Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Egy város a benne élőkben mutatkozik meg igazán

Absolut Budapest

Drámakirály fontos gondolatokkal - Interjú Kanicsár Ádámmal

2019. szeptember 28. - absolut_hu

2u0a0943_web_logo_zott.jpg

Fotó: Csercsevics Balázs

Kanicsár Ádám a Humen Magazin egykori főszerkesztője, jelenleg több újságban is publikál, de saját oldalt és vlogot is vezet Drámakirály címmel. A szabadúszó LMBTQ újságíró ideje meglehetősen nagy részében az elfogadásért küzd. Volt már, hogy lehazaárulózták, pedig elmondása szerint aktivistaként kell, hogy legyen benne hazaszeretet, hiszen nap, mint nap azért harcol, hogy a magyar LMBTQ közösség is otthon érezze magát itthon. De ez nemcsak azokon múlik, akik a közösségen kívül esnek, hanem azokon is, akik részei annak. Hiszen amíg ők széthúznak, diszkriminálják egymást, hogy várhatjuk, hogy egy konzervatív alapokkal rendelkező társadalom befogadó legyen? Ádám a lent olvasható interjúban sok olyan kérdésre, hiányosságra világít rá, amire nem is gondolnánk elsőre. Mindemellett pedig hálás, hogy nincs egyedül ebben a harcban, mert sokan dolgoznak kitartóan azon, hogy Magyarországon se legyen szégyen másnak lenni.

Mik a legfontosabb feladatai egy LMBTQ újságírónak és aktivistának Magyarországon?

Bátornak lenni. Elhivatottnak lenni. Kitartónak lenni. Furcsa helyzetben van ma Magyarországon egy LMBTQ újságíró. Mióta a közösséget a politikában sorra érik támadások és inzultusok, tálcán van kínálva minden téma, ami kényelmes... De persze az ember elsősorban ember, aztán szakember, így inkább azt kívánja, hogy bárcsak ne lenne ez így. Emellett sokszor hálátlan feladat. Alapvetés, hogy bármiről írsz, bármiről próbálod felvilágosítani az embereket, a többség leginkább buzizni fog. De voltam már hazaáruló is, mert leírtam, hogy ma Magyarországon hogyan él egy HIV-pozitív meleg férfi. Egy LMBTQ újságíró ma Magyarországon vastag bőrt növeszt és harcol. Ha nem vagy szerelmes a szakmádba, és ha nincs benned egy már-már abnormális vágy arra, hogy aktivistaként jobbá tedd a társadalmat, akkor ma itthon nem tudsz LMBTQ újságíróként működni. Nem szabad teljesen normálisnak lenned. És meg kell tanulnod, hogy csak minimálisan idegesítsen fel az, hogy már-már hivatalosan lepedofiloznak vagy éppen azon dolgoznak igen jól láthatóan, hogy ne legyen jövőd. Kell hozzá jóadag hazaszeretet is, bármennyire is furcsán hangzik. Mindannyian a magyar LMBTQ közösségért és társadalomért dolgozunk. Azért, hogy ez az ország is jól működjön – úgy, mint egy Európai Unió tagállam 2019-ben. Nem csak a saját helyzetedet akarod csak jobbá tenni, és nem is csak a közösséget, hanem kicsit az egész országot is. Mert Magyarország jobbat érdemel, mint ami most van. És persze nem szabad félni. A Sziget Fesztiválon volt egy napi körasztalbeszélgetésem a Magic Mirrorban, a Mirror Talks, ahol megkérdezték tőlem és a színpadon ülő aktivistáktól, hogy nem félünk-e bármilyen megtorlástól. Néha biztosan félünk. De erősebb dolog bátornak lenni. Pakolták ki már az arcomat az internetre szélsőjobboldaliak. Akkor nagyon féltem. Mióta én pakolom ki magam az internetre, sokkal nyugodtabb vagyok. De néha nehéz dolgunk van a közösséggel is.

Te hogy látod a hazai közösséget?

A magyar LMBTQ közösség szerintem éppen igencsak átalakulóban van, méghozzá jó irányba. Sokáig éreztem egyfajta közömbösséget vagy passzivitást a közös ügyek iránt. Valahogy mintha eddig az lett volna a status quo, hogy amíg hagynak bulizni péntek esténként, addig mégis mi lehet a baj. Mindig többen tolongtak az ingyen bulijegyekért, mint például egy Pride-ról szóló körasztalbeszélgetésen a szabad székekért. Ez naivan mindig fájt, hiszen annyi probléma van előttünk. De ezeket kezdjük felfedezni. Mióta annyi nyílt támadás éri a közösséget és szép lassan, de biztosan ébred fel a homofóbia Magyarországon, azóta ébrednek fel az LMBTQ emberek is. Kimennek az utcára, politizálnak, cikkeket osztanak meg. Elegük van és emiatt kezdenek hangosak lenni. És ez nagyon izgalmas.De közben van még mit tanulni. Ha az LMBTQ helyzetet nézzük, nagyon sok jó dolog történik ebben az országban. Rengeteg csodálatos szervezet harcol a jogokért és képviseli a közösséget, rengeteg nagyszerű aktivistánk van, akik időt nem sajnálva küzdenek nap mint nap a láthatóságért, van tök jó meleg médiánk, nagyon sok szereplővel és vannak meleg celebjeink is. Ezek mind csodálatos dolgok, amik nem természetesek, hogy vannak. A közösség egy igencsak nagy része mégis annak veszi őket. Mintha mindez alapvetően járna. Így nagyon-nagyon sok esetben ahelyett, hogy megbecsülné őket, inkább csak megállás nélkül kritizál és gyűlöl. Nagy luxus ez, mert ezek az aktivisták, csoportok, médiumok mind-mind bármikor azt mondhatják, hogy minek küzdeni, ha nincs érte hála? És akkor mi lesz? Itt nem arról beszélek, hogy nem kell a kritika, mert mindenkinek kell a kritika. De néha jobb lenne, sőt talán könnyebb is lenne megbecsülni valamit, örülni valaminek, megkapaszkodni valamiben, mint a hibát keresni benne. Támogatni kéne egymást az év minden napján, a nap minden órájában és annak minden percében. De amíg a közösségen belül egymás taposásával akarunk előrébb jutni, vagy amíg egymás torkának esünk, addig nem lesz összefogás. Összefogás nélkül pedig nem lesz változás.

A Szigeten volt egy fontos beszélgetés, ahol azzal foglalkoztatok, hogy az LMBTQ közösségen belül is előfordul széthúzás; hogy sok meleg, még a melegeknek is túl meleg.

Ez állandó probléma az LMBTQ közegben. Mindannyian vágyunk az elfogadásra, de sok esetben pont mi nem vagyunk elfogadóak, ami borzasztóan instabillá teszi a közösséget és igen nehézkéssé az összefogást. A macsó, kigyúrt meleg lenézi a vékony srácot, mert vékony. A technóban verető meleg lenézi azt a meleget, aki Britney Spearst hallgat. A konzervatívan öltözködő meleg kinézi azt extravagánsan öltözködő meleget. Utálja, beszól neki, kirekeszti. Rengeteg meleg férfi szemében él egy kiélezett kép arról, hogy mi a túl meleg és mi lehet már provokatív. Ennek a fajta kirekesztésnek az oka amúgy nagyon könnyen megfejthető. A melegek egy igen nagy része élete során megtanul viselkedni: minél inkább úgy csinálni mindent, mint egy heteroszexuális. Hiszen ha a melegeken azt látják, hogy olyanok, mint a heterók, akkor könnyebb lesz az elfogadás. Ám ha valaki nem úgy viselkedik, mint egy heteró, hanem mint például önmaga, akkor ő ezt a célt veszélyezteti. Egyszerűen néhány meleg fél attól, hogy őt majd buzinak nézik. Holott persze ez hülyeség. Maga a taktika elhibázott. Ha én azt akarom, hogy elfogadjanak, hajlanom kell persze néhány kompromisszumra, de saját magamat nem nyomhatom el. Igen, sok meleg vékony, sok meleg hallgat Britney-t és sokan öltöznek bátran. De ez nem azt bizonyítja, hogy minden meleg ilyen. Inkább azt, hogy az LMBTQ közösség is emberekből áll, akik mind-mind mások. Milyen unalmas lenne ugyanolyannak lenni, mint a többiek, nem? De sok esetben a leszbikus lenézi a meleget, mert férfi, vagy a meleg a leszbikust, mert nő. A transz lenézi a meleget, vagy a meleg nézi le a transzot. Van egy súlyos gyűlöletlabda a közösségen belül, amit bőszen dobálnak egymásnak a különböző betűk. Erről nagyon-nagyon sürgősen le kellene szoknunk. Mert ameddig ennek nem vetünk véget, akkor ha felszólalunk a gyűlölet ellen, vizet prédikálunk.

Mik azok, amik sürgető feladatok, és mik azok, amik hosszútávon fontosak?

A sürgető feladat most a védekezés. Minél gyorsabban reagálva minden támadásra és tisztázni, hogy az LMBTQ emberek nem veszélyes vadállatok, akik fel akarják falni a magyar társadalmat. Minél többször tisztázni, hogy egy meleg pár nem fog melegnek nevelni egy gyereket. Hogy két apa vagy két anya ugyanolyan szerető közeget tud teremteni. Tisztázni, hogy a melegek nem pedofilok. Tisztázni, hogy LMBTQ-embernek lenni nem betegség, ezért nem is lehet belőle kigyógyulni, nincs rá terápia. Amúgy elképesztő és vérfagyasztó, hogy 2019-ben még mindig ezek a sürgető feladatok. Az ember sírni tudna. A hosszútávú feladat pedig az, hogy a társadalom ne csak elfogadja, hanem befogadja az LMBTQ embereket. Legyen természetes, hogy mi is a társadalom részei vagyunk. Legyen természetes, hogy mindenki házasodhat vagy gyereket nevelhet. Ne legyen egy meleg pár látványosság. Se cuki, érdekes, cirkuszi látványosság, se valami undorító dolog. Senki se féljen tőlünk és mi se féljünk senkitől. Ismerje mindenki a nagy történelmi és kulturális LMBTQ-figurákat. Vagy magát az LMBTQ kultúrát. Mert nagyon gazdag és nagyon-nagyon sokat adott a nem LMBTQ embereknek, még ha nem is tudnak róla. Hát tudjanak. Szerintem nem kérünk sokat. Éljen mindenki szeretetben és békében. De hát ez ma egy utópia. Pedig tényleg, sokkal könnyebb szeretni vagy csendben elfogadni valamit, mint valamit vagy valakit folyamatosan gyűlölni és a plafonon lenni az idegességtől. Jó lenne, ha erre mindenki rájönne. Magunknak teszünk vele szívességet.

A LMBTQ turizmus egyes országokban már jól működik. Mi a helyzet Budapesttel? Van ezzel kapcsolatban bármilyen jellegű meglátásod? Több fórumon elhangzott már, hogy a közösség tagjai szeretnek utazni, és gyakran meg is engedhetik maguknak a prémium szolgáltatásokat. Budapest mennyire áll készen az LMBTQ barát turizmusra?

Van küzdelem érte. A Pink Budapestnek hála elég komoly kampány zajlik nemzetközileg azért, hogy Budapest is a nemzetközi LMBTQ-turizmus egyik gyöngyszeme legyen, amiben szerencsére láthatóan nagyok sok étterem, kávézó, hotel, intézmény vagy akár borászat is támogató. Vagyis a gazdasági szereplők akarják ezt, hiszen óriási pénz van az LMBTQ turistákban, akik valóban, különböző felmérések szerint jobb anyagi helyzetben vannak és magasabb igényekkel rendelkeznek. Emellett persze egy csodálatos város a fővárosunk, tele látnivalóval. Nem beszélve arról, hogy Magyarország nem csak Budapestből áll. Egy LMBTQ turistának is óriási élmény lehet Győr, Pécs, Sopron, Szeged vagy egy mátrai hétvége. Ilyen szinten Budapest és az ország készen áll, ám ez nem elég ahhoz, hogy kijelentsük: biztosan működhet az LMBTQ barát turizmus. Ehhez ugyanis kell egy elfogadó társadalom is, vagy legalábbis egy olyan, ami megszokta már azt, hogy az utcán bizony felnőtt férfi is foghatja egy felnőtt férfi kezét vagy egy felnőtt nő egy felnőtt nőét. Vagy tudnak például nőként kezelni egy transz nőt. Ez viszont nálunk egyelőre nincs jelen. Amíg egy magyar LMBTQ ember nem érzi magát teljesen komfortosan az országában, addig egy LMBTQ turista sem fogja. De persze ez nem lehet akadály, ez is megoldható. A Pink Budapest például direkt csak LMBTQ-barát helyeket ajánl, ahol mindenkit szeretettel fogadnak, így elkerülve bármilyen rossz élményt. Pont nemrég interjúztam egy tajvani férfi házaspárral, akik a Pink Budapest által itt töltötték a nászútjukat és boldogan, őszintén jelentették ki, hogy féltek Budapesttől, de rájöttek, hogy ez egy nagyon melegbarát hely. Ha valaki szóba is hozta, hogy ők melegek-e, mindig óriási öröm és gratuláció volt a vége, hogy ők házasok. Minden városban teremthető egy alternatív valóság. Budapesten ez egy LMBTQ-barát Budapest, LMBTQ-barát lakosokkal.

Sokszor még azok az emberek is bizonytalanok bizonyos dolgok kommunikációját illetően, akik nyitottak. Mik azok a dolgok, amik a legbosszantóbbak egy-egy beszélgetés alkalmával? Hogy lehetne ezeken a kínos pillanatokon végre túllépni?

Kissé kényelmetlen érzés a bosszantó kérdéseket bosszantóként kezelni, hiszen jelenleg a magyar társadalom tanulófázisban van az LMBTQ-embereket illetően, pont, mint egy gyerek. És egy gyerek úgy tanul, ha kérdez. Vagyis a bosszantó kérdések bár bosszantóak, de mégiscsak a legtöbb esetben egy jóindulatú kíváncsiság övezi őket, aminek örülni kell. Ma minden nyitottságnak, nyitásnak örülni kell. Inkább azt mondanám, illetlen kérdések vannak. Ki kicsoda az ágyban? Mit szóltak a szüleid? Mikor jöttél rá, hogy meleg vagy? A transzneműektől gyakran megkérdezik, hogy már „ott lent” is átalakult-e. Vagy hogy mi volt a korábbi neve. Ezek mind nagyon-nagyon érzékeny kérdések, amiket egyszerűen nem illik feltenni. Mégis mikor kérdeznék én fordított esetben egy idegent a szexuális életéről vagy a nemi szervéről? A titok szerintem abban rejlik, hogy ha ezek a kérdések el is hangzanak, nem szabad megsértődni és elzárkózni. Inkább elmagyarázni, hogy ez a kérdés miért illetlen és adott illető miért nem válaszol rá. Ez is a tanulás része: mi érzékeny téma egy LMBTQ embernél és mi nem az. A nem LMBTQ embereknek meg kell tanulniuk, hogy az LMBTQ emberek bizony igenis érzékenyebbek: a legtöbbjüket egész fiatalkorukban csúfolták, bántották, a coming out sem egyszerű dolog és a mindennapi homofóbia sem. Bőven lehetnek nehéz kérdések.

Bármilyen olyan témáról van szó, amiről akár évtizedekig nem illett beszélni, mindig a nyílt és tiszta kommunikáció kerül elő, mint megoldás. Mire lenne szükség ahhoz, hogy ez megvalósuljon? Hol tartunk most azok után, hogy évről évre látszik, hogy folyik egy bizonyos párbeszéd – gondolok itt a Pride-ra, a tabudöntögetést bátorító cikkekre, az egyre erősebb tájékoztatásra...

Mindenképpen jobb a helyzet, az emberek nem is elfogadják az LMBTQ embereket, hanem inkább egyre természetesebb számukra, hogy ők is a társadalom részei. Ez sajnos viszont – és most magammal megyek szembe – nem mindenképpen a tabudöntögető cikkek vagy akár a Pride munkájának a gyümölcse. Sokkal inkább annak tudható be, hogy napjainkban már minden filmben, sorozatban, sőt, sok esetben könyvben ott van egy LMBTQ-karakter vagy pár. Ahogy persze a közösségi médiának hála is egyre többet találkoznak az emberel a témával. Több hírt fogyasztunk, a több hírrel pedig több LMBTQ-val kapcsolatos hírt is fogyasztunk. Persze ez mind szép és jó, de úgy lenne igazán jó, ha nem dolgozna ellenünk egy óriási médiagépezet, ami pedig pont arról ordibál, hogy az LMBTQ emberek rombolják a család szentségét és így a társadalmat is. A Pride-ra és a tabudöntögető cikkekre visszatérve. Nekünk a feladatunk nem csak az, hogy a nem LMBTQ emberekhez szóljunk. Én próbálok hozzájuk is, de ott azért tudom, hogy nem fogok mindenképpen nyitott fülekre találni. Írhatok én csak a szexuális orientációjuk miatt kivégzett emberekről, a végén úgyis csak egy libsi leszek. A legtöbb esetben. Persze hiszem és látom, hogy vannak emberek, akiket megérintenek ezek a történetek, és ezek által a cikkek által ébrednek rá arra, hogy van egy társadalom, aminek van egy kisebbsége, akivel illene foglalkozni. Hiszen a társadalom minősége közös felelősségünk. És jó, hogy vannak emberek, akik rájönnek erre. Én a cikkeimet ezeknek az embereknek írom. Nem azoknak, akik lelibsiznek. Bár az vagyok. Nekünk a feladatunk az is, hogy beszéljünk az LMBTQ emberekhez is. Próbáljuk ráébreszteni őket, hogy ameddig nem küzdenek a jogaikért, nem állnak ki magukért, addig nem lesz változás. Elmondani nekik mi a probléma. És alternatívákat, lehetőségeket adni nekik arra, hogy cselekedjenek. Oktatni őket. Az LMBTQ közösségnek külön történelme, külön kultúrája van, csodálatos eseményekkel, csodálatos emberekkel. Ahogy magyarként tisztában vagyunk a magyar történelemmel és kultúrával, úgy LMBTQ emberként is tisztában kell lennünk azzal, hogy kik voltak előttünk.

Számodra kik azok, akik jelentős szerepet játszanak abban, hogy az LMBTQ közösség is otthon érezze magát itthon?

Ez egy nagyon-nagyon nehéz kérdés, mert ha valakit kihagyok, meg fog sértődni, miközben rendkívül sok embert tudnék felsorolni. Az egész Budapest Pride csapata egy szuperhős armada, elképesztő erős emberek. Pusztai Olivér, aki tényleg nemcsak egy szépségkirály lett Mr. Gay Hungaryként, hanem egy igazi aktivista, aki kileheli a lelkét a közösségért. Erdei Zsolt, aki a Humen Media által tényleg olyan köveket mozgatott meg az országban és az országért, mint senki más. Lakner Zoltán, aki csodás gondolatokkal reagál villámgyorsan minden politikai támadásra, példaszerű bátorsággal. Perintfalvi Rita, aki teológusként küzd a melegekért. Virág Zsolt és Modolo Ákos, akik a Szimpozionnal művelik az embereket. Dombos Tamás a Háttértől, aki nagyon-nagyon sok ember életét tette már jobbá és teremtett igazságot. Takács Mária, aki színtiszta kultúrát teremt és történelmet ír. Takács Sándor, akivel közösen készítjük a HIVsotry.hu oldalt és aki elképesztően sokat tesz az STD-kkel kapcsolatos felvilágosítással kapcsolatban. És biztosan kihagytam valakit. De ez jó. Jó, hogy ennyi hősünk van, hogy nem lehet őket felsorolni. De mindenkinek jut szerep és mindenki lehet hős. Van egy mottóm, amit úton-útfélén mindenhol hangoztatok: mindenki lehet aktivista, az is, aki megír egy cikket és az is, aki megosztja azt. Legyen mindenki aktivista, bármilyen formában.

 

süti beállítások módosítása