Keresztes Zsófiát mindig is a furcsa dolgok érdekelték; ő a groteszk, már-már morbidba forduló témákban is megtalálja a szépséget. Művészete megosztó, és eddig nehezen talált utat a hazai közönséghez. Tavaly azonban megkapta az egyik legrangosabb hazai szakmai elismerést, legnagyobb meglepetésére, Esterházy díjas lett. Júliusban közös kiállítása nyílt Tom Volkaerttel. Az Everybody Needs Art kiállítóterasza a galériák sterilitásával ellentétben inkább kísérletezősebb helyszín, ahol mindkét művész szobrai jól érvényesültek. Zsófia nem most dolgozott együtt Bencze Péter kurátorral, több külföldi kiállításában is segített már az Everybody Needs Art alapítója. A Sunbaked Thirst with Love Finisszázsán az Absolut is ott volt.

Tom Volkaerttel volt már a kiállítás előtt is kapcsolódási pontod?

Igen, ez alapvetően egy online ismeretség volt, az Instagramon keresztül találkoztunk egymás munkáival először, majd ugyanaezen a platformon kezdtünk el chatelni. Többször szóba került, hogy mennyire szeretnénk egy közös kiállítást, és viccelődtünk is vele, hogy vajon mikor lesz egy olyan kurátor, aki lát fantáziát ebben a párosban, végül Peti lett az, és három év után teljesült a vágyunk. (nevet) Tom munkáiban is ugyanúgy megjelennek az elfolyó, szervekre utaló elemek. Első ránézésre absztrakt formavilágúak a munkái, de ha tovább vizsgálod, konkrét motívumokat is felfedezel benne, egy-egy groteszk arcot, testrészeket.

A Magyar Képzőművészeti Egyetemre jártál, festő szakra. Hogy jutottál el oda, hogy egyszer csak elkezdtek lemászni a képek a falról, és átalakultak szobrokká?

Még a Kisképzőben kerámiaszakos voltam, onnan ered ez a fajta térbeli látásmódom. Azalatt az idő alatt szigorúan funkcionális tárgyakat készítettünk, nekem ez a hozzáállás akkoriban megpecsételte az agyaghoz való viszonyomat, és nem tudtam megregadni benne azt a fajta szabadságot amiről, azt gondoltam szükséges ahhoz, hogy a képzőművészet terepén ki tudjak teljesedni. Így jött a festészet. Úgy gondoltam, hogy festészeti eszközökkel jobban meg tudok majd valósítani egy-egy olyan koncepciót, amit elképzeltem. Ma már teljesen másképp látom, és egy ideje vágyom is arra, hogy újból agyaggal dolgozhassak. Valószínű ezért is tetszenek annyira Tom szobrai, mert abban ahogy ehhez az anyaghoz nyúl, benne van egy olyasfajta bátorság, amit én akkoriban, amikor előszőr volt rá esélyem, nem tudtam meglépni.

De ezek szerint korlátokba ütköztél?

Igen. Éreztem, hogy egyszerűen nem elég számomra „csak festeni”, és valahogy mégis vissza kell nyúlnom az előzményekhez. Kezdetekben ragaszkodtam a sík felülethez, a vászonhoz, ebből a felületből tumorszerűen türemkedtek ki a formák. Az ilyen felületekhez kezdtem el textilt használni, varrtam a vászonra, később kitömtem, hogy térbeli hatása legyen. A következő lépés pedig már a textil szobrok készítése volt.

Tudatos döntés eredménye, hogy a képek kitömése és varrása helyett a textil szobrokra váltottál?

Nem, inkább úgy mondanám, hogy fokozatosan alakult ki, egyik átfolyt a másikba. Mindenképpen olyan anyagokat szerettem volna használni, amikkel egymagam tudok dolgozni. A kerámiával egyrészt az volt a problémám korábban, hogy elég nagy felszereltséget igényel, másrészt pedig, hogy külső tényezők is befolyásolják a végeredményt. Nekem viszont fontos volt, hogy teljes mértékben én tudjak irányítani, és ne szoruljak senki segítségére. Talán azért is mert fontos számomra a nyomhagyás, és ezt még nem tudtam elengedni, átengedni másnak. Jellemző rám, hogy elkezdek kísérletezgetni egy anyaggal, és nem feltétlenül egy bevált recepttel dolgozom. Saját magam kísérleteztem ki például egy olyan varrástechnikát, ami nekem bevált. A textil után jöttek a papírszobrok, aztán az egyik ismerősöm a kezembe nyomott egy polisztirol darabot, azzal, hogy hátha én tudom valamire használni. Miközben ezt farigcsáltam, rájöttem, hogy ez is egy testhezálló anyag számomra, ugyanis könnyű megmintázni, szinte önmagát alakítja. Szeretem, ha az embernek olyan érzése van, mintha a szobor egy hömpölygő test lenne, ami bármikor más alakot ölthet. Ennek az eléréséhez tökéletes ez az alapanyag.

Az alapra aztán rákerül a mozaik?

Igen. Számomra egy mozaikos felületben nagyon izgalmas a vonalháló, ami emlékeztet valamilyen digitális glitch-re, mintha egyfajta játék lenne a pixelekkel. Továbbá nagyon vonzó számomra a fényes felülete is. A korábbi munkáimban is voltak olyan nyúlványok, amik belső szerveket imitálnak. Ezekhez különösen jól passzol a mozaik fényessége, sikamlóssága. Az is izgamas, ahogy a fény megtörik a felületén, mindig máshol villan fel rajta, és ez egyfajta mozgást ad a formáknak.

A munkáid nem szokványosak. Mi inspirál téged? Mindig is ezek a témák foglalkoztattak?

Főleg ezek. A testekre valahogy mindig visszatérek; nagyon szeretem például az anatómiai illusztrációkat, vagy azokat a barokk viaszszobrokat, amik alapvetően orvosi szemléltetőeszközként funkcionáltak, de próbáták ellensúlyozni a test és a szervek látványának brutalitását. Például az egyik ilyen tipikus szobortípus, ahol egy nő fekszik pamlagon, gyöngysorral a nyakában és fel van nyitva a hasa, úgy türemkednek ki a belső szervei, mintha egy ruha dús díszítései volnának. Megjelenik benne az kettősség, hogy valami nagyon vonzó, szép, hívogató, de közben van benne egy természetességgel viselt nyers anyagiság.

Mindezek mellett pedig nagyon érdekel téged a virtuális valóság, a digitális élet.

Általában szimmetriával dolgozom és a szobraim emlékeztethetnek egy sziámi ikerpárra. Két, szinte összenőtt figura, mintha egy középre tett tükör vetítené át az egyik alakot a másik oldalra. De ha jobban megnézed, akkor nem teljesen egyformák, csak első pillantásra. Ez a dualitás a két alakban párhuzamban áll azzal, hogy szinte már a virtuális énünk is egy olyan szintre helyezkedik, mint az élő személyünk. Olyanok ezek a figurák, mintha egymás avatarjai lennének; ugyanaz a személy, de mégis kicsit más, tükörképünk a képernyőn. Mert máshogy kommunikálsz magadról a neten keresztül, mint ahogy a való életben. Ezek az apró különbségek megjelennek ezeken az ikerpárokon is.

Te hogy éled meg a valóság és a virtuális világ kettősségét; hogy nem minden az, aminek látszik?

Engem nem ráz meg annyira, és nem tűnik olyan katasztrofálisnak sem, inkább a lehetőségeket látom benne. Számomra izgalmas, hogy az ember egy csomó olyan dolgot meg mer tenni a virtuális világban, amit a valóságban nem. Emellett persze tisztában vagyok vele, hogy ugyanúgy megvannak a hátrányai és veszélyei is az efféle szabadságnak.

Hogy találják meg a szobrok a közönségüket?

Nyilván a legtöbb emberhez az interneten keresztül tud eljutni. Persze képekben nehéz visszahozni és megélni azt a fajta intimitást, amit a formák adnak, amikor beengeded a szobrot a saját teredbe, és te is belépsz a szobor terébe; olyan, mintha hatnátok egymásra.

Tavaly kaptál egy Eszterházy díjat, ami komoly szakmai elismerés.

Igen, ez komoly elismerés, aminek nagyon örültem, és nem tagadom, hogy meg is lepett az eredmény. Mivel annak ellenére, hogy sosem éltem huzamosabb ideig külföldön, és igyekeztem aktívan jelen lenni a hazai szakmai közegben, nem jött meg az az áttörés, amire vágytam. Furcsán hangzik, de még így is kicsit könnyebb volt külföldön érvényesülni, hogy itt élek. Valahogy nem olyan szigorú és nyakas a kinti művészeti közeg, mint a hazai. Helyet kapnak egymás mellett különböző irányvonalak. Persze kint is megvannak az aktuálisan nagyobb figyelmet kapó csoportok, de jut hely a többinek is.

Hogy működsz művészként?

Számomra az a jó állapot, amikor egy olyan kihívással nézhetek szembe, ami egy új lépcsőfok meghódításának lehetőségét hordozza. Ez nagyon tud inspirálni!

Hogy szeretsz alkotni: közösségben vagy inkább egyedül?

Ez a kérdés egy kicsit változott nálam az idő múlásával. Az egyetem alatt ugye nincs más választásod, mint hogy egy térben, közösen dolgozz a többiekkel. Utána viszont nagyon élveztem, hogy olyan emberekkel kerültem össze, akikkel egymást választottuk ki a közös munkára. Ez nagyon hasznos tapasztalat volt számomra, valószínű ha mindig magányosan dolgoztam volna, nem kaptam volna annyi visszajelzést, és támaszt, vagy éppen bátorítást ami a kezdetekkor is kifejezetten fontos tud lenni. Nagyon jó érzés olyan emberek között alkotni, akiket elismersz, akikre felnézel. Most kicsit más a felállás, a műteremben egyedül vagyok, de az AQB (Art Quarter Budapest- a szerk.) épületében ahol dolgozom, ugyanúgy körülvesznek olyan emberek, akik nemcsak szakmailag, hanem barátilag is éppúgy fontosak nekem. Jó érzés egy ilyen közösségben tölteni a mindennapokat.

Úgy látom, hogy a munkáidba beépítesz még más anyagokat is.

Igen, ezeken az új munkákon megjelennek konkrét használati tárgyak, mint például a tányér és a villa, a másikon pedig a kötél. Ez a szobor egyébként eredetileg egy csoportos kiállításra készült, aminek a fiktív sztorija az volt, hogy egy társaság, egy idegen bolygót elhagyása előtt, összeül egy utolsó vacsorára. Ezen a kiállításon megjelentek étkezésre utaló referenciák, részemről egy jövőbe néző éhes szempár. Ki van éhezve valami újdonságra, kalandra, hogy felfedezzen akár egy új égtájat, vagy bármit ami izgatja a retináját. Másrészről egy csapda makettje is lehet, csalogatóan felkínál valamit, egy lehetőséget a megfigyelő számára, de ahogy a tényér után nyúlnál, szempillái húsevő növényként csapnak össze feletted.

Mesélj a másik két szoborról is!

Ennek az a címe, hogy Az empátia súlyai. Egy arc látható profilból, aminek a könnyei kötélen függnek, belefűzve az arcba, mintha súlyok lennének, amiktől képtelen megszabadulni. Ez igazából a fájdalom empátiájáról szól, és egyébként ez is összekapcsolható a virtuális életünkkel. Volt egy felmérés arról, hogy amikor egy ismerősünk drámáját olvassuk valamelyik közösségi oldalon, akkor némelyikünk annyira intenzíven képes átélni a másik fájdalmát, annyi empátiával érez iránta, hogy az már kihatással lehet a saját lelki állapotára is, és ilyen formán káros is lehet. Így az empátia ami alapvetően egy pozitív megközelítést feltételez, átfordul egy destruktív hatású érzésbe. A másik egy sziámi ikerpár, akik olyanok, mintha önmagukból falatoznának. Ebben megjelenik az ön-kannibalizmus motívuma, ami utalhat a rólunk terjedő információk fogyaszthatóságára, könnyű hozzáférhetőségére, hogy az az információs massza amit együtt alkotunk alakítunk, hogy folyik át rajtunk újra és újra, a szerzőiséget elvesztve, de a közösség által mindig újraalkotva.

Mesélj Budapestről! Milyen a kapcsolatod a várossal, mit szeretsz benne?

Nekem az egész életem ide kötődik. Amikor külföldre utazom egy kiállítás kapcsán, mindig érdeklődnek afelől, hogy honnan jöttem. Amikor azt válaszolom, hogy Magyarországról, Budapestről, akkor gyakran felmerül bennük, hogy nehéz lehet a helyzet művészként, és fel is teszik a kérdést, hogy nem szeretnék-e inkább külföldre költözni. Erre általában nemmel válaszolok. Szeretek itt élni, van egy közeg, amihez tudok kapcsolódni. Ez pedig nagyon fontos. Hiába nem a legmegfelőbbek a körülmények, még mindig többet tud adni ez a fajta biztonság, ami most körülvesz. Plusz fontos számomra, hogy részt vegyek a itthoni közösség erősítésében is.

Vannak kedvenc helyeid a városban?

A bolhapiacok! A bakancsos bolhapiacot imádom, ott jó sok furcsa tárgyat lehet találni, ezeket pedig nagyon szeretem. (nevet) A budaörsi piacon is sokszor megfordulok. Régen pedig rendszeres hétvégi program volt barátnőkkel a PeCsába járni, az első közös reggeli kávé után kincsek után kutatni. Ha pedig városrész, akkor a XI,. kerület, ahol felnőttem.

 Fotók: Bodnár Dávid (Keresztes Zsófia), Weber Áron (esemény), Bíró Dávid, Simon Veres (Keresztes Zsófia alkotások)

Nézd meg a Finisszázs legjobb pillanatait!