Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Egy város a benne élőkben mutatkozik meg igazán

Le a korlátokkal! - Interjú a 4. Klipszemle Absolut különdíjasával, a DLRM-mel

2019. október 21. - absolut_hu


_pvl4389_logo_zott.jpg

Nagyfi Marcell - dob, Lőrinczi Tamás – basszusgitár, Szabó Márton - gitár, ének, Petróczi „Edi” Ádám - gitár  Fotó: Pavel Bogolepov

A DLRM Should klipje lett a 2019-es Klipszemle Absolut különdíjasa. A kiválasztás során a fő szempont az volt, hogy a videó és a szám mondanivalója passzoljon a brand Create A Better Tomorrow, Tonight (Alkoss egy jobb holnapot, ma este!; magyarul- a szerk.) szlogenjéhez.A DLRM ösztönös zenéje hamar megtalálta a közönségét, és a srácok az elmúlt években több saját szervezésű külföldi turnét is végigcsináltak. A lenti interjúban többek között arról mesélnek, hogy milyen élményekkel gazdagodtak ezeken a bulikon, kiderül, hogy éppen milyen zenék pörögnek a turnébuszban, és hogy milyen spontán ötlettől vezérelve született meg a videoklip. A zenekar kedden, október 22-én az Akváriumban játszik.

A Suckerpunch méltó címéhez, egy jó odavágós, rock lemez lett. Az első albumhoz képest mi változott, akár a dalok, a mondanivaló vagy akár a felvételkészítés szempontjából?

Szabó Márton: Sok minden. Először is más a felállás, Tomi az első lemez után szállt be, Marci, a dobosunk pedig másfél éve van velünk. Azt az anyagot jóformán ketten írtuk Edivel, a Suckerpunch pedig már inkább azt mondanám, hogy négyünk közös munkájából született. Emberileg is változtunk az elmúlt időszakban, és talán ez az egyik legmeghatározóbb oka, hogy olyan lett ez az új lemez, amilyen. Ebben az is benne van, hogy más dolgokon jár az agyunk, más zenéket is hallgatunk, mint eddig. Nem az volt a cél, hogy egy odabaszós lemezt készítsünk, egyszerűen ilyen lett, mert ez jött belőlünk.

Petróczi „Edi” Ádám: Az volt még nagy hatással ránk, hogy a lemez megírását megelőző egy évben nagyon sokat játszottunk külföldön. Voltak olyan időszakaink, hogy akár hosszabb ideig turnéztunk kint, és ez a sok élmény, az emberek, akiket megismertünk, mind rányomták a bélyegüket a lemezre. Az Anthem for LeModjo számunkat például egy francia turnéállomás helyszíne inspirálta. Erre a helyre amúgy már többször visszahívtak minket.

Sok zenekarnak nagy álma, hogy külföldön is játszhasson. Nálatok az angol nyelv bizonyos szempontból könnyebbé is teheti a kijutást. Az viszont nagyon ritka, hogy egy magyar zenekar már az első éveiben ezt megélheti. Nektek ez hogy jött össze, és ti hogy éltétek meg?

Szabó Márton: Egy ilyen turné elég emberpróbáló tud lenni fizikailag és érzelmileg. Amikor ott vagy, nagyon gyorsan eltelik. Utána nálam mindig van egy feldolgozási folyamat, amikor pár hónap alatt jövök rá, hogy mi történt akkor. Olyankor ott csak csinálod a dolgodat, közben pedig rengeteg impulzus ér.

Petróczi „Edi” Ádám: Sokáig mindent magunknak szerveztünk. Ezt úgy kell elképzelni, hogy leültünk, és megírtuk a megszámlálhatlan mennyiségű emailt. Kezdetben a nagy számok törvénye alapján jöttek a válaszok, és ahova meghívtak, oda elmentünk. Ez még az első nagylemez előtti időszakban történt, és egy angol turné volt. Utána már kaptunk segítséget, és később egy menedzsmenttel is dolgoztunk együtt. Nagyrészt viszont a belefeccölt munkánk gyümölcse az, hogy ennyit játszhatunk külföldön. Azóta Franciaországba és Ausztriába is többször visszahívtak minket. Talán az volt a legnagyobb elismerés, amikor játszottunk egy Aurillac nevű francia településen, és utána meghívtak a nyári fesztiváljukra egy nagyon jó időpontban. És akkor már szerveztünk köré egy kisebb turnét.

Szabó Márton: Volt olyan is, hogy a szabadnapunkon bementünk egy városba, ahol kerestünk egy klubot, és felajánlottuk, hogyha aznapra nincs zenekar, akkor nagyon szívesen játszunk. Amikor megtudták, hogy milyen messziről jöttünk, egyből rábólintottak. Azért ez nem mindennapos. Aznapra még szállást is kaptunk, jó élmény volt. Sokszor a véletlenre bíztuk, hogy mi lesz velünk, és valahogy mindig jól sült el.

Itthon mi a helyzet a koncertekkel?

Szabó Márton: Általánosságban el lehet mondani, hogy mindenkivel jóban vagyunk az undergroundban, de egyik trendhez sem igazán tartozunk. A zenénk nem túl behatárolható, nem lehet könnyen beskatulyázni, és valójában mi a tagok is nagyon különbözőek vagyunk. Pont emiatt nem hiszem, hogy be tudnánk illeszkedni bármilyen trendbe, de amúgy sem akarunk.

Petróczi „Edi” Ádám: Budapesten inkább az fontos, hogy jó helyen lépjünk fel, és inkább kevesebbszer, de az akkor eseményszámba menjen. Februárban az A38 Hajón volt a lemezbemutatónk, most kedden pedig az Akváriumban játszunk. Mellette rendszeresen járunk vidékre előzenekarként a klubszezonban, nyáron pedig ott vannak a fesztiválok.

65924295_2385376878368245_269391893677211648_n.jpg

Forrás: DLRM Facebook oldal

Ki milyen fő zenei hatásokat tud felsorolni?

Szabó Márton: Számomra a Doors örök, ahogy a Nirvana és az egész 90-es évekbeli seattle-i grunge szcéna is. Nagyon szeretem még az Audioslave-et és a Rage Against The Machine-t is. Bár a zenénken nem hallagtszik, de mostanában elég sok angol hip-hopot hallgatok. Aztán az olyan old school punk rock bandákat is szeretem, mint a Rancid, a Dead Boys vagy a Ramones, sőt jazz-t is szívesen hallgatok. Szabó Gábor nagy inspiráció számomra. Az elmúlt másfél évben nagyon belementem a stoner rockba, olyan nagy klasszikusokba, mint a Kyuss vagy a Fu Manchu. Az újak közül a Blinders és az All Them Witches jön be, de zenekarilag szeretjük a Royal Bloodot és az Artic Monkeyst, és szerintem nagyon jó az egész ausztrál pszichedelik szcéna is. Reggelig tudnám folytatni.

Petróczi „Edi” Ádám: Ezek után már mit mondjak? Marci szinte mindent elmondott. Nagy a metszéspont a zenei ízlésünkben.

Szabó Márton: Nem szoktunk azon összevitatkozni, hogy mit hallgassunk a buszban. (nevet)

Petróczi „Edi” Ádám: Egy dolgot mégiscsak kihagyott Marci, ami közös kedvenc, mégpedig a Queens Of The Stone Age zenekart. Az a fura, hogy őket csak később fedeztem fel magamnak. Gyerekként főleg metalt hallgattam; a Metallica, Pantera, Sepultura, Slayer alapnégyes határozta meg azt az időszakot.

Lőrinczi Tamás: Nekem a Pink Floyd az örök favorit és a pszichedelikus rock zene áll közel hozzám. Nagyon szeretem még az Allah Las-t is, ők pont most játszottak Budapesten. Olyan laza zenét csinálnak, ami szinte utánozhatatlan. Szerencsére még az elején sikerült elcsípnem őket a kezdetek kezdetén, és azóta sem volt túl nagy változás náluk. Mindig tudod, hogy mire számíthatsz tőlük, a szó jó értelmében. Sok zenekar csinál valami egyedit, aztán utána valami egészen mással jön ki, és utána csapong össze-vissza. Ezzel sincs feltétlenül baj, de az Allah Lasnél az a jó, hogy mindig számíthatok rájuk, azt hozzák, amit várok.

Sok zenekar egy idő után, ha másért nem, a kihívás miatt megpróbálkozik a magyar nyelvvel. Ti látjátok ennek esélyét?

Szabó Márton: Nem zárkózunk el tőle. Amúgy vannak próbálkozásaim, de még mindig úgy gondolom, hogy ez a zene alavetően angol szöveget kíván meg. Ettől függetlenül szerintem meg kell tudni magyarul is fogalmazni a mondanivalódat, úgyhogy miért ne? Egyébként régen volt pár magyar számunk, de azoknak eleve a stílusa is más volt. Ezek közül még mindig játszunk párat, mert a közönségünk szeret rájuk bulizni. Nekem nem mindig könnyű átadni azt a mondanivalót, ami a régi számokban van, hiszen azóta sokat változtam, már nem feltétlenül azok a dolgok érdekelnek, de mindenestre jó kihívás.

A Should klipetek az idei Klipszemlén elnyerte az Absolut különdíját. Mesélnétek róla egy kicsit?

Szabó Márton: Egy román operatőr-rendező haverunk, Iustin Surpanelu készítette, akit még egy német fesztiválon ismertünk meg. Láttuk, amiket csinált, és tetszett. Elkeztünk arról beszélgetni, hogy jó lenne készíteni egy klipet, de mivel nem szerveztük túl a dolgokat, eszünkbe jutott, hogy Iustinnak biztos lenne pár jó ötlete, hátha leforgatná nekünk. Ahogy felhívtuk egy hét múlva már itt is volt. A próbatermünkben és a tesóm autószerelőműhelyében vettük fel a jeleneteket. Ez egy igazi dühös szám, azokról a rossz emberi tulajdonságokról szól, amik elég gyakoriak és kiborítóak. Ezeket sokszor nem vesszük észre magunkban, de ha mégis, akkor van rá lehetőségünk, hogy szépen lassan változtassunk rajtuk. Legtöbbször, ami frusztrál és feszít minket, magunknak csináljuk; és persze nem tudjuk, hogy miért, de aztán ha a folyamat közben erre rájövünk, akkor már a következő alkalommal lehet, hogy egy picit előbb sikerül elcsípni, és lépésről lépésre egyre közelebb kerülünk ahhoz, hogy ne kövessük el ugyanzokat a hibákat.

Petróczi „Edi” Ádám: Eredetileg ezt a klipet egy mood videónak szántuk. Nem is akartunk feltétlenül sztorit, csak azt tudtuk, hogy indusztrális környezetben szeretnénk játszani a videóban. Aztán Jusztinnal elkezdtünk brainstormingolni, és ott a helyszínen alakult ki a történet, ami meg tökéletesen kiegészíti a dal mondanivalóját. Szerintem ha ezt előre kitaláljuk, nem sült volna el ilyen jól. (nevet)

Tóth Rita, az Absolut brand menedzsere így foglalta össze az idei Klipszemle Absolut különdíjával kapcsolatos gondolatait:

„Amikor a különbözőségek helyett arra összpontosítunk, hogy mi tesz bennünket emberré, rájövünk, hogy a kreativitás az egyik legcsodálatosabb dolog, amin mind osztozunk. Kevés ennél több és teljesebb kifejezése lehet az alkotó kreativitásnak, mint a gondolatok, a zene és a kép találkozása, összeforrása. Amikor minden egyben van, együtt hat ránk…

Két éve az Absolut Budapest bloghoz kapcsolódóan a közönség szavazatai alapján a legjobb Budapesttel foglalkozó klipet díjaztuk. Idén azt a videoklipet kerestük, amely arról a kreatív gondolatról szól, hogy merjünk a ránk erőltetett korlátokon, határokon túl nézni és cselekedni.

Az Absolut különdíj nyertese az a csapat, akik talán törnek-zúznak, de mindezt csak azért, hogy jelképesen elpusztítsák az emberi problémaforrásokat. A legtöbb probléma forrása pedig az ember saját maga, mégis miért másokban keressük a hibát?”

72591557_2094431027324419_6009300206548418560_o.jpg

Tóth Rita az Absolut különdíj átadása után a zenekar háromnegyedével

 

Ti hogy írnátok le a DLRM világát?

Petróczi „Edi” Ádám: Annak idején ilyenkor elkezdtük sorolni a különböző műfajokat, de ennyi erővel akár mindet felsorolhatnánk. Még keressük azt az egy szót.

Lőrinczi Tamás: Általában a mondanivaló hozza a szám stílusát is. A Should az első punk számunk tulajdonképpen. De ugyanakkor vannak lágyabb dalaink is. Aztán valahogy mégiscsak olyan DLRM-es lesz mindegyik, hiszen a mi szűrönkön megy keresztül.

Mit szerettek Budapestben?

Szabó Márton: Budapest méretre nekem pont megfelelő, ha nagyobb lenne, az sok lenne, ha kisebb, akkor meg hamar megunnám. Vicces, hogy akivel nem szeretnél találkozni, azzal biztos összefutsz, akivel meg akarsz, azzal tuti nem fogsz. Murphy. (nevet) Bírom azt, hogy kicsit romos, koszos, ez hozzáad az alterságához. Én bírom a pesti vírtust is, és itt persze nem arra gondolok, hogy a pestiekről azt tartják, hogy nagy az arcuk, hanem inkább azt a hanyag eleganciát, ami jellemző a városra.

Petróczi „Edi” Ádám: Érdekes, hogy amíg az ember nem nőtt fel igazán, addig természetes volt, hogy Budapest egyszerűen csak van. Én például nem igazán kötöttem semmihez, nem is tudtam. Aztán ahogy egyre többet jártunk külföldre, láttunk mindenféle helyeket, ráadásul nem turistaként. Ott van Párizs, ami persze tetszett, nagyon szép város, de mégsem tudnám elképzelni, hogy felcseréljem vele Budapestet. Persze az is körejátszik ebben, hogy itt nőttem fel, és ragaszkodom hozzá, de az elmúlt évek tapasztalása alapján a legélhetőbb városnak gondolom. És lehet, hogy Bécsben jobb a közbiztonság, de ez a hely sokkal izgalmasabb a XX. század összes korlenyomatával együtt. Kevés ilyen hely van Európában.

Lőrinczi Tamás: Én a budapesti lányokat szeretem a legjobban a városban. (nevet)

Szabó Márton: Szeretem, hogyha a hét bármelyik napján kimozdulnék, valakit biztos találok a városban, akivel lóghatok. És ahogy Edi is mondta, a külföldi bulik alkalmával találkoztunk a helyi arcokkal, beszélgettünk velük, és valójában mindenhol hasonlóak a problémák. Lehet, hogy valahol több a pénz, de mindenhol emberek laknak, és ugyanazokkal az univerzális gondokkal szembesülnek.