe ütközne a távolság miatt, vagy tényleg nem valósulhat meg gyakran. Emellett nem elhanyagolható az információszerzés lehetősége, a gyors tájékozódás főként a megfelelő specifikus csoportokban.

Fruzsi: A social media által az emberek egymáshoz is közel kerülhetnek. Nálam sok esetben egy videó vagy poszt esetében a siker mutatója nem az, hogy mekkora nézettséget produkál, hanem, hogy itt akár barátságok is kialakulhatnak. Ezt nekem fejben is nehéz helyre tenni; hogy sokszor az a videó vagy poszt, amire én azt gondolom, hogy nagyon jól sikerült, számokban mérve mégsem lesz annyira népszerű.

Zsóka: Én az érdeklődésemnek megfelelő csoportokban vagyok jelen, ott is inkább, mint csendes megfigyelő. Szinte sosem posztolok vagy kommentelek. Nagyon szeretem figyelemmel követni, ki hogy halad, ki milyen lépésekben építi fel a munkáját és hogyan találnak megoldást olyan problémákra, amik engem is érintenek; engem ez kikapcsol.

Amitől kifutunk a világból

Angéla: Én a hírfolyammal tudatosan nem töltök csak nagyon kevés időt, de ha valami zavar, akkor az, ha valakinek a napjai abból állnak, hogyan konstruálja meg az életét a social media csatornákra.

Viki: Talán ha valakin meglátok egy előnytelen ruhát egy gálán vagy díjátadón.

Fruzsi: Már észrevettem magamon, hogy nem tudok elvonatkoztatni, ha megnézek egy videót vagy TV műsort. Itt nem magával a szponzorációval van gond, hanem a rossz kivitelezéssel, ha valaki nem önazonos. Rossz látni, hogy ma már más a fókusz a tartalomgyártásnál, mint régen.

Zsóka: Rémálmomban se térjen vissza; egy fotós kolléganőm kért meg, hogy a megrendelőnk arcát retusáljam olyanra mint egy viaszbábu. Nem tettem eleget a kérésének, később pedig kiderült, hogy a fotóalany sem feltétlenül ezt várta volna el.

Ezt üzenném a fiatal énemnek

Viki: Én azt mondanám, hogy hallgasson a megérzéseire. Nem kell mindent elvállalni. Én bárkinek nagyon szívesen tervezek, de csakis a saját látásmódomban. Volt már, hogy olyan ötlettel kerestek meg, ami egy fast fashion lánc egyik darabjának lett volna a másolata, az ilyen megbízásokat nem fogadom el.

Fruzsi: Nem kell félni a környezet visszajelzéseiről. Ahogy már említettem, amikor elkezdtem a blogolás és vlogolást szinte rettegtem, hogy mi lesz, ha az osztálytársaim meglátják, mit fognak szólni hozzá? Persze ehhez az is hozzátartozik, hogy egy kis faluban nőttem fel, ahol ha valami mást csináltál, mint ami ott megszokott volt, elég könnyen érhetett kritika. Az ismeretlen kommentektől is féltem, mert eleve úgy közelítettem meg minden ilyen kommentelőt, hogy ő biztos egy hozzám hasonló jószándékú ember, és jogosan írja le a véleményét. Az esetek 90%-ában nem így van. Nekem ezt meg kellett tanulnom.

Zsóka: Nem változtatnék azon, ahogy alakultak a dolgok. Amit viszont elmondanék magamnak, hogy tanuljak meg nemet mondani, és jobban ismerjem a munkám értékét, illetve hogy figyeljek jobban a határaimra a munka terén. Ezen még mindig dolgozom.

Angéla: Én azt mondanám, hogy nem kell mindent nyolc lépésre előre látni, elég egy lépésre is. Ezt roppant nehezen tanultam meg, de úgy érzem, most már megy. Nagy örömmel fogadom, várom az élet meglepetéseit, és képes vagyok elengedni a kontrollt, tehát akkor is, ha vannak terveim, ezek soha sem merevek. Emellett fontos nekem, hogy mindig emlékezzek rá, hogy a saját jóllétem top prioritás, egyrészt, hogy magamat megtiszteljem vele, másrészt azért, mert akkor tudok sokat adni másoknak, ha én egyensúlyban vagyok.

November 26-án ismét izaglmas témával készül Bence, vendégeivel a fast fashionről beszélget. Csatlakozzatok hozzánk este 7 órától az Empathy Café & Bistroban. A részvétel ingyenes, de regisztrációhoz kötött. Ezen az email címen regisztrálhattok:  studio@bencecsalar.com

Fotók: Vaszil Ádám