Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Egy város a benne élőkben mutatkozik meg igazán

Barangolás Budapest utcáin - Interjú Dorkó Dániellel

2019. szeptember 04. - absolut_hu

670a1094_logo_zott.jpg

Dorkó Dániel először nem fotósnak készült, de az ELTE társadalomtudományi karáról elcsábította a fotográfia, így felvételizett a MÚOSZ fotóriporter képzésére. Hogy ez mennyire bizonyult jó döntésnek, azt az elmúlt tíz év igazolta. Az egykori fotóriporter ma leginkább portréfotózással foglalkozik, mellette pedig szabadidejében szívesen járja Budapest utcáit, ahol elmondása szerint bőven talál fotótémát. Most ezekből a képekből egy könyv is megjelenik, aminek a megkoronázásaként szeptember 5-én a Budapest Projekt Galériában egy kiállítás keretén belül 42 fotóval testközelbe is kerülhetünk. Az installálás első napján látogattuk meg a fiatal fotóst a galériában, ahol beszélgettünk sajátos festményszerű portréfotóiról, az analóg technika sajátosságairól és Budapest különösen izgalmas pontjairól.

Annak idején mi vonzott a fotózás felé?

A nagypapám hobbija a fotózás és a filmezés volt. Az egyetemen, ahol fizika professzorként oktatott, volt egy fotólaborjuk, ott hívta elő a képeket. Sokat fényképezte a családot. Egyszer látogatóban voltunk náluk, és kaptam egy kis fényképezőgépet, emlékszem, folyamatosan azt kattogtattam. Nagyon meghatározó emlék, amikor összegyűltünk a diavetítő elé, és megmutatta a képeit. Ez minden kisgyereknek felér egy varázslattal, de nálam a mai napig tart.

Te választottad a portréfotózást, vagy inkább az választott téged?

A MÚOSZ utolsó évében a Nők Lapjához jelentkeztem gyakornoknak, és ott is maradtam pár évig Falus Kriszta asszisztenseként. (Falus Kriszta nevéhez köthetőek a Nők Lapa címlapfotói.- a szerk.) Már egy ideje száguldó fotóriporterként dolgoztam, amikor elkezdett mocorogni valami bennem; azt éreztem, hogy valahogy vissza kellene kanyarodni a portrék irányába. Mivel fotóriporterként is rendszeresen készítettem portrékat, tudatossá vált, hogy azt élvezem a legjobban csinálni.

screen_shot_2019-09-04_at_18_55_40.png

Bánki Ákos portré

Mitől más, mitől különleges számodra?

Ez többösszetevős; nagyon élvezem a világítással való trükközést, azt kitalálni, hogy az alanyok arcához mi illik legjobban, emellett pedig szeretek velük beszélgetni, és szerencsére úgy tűnik, tudok úgy hatni rájuk, hogy közben kicsit megszabadulnak a PR imidzsüktől, és megmutatják a hétköznapi arcukat.

Nagyon erősek a képeid; van valami kis plusz bennük, amitől különböznek egy átlag portrétól.

Igyekszem, hogy így legyen, és most már én is kezdem érezni, hogy kialakult egy sajátos ízvilág. Nagyon örülök, ha ezt mások is látják. Ez pedig főleg annak a két komponensnek köszönhető, amit már említettem. Ezek mellett pedig nagyon meghatározza a fotóim hangulatát a stúdió környezet, amit a feleségemmel Annával közösen hoztunk létre. Sok képet az általa festett hátterek előtt készítek el, és ez sokat hozzá tud tenni a végeredményhez. Nagyon megválogatjuk a színeket, a kontrasztviszonyokat ezeken a kiegészítőkön.

Hogy készülsz fel egy adott portréra?

Azoknál, amiket magamnak készítek, sokkal több idő van az előkészületekre. Van egy tervem; szeretnék idővel összeállítani egy nagy arcképtárat a kortárs képzőművészekről készült képeimből. Követem az új generációt, járok a kiállításaikra is, így a legtöbbjüket már ismerem, és van egy elképzelésem róluk. Ha valaki újjal dolgozom, olyankor jobban utánanézek a művésznek. Ilyenkor főleg a munkáit tanulmányozom, de persze a fotózás közben adok teret a személyiségének is. Ha nem így lenne, elmenne az egész egy modellfotózásba, ahol a koncepción van a fókusz, nem az alanyon, az viszont nem igazán az én világom. Ha kevesebb időm van, akkor kicsit nehezebb a dolgom, bár ilyenkor is készülök, és jó esetben olyan embert fotózhatok, akinek már ismerem a munkásságát.

670a1065_logo_zott.jpg

Dani egyik kedvencével a kiállításról

A művészettörténeti diplomád mennyiben van hatással a fotóidra?

Azt szokták mondani, hogy a fotósoknak nagyjából 30 éves korukra érik be a saját stílusuk. Előtte is lehet koncepciókat kitalálni, de ahhoz, hogy integrált legyen, kell egy kis idő. Nagyon szeretem a képzőművészetet, valószínűleg több festményt nézek, mint fényképet, és hagyom, hogy inspiráljanak. Sok olyan visszajelzést kaptam már, hogy a portréim festményszerűek. Voltam egy jó fél évet Párizsban, és minden nap elmentem a Centre Pompidouba. Valószínűleg ez is nyomot hagyott bennem. Persze fotósokat is követek, de valahogy a festmények azok, amik az első helyen állnak.

A hamarosan nyíló kiállítás képi anyaga analóg technikával készült. Hogy alakult a kapcsolatod a kezdetektől ezzel a technikával?

Először analógra fotóztam, aztán a MÚOSZban digitális technikával dolgoztunk. Ekkor már a legtöbb szerkesztőség kizárólag digitális képeket használt. Persze közben elég menőnek számított az analóg, és én végig ki is tartottam mellette, de olyankor kizárólag fekete-fehérre fotózom, mert színesre jobban bejön a digitális. Vannak fantasztikus fotósok, akik színes filmre dolgoznak; Alex Webb például döbbenetesen jól bánik a színekkel, de az utcaközegben én mindent fekete-fehéren látok, ahogy a portékat meg pont ellenkező módon, színesben. Ott tökéletesen tudom kontrollálni a körülményeket, hogy olyan legyen a fotó, amilyet én szeretnék. A színes analóg képekhez külön apparátusra is szükség lenne, de mivel egyelőre nincs késztetésem rá, nincs meg ez a feltétel. Az analóg fotózás nemcsak egy hóbort; szemmel látható különbség van digitális és analóg fotó között, utóbbinak van egy mélysége, egy extra dimenziója.

screen_shot_2019-09-04_at_18_55_21.png

Bullás József műtermében

A portréidat látva úgy tűnik, mintha egy kívülálló szemén keresztül néznénk a fotóalanyokat, a kiállításon szereplő képeiden pedig inkább egy bennfentes szemszögéből látszik Budapest egy-egy utcaképe. Ez mitől lehet?

Nem az a típus vagyok, aki kinéz egy helyszínt, és ott vár, hogy történjen valami. Általában bárhova megyek, nálam van a kamera, ha pedig célzottan indulok street fotókat készíteni, folyamatos mozgásban vagyok. Nem ritka, hogy ilyenkor megteszek akár 15 km-et is. Szeretem ezt a várost, nagyon vagány a képi világ tekintetében, biztos, hogy ez is tükröződik a fotóimon keresztül. A portréfotóim esetében a legfontosabbak az alanyaim, az utcafotózás viszont szabadabb, jobban rólam is szól, arról, ahogy én megélem a várost, és ahogy reflektálok a látottakra.

Tudatosan készültél ezzel az anyaggal a könyvre?

A könyvbe semmiképpen nem akartam régi képeket belerakni, egyrészt, mert úgy élem meg a fotózást, mint egy utazást, ami során fejlődöm, másrészt szerettem volna megtisztelni ezt a lehetőséget azzal, hogy készítek egy teljes anyagot. A könyvbemutató hozta a kiállítás ötletét. Az egész folyamat az elejétől a végéig az én munkám; mivel van sötétkamrám, a negatívokat is én hívtam elő, és a nagyítást is én csináltam, sőt, még az installálást is bevállaltuk Annával.

screen_shot_2019-09-04_at_18_58_36.png

Fotós szemmel mik a kedvenc helyeid?

A Nyugati környékét nagyon szeretem, és minden olyan részt, ahol igazi metropolisz hangulat van. Az V. kerület felé közelítve, már egyre sterilebb számomra.

És mik a személyes kedvencek?

Sokáig a VII. kerületben laktunk, aminek megvan a saját íze a Zsidónegyeddel , az ott lakó emberekkel. Annyira szerettük, hogy amikor elköltöztünk, kicsit el is szomorodtam, hogy mennyire fog hiányozni. Aztán úgy alakult, hogy a fotóstúdiónk által visszatértünk, így napi szinten az életünk része maradt. Ami pedig közös kedvencünk, az a Margit-sziget. Franciaországban azalatt a fél év alatt, amíg kint voltam, rengeteg parkban jártam, de egyik sem hasonlítható hozzá.